Vissza a tartalomjegyzékhez

TATÁR GYÖRGY
A Közel-Kelet tágulása


Mintegy 30 ezer zsidó telepes tüntet az izraeli kormány ciszjordániai csapatkivonási tervei ellen. Ők inkább maradnának Fotó: MTI

Hetekkel a brit külügyminiszter közel-keleti látogatása előtt az egyik izraeli lap katonai szakértője profetikus cikket írt. Annak a gyanújának adott hangot, miszerint Anglia arra készül, hogy megjutalmazza az arab világ azon erőit, amelyek az iraki válság idején - ha nem is támogatták a Nyugat katonai fellépését, de legalább - nem fenyegetőztek, hogy Irak oldalára állnak az imperializmus elleni harcban. Az ajándékcsomagot azóta leszállították: az Európai Uniót is képviselő angol miniszter kinyilvánította, hogy Kelet-Jeruzsálem Palesztina fővárosa, meg sem kísérelve állításának az élét legalább annyival enyhíteni, hogy - mondjuk - Nyugat-Jeruzsálem viszont Izraelé. Megkoszorúzta a palesztin mártírok emlékművét, de nem volt hajlandó ellátogatni a Jad Vasembe. Ellátogatott viszont a sokat vitatott Har Homa-i építkezések színhelyére, és ott - miniszterelnökének egyértelmű ígérete ellenére - találkozott a Palesztin Autonómia néhány vezetőjével. A miniszterelnök azóta megvédte külügyminisztere lépéseit.
Izrael részéről az előzetes elképzelés jól kivehetően az volt, hogy a rendkívül határozatlan, ám mégis nyomást gyakorló Egyesült Államoknak riválist támasszon a közel-keleti békefolyamatban. A politikai józan ész azt diktálta, hogy az Európai Unió nyilván megragadja az alkalmat, és megpróbál mindkét fél számára elfogadható békeközvetítő színében tündökölni. Ha később - ahogyan ez várható volt - nem is bizonyulna elfogulatlannak, hiszen minden közvetlen érdeke, valamint az Amerikával való világhatalmi versengés távolabbi perspektívái az arab világhoz - tágabban az iszlám világhoz - kötik is, addigra már az Egyesült Államok feltehetően kimozdul kétértelmű passzivitásából. Ha ez volt a terv, hát ez nem jött be.
A szovjet birodalom szüntelen fenyegetésének tovatűntével Nyugat-Európa előlép Amerika árnyékából, és - bár az eszmei fegyverzetet még nem volt érkezése megalkotni hozzá - nekifog behatolni mindazokra a területekre, amelyek korábban a két világhatalom viaskodásának színhelyei voltak. Amerika még nem ocsúdott fel igazán a hidegháborúból: még mindig a politikai demokrácia és a piacgazdaság terjesztésével van elfoglalva, a Föld életveszélyes gócaiban mindenki számára elfogadható megegyezéseket akar elérni, világhatalmi öntudatát pedig azzal az érzéssel szeretné alátámasztani, hogy nem csak ereje van, de igazsága is. Ez a hidegháború idején kimunkált magatartás a nyugat-európai országok számára lassan, de biztosan - igaz, különböző mértékben - elavulttá válik. Egyikük Oroszországgal közösen lép fel Amerika ellen a szenvedő iraki nép érdekében, a másik „kritikus dialógusba” fog Iránnal. Mindkét érvelés az enyhülő hidegháború retorikájából származik, akárcsak az a meggyőződés, hogy ha igazán nagy baj támadna, Amerikát majd a megszokott helyén fogják találni. Ez azonban lényegesen kevésbé bizonyos, mint az, hogy egy napon igazán nagy baj támadhat.
Amennyire ez megítélhető, a Metagalaktika - a modern fizika által tanított - tágulásánál már csak a Közel-Kelet tágulása sebesebb. Egyre nehezebb megmondani, hol vannak e régió határai. Ez utóbbi tágulás ugyan nem a „Big Bang”-gel vette kezdetét, de nagyon is könnyen végződhetik abban. Ha az izraeli rendőrség szétveri a kőzáport és gyújtópalackokat zúdító tüntetőket, másnap Malajziában izraeli zászlókat égetnek az utcákon, és a kosárlabda-válogatott nem kap vízumot a marokkói - nemzetközi - bajnokságra. Harmadnapra csaknem egyhangú elítélő határozatot hoz az ENSZ közgyűlése, a két ellenszavazat Amerikától és Mikronéziától származik. Eredetileg mit sem sejtő országok, sőt egész államcsoportok fedezik fel fokozatosan, hogy gazdasági-politikai érdekeik, nemzetközi kapcsolataik, egyáltalán, egész jövendőbeli boldogulásuk számos összetevőn keresztül az úgynevezett „Izrael-kérdéshez” kapcsolódhat, amely kérdésről legtöbbjüknek jóformán sejtelme sincs, nem szólva arról, hogy nem is igen tudják, hol keresendő a szóbanforgó ország. Mint kiderült, Hollandia például a nemzetközi kereskedelmi forgalomban számos ipari termékét évek óta olyan kísérő irattal látja el, amely tanúsítja, hogy az illető termék még gondolatban sem tartalmaz semmiféle izraeli részegységet.
Izrael egészen más világban él, mint Nyugat-Európa: itt mindenkinek Anna Frank jut erről az eszébe, a Philips legfeljebb arra volt ráébreszthető, hogy eljárása bizonyos nemzetközi egyezményekbe ütközik. Izrael ma a föld egyetlen országa, amelyik tagja ugyan az ENSZ-nek, de minthogy nem tagja semmiféle regionális szervezetnek, ezért nem lehet tagja a világszervezet egyetlen intézményének sem - így például nem kerülhet be a Biztonsági Tanácsba sem, amely havonta, mondjuk, kétszer hoz vele kapcsolatban határozatot. A Nemzetközi Vöröskereszt a mai napig nem ismeri el helyi változatát, a Vörös Dávid-csillagot, miközben elismeri iszlám kiadását, a Vörös Félholdat. Röviddel ezelőtt a világszervezet főtitkára meglátogatta a knesszet egyik ülésnapját, ahol is az elnök közel egyórás beszédben fejtette ki, miért tekinti Izrael az ENSZ-et a zsidó állam nemzetközi delegitimálását szolgáló intézménynek. Kofi Annan megígérte, hogy ez a helyzet egyszer majd rendeződni fog.


Izraeli rendőrök visszatartják a Békét Most elnevezésű Izraeli baloldali szervezet egyik ativistáját Kelet-Jeruzsálem arabok lakta Rasz al-Amud negyedében, ahol zsidó telepesek beköltöztek két házba. A palesztinok erőszak hullámra figyelmeztettek. Lehet-e béke?
Fotó: MTISzomszédok

Milyen kérdések kötik le ma az izraeli társadalom figyelmét e táguló régió középpontjában? Vegyük először röviden sorra a szomszédos - és a tágulás folytán szomszédossá váló - országok körét. Délen Egyiptom, a legnagyobb arab állam, amellyel Izrael négy háborút követően a legrégebben - és elsőként - kötött békét. Szadat meggyilkolása óta a két ország viszonyát eufemisztikusan „hideg békének” nevezik. Mubarak elnök még egyszer sem volt hajlandó Izraelbe látogatni (leszámítva a Rabin-temetésen történt villámlátogatását). Egyiptomban - Izraelhez hasonlóan - van békemozgalom: hivatalosan hat tagja van. A kémkedés vádjával - ártatlanul - sokévi kényszermunkára ítélt izraeli arab technikus ügye óta a gazdasági kapcsolatok gyakorlatilag nullára csökkentek. A gazdasági diszkrimináció és az iszlám terror következtében izraeliek legfeljebb a Szinájig merészkednek, egyiptomi turizmus Izrael felé sosem volt. Nemzetközi rendezvényeiken (például Nemzetközi Könyvvásár) izraeli küldöttséget nem fogadnak. Az Egyiptomi Akadémia nyomban díszdoktorává avatta - az iszlámra tért - Roger Garaudyt, mihelyt Franciaországban bíróság elé állt a holocaust tagadása miatt. A bíróság által kirótt pénzbírságot mellesleg egy bahreini hölgy azonnal kifizette.
A hattagú békemozgalom vezetője, egyébként író, nemrégiben ellátogatott Izraelbe, ahol még mozgalmának más tagjai nem jártak. Tel Aviv-i beszédében hangsúlyozta, hogy a Közel-Kelet előbb-utóbb meg fog békélni a zsidó állam létével, de Izraelnek természetesen meg kell szűnnie nyugati jellegű államnak lennie. Az egyiptomi kormánysajtó röviddel ezelőtt hírül adta, hogy Izraelben ezerszámra oltják be az arab gyermekeket AIDS-vírussal. Izraeli tiltakozásra ugyan leállították a sajtóhadjáratot, de az ellenkezője sehol sem jelent meg. És végül ami a legveszedelmesebb: Mubarak elnök, aki minden nyilvános fellépésén a békepolitika nevében támadja Izrael hódító irányvonalát, nem egy esetben a múltban kötött békeszerződés érvényét partnere jövőbeli politikájától tette függővé. Éveken át, egészen a közelmúltig, Egyiptom állt annak az arabközi mozgalomnak az élén, amely célul tűzte ki, hogy Izraelt belekényszerítse a nukleáris fegyverzetet ellenőrző nemzetközi szervezetekbe. Izrael elsősorban azért hárított el minden ilyen kezdeményezést, mert nyilvánvaló volt, hogy nagyszámú ellenségének csupán egy része tagja - és lesz tagja - ezeknek a szervezeteknek. Ezeknek a tagállamoknak a képviselői egyfelől részt vesznek az ellenőrző bizottságok munkájában, másfelől katonai szövetségesei az Izrael létére törő - nem tagállam - országoknak.
A keleti szomszéddal, Jordániával ideális a viszony. Bővülő gazdasági kapcsolatok, létező idegenforgalom, még bizonyos katonai és titkosszolgálati együttműködés is akad. Igaz, ennek ára van. Izraelnek el kellett néznie, hogy a jordán határon nemrégiben agyonlőtt hét izraeli iskoláslányt meggyilkoló katona palesztin, noha a békeszerződés kifejezetten tiltja, hogy palesztin szolgálhasson a közös határnál. Ugyancsak el kell - a barátság érdekében - néznie, hogy Jordániában a leggyilkosabb palesztin iszlám terrorszervezetek legálisan működjenek, noha a fent említett békeszerződés ezt is tiltja. Így kerülhetett sor arra a balsikerű merényletre, amely az Ammanban működő Hamasz vezetőjét volt hivatva meggyilkolni, és Izraelnek végül többé-kevésbé az egész világ előtt kellett mentegetőznie, amiért egy szomszédos, szuverén állam területén próbált megölni valakit, akinek innen történő irányításával már több száz embert gyilkoltak meg - a mellesleg szintén szuverén - Izrael területén.
Ez az ügy egyébként kapcsolódik egy - a tágulás során szintén „szomszédossá” vált - országhoz: Svájchoz. Pár hónappal ezelőtt a svájci rendőrség tisztázatlan körülmények között letartóztatta a Moszad néhány emberét, amint éppen lehallgatókészüléket szereltek fel a libanoni Hezbollah terrorszervezet egy Svájcban élő tagjának a telefonjára. Svájc ugyancsak szuverenitásának súlyos megsértésével vádolja Izraelt. Mindenki tudja, aki nyitott szemmel jár a világban, hogy nincs olyan izraeli létesítmény, vagy akár csak érdekeltség, ezen a glóbuszon, amelyet ne védenének kamerák, valamint irat- és fegyverellenőrző zsiliprendszerek, beleértve ebbe a légijáratokat és a heidelbergi zsidó főiskolát is. Izrael ellen nemzetközi kiterjedésű terrorháború folyik, a világ összes szuverén államának a területén. A terror és a terror elleni harc egyenlő mértékkel mérése szintén része a zsidó állam delegitimálásának.
Szíria és Libanon. Érdemes egy lélegzettel tárgyalni őket, annál is inkább, mert ezzel eleget teszünk az egyik legfőbb - közös - követelésüknek. Szíria 19 éven keresztül ágyúzta Izraelt a bevehetetlennek hitt Golán-magaslatról. Ezt Izrael a hatnapos háborúban - nagy véráldozattal - elfoglalta, majd sok évvel később annektálta. Az 1973-as jom kippuri háborúban a szír erők benyomultak a fennsíkra, de végül Kahalani - a jelenlegi belbiztonsági miniszter - páncélosai megállították, és visszalökték őket a Golánról. Izraeli megítélés szerint Szíriának - konvencionális háborút feltételezve - nincs esélye Izrael ellen, amíg ez utóbbi birtokolja a szóbanforgó magaslatokat. A Golán visszaszolgáltatása esetén egy az 1973-ashoz hasonló háborúban Szíriát a sűrűn lakott Galilea területén kell - minden körülmények közt - megállítani, különben Izrael akkor is megsemmisülhet, ha egyébként megnyeri a háborút. A lakosság 80 százaléka él a tengerparti sávon, itt helyezkedik el a városok és az ipari létesítmények 90 százaléka, az infrastruktúra zöme. Ennek a területnek a hadszíntérré válása képezi minden ún. biztonsági kockázat átléphetetlen határát.
Asszad Szíriája hajlandó volt a békepolitika útjára lépő Rabin-kormánnyal közvetett tárgyalásokat folytatni, azaz Asszad még soha életében nem találkozott izraelivel. Miután hosszas huzavona után világossá lett: békén azt érti, hogy visszakapja - maradéktalanul - a Golán-fennsíkot, valamint hogy mindkét ország követséget nyit a másikban, de már például a fennsík demilitarizálására is csak akkor hajlandó, ha Izrael ugyancsak demilitarizál egy ugyanakkora területet (ez a Dunántúl méretű Izrael egyharmadát jelentené), Rabin feladta, és a tárgyalások elakadtak. A békepolitikával párhuzamosan fokozódó terror és a súlyos területi engedmények nagymértékben kihúzták a talajt a rabini politika lába alól: Szíria még egy magas szintű diplomáciai találkozó erejéig sem volt hajlandó e békepolitika segítségére sietni, noha nyilvánvaló volt, hogy egy jobboldali kormánytól kevesebbre számíthat.
Netanjahu kormányra jutása óta semmiféle tárgyalás nem folyik. Szíria a Golán teljes átadását követeli a béketárgyalások előfeltételeként, vagyis még annyit sem hajlandó elárulni, miféle békére, miféle biztonsági garanciákra gondol, miután már Izrael katonailag védtelenné tette magát. Álláspontjának logikája tehát az, hogy ő lényegében háborús győztesként diktál a vesztesnek, aki valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva birtokolja Szíria egy részét. Az egész atmoszféra megértéséhez persze igen fontos tudni, hogy a szír iskolarendszer és média jóvoltából a lakosság a zsidó népet vérszopó gonosztevőnek látja, imperialista hódítónak, és - ez nagyon fontos - soha nem hallott arról, hogy Szíria valaha is ágyúzott volna a Golánról. Hasonló vívmánnyal dicsekedhet Egyiptom is: a 30 évnél fiatalabb korosztály, azaz a lakosság nagyobbik fele, úgy tudja, hogy 1973-ban tönkreverték Izraelt, csak az az áruló Szadat - az emléke is töröltessék el - megállította az előrenyomuló egyiptomi hadakat.
Ha már szóba jött, érdemes megemlíteni, hogy az újonnan kialakult palesztin iskolarendszer tankönyvei szerint az iszlámot megelőző zsidó jelenlét Palesztinában kimutathatatlan, a zsidók a múlt század végén kezdtek beszivárogni. Vallási vezetőik szerint a zsidók a Bibliát meghamisították, tudományos vezetőik szerint a Biblia valójában nem Palesztinában játszódik, médiájuk szerint pedig a holocaust egy cionista fikció, amely nem szolgál egyéb célt, mint a palesztin föld elrablásának ideológiai alátámasztását. Ennek is tulajdonítható, hogy akár Garaudy franciaországi elítélése volt napirenden, akár az Irak elleni amerikai készülődés, ezen a világon tüntetések özöne vonult végig, a Gibraltártól Teheránig: Garaudy esetében a szólásszabadságot kérték számon a Nyugaton, a másik esetben pedig ezrek és ezrek vonultak az utcára, ütemesen kiáltozva: „Drága Szaddám, pusztítsd el Tel Avivot biológiai bombákkal!” Itt nem az ellenségre szórt hazug vádakról van szó, hanem e népek kialakuló és megszilárduló nemzettudatának azokról az integráns elemeiről, amelyek csupán sok száz évenként egyszer bekövetkező nagy szellemi fordulatokkor szoktak megváltozni.
De vissza Szíriához: Asszad 35 ezer katonát állomásoztat a csatlós országgá változtatott Libanonban, amelynek kormánya lélegzetet sem vesz szír hozzájárulás nélkül. A libanoni keresztények vagy külföldre, vagy az Izraeltől megszállt déli, ún. biztonsági övezetbe menekültek, ami ellen az iráni és szír támogatással működő Hezbollah visel hadat egyre modernebb fegyverzettel. Az ENSZ (vagy az Arab Liga) még soha nem követelte Szíria távozását, amely hivatalosan - mennyire ismerjük! - baráti segítséget nyújt. Az izraeli tévé minden este hadijelentést közöl Dél-Libanonról, heti átlagban két-három katona esik el - néha több, néha kevesebb. A szír álláspont szerint Libanon nem köthet békét Izraellel mindaddig, amíg nincs béke Szíriával, azaz Izrael feltétel nélkül ki nem vonult a Golánról.
A dél-libanoni háború tartja Izraelt szakadatlan nyomás alatt, miután Libanon csaknem 20 éve követeli az izraeli kivonulást, de nem hajlandó békét kötni. Nagyjából egy hónapja Izrael váratlan javaslatot tett, természetesen nemzetközi fórumokon keresztül, hiszen a szóbanforgó partnerekkel nincs beszélőviszonya: ha nem akarnak vele békét kötni, ne kössenek, csak engedjék kivonulni Dél-Libanonból. Immár két követeléshez ragaszkodik csupán: hogy a libanoni hadsereg vállaljon garanciát arra, hogy az újból ellenőrzése alá kerülő területekről nem érheti Izrael északi területeit terrortámadás, valamint hogy az eddig Izrael oldalán harcoló - többnyire keresztényekből álló - ún. Dél-libanoni Hadsereg katonáit és azok családtagjait nem éri bántódás. Ez utóbbi azért lényeges, mert például a Palesztin Autonómia területén - megsértve az oslói szerződést - gyakorlatilag kiirtották az Izraellel korábban együttműködő palesztinokat.
Libanon és Szíria már felháborodottan elutasította ezt az újabb cionista cselszövényt, amely szerint Izrael „beszélgetni” szeretne, mielőtt kivonul. A nyilatkozatok színvona-lára jellemző, hogy míg Libanon megdöbbenésének adott hangot, hogy miért vállalna ő felelősséget
- saját területén - déli szomszédja biztonságáért, Szíria az arab világ fölötti uralom ördögi tervéről beszél. Izrael jelenleg az ún. Saron-tervet mérlegeli: eszerint az izraeli csapatok minden tárgyalás nélkül, egyoldalúan megkezdenék a többszakaszos kivonulást, megfigyelve, mi történik a kiürített övezetekben. Ha támadás érné az övezetbeli keresztényeket (vezetőik számára mellesleg francia menedékjogot próbálnak szerezni), vagy Észak-Izraelt, ezt már a két ország közti háborúnak tekintené, és - legalábbis Saron szerint - Libanon gazdasági életére mérnének légicsapásokat. Izrael északi körzeteiben nagy aggodalommal fogadták ezeket a terveket: még elevenek azoknak a támadásoknak az emlékei, a biztonsági övezet létesítését megelőző időkből, amikor egész bölcsődéket mészároltak le terroristák ápolónőstül-csecsemőstül.

A terrorizmus kérdése

Mint a terrorizmus kérdésében általában, itt is szakadék tátong jobb- és baloldal álláspontja között. A baloldali értelmiség, amely - legalábbis a médiában - eléggé egyöntetű véleménykontinuumot alkot az arab és a világmédiával, az efféle ellenvetésekkel azt állítja szembe, hogy az izraeli állam igazán van olyan erős, hogy akár sok tízezer terroristától se kelljen tartania. Papíron ez természetesen igaz. A baj csak az, hogy a szóbanforgó erőtöbblet nem más, mint éppen Izrael páncélos- és légiereje, amelyet - ha terrorizmus ellen vet be - a nemzetközi (és a saját) média szemében: civilek ellen vetett be, hiszen a terrorista tömegek jogilag civil tömegek. Ha viszont nem veti be őket, akkor a fent említett erőfölény nem áll fenn.
Ez a súlyos és megválaszolhatatlan kérdés lebeg az izraeli-palesztin viszony fölött is. Az előző, munkapárti kormány szerződéses kötelezettséget vállalt, hogy 1999 májusáig több egymást követő lépésben - mindig aktuálisan végigtárgyalt mértékben - visszavonul az ún. megszállt területekről, rendezett módon átadja az igazgatást a Palesztin Autonómiának, s e folyamat legvégén, az elért teljes bizalom és együttműködés légkörében, sor kerül a legsúlyosabb kérdések tárgyalásos rendezésére: a palesztin államiság, a menekültek és Jeruzsálem kérdésére. Az első probléma már akkor jelentkezett, amikor még meg sem száradt a tinta a szerződésen: az izraeli felderítés hangfelvételen rögzítette Arafat beszédét egy johannesburgi mecsetben, ahol a palesztin vezető nyomatékosan leszögezte, hogy a békeszerződés nem más, mint egy új szakasz a Palesztina felszabadításáért vívott szent háborúban. Röviddel később Stockholmban tartott beszédet valamennyi arab ország nagykövete előtt, ahol a fenti programhoz az egész arab világ támogatását kérte. Az akkori izraeli kormány azt az álláspontot képviselte közvéleménye előtt, hogy Arafat saját, belső ellenzéke miatt kényszerül erre a retorikára. Ekkor beindult a tömeggyilkos terrortámadásoknak az az özöne, amely egy év „békeidő” alatt több halottat követelt, mint előtte tíz év háború (a nagy, reguláris háborúkat nem számítva).
Ez a folyamat vezetett a Rabin-gyilkossághoz, majd a Munkapárt választási vereségéhez. Az új Likud-kormány lelassította az ún. békefolyamatot, és - Rabinnal ellentétben - ragaszkodni kezdett az oslói szerződés betű szerinti betartásához. Listát állított össze a Palesztin Autonómia (PA) által megsértett szerződéscikkelyekről: a PA nem állította le az Izrael elleni véres uszítás propagandáját, ellenkezőleg, az autonómia megnövekedett médiaeszközeivel kiterjesztette azt. Nem módosította a Palesztin Charta szövegét, amely végső célként Izrael állam megsemmisítését és lakosságának elűzését tűzi ki. (Arafaték ugyan többször is kinyilvánították, hogy a charta „értelemszerűen” immár nem érvényes, de ugyanezen charta utolsó cikkelye kimondja, hogy szövegét kizárólag a Palesztin Nemzeti Tanács elsöprő többsége változtathatja meg.)
A szerződés által engedélyezett 15 ezer - Izraeltől felfegyverzett - palesztin rendőrség tényleges létszáma ennek több mint a kétszerese, amelynek ellátásáról beláthatatlan méretű fegyvercsempészet gondoskodik: Izrael eddig több tucat föld alatti alagutat derített és robbantott fel Egyiptom és Gáza között, de nem tudni, mennyi ideig üzemeltek. Két héttel ezelőtt Jordánia felől érkező csempészt fogtak el, a Holt-tengeren átjött gumicsónak 100 darab géppisztolyt szállított. A felderítés attól tart, hogy a PA nagy tömegű - a szerződésekben tiltott - nehézfegyvert is felhalmozhatott, repülő- és tankelhárító rakétákat. A PA még soha nem adott ki egyetlen gyilkosságot elkövető terroristát sem, noha erre szerződésben kötelezte magát. Valamennyi terrorszervezet legálisan működik a PA területén, noha ezek lefegyverzése és feloszlatása ugyancsak része a szerződésnek. A körözött gyilkosok szabadon mozognak, jelentős részük a palesztin rendőrség tagja. Izraeli megítélés szerint minden kiürített területen rákos sejtekként terjednek a terrorista szervezkedések, tudunk falvakról, ahol gyakorlatilag mindenki a Hamaszhoz tartozik. A gyilkolásnak és az arra való készülődésnek valóságos folklórja van, és Arafat minden támadás nyomán angolul ad sajnálkozásának kifejezést, majd arabul a dzsihad vértanúinak nevezi a támadókat.

Palesztina vagy Izrael

Netanjahu a további visszavonulás abszolút feltételeként a terror infrastruktúrájának elpusztítását jelölte meg, aminek elérésére valószínűleg semmi esély. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy a palesztin vezetés önmagát voltaképpen az iszlám terrorszervezetek „politikai” szárnyának tekinti, az oslói szerződés végeredményeképpen létrejövő államalakulatot pedig az Izrael elleni további háború - immár a korábban említett szuverenitás birtokában is lévő - majdani terrorbázisának. Itt egyetlen bizonytalan pont van csak: Arafat és köre valószínűleg nem nézne jó szemmel egy radikális iszlám Palesztinát. Kérdéses, meddig tartható fenn szövetségük ezekkel az iszlám szervezetekkel. A trend sajnos mindenképpen a radikális iszlamizálódás, az esetleges polgárháborúból pedig Izraelnek semmi haszna. Ha közbeavatkozik - márpedig mindkét fél mindent el fog követni, hogy közbeavatkozzék -, ez csakis a radikális iszlám irányában történő egyesülést fogja elősegíteni.
Bonyolítja a kérdést, hogy Netanjahu „kemény habozását” látva, Arafat kinyilvánította, miszerint 1999 májusában - az oslói szerződés lejártakor - egyoldalúan kikiáltja a palesztin államot. Függetlenül attól, hogy ez a lépés már önmagában is az oslói szerződés megsértése, hiszen éppen ez az, amit az egyezmény tárgyalásos úton kívánt rendezni, a következő kilátások adódnak. Szerződés ide, szerződés oda, holtbiztosra vehető, hogy az egyoldalúan kikiáltott államot - nemzetközi egyezményekben nem rögzített határok között - az arab és az iszlám világ, valamint a táguló Közel-Kelet többi országa azon nyomban elismeri, és az ENSZ rögtön tagjai közé fogadja. Esetleg két ellenszavazattal: Egyesült Államok és Mikronézia. Az új államot semmiféle egyezmény nem fogja kötni az olyan Izrael számára létfontosságú kérdésekben, mint a határok pontos kijelölése, Jeruzsálem hovatartozása, nehézfegyverek beszerzése, és végül a legfontosabb, hogy köthet-e katonai szövetséget Izraellel szemben ellenséges hatalmakkal, például Irakkal és Iránnal.
A legrosszabb forgatókönyv szerint létrejön egy a Hamasz által irányított iszlám diktatúra, amely szövetségesi viszonyba kerül mindazon terrorállamokkal, amelyek eddig is szponzorálták, Líbiától Iránig. Irak és Irán már jelenleg is mindent elkövet, hogy tömegpusztító fegyverek birtokába kerüljön, és ehhez - egészen durva hazudozásaik ellenére - minden technikai, kereskedelmi és tudományos segítséget megkap mind az Európai Uniótól, mind Oroszországtól. Izrael igazából nem is nukleáris támadástól tart, hanem egy olyan - esetleg összarab - konvencionális támadástól, amikor is nukleáris elrettentő erejével nem képes elhárítani a legrosszabbat, mivel ezt az elrettentő erőt semlegesíti például Irán atomarzenálja. Magyarul: konvencionális katonai vereség esetén hiába fenyegetőzik atomfegyvereivel, hogy elpusztíttatását megállítsa, mert vissza tudnak fenyegetni - és ezért nem állnak meg.
Magával a problémával a világ tisztában van, de számukra az iszlám fenyegetés a távoli perspektívák veszélye, és addig még annyi minden történhet. Izrael - ebből a szempontból - nem azonos időfázisban él a nyugati világ többi részével: ami azoknak a jövő hét, az neki holnap hajnalban van. Lélektanilag az egész a holocaust előestéjére emlékeztet: az életükért és családjuk életéért rettegő zsidó tömegek - jóindulatú - környezete értetlenül hallgatja a távoli és valószínűtlen veszélyektől való félelmeket. A többit tudjuk.
1996 őszén a jeruzsálemi óváros muszlim negyedében az izraeli idegenforgalmi hivatal nyitott egy kijáratot, hogy a turisták - miután végigjárták a felszínen is látható Siratófal további, föl dalatti szakaszát is - feljussanak a felszínre, és vissza tudjanak sétálni oda, ahonnan elindultak. Az egész iszlám és nyugati világ rágalomhadjáratának zajától kísérve, körülbelül száz ember halt bele ebbe a közönséges vasajtóba, s ez a zaj is úgy ült el, hogy sehol senki nem vonta vissza azt az alapállítást, miszerint Izrael aláfúrt az iszlám szent helyeinek, hogy majd végül felrobbantsa azokat. A békefolyamat érdekében semmitől sem visszariadó nyugati világban Izrael tökéletesen magára maradt egy tapasztalattal, amely a béke kilátásai szempontjából a legfontosabb volt, de rajta kívül nem vette észre senki. Hogy az ún. palesztin rendőri erők - Izraeltől kapott fegyvereikkel - tüzet nyitottak a velük szerződéses békében álló Izrael rendőreire, népük hangos biztatásától kísérve. Az izraeli baloldal vezetői pontosan látják, minek az előjele volt ez, de az országot markában tartó torokszorító politikai magány elől menekülve inkább csatlakoznak a mindenért a jelenlegi kormányt hibáztató nemzetközi közvéleményhez. Ez legalább távolról hasonlít valami közösséghez. Ezzel maguk is tovább bővítik a táguló Közel-Keletet.