Vissza a tartalomjegyzékhez

BALOGH M. PÉTER
Örömtelen sikerek

A választási eredményekre a tőzsde kisebbfajta pánikkal reagált, az index három nap alatt 8 százalékot esett, ami azt mutatja, hogy a befektetőket meglepte az első forduló kimenetele. A meglepetést folyamatosan feldolgozó politikai elemzőkkel együtt csütörtökre a tőzsde is megnyugodni látszik, ám a befektetők bizalmának tartós helyreállása nagymértékben függ attól, hogy a leendő parlamenti többségre és kormányra vonatkozó spekulációk közül melyik bizonyul működőképesnek.


Plakátok. A jobbik győzött? Fotó: MTI

Mint arról korábban, még a választások előtt írtunk (Ellenzéki variációk, Hetek, 1998. április 28.) a választásoknak két lehetséges meglepetésforrása volt. Mindkettő beigazolódni látszik: a MIÉP 5,5 százalékot elérve parlamenti párt lesz. Feltehetően 8-12 mandátummal lehetőséget kap nézeteinek parlamenten belüli terjesztésére. A másik kibontakozó meglepetés, hogy megnyílt a lehetőség egy Fidesz-Kisgazda koalíció előtt, hiszen az előzetes számítások szerint az ellenzéki pártoknak van nagyobb esélyük mandátumaik növelésére. Mindazokon a helyeken, ahol a jelenlegi kormánypártok jelöltjeivel kettesben maradnak, számíthatnak a kiesett ellenzéki jelöltek támogatóira is. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy sem a Fidesz, sem az MSZP önmagában nem fogja megszerezni a kormányalakításhoz szükséges 194 mandátumos többséget. Mielőtt belebocsátkoznánk annak elemzésébe, hogy milyen kormányalakítási kombinációk nyílnak meg a második választási forduló után, érdemes megvizsgálni: mi vezetett az ismert eredményekhez.

„Bedőltek saját propagandájuknak?”

Elemzők szerint a jelenlegi kormánypártok teljességgel elhibázott kampányt folytattak. „Az országban nincs leváltási hangulat”, hangzott a szentencia, ami az egész kampánystratégiát megalapozta. A választók azonban nem így gondolták: a szavazáson részt vevők közel 60 százaléka a kormány ellen voksolt. Bár az altatós kampányra építő (lásd: Altató taktikázás, Hetek, 1998. április 11.) szocialisták büszkén emlegetik, hogy megismételték 1994-es sikerüket, elhallgatják, hogy a négy évvel ezelőtti százalékos eredményükhöz képest mintegy négyszázezer fős szavazatveszteséget mutat mostani eredményük. A kisebbik kormánypárt nyolcszázezres szavazatvesztesége pedig azt bizonyítja, hogy egykori szavazóinak több mint kétharmada nem osztotta a párt vezetőinek „jó irányról” vallott nézeteit.
A választások előtt az MSZP olyan témák erőltetésével, mint a földtörvény, illetve a bős-nagymarosi építkezés, csak erősítette azt a látszatot, hogy a demokratikus vitáktól idegenkedő, a többpárti parlamenti demokráciát szükséges rossznak tartó nézetek még ma is erősek a pártban. A kormányzás utolsó évében a szocialisták látványosan semmibe vették az SZDSZ érdekeit, a televíziós pályázatok elbírálásánál és a vatikáni megállapodásnál kifejezetten arcul csapták koalíciós partnerüket azzal, hogy leplezetlenül az ellenzékkel összefogva hoztak döntést. A szabaddemokraták szavazóbázisának azon része, amely addig jóindulatú szkepticizmussal figyelte az SZDSZ koalíciós szereplését, ezeken az ügyeken keresztül végleg meggyőződhetett arról, hogy Hornnal mégsem lehet együttműködni, és arról is, hogy a kisebbik kormánypárt vezetői tehetetlenül sodródnak a koalíció fogságában.
Ezen túlmenően a valódi vitákat kerülő, a nézetek ütköztetését teljesen nélkülöző kampánynak nagy szerepe volt az alacsony részvételi arány kialakulásában, és ezáltal a MIÉP parlamentbe kerülésében. A szélsőjobb megerősödéséért azonban aligha terheli felelősség a szocialistákat és a szabaddemokratákat. Közelebb jár a valósághoz, aki azt állítja, hogy a korábban szalonképtelennek tartott retorika, a hazaárulózás, az idegenszerűségről kifejtett nézetek, vagy az ellenzék által is védelemben részesített „róthmanózás” sokakkal hitette el: a MIÉP szövegei nem is állnak messze a parlamenti patkó jobboldalán helyet foglaló pártok nézeteitől. Valószínűleg túlzás, amit Horn Gyula állít, miszerint a választások tanulsága, hogy „összenő, ami összetartozik”, vagyis összefonódik a mérsékelt, a radikális és a szélsőjobboldal, de abban a miniszterelnöknek alighanem igaza van, hogy a Fidesz nem túl határozottan zárta sorait a MIÉP irányában és nyilvánvalóan számít a MIÉP szavazók támogatására a második fordulóban. Nem is beszélve arról, hogy a Fidesz legfőbb szövetségese, az MDF kifejezetten készségesnek mutatkozik a MIÉP-pel való együttműködésre.
Egyetlen elemzés sem mulasztja el megemlíteni, hogy a választások nagy vesztese az SZDSZ. A szabaddemokraták súlyos vereségét azonban mind az elemzők, mind a közvélemény máshogyan látja, mint az MDF négy évvel ezelőtti kudarcát. Sokan látják a párt morális tőkéjét abban, hogy az SZDSZ, vállalva a felelősséget az elmúlt négy esztendő megszorító intézkedéseiért - pestiesen szólva -, mintegy „elviszi a balhét” mindazért a szükségszerű áldozatért, ami az ország rendbetételét eredményezte.

Összefogni, de kivel?

Sokkal kevesebb értékelés szól arról, hogy a Fidesz kétségtelen sikere ellenére nem tudta teljesíteni választási célkitűzéseit, hiszen korábban Orbán Viktor azt ígérte, hogy a szavazatok egyharmadát megszerezve a Fidesz megnyeri az első fordulót, és így a polgári összefogás pártjaival, vagyis az MDF-fel és a Kereszténydemokrata Szövetséggel fog abszolút többséget szerezni. Mint tudjuk, egyik feltétel sem teljesült, ennek következtében nincs is remény arra, hogy a Fidesz szoros szövetségeseivel együtt kormányt alakítson, így a Fidesz vezetőinek rendkívüli erőfeszítéseket kell tenniük annak a kérdésnek az elhárítására, hogy mégis kivel fognak kormányozni.
Ahogyan az MSZP feje fáj az SZDSZ leszereplése miatt, ugyanúgy fájhat a Fidesz feje az MDF kiesése következtében. Az egykori kormánypárt matematikailag ugyan esélyes arra, hogy a frakcióalakításhoz szükséges 15 mandátumot megszerezze, ám valószínűbb, hogy egyéni körzetben bejutó képviselői a Fidesz-frakciót fogják gyarapítani. Úgy látszik, a választások előtt néhány hónappal még győzelmi esélyek iránt reményeket tápláló MDF-en nem segített Pozsgay Imre és az egykori Híradóból ismert „legendás” Pálfy G. István indítása. Az előbbi választókörzetében a negyedik, az utóbbi a hatodik helyen végzett 624 szavazattal, ami kevesebb, mint a jelöltállításhoz szükséges minimális választópolgári ajánlás. A választási eredmények az MDF helyét hosszútávra kijelölik a Fidesz segédcsapataként.
A választások tanulságaként lehet leszögezni, hogy a magyar lakosság jelentős része a mai napig nem tudta feldolgozni a kommunisták negyvenéves uralma alatt szerzett keserű tapasztalatait. Az antikommunizmus a mai napig is szavazatok sokaságát mozgósító erő. Ehhez sajátos módon kapcsolódik a kommunista múlt egy másfajta öröksége: az erős antikapitalizmus. Egy kormánypárti politikus nemrégiben úgy írta le ezt a helyzetet, hogy „a Fidesz jobbról előzi Torgyánt és balról Horn Gyulát”. Ez a lehetetlennek tűnő feladvány kétséget kizáróan sikerült a Fidesznek, amely egyszerre tudta táborába gyűjteni az antikommunistákat és az antikapitalistákat.

Ki fog kormányozni?

A következő hetek nagy kérdése, hogy ki fog itt kormányozni május 24-e után? Az általános bizonytalanság közepette akad néhány fogódzó. Amit máris határozottan leszögezhetünk: kizárt egy egypárti kormány. Sem a jelenleg vezető MSZP, sem a Fidesz önmagában nem fog tudni abszolút többséget szerezni. Bármely párt alakít is kormányt, csak koalíciós kormányról lehet szó. A koalíciós tárgyalások megkezdésére az a párt fog megbízást kapni, amelyik a legtöbb mandátummal rendelkezik majd. Amenynyiben az MSZP kerül ilyen helyzetbe - ahogyan azt többször nyilatkozták - az SZDSZ-szel kívánnak koalíciót alkotni. Ennek a kormánynak a megalakulása mellett szól a közös kormányzás négy éves tapasztalata. Ellene szól viszont az a tény, hogy az ország a választásokon vitathatatlanul markáns jobboldali fordulatot hajtott végre. Rendkívül nehéz helyzetbe kerülhet egy kis többséget maga mögött tudó szocialista-liberális kormány, amely 72 százalékos többséggel is csak bukdácsolva tudott kormányozni. A választók közel 60 százalékát maga mögött tudó ellenzék tüntetésekkel, sztrájkokkal, utcai zavargásokkal rendkívül könnyen destabilizálhatja az országot. A jelenlegi koalíció fennmaradása ellen szólhat az SZDSZ keserű tapasztalata a Horn Gyula vezette közös kormányban eltöltött négy évről. A párton belül feltehetően fel fog erősödni a koalíciót ellenzők tábora, és a választási eredmények által frusztrált tagságot nehezen győzhetik meg még egyszer, hogy feltétlenül nekik kell feláldozni magukat az ország érdekében a koalícióban.

Orbán-Torgyán kormány

Az előzetes kalkulációk alapján nagyobb esélye van egy Orbán-Torgyán kormány létrejöttének. A Kisgazdák és a Fidesz választási együttműködése azzal az eredménnyel járhat, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok jelöltjei viszonylag sok egyéni mandátumot szerezhetnek. A Fidesz szerencséjére az egyre inkább a párt mellé álló média nem feszegeti a kérdést: miután meghiúsult az a reményük, hogy egyedül kormányozzanak, mit is értenek azon, hogy „polgári kormányt” akarnak létrehozni. A Független Kisgazdapárt polgári-e a Fidesz szerint vagy sem? A Fidesz vezette jobboldali koalíció mellett szól a kormányváltást, a posztkommunisták menesztését, a „van más választást” ígérő kampány, továbbá a két párt szavazóinak és politikusainak vágya a hatalom megszerzésére.
Ugyankkor számos tényező szól e formáció ellen. A Fidesz új frakciója önmagában hordoz bizonytalanságokat. Vélhetően sok választót ér majd meglepetés amikor meglátják, hogy a „jövőt” ígérő párt frakciójában a „múlt” olyan karakteres figurái bukkannak fel, mint az Antall-kormány négy volt minisztere: Horváth Balázs, Balsai István, Latorczai János és Surján László. Amennyiben az MDF nem tud frakciót alakítani, a Fidesz-frakció tagja lesz Lezsák Sándor, Csapody Miklós és Dávid Ibolya is, mint ahogyan a volt KDNP-s Isépy Tamás és Varga László is - mindanynyian „a jövő választása” ígéretével. A hirtelen nagyra nőtt Fidesz-frakcióban nem lesz könnyű az ideológiai egységet megteremteni a Fidesz még megmaradt alapító tagjai, a volt KDNP és MDF tagok között. Az 1990-1994 közötti korszak levitézlett figuráinak az ismételt hatalomba emelése zavart kelthet azon Fidesz szavazók között, akik annak idején támogatták a Fideszt mint az MDF kormány ellenzékét.
Az új frakción belüli ideológiai, világnézeti harmonizációnál nagyobb tehetséget követel majd Orbán Viktortól a személyes ambíciók kielégítése. Míg korábban a Fidesz gondokkal küzdött, amikor megfelelő színvonalú szakértőket kellett küldenie az általa betöltött parlamenti posztokra, most a bőség zavarával küszködhet. Ha csak a jogászokat nézzük, az ős Fidesz-tag Áder Jánoson és Szájer Józsefen kívül az új frakció tagja lesz a parlament talán legképzettebb alkotmányjogásza Tölgyessy Péter, a volt miniszter Balsai István és Horváth Balázs, a volt bizottsági elnök Salamon László és Dávid Ibolya, a volt államtitkár Isépy Tamás és a szintén kitűnő jogász Rubovszky György. Kérdés, hogy „lesz-e annyi fóka amennyi elég ilyen sok eszkimónak?” Márpedig az elmúlt nyolc év belső pártharcai többnyire pozícióharcokkal kezdődtek, és csak ezekre rakódott később ideológiai máz.
Az önmagában is belső stabilitási gondok elé néző Fidesz kormányzati pozícióját bizonyosan nem erősíti Torgyán József beemelése a kormányba. A kisgazdák elnöke sem belföldön sem külföldön nem szalonképes kormányzati tényező. Európában nincs olyan pártszövetség, amely hajlandó lenne az FKgP-t tagjai sorába emelni. A frakció összeállításánál meghatározó szempont volt Torgyán József számára, hogy - tanulva Maczó Ágnessel való balul sikerült szövetségből - véletlenül se legyenek olyan politikusok, akik Torgyán pozícióját veszélyeztethetnék. Már Antall Józsefnek is komoly feladványt jelentett kisgazda miniszterek verbuválása, nem lesz ez kisebb gond Orbán Viktor számára sem. Nem is beszélve arról, hogy Torgyán már 1990-ben is hamar felismerte: az ő briliáns tehetségét nehéz beleszorítani a kormányzati gúzsba. Az akkor teljes reprivatizációt, most a halálbüntetés ideiglenes visszaállását, az útdíj eltörlését, a csúszóleértékelés megszüntetését, a rabló privatizáció felülvizsgálatát, az első munkahelyhez és a fiatalok első lakáshoz való jogát ígérő Torgyán nehéz helyzetbe kerülne, ha ígéreteit kormányzati pozícióból kellene fenntartania. Nem is beszélve arról, hogy Torgyán hátában ott van a parlamentben Csurka és a MIÉP, akik kapva kapnának az alkalmon,és a beválthatatlan ígéretek beváltatlansága esetén a kiábrándult kisgazda szavazók bennük találhatnák meg a támogatásra érdemes pártot.
A mostanában ünnepelt jobboldali egységről hamar kiderülhet, hogy valódi összetartó ereje csak a hatalomvágy és a kormányt mindenáron meneszteni akaró antikommunizmus, amihez a történelmi egyházak aktív támogatása társult. Ezek a tényezők könnyen sodorhatják kényszerpályára az amúgy is gyengének ígérkező jobboldali koalíciót, és vihetik bele az Antall-kormányhoz hasonló ideológiai konfliktusokba, nemcsak belföldön a nemzeti és vallási kisebbségekkel szemben, hanem a szomszédos országokkal is úgymond a határon túli magyarság „érdekében”.

Nagykoalíció?

Az elemzők és a média találgatásaiban egyre gyakrabban jelenik meg egy MSZP-Fidesz nagykoalíció víziója. Nyilvánvaló, hogy az üzleti élet a média világa, a különféle befolyási érdekcsoportok és a külföld elvárásai is ebbe az irányba próbálják szorítani a gondolkodást. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor fontosnak tartotta megnyugtatni a befektetőket a tőzsdén, hiszen felméri, hogy a gazdasági élet bizalma nélkül már megalakulása előtt megbukhat egy kormány. A fentebb vázolt instabil kormányzati variációkhoz képest egy több mint kétharmados többséggel rendelkező stabil kormány - amely egyszerre képes a folytonosság és a megújulás jegyeit felmutatni - sokak számára tűnik a bizonytalansági válságból kivezető egyetlen útnak.
A spekulatív úton kialakított kombináció ellen szól, hogy mindkét pártnak drasztikusan szembe kellene fordulnia eddigi kampányával. Ez különösen a Fidesz számára lenne rendkívül nehéz, hiszen az MSZP-vel létrehozandó koalíció utólag is hiteltelenítené az SZDSZ-szel szemben négy éven át hangoztatott kritikájukat. Az antikommunista jobboldal jelentős részének támogatásával sikert felmutató párt rövid idő alatt elveszthetné támogatottságát, amelynek egy része az ellenzékbe szoruló kisgazdákat, a másik része a MIÉP-et, a harmadik pedig az ellenzéki pozíciójában így könnyen megerősödő SZDSZ-t támogatná.
Az SZDSZ példája is elriaszthatja a Fideszt egy esetleges nagykoalíciótól, hiszen abban könnyen felmorzsolódhatna a sokkal rutinosabb MSZP mellett. Feltehetően egy ilyen koalíció létrehozásának a Fidesz oldaláról előfeltétele lehet Horn Gyula leváltása is, aminek végrehajtására bizonyosan lennének készséges szocialista politikusok, de kérdés: keresztül tudnák-e vinni, hogy az MSZP erős embere háttérbe szoruljon.
Az elmúlt négy esztendőt és annak betetőzését - a választási kampányt - kétségtelenül sikeresen végigküzdő Fidesz vezetőinek sem lehet könnyű megemészteni, hogy küzdelmük eredménye az MSZP - és persze vele együtt a hozzá kötődő érdekkörök - hatalomban tartása, vagyis éppen az, ami ellen a Fidesz folytonosan küzdött.
Mint látjuk, a választások után egyik párt sincs könnyű helyzetben, mint ahogy az ország sem. A pártok nem tudnak örülni sikerüknek, mert elérkezett az idő, amikor az ígéretek és a felkeltett remények beteljesítése lenne a feladat, ha mindez nem ütközne a realitás falába.