Vissza a tartalomjegyzékhez

DEBRECZENI PÉTER
Kényszerpályák és újrakezdések nemzete

„Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben...” - sóhajtott fel a Mindenhatóhoz fordulva Kölcsey Ferenc, amikor a magyar nemzeti imádság, a Himnusz sorait papírra vetette. Szinte prófétai ihletésű lett fő gondolata, miszerint ez a nép nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is megbűnhődte, pedig 1823-ban csak rosszul komponált apokalipszisnek tűnt volna a XX. század két világháborúja, Trianon, az egymást váltó diktatúrák, szörnyű politikai elméletek közéletté lényegülése stb. Sokan, sokféleképpen megpróbálták már a magyar történelem sorsfordulatait csokorba gyűjteni, és lázas igyekezettel valamilyen összefüggést kimutatni azok között, mindenáron valami tanulságot levonni, a tehetetlenségtől vezetve felelősöket keresni mindazért, amit tragédiák sorozatának éreztek, s amit magyar történelemnek nevezünk. Pedig múltunkat nem „végleg eltörölni” kellene, hanem talán másképpen értelmezni: a kényszerpályák okozta bukások és a mindig sikeres újrakezdések nemzetének egyedülálló európai karrierjeként.


Újjáépítés a háború után: életerő és élniakarás

Arra természetesen ezúttal sincs mód, hogy ezeréves múltunkat részletesen áttekintsük, inkább csak pillanatfelvételeket villanthatunk fel. I. (Szent) István államalapítását joggal méltatjuk történelmünk egyik leginkább kiemelkedő eseményeként, mégis sokan eljátszottak már a gondolattal, hogy mi lett volna, ha első királyunk nem olyan döntéseket hoz, amilyeneket hozott. Már a nemzeti fennmaradásunkat is egy kényszerhelyzetben hozott jó döntésnek köszönhetjük, hiszen a korabeli Európának csak a magyarság akkori politikai, kulturális stb. értékrendjének lényegében feladásával és a Nyugattól nyújtott minta elfogadásával lehettünk részei. I. Istvánnak és apjának, Géza fejedelemnek mindenképpen komoly érdeme, hogy egy alapjaiban nomád, törzsszövetségre épülő társadalmat nagyon rövid idő alatt beillesztettek a korabeli Európába: struktúráját tekintve lényegében nem különbözött Magyarország a többi nyugat-európai államtól. A történelmi kényszert mi sem mutatja jobban, minthogy szent királyunk trónra lépése - szorosan értelmezve a dolgot - nem is volt igazán jogszerű. A magyar hagyomány szerint ugyanis a nemzetség legidősebb férfitagját kellett volna Géza után fejedelemmé megtenni, s ez a pogánynak tartott Koppánynak biztosította volna az uralkodást, akit Istvánnak fegyverrel kellett levernie. (Talán feltételezhetjük, hogy eleinkben már ekkor kialakulhatott az érzés: kultúrájukat folytonosan védeni kényszerülnek a Nyugat expanzív és a magyar hagyományoktól gyökeresen elütő törekvéseivel szemben.) Az államalapítással továbbá törvényszerűen együtt járt a magyar nemesség „felhígulása”, Istvánnak ugyanis seregében elsősorban nyugati lovagokra kellett támaszkodnia pogánysághoz ragaszkodó honfitársaival szemben. A feudális rendszernek megfelelően Árpád-házi (és későbbi) királyaink is arra kényszerültek, hogy a pillanatnyi politikai szükségszerűségnek megfelelően házasodjanak, vagyis mindig annak az uralkodónak a lányát kellett feleségül venniük, akinek a jóindulatát biztosítani akarták. Érdekes, hogy talán István trónra kerülésének körülményei „ütöttek vissza”, amikor 1031-ben egy vadászat során meghalt egyetlen fia, Imre herceg. István csak úgy kerülhette el, hogy jog szerint unokaöccse kapja meg a trónt, hogy Vazult megvakíttatta, vagyis lényegében már ekkor megtört az egyenes ági leszármazás rendje.
Az európai kényszerpályán végül is biztos kézzel kormányzó Árpád-házi magyar királyok stabil országot teremtettek Európában. A XII-XIII. század fordulóján II. András király („a gazdaság rendbetétele” jelszavával) tömegesen kezdte eladományozni a királyi vármegyéket, ezáltal a központi hatalom gyengült, a vagyonosodó főnemesek közötti torzsalkodások növekedtek. A tatárjárást megelőzően az európai hatalma tetőpontján álló római katolikus egyház is számos előjogot, beavatkozási forrást talált Magyarországon. Az ország katonai-politikai potenciáljának összeomlása mögött a széthúzás, a nemesség egymás rovására történő érdekérvényesítése húzódott. A romba dőlt ország újrakezdését méltán hasonlították sokan a honfoglalás nagyszerűségéhez. IV. Béla és a magyarság alkotóereje rövid idő alatt életet lehelt a pusztaságba, egyúttal újabb kényszerpályában találva meg a továbblépés egyetlen lehetőségét. A következő tragédia pedig nem sokáig váratott magára: az Árpád-ház férfiágának kihalása (1301) mindenképp határvonalnak számít.
Károly Róbert és utódainak uralkodása alatt a feudális anarchia többször is felerősödött. Különösen élessé Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt vált a helyzet, amikor a bárói oligarchacsoportok marakodása olyan szintet ért el, hogy egy ízben a királyt is fogságba vetették. A XV. század közepén azután a török megjelenése határainkon újra egyetlen mozgási lehetőséget engedélyezett uralkodóink számára: a honvédelem kényszerítő erejét, mely nemcsak a magyar állam továbbélését, hanem a nemzet fennmaradását is jelentette - volna. Mégis kevés erő és akarat szegült szembe a félelmetes mohamedán nagyhatalommal, melynek megjelenése a magyar elitet a már-már szokásos anarchia kellős közepén találta. Oka lehet-e mindennek, hogy a törökverő Hunyadi János kezét is bibliás huszita menekülők vére szennyezte? Hogy az 1456-os nándorfehérvári hős, Kapisztrán János korának egyik legrettegettebb inkvizítora volt? Nem tudjuk. A fenyegető válság jeleit (például az 1437-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelést és az 1514-es Dózsa-felkelést) csak kevesen értették meg, a tanulságok levonása pedig nemzetünk történetében (nem először és nem utoljára) csak utólag történt meg, illetve sokan erre utólag sem voltak képesek. (A parasztfelkelések persze nem voltak minden ízében pozitív jelenségek, ma leginkább zavargásoknak minősítenénk őket, kirobbanásuk, erőszakos lefolyásuk és a kegyetlen megtorlások azonban hihetetlenül demoralizáló hatásúak lehettek.)
A jelképpé emelkedett mohácsi csatavesztés kétségkívül akkor érte az országot, amikor az a legmélyebb anarchiában volt. A királyi hatalom mélyponton, az egyházi és világi előkelők saját pecsenyéjüket sütögetik. A csata következményei sokrétűek, megszűnt az ország félévezredes politikai egysége, méghozzá hosszú időre, a három terület eltérő jogállapotot, életviszonyokat stb. jelentett, vagyis megszűnt a nemzet életének, fejlődésének egysége. Mint pozitív fejleményt, az összeomlásból kivezető út realitását, az újrakezdés csíráját kell viszont méltatni a lényegében független erdélyi fejedelemség létrejöttét, mely nemcsak a magyar államiság hordozója lett, hanem igyekezett átmenteni a magyarság valamenynyi szellemi-kulturális (és gazdasági) értékét. Erdélynek az európai történelem színpadán történő sikeres fellépése mögött nyilván az is húzódott, hogy a reformáció tanításai és a tolerancia elvei az egyik legtermékenyebb talajra hullottak.
Ami a hódoltságot illeti, kétségtelen, hogy a török társadalmi-gazdasági berendezkedés szétverte a hagyományos magyar struktúrákat, viszont az uralmuk jóval enyhébb volt, mint bármely más mohamedán fennhatóság alatt élő európai területé. (A protestánsok például nyugodtan terjeszkedhettek, sokkal nyugodtabban, mint a Habsburgokkal katolikus fennhatóság alá került északnyugat-magyarországi vármegyékben.) A XVII. századi ellenreformációnak kulturálisan is negatív hatása lett: az országban eluralkodott a felekezeti versengés, gyűlölködés, s a dolgot súlyosbítja, hogy az ellenreformáció fő szorgalmazói éppen az ország Habsburg uralkodói lettek, vagyis törekvéseik hazánkban is az állami politika szintjére emelkedtek.
A másfél százados török uralom megszűnése után újabb kényszerpálya következett, mely - napjainkig ható érvénnyel - a Habsburg-ház érdekszférájába állította Magyarországot. A Habsburg-ellenes függetlenségi harcok több-kevesebb siker elérését követően kivétel nélkül elbuktak, szinte kényszerítve a sorsszerűségre vonatkozó következtetés levonását. A nemzet azonban a legjelentősebb függetlenségi megmozdulás, a Rákóczi-szabadságharc veresége után is megőrizte (szintén mintegy sorsszerűen) élni- és tenniakarását. A feudalizmus lassan megkopó rendszeréhez ragaszkodó világi és katolikus egyházi elit törekvései ellenére az országban a XVIII. század második felében elterjedtek a felvilágosodás eszméi, létrehozva annak sajátos, magyar változatait. A leghaladóbb nyugati szellemi áramlatokhoz való gyakran öntudatlan csatlakozás eredménye a nemzeti kultúra kialakulása és népszerűsödése, az ország felekezeti tagoltságának tudomásul vétele, majd a polgárosodás gazdasági és politikai folyamatának megindulása lett, a kényszerpályára adott szokásos magyar újrakezdés válaszaiként.
A nemzet nagy erőpróbája volt a reformkor és az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc. A magyarság magasba törő lelkesedését újra a nemzet megalázottságát, a megosztottságot és a kilátástalanságot megtestesítő bukás követte. Ki hitte Világos után, hogy egyáltalán a kezdőpontra visszakapaszkodhatunk? Kényszerpályák között az újabb újrakezdésre a sokat vitatott kiegyezés adott lehetőséget. A dualizmus időszakában liberális kormányok követték egymást az ország élén, és azóta is kevés korszak gyakorolt olyan pozitív hatást a nemzetre, mint ezek az évek. Gondoljunk csak arra, hogy az ország (igaz, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül, de függetlenségét őrizve) európai nagyhatalommá lett, létrejött egy óriási életképes gazdasági potenciál (ekkor épült ki az ország szinte máig változatlan vasúthálózata stb.), az akkoriban hozott törvények tették lehetővé az „európai nemzetek sorába való felzárkózást” (pl. egyházpolitikai reformok stb.). A korszakot számos kevésbé fényes esemény is jellemezte (például a tiszaeszlári vérvád), nemzetiségellenes rendeletek, hatalmi fellépés; növekvő elszegényedés (de az ország gazdasága hihetetlenül stabil volt!); belépés az első világháborúba és annak pártolása stb. A magyar grandeurt feltámasztani hivatott I. világháború nemzeti lelkesedését az elhúzódó és egyre kilátástalanabb harcok semmivé foszlatták. Akkori politikusaink helyzetfelmérése megintcsak kényszerpályára állította hazánkat, és újra szinte mindent elölről kellett kezdeni.
Ráadásul a XX. századot több sikertelen próbálkozás sorozata jellemezte, melyeket külön-külön is szélsőséges cselekedetek fémjelezték. Gondoljunk csak a Tanácsköztársaság idején szovjet példát utánzó (vagyis inkább majmoló) kommunisták diktatúrájára, amit a háborút és forradalmakat megszenvedett lakosság rezignált kiábrándulása követett. 1919-1920 kétségtelenül az egyik legtragikusabb fordulópontja a magyar történelemnek. A Párizs környéki békekötésekkel ugyanis nem pusztán arról volt szó, hogy újra nehezen értelmezhető kényszerpályára kerül nemzetünk, hanem arról is, hogy a magyarság nagy tömegei a legyőzött és kizsákmányolt nemzetekre jellemző módon képtelenné váltak arra, hogy jó válaszokat adjanak a kor kihívásaira. A súlyos nemzeti sérelmek orvoslása (pontosabban megtorlása) iránti vágy elnyomta a józan helyzetfelismerés képességét, gyakran még az értelmiségi elit számos képviselőjében is. A Horthy-korszakban kevesek kiváltsága lett, hogy olyan józan helyzetértékeléssel reagáljanak koruk eseményeire, mint tették azt például Világos után. A harag és a félelem rossz tanácsadó, és bárhogy is vesszük, országunkat ekkor már nemcsak az európai történelem ránk nézve sanyarú eseményei állították kényszerpályára, hanem elődeink saját magukkal is ezt tették. Trianon tragédiáját továbbá nemcsak az jelenti, hogy szétverték az ország nemzeti-politikai (és gazdasági, morális stb.) egységét, hanem az is, hogy Magyarország belesodródott a nyugati államok által a kis nemzeteknek szánt szerepbe. A Nyugatnak (és Oroszországnak is) az volt az érdeke, hogy Közép-Európában egymással marakodó kis nemzetállamok vegetáljanak, nem lett volna ínyükre egy olyan nagyobb gazdasági-politikai egység, mint amilyen például a Monarchia vagy korábban a középkori magyar királyság volt, amely nem ütközőállamot, hanem nagyhatalmat jelentett. A Horthy-korszakot általában a nemzeti sérelmek demoralizáló hatása, a pesszimizmus és a frusztrált nacionalizmus, többé-kevésbé mérsékelt antiszemitizmus eluralkodása jellemezte, és csodával határos, hogy az országot nem fojtotta meg a környező államok gazdasági-poltikai blokádja. A korszakot találóan jellemzi, hogy „sikerre”, vagyis az áhított területi revízióra csak a radikális jobboldaltól és a náci Németország szövetségeseként nyílt lehetőségünk. A magyarság a revíziós mámorral együtt értelmetlenül sodródott bele a második világháborúba, és ezzel együtt újabb kényszerhelyzet csapdájába.
A hamarosan beköszöntő kommunista időszakról megint csak a fentebbi sztereotípiákat mondhatjuk el. Bár meg kell jegyeznünk, az 1945-49 közötti koalíciós időszak ismét a nemzet életerejét és élniakarását tanúsította: az ország hihetetlenül gyorsan újjáépült (Marshall-segély nélkül). 1956 az újrakezdés iránti elemi igény kifejezője, bukása pedig annak már-már törvényszerű velejárója lett.
Hogy a kényszerpályák és újrakezdések ismétlődő forgatagában most merre tart nemzetünk, ma még nem tudhatjuk. Megítélésem szerint azonban a múlt nehézségei inkább a „megfogyva bár, de törve nem” optimizmusát sugallják, azt a reménységet, hogy ezúttal talán sikeres újrakezdés részesei lehetünk. Így végszóként ismét a Himnusz költőjére, megalapozott reménységet nyújtó optimizmusára utalhatunk, bízva abban, hogy talán „Árpád hős magzatjai [ismét] felvirágozának”.