Az arab világ az a térség, ahol a hidegháború
vége nem hárította el az akadályt a demokrácia
megvalósulása útjából - írja elemzésében a New York
Times. Abban a korban, amikor a latin-amerikai diktátorok
egymás után tűntek el, amikor a demokrácia megjelenése
eltemette a kommunizmust Oroszországban és Kelet-Európában,
amikor demokratikus mozgalmak ütik fel fejüket Afrika-szerte
sőt még Ázsiában is - ahol az ügy egyébként a
legreménytelenebbnek látszik -, s amikor még a nem arab
közel-keleti államok, mint például Irán és Törökország
is, választások útján bonyolítják le politikai harcaikat
(még ha azok nem is mindig felelnek meg a nyugati
követelményeknek), meglepő, hogy az arab nemzetek továbbra is
királyok és sejkek hatalma alatt állnak, amely uralom -
legyen az bármilyen felvilágosult is - egyszemélyi.
Ráadásul az utóbbi évtizedekben sokan egyenesen diktátorok
befolyása alá kerültek, akik között említhetnénk a líbiai
Moammar Kadhafit, a szír Hafez Asszadot és az iraki Szaddám
Huszeint.
Miért nem érintette a demokrácia hulláma - vagy legalább
az arra irányuló népi törekvés - az arab világot, ahol a
világ lakosságának egyötöde él? - teszi fel a kérdést
az amerikai lap.
A választ kutatva a szakértők egyetértenek abban, hogy az
arabok nem rendelkeznek demokratikus történelmi örökséggel.
A legtöbb arab számára az Ottomán Birodalommal való
kapcsolat jelentette a leghosszabb ideig fennálló idegen
uralmat, amelynek köztudottan nem volt jellemzője a
demokrácia.
Fouad Ajami, az arab világ kutatója hozzáteszi: az arabok nem
követtek politikai filozófiákat, hanem egy hatalmas arab
civilizációról szóló dicsőséges álom ígéretei által
csalattattak meg. Ám ezek a fantáziák sohasem voltak képesek
az ígéreteket megvalósítani. Edward Said, a Columbia egyetem
professzora szerint a fiatal arabok már nem hisznek ezekben az
abszolutisztikus, túlzó, nagy álmokban.
„Attól a naptól fogva, amikor az arabok közvetlenül az
első világháború befejeződése után kivánszorogtak az
Ottomán Birodalom romjai alól, a politikailag tájékozott
arabokat foglalkoztató kérdés a nacionalizmus volt” -
mondja Ajami. „Ahol pedig a nacionalizmus a fő irányvonal,
ott a demokrácia igénye csak másodlagos.” Hozzáteszi, hogy
a legtöbb arab országban „meglehetősen erős a küzdelem a
hatalom, illetve az intellektuális és művészi ellenzék
között, amely határozottan emeli fel hangját a demokrácia
érdekében”.