Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ MIKLÓS
A nemzeti kereszténység

A keresztény felekezetiség mint politikai törekvés és a nacionalizmus összekapcsolása a kereszténység vallási szemlélete szempontjából nézve önellentmondás. A kereszténység egyetemes eszme, az evangéliumi üzenet minden emberhez szól nemzetiségre és származásra való tekintet nélkül, Krisztus megváltó tette minden teremtett lélekre vonatkozik. Különösen képtelen helyzet, ha a katolikus egyház helyezkedik nemzeti álláspontra, amelynek neve is „egyetemes”-t jelent. A múlt században az első kultúrharc éppen azért tört ki a német császári kormányzat és a német katolikus egyház között, mert Bismarck nacionalista kormánya politikai veszélyt látott a katolikus egyház univerzalizmusában, és a német egyház helyzetét úgy tekintette, hogy az a hazafiatlan erő, egy nemzetközi központ, Róma „ötödik hadoszlopa” a nemzeti Németország politikai közösségén belül. Bismarck tábora a szociáldemokratákkal együtt a katolikusokat „birodalomelleneseknek” tekintette, a rasszista szélsőjobboldal pedig társította hozzájuk harmadikként a zsidókat. A kultúrharcból kinőtt német katolikus Centrumpárt a bismarcki autokratizmussal szembeállva demokratikus pártként indult. A német kereszténydemokrácia demokratikus hagyományokra támaszkodhat.

A magyar politikai katolicizmus története eleve más. A múlt század kilencvenes éveiben az akkor törvénybe iktatott polgári házasság intézménye elleni katolikus tiltakozásként jött létre a Katolikus Néppárt. A törvény nemcsak az állam és egyház szétválasztása irányába tett lépést, de megkönnyítette a keresztény-
zsidó vegyesházasságot is. Ezzel felgyorsulhatott a zsidó származású polgárság és a nemesi eredetű „történelmi rétegek” társadalmi egybeolvadásának folyamata; ez az egybeolvadás a hazai polgárosodás fontos és elkerülhetetlen részének tekinthető. A zsidó származású polgári elem hirtelen meggazdagodását a „történelmi rétegek” (nem csupán a földbirtokosok, de a történelmi középosztály, sőt a történelmi parasztság is) vereségként és sérelemként élték meg. Az új jómódú sznob réteg felemelkedése viszonylagosan leértékelte addigi presztízsüket. A piaci versenyben alulmaradtak nem néztek szembe azzal, hogy a jobb teljesítmény győzte le a rosszabbat, hanem önigazoló módon úgy tudatosították a történteket, hogy a „zsidók diadalmaskodtak” a magyarság fölött. Politikai irányzatként megjelent az antiszemitizmus, és ez nacionalista színezetet nyert. Az új keletű antiszemitizmus az egyház polgáriházasság-ellenes ellenállása mögé húzódott, kihasználva az egyház tekintélyét. A Katolikus Néppárt tevékenységében összekapcsolódott a rasszista színezetet kapott nacionalizmus a római egyház világi hatalomra való törekvésével. Megszü-letett a sajátosan magyarországi „nemzeti kereszténység”.

A „keresztény kurzus”

A századfordulón a néppárt nem tudott szélsőjobboldali alternatívát kínálni a történelmi nagybirtok minden számottevő rétegét képviselő hegemón kormánypárt, a Tiszák szabadelvű pártjával szemben, és a politikai élet peremére szorult. A politikai uralomban való részesedést az első világháborút követő két forradalomra reagáló ellenforradalmi kurzus hozta meg számára. A néppárti antiszemitizmus ekkor, 1919 őszén, 1920-ban „szegedi gondolat” néven hivatalos ideológiává vált. A „kurzus” nem csupán a vörös tanácsköztársaság ellen lépett fel, hanem az 1918 őszén kikiáltott demokratikus köztársaság ellen is. A szegedi különítményesek számára a demokrácia nem a vörös diktatúra ellentéte, hanem annak melegágya volt. A bolsevizmusban nem a totalitarizmust ellenezték, hanem az úri rend privilégiumvesztését. A csatasorba állt lumpen középosztály fegyverét a zsidó származású polgárság kifosztására akarta felhasználni. A dzsentri Magyarországot akarták restaurálni. A kurzus hivatalosan „keresztény-nemzetinek” nyilvánította magát. A „keresztény” ebben a szóhasználatban nem Krisztus követét jelentette, hanem „nemzsidót”. Ezt világossá tette a teljesen képtelen „keresztény fajvédelem” szófordulat, amely azt akarta jelenteni, hogy csak a zsidó származású asszimilánsok ellen folyik a harc, a német asszimilánsokra nem vonatkozik. A történelmi egyházak teljes elkötelezettséggel csatlakoztak a kurzushoz, átengedték a keresztény nevet az antiszemitizmus álcázásához, és így a két háború közötti időszakra hivatalos egyházi álláspont lett a „nemzeti kereszténység”. A ma is kultusszal övezett Prohászka Ottokár tevékeny politikai szerepet játszott a kurzuspolitikában, és az antiszemita ideológia egyik legharcosabb hirdetője, Bangha Béla jezsuita lelkész, a Magyar Kultúra folyóirat főszerkesztője lett.

1944

A hivatalos ideológiává lett kurzusszemlélet jegyében a történelmi egyházak vezetői a Felsőházban megszavazták a zsidótörvényeket. A hivatalos egyházak is azonos folyamatnak tekintették a hatalmi erővel védett egyházi fölény megszabadítását a polgárság szekularizáló hatásától - amit fajelméleti megfontolással összefüggésbe hoztak a magyarországi polgárság jelentős részének zsidó származásával - és a hazai „zsidó” kapitalizmus felszámolását, ami utat kívánt volna nyitni egy „nemzeti” kapitalizmus létrehozása előtt. A háború alatt a történelmi egyházak vezető központjai csendesen kiaraszoltak a háborús politika mögül, és óvatosan inkább a kormány kiugrási vonala mögé álltak. A német megszállás idején az egyházak anynyiban eltávolodtak a kurzus alatti magatartásuktól, hogy nem támogatták a kollaboráns rendszert és a zsidóság elhurcolását, de testületileg nem emelték fel szavukat ellene. Nyíltan legalábbis nem. Ezt az óvatosságot bizonyos mértékig indokolhatta, hogy amennyiben nyíltan fellépnek a náci zsidóüldözés ellen, ez azt vonhatta volna maga után, hogy a német megszálló szervek és a kollaboráns kormány kiterjeszti a vallásukat gyakorló keresztényekre is azt az üldözést, ami eladdig a zsidók ellen irányult. Olyan eseteket viszont az óvatosság sem ment, mint amikor a veszprémi püspök a helyi zsidóság elhurcolása után engedett a helyi nyilas pártszervezet nyomásának, és hálaadó istentisztelet tartását engedélyezte. Az egyház az üldözésekre célozva hangoztatta a keresztény irgalmasságot, attól azonban március 19-e előtt is óvakodtak, hogy elméletileg élesen felvessék azt, hogy a fajelmélet vallási értelemben szöges ellentétben áll a keresztény tanítással, mivel aszerint az Isten képmására teremtett halhatatlan emberi lélek személyi vonásai és bizonyos örökölhető testi tulajdonságok között szerves kapcsolat lehet, lelki tulajdonságok testileg átörökíthetők. Ez utóbbi feltételezés ugyanis a fajelmélet lényege.

Egyházak és rendszerváltás

Az 1990-es rendszerváltás után a magukat konzervatívnak és nemzetinek hirdető pártok újra használni kezdték magukra vonatkoztatva az egykori „szegedi gondolatot” idéző „keresztény-nemzeti” megjelölést. Amikor ez ellenfeleiknek szemet szúrt, „nemzeti-keresztény”-re „módosították”. A történelmi egyházak nem emeltek szót a kereszténységnek eme politikai használatra való instrumenta-lizálása ellen, amit nehéz másképp érteni, mint hogy ismét az 1945 előtti „nemzeti kereszténység”-et tekintik politikai álláspontjuknak. A katolikus egyház a rendszerváltás óta oly mértékben hangoztatja a Magyar Katolikus Egyház nemzeti hagyomány jellegű részét, oly mértékben csatlakozik a nacionalista „Nagy-Magyarország” nosztalgiahullámhoz, ami már nehezen egyeztethető össze a katolikus vallás egyetemes, tehát „katolikus” jellegével. A magyar felső klérus mindmáig elkerülte és elhárította a számvetést közelebbi és valamivel távolabbi múltjával. Nevezetes helyzetfelmérő körlevele elmulasztotta számba venni a hazai egyháznak a Kádár-rendszer alatti magatartását, amelyre bizonnyal szintén vannak mentségek, de nehezen bírná ki az összehasonlítást az őskeresztény egyház mártíromságvállalásával. Nincs szükség kikényszerített önkritikára, de a „nagy mellény” lehetne kisebb. A pápa elhatárolta magát a rasszizmustól, a magyar egyház sietett bejelenteni, hogy nem kíván az ügyben történeti számvetést tenni. Ellenkezőleg. Az a megyéspüspök, aki láthatóan ebben a pillanatban a katolikus egyház politikájának irányítója, elérkezettnek látta az időt, hogy rosszízű megjegyzést tegyen a zsidó származású katolikus papokra.
Nehéz ezt másként érteni, mint hogy a magyar egyház, Őszentsége ide, Vatikán oda, nem enged a „nemzeti kereszténységből”.