Vissza a tartalomjegyzékhez

RÁCZKI ZSUZSANNA
NAGYÍTÓ
Távol a demokráciától

Az arab világ az a térség, ahol a hidegháború vége nem hárította el az akadályt a demokrácia megvalósulása útjából - írja elemzésében a New York Times. Abban a korban, amikor a latin-amerikai diktátorok egymás után tűntek el, amikor a demokrácia megjelenése eltemette a kommunizmust Oroszországban és Kelet-Európában, amikor demokratikus mozgalmak ütik fel fejüket Afrika-szerte sőt még Ázsiában is - ahol az ügy egyébként a legreménytelenebbnek látszik -, s amikor még a nem arab közel-keleti államok, mint például Irán és Törökország is, választások útján bonyolítják le politikai harcaikat (még ha azok nem is mindig felelnek meg a nyugati követelményeknek), meglepő, hogy az arab nemzetek továbbra is királyok és sejkek hatalma alatt állnak, amely uralom - legyen az bármilyen felvilágosult is - egyszemélyi. Ráadásul az utóbbi évtizedekben sokan egyenesen diktátorok befolyása alá kerültek, akik között említhetnénk a líbiai Moammar Kadhafit, a szír Hafez Asszadot és az iraki Szaddám Huszeint.
Miért nem érintette a demokrácia hulláma - vagy legalább az arra irányuló népi törekvés - az arab világot, ahol a világ lakosságának egyötöde él? - teszi fel a kérdést az amerikai lap.
A választ kutatva a szakértők egyetértenek abban, hogy az arabok nem rendelkeznek demokratikus történelmi örökséggel. A legtöbb arab számára az Ottomán Birodalommal való kapcsolat jelentette a leghosszabb ideig fennálló idegen uralmat, amelynek köztudottan nem volt jellemzője a demokrácia.
Fouad Ajami, az arab világ kutatója hozzáteszi: az arabok nem követtek politikai filozófiákat, hanem egy hatalmas arab civilizációról szóló dicsőséges álom ígéretei által csalattattak meg. Ám ezek a fantáziák sohasem voltak képesek az ígéreteket megvalósítani. Edward Said, a Columbia egyetem professzora szerint a fiatal arabok már nem hisznek ezekben az abszolutisztikus, túlzó, nagy álmokban.
„Attól a naptól fogva, amikor az arabok közvetlenül az első világháború befejeződése után kivánszorogtak az Ottomán Birodalom romjai alól, a politikailag tájékozott arabokat foglalkoztató kérdés a nacionalizmus volt” - mondja Ajami. „Ahol pedig a nacionalizmus a fő irányvonal, ott a demokrácia igénye csak másodlagos.” Hozzáteszi, hogy a legtöbb arab országban „meglehetősen erős a küzdelem a hatalom, illetve az intellektuális és művészi ellenzék között, amely határozottan emeli fel hangját a demokrácia érdekében”.