A pünkösdi ünnep tartalma iránt az elmúlt időszakban
világméretekben megnőtt az érdeklődés. A húsvéti
ünnepnapok után ez a második legnagyobb keresztény ünnep.
Pünkösdkor a Szentlélek (Szent Szellem) eljövetelére
emlékeznek a keresztények. Jelen írásunknak nem célja
valamiféle vallási, történelmi nosztalgia fölkeltése, hanem
rá szeretnénk mutatni a pünkösd tényleges tartalmára, a
Szentlélek-keresztség jelentőségére és céljára, valamint
arra, hogy a pünkösdi realitás ma is élő megtapasztalás
hívők milliói számára.
A hetek ünnepe
A zsidó holdnaptár jeles napjai a földművelés fő
eseményeivel esnek egybe. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a
naptár ünnepeiben a vetés, aratás és a betakarítás
mezőgazdasági munkái lennének spiritualizálva, vagy
jelképpé magasztosítva. Izrael a Sínain a törvénnyel
együtt kapta a naptárát és az ünnepeit. Ez a különleges
naptár minden zsidó tankönyve volt, ami által az egymást
követő nemzedékek megtanulták és értelmezték azokat az
isteni beavatkozásokat Izrael életébe, valamint az eljövendő
dolgoknak (eszkatológiának) azokat az isteni sablonjait,
amelyekhez a világkorszakokat (aiónokat) lezáró és újakat
elindító természetfölötti eseménysorozatok igazodtak. A
földművelés eseményei csupán keretül szolgáltak a
naptárkészítő számára, hogy Izrael történelmének és
jövőjének isteni képét elénk állítsa.
A naptár fő funkciója azonban nem a dicsőséges múltra való
emlékeztetés volt, hanem minden zsidónak - sőt, a
nemzeteknek - a jövőről adott mintát. Többek között az
ószövetségi nép számára azért is tilos volt az
okkultizmussal, jövendőmondással való foglalkozás, mert a
holdév ünnepeinek jelentéséből megérthették azt, hogy az
eljövendő, korszakalkotó dolgokat, eseményeket Isten a
naptárban meghatározott rendben bontakoztatja ki a zsidóság
és az emberiség sorsában.
A korai keresztények elfogadták az ószövetségi naptárt mint
az Isten üdvtervének kibontakoztatása számára meghatározott
keretet. A mai kereszténység számára azonban nem tudatosult
még az, hogy a keresztény üdvtörténeti események, és az
eljövendő dolgok beteljesedése nem az egyházi, hanem a zsidó
naptár szerinti prognózist követték és fogják követni.
Bár a zsidó ünnepek eseményeivel és értelmezéseivel
kapcsolatban jelentős ellentétek vannak a judaizmus és a
kereszténység között. Például az Úr páskájával
kapcsolatos újszövetségi állítás úgy szól, hogy az
ószövetségi szimbolikus ünnep a zsidó naptár előrejelzése
szerint akkor vált tényleges történelmi valósággá,
ténnyé, amikor Krisztus megáldoztatott. Jézus a keresztények
számára ugyanazzá vált, mint ami volt a páskabárány
Izraelnek Egyiptomban. Mindkét üdvtörténeti eseményben a
kiontott vér a nép számára egyrészt az életet jelentette,
másrészt pedig szabadulást a gonoszság és halál erőitől.
Az ószövetségi első kéve ünnepének az újszövetségi
megfelelője Jézus feltámadása a halálból, amit az
eljövendő feltámadottak aratásának első zsengéjeként is
bemutat Pál apostol. A zsidó hetek (sávuót) ünnepe a
páskaünnep utáni ötvenedik napra esett, ami az aratás
ünnepét is jelentette. A Jézus föltámadása utáni
ötvenedik napra esett pünkösd. Jelentése: „ötvenedik”
(görögül: pentekoszté). Ez volt az a nap, amikor a
Szentlélek eljött, és a keresztények az ettől kezdődő
korszakot szellemi aspektusból az aratás időszakának nevezik.
Pünkösd ígérete
A bibliai világnézet a távol-keleti világnézettel szemben
határt húz az empirikus és a transzcendens világ között.
Így a szellemi és az anyagi realitást nemcsak egységben,
hanem mint egymással konfliktusban állókat is szemléli. A
fizikai és a szellemvilág közti harmóniát és konfliktust
egyrészt Lucifer bukásából, másrészt az ember
bűnbeeséséből és ezeknek szellemi, materiális
következményeiből vezeti le.
A bűn megfosztotta és elválasztja Isten teremtményét, az
embert, a Teremtőjével való személyes közösségtől. Ezért
a bibliai hit nem vallja azt, hogy minden ember Isten gyermeke
lenne, illetve mindenkinek jogában állna Istent Atyjának
nevezni. Jézust többek között a farizeusok azért is
kikezdték, mert Istent Atyjának merte nevezni. Ezek a vallási
vezetők a világszemléletükben helyesen húztak határt a
látható és a láthatatlan valóság között. Tisztában
voltak ugyan azzal, hogy a földi, emberi dolgokba való
természetfölötti beavatkozás lehetséges, de ennek
mindenképpen bibliai alapon, kiszámíthatóan és
ellenőrizhetően kell megvalósulnia. Köztudott, hogy a keleti
vallás és a misztikusok számára a rajtunk kívüli
transzcendens világ összeolvad az érzékeinkkel felfogható
világgal. Ebben a világképben a természetfölötti
megnyilvánulása a természetesben általános
törvényszerűség, mindennapos élmény. A Biblia szerint
azonban az ember számára közvetlenül elérhető szellemvilág
tiltott, tisztátalan, mert szatanikus, ugyanis az evilág
istenének (diabolosz) uralma alatt áll.
Az Isten uralma alatt álló tiszta és szent transzcendens
világba az ember csak akkor tud behatolni, ha az saját magát
föltárja. Ez pedig egyetemes mértékben kizárólag a
megváltás után valósulhat meg az ember előtt. Ezért a
bibliai istenkeresésben a bűnért való áldozat előfeltétele
annak, hogy az emberbe beköltözzön Isten személyes
jelenléte. Az ember bűnei miatt bemutatott ószövetségi
áldozatokat pontosan és részletesen szabályozta a törvény.
Az új szövetségben az áldozat maga a főpap, Jézus Krisztus,
aki a tulajdon vérét adta az emberiségért, hogy az isteni
igazságosság és engesztelés bűnösökkel szemben támasztott
követelményeit tökéletesen kielégítse.
Jézus föltámadása által bebizonyosodott, hogy a Názáreti
joggal nevezte Istent Atyának. A golgotai események, a
föltámadott Jézus jelenései után a tanítványokban az Úr
szeretetét még inkább felerősítette az a fölismerés, hogy
csodált mesterük valóban Isten Fia, akiben Isten láthatatlan
szellemi birodalma hatolt be a látható, természetes világba
tökéletes formában. Az apostolok Jézus föltámadása és
mennybemenetele után fordultak végérvényesen Isten országa
felé, és várták, hogy annak erejével, karizmáival,
dicsőséges örömével beteljesedjenek. Az ígéret azt is
tartalmazta, hogy a látható világot és az Isten láthatatlan
realitását elválasztó éles határvonalat a
Szentlélek-(Szent Szellem-) keresztség következtében a
hívők már a földi életük alatt is átléphetik, ami által
Isten természetfölötti erejének hordozóivá lesznek.
Sebesen zúgó szél
Jézus a földi szolgálata során senkit nem keresztelt meg
Szentlélekkel. Keresztelő János azt állította róla, hogy
„ő Szentlélekkel és tűzzel (eredetiben: Szent Szellemben
és tűzben) keresztel majd titeket”. Jézus mennybemenetele
után az apostolok Jeruzsálemben várták Jézus ígéretének
beteljesülését. Pünkösd napján a Szentlélek (Szent
Szellem) hirtelen, látványos formában érkezett meg egy
magánházba, ahol a tanítványok tartózkodtak. Gyorsan zúgó
szélnek hangzavarához hasonló zajjal áradt az égből a
tanítványokra, majd „megjelentek előttük kettős tüzes
nyelvek, üle mindenikre azok közül” (Apostolok cselekedetei
2,3). A „megtelének mindnyájan Szentlélekkel [Szent
Szellemmel]” kifejezés a Szellem-keresztségnek a tartalmát
írja le, melynek során a tanítványok teljes személyisége,
szelleme, teste, lelke a Szentlélek (Szent Szellem) teljes
uralma alá került.
Keresztelő János ezt az élményt a vízkeresztségre használt
kifejezéssel, a „baptidzó”-val írja le, amelyet magyarra
a „keresztel” szóval fordítottak le. Ez a magyar műszó
azonban nem adja vissza az eredeti görög „baptidzó”
jelentését, és minden bizonnyal jelentős szerepet játszott
abban, hogy a Szentlélek-keresztség formális, liturgiai
eseménnyé lett az évszázadok során a keresztény világban.
A „keresztel”-nek fordított „baptidzó” ige pontos
jelentése: „bemerít”. Keresztelő János állítása
Jézusról, amely szerint „ő Szentlélekkel és tűzzel
keresztel” (autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai
püri), pontos, szó szerinti fordítása így szól: „ő Szent
Szellemben és tűzben merít be titeket”.
Az eredeti szöveg jelentésének pontosításából kiderül,
hogy a Szentlélekkel való bibliai betöltekezésnek semmi köze
nincs ahhoz a felekezeti gyakorlathoz, amelyet bérmálásnak,
vagy konfirmálásnak neveznek. A Szentlélek vételének
formális utánzata Isten erejének jelenlétét homályos
messzeségbe taszította az egyháztagok elől. Ezért sokan úgy
gondolkodnak róla, mintha számukra elérhetetlen, misztikus
dolog, és csupán bizonyos kiváltságos egyéneknek, vallási
rétegnek a privilégiuma lenne.
A Szentlélek valóban láthatatlan, de valóságos személy, aki
rendelkezik minden személyi jeggyel. A Biblia tanítja ugyan
Isten mindenütt jelenlevőségét a világban, de ettől
megkülönbözteti a Szentlélek manifesztálódó jelenlétét.
Ahol ez a jelenlét megmutatkozik, ott az Úr jelenléte
empirikusan is „tapinthatóvá”, érezhetővé lesz.
Pünkösdkor a tanítványoknak Szentlélekkel való
beteljesedését is kísérték fizikai-pszichikai reakciók.
Ezekre a megnyilvánulásokra külső megfigyelők zavartan,
csodálkozással és csúfolódással reagáltak, ami azonban a
szellemi megtapasztalás értékéből semmit nem von le. Az
egybegyűlt érdeklődők számára Péter apostol
nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a Szentlélekkel való
betöltekezés minden hívő ember számára elérhető ígéret.
„Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek és
mindazoknak, akik messze vannak, valakiket csak elhív magának
az Úr” (Apostolok cselekedetei 2,39).
Az Apostolok cselekedeteinek könyvében több olyan történet
van följegyezve, amikor a hívőkre kiáradt a Szentlélek. Ezek
az események egyértelműen bizonyítják azt, hogy minden
esetben valóságos megtapasztalást eredményezett a hívőknél
a Szentlélekkel való találkozás. Sőt, ezt a pneumatikus
eseményt minden esetben a megfigyelők is hallhatták és
láthatták, mert a Szentlélekkel való betöltekezésnek
kezdeti jele (szémeion) a nyelvekenszólás (glosszolália) volt
a korai egyházban.
Ünnepnap vagy valóság?
A keresztény világ megosztott a pünkösd üzenetével
kapcsolatban. A történelmi vallási tradíció alapján állók
szerint a pünkösd olyan egyházi ünnepnap, amikor az egyház
születésnapjáról emlékeznek meg a felekezetek. Szerintük
Isten visszavonta a Szentlélek eredeti manifesztációit az
apostoli korszak után. Az egyházat nem személyes szinten,
hanem általánosságban vezeti a Szentlélek, és legfeljebb a
főpapság jeles képviselőit, legfőképp a pápát vezeti
személyesen az Úr. A pünkösdi keresztény karizmatikus
mozgalom ezt a feltételezést - mint bibliai alapon nem
igazolható állítást - visszautasítja. Szerintük Istennek
ajándékai megbánhatatlanok, Jézus Krisztus főpapi
szolgálata ma is funkcionál, működik Isten előtt, mert „ő
tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél
13,8). Ennek a fényében Jézus ma is Szentlélekkel tölt be
keresztényeket, és ezt az eseményt napjainkban is ugyanúgy
megtapasztalják a hívők, mint a korai zsidó keresztények.
Ami pedig a Szellem ajándékait illeti, azok mindaddig
érvényesek a hívő számára, míg el nem jő a teljesség
(teleion). A Szentlélek nemcsak bizonyos csoportnak adatott,
hanem minden hívőnek, aki szomjazik utána, és elfogadja és
veszi a „Paraklétoszt”. Ezt Jézus földi szolgálata
idején egyértelműen leszögezte: „Ha valaki szomjúhozik,
jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, amint az
Írás mondotta: élő víznek folyamai ömlenek annak
belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, amelyet
veendők valának az őbenne hívők” (János evangéliuma
7,37-39).
A tényleges egyházat egyéni és közösségi szinten is a
Szentlélek vezeti. Így a pünkösdi mozgalom a lelki vezetői
intézményt - amely a klérus uralmát hivatott betölteni a
laikusok lelke és élete fölött - károsnak minősíti.
Szerintük ez az intézmény kizárólag a lelkigondozás és a
tanácsadás feladatára jogosult, amelynek erősítenie kell a
hívők közösségét a Szentlélekkel. A tradicionalisták a
történelemre is hivatkoznak, melynek tanulsága szerint a
Szentlélek megnyilvánulásai az apostoli korral megszűntek. A
történelem bizonyságának értéke relativisztikus, mert a
hit- és a szellemi élet legfőbb mércéje a teljes
Szentírás. Ennek alapján állítják a karizmatikusok azt,
hogy Isten nem vonta vissza a Szentlélek ajándékait, hanem
azok az egyháztörténelem során háttérbe lettek szorítva a
ritualizmus, bizonyos kultikus gyakorlatok és teológiai
felfogások által.
A valóság az, hogy az egyház veszítette el a karizmákat
engedetlensége miatt. A szellemi ajándékok azonban sohasem
szűntek meg teljesen. Olyan kiváló személyiségek, mint
például Irenaeus, Tertullianus, Augustinus, valamennyien
bizonyítják, hogy a Szentlélek ajándékainak működése az
ő idejükben is tapasztalható volt, jóval az apostoli korszak
után. A középkorból származó följegyzések szerint
különböző keresztény közösségekben, rendekben működtek
szellemi ajándékok.
A XX. század pünkösdi-karizmatikus mozgalma alaposan
rácáfolt a történelem tanulságára hivatkozók
állítására. Az elmúlt évtizedekben dinamikusan fejlődő
megújulási mozgalom a keresztény élet középpontjába
helyezte a megtérés mellett a Szentlélek vételét is.
Milliók beszámolói és tanúbizonyságai alapján bizonyos,
hogy pünkösd nemcsak mint ünnepnap jelentős keresztény
tömegek számára, hanem valóságos megtapasztalás és
erőforrás, ami által az Úrral való közösségüknek Szellem
és igazság lett az alapja.