Az első pészach
Zsidó családokban a pészach („elkerülés”) ünnepének
estéjén a család legifjabb fiának illik megkérdeznie a
felnőtt férfiaktól: mit is ünnepelünk most voltaképpen? -
azoknak pedig el kell mondaniuk. Egy ilyen kérdésre
kétféleképpen lehet válaszolni. A válaszadó vagy
megpróbál továbbadni egy tradíciót, amely a hétköznapokban
semmit nem mond számára sem - vagy valóban az ünnepről
beszél, feltételezve vagy érezve, hogy valami valóságosról,
igazán fontos dologról szól. Ha már megemlékezünk róla,
emlékezzünk meg valóságosan. Mit jelent az emberiség
számára az „elkerülés”?
Több mint 3500 évvel ezelőtt Izrael népét kegyetlen
rabszolgamunkára - vályogvetésre - fogta a József
érdemeire már nem emlékező fáraó. A nemzet rendkívüli
szaporaságát - amely már az egyiptomiak biztonságát,
„életterét” fenyegette szerintük - megakadályozandó a
zsidó fiúgyermekek megöletését is elrendelte. Ekkor a nép a
Mindenhatóhoz emelte fel szavát - akit akkoriban nem sokkal
ismert jobban bármely más nemzetnél: homályos emlékként
élt bennük az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istentől
való megérintettsége.
Az említett ima után még nyolcvan éven át öldökölhette
szabadon a fáraó a zsidó gyermekeket (bár valószínűleg nem
tette meg, hiszen akkor aligha olvashatnánk később férfiak
tömeges jelenlétéről az Egyiptomból történő
kivonuláskor). Semmi látványos nem történt, csak annyi, hogy
egy családban megszületett Mózes, akit sikerült végül is
megmenteni a haláltól. Negyvenévesen azután megmozdult benne
valami: megölt egy zsidót verő egyiptomit, majd megkísérelt
igazságot tenni testvérei között. Utóbbi kísérlete miatt
idegen földre kellett menekülnie, ahol újabb negyven évet
töltött el csendes magányban: apósa juhait őrizve a
sivatagban. Isten nem sietett.
Amikor azután Mózest az égő csipkebokor lángjából
megszólítva a Mindenható visszaküldi népéhez, hogy hozza ki
őket Egyiptomból, néhány bátortalan kifogás után nyíltan
is megtagadja a parancsot. Ekkor Isten egy pillanatra
megharagszik - ez elegendő is Mózes engedelmessé
válásához. Csodatevő erővel ruháztatik fel, majd hazaindul.
Nyolcvan évvel a fentebb említett ima után megérkezik
Egyiptomba, és Isten követeként felszólítja a fáraót:
engedje el Izraelt. A fáraó ellenállására válaszul Mózes a
kapott jelekkel válaszol: a hihetetlen méretekben felszabaduló
természetfeletti erő uralmat vesz a természet erői felett,
és Egyiptomot eléri a tíz csapás: minden víz vérré
változik, majd békák tömege borítja el egész Egyiptomot,
azután a föld pora tetvekké változik, a fáraó további
engedetlensége nyomán pedig ártalmas rovarok is elborítják
az országot. Ezután dögvész tör ki az állatállományban,
majd az emberek között tör ki - valószínűleg -
himlőjárvány. Jégeső veri el a termést, még megmaradt
részét pedig sáskák emésztik fel. Sötétség borítja el az
országot, olyan, amelyen a lámpafény sem tud áthatolni,
hiába gyújtják meg. Csak Izrael fiainak otthonaiban van
világosság.
Az olvasó - hallgató, a kérdező fiú - most döntés elé
kerül: elhiszi-e, hogy mindez pontosan így meg is történt,
vagy csak bibliai mesének tartja. Ez egyáltalán nem mindegy.
Előbbi esetben az embernek leírhatatlanul meg kell döbbennie,
hogy ilyen egyedülálló esemény valaha is történt a Földön
- utóbbiban a vallásoskodó félálom érdektelenségébe
süllyed az asztali beszélgetés: hiszen mi okosat lehetne
mondani egy ennyire buta és gyermekded meséről?
Mi az előbbi nyomon indulunk tovább - és máris szinte
felfoghatatlanul sokkoló az, amit hallunk. Elérkeztünk a
tizedik csapáshoz: Izrael fiai családonként levágnak egy-egy
bárányt, majd annak vérével bekenve ajtófélfáikat,
bezárkóznak. Útra kész öltözetben, saruban, kezükben
bottal, összecsomagolva, éjfél körül nagy sietséggel
megeszik a bárány megsütött húsát. Kint a városban
eközben tömeges jajveszékelés tör ki: Egyiptomot
elárasztották a gonosz angyalok, akik minden házban, amelynek
ajtaján nincsen bárányvér, megölik az elsőszülötteket,
emberekét, állatokét egyaránt. A bárány vére azonban
megmenti azokat, akik elhitték a figyelmeztetést, és éltek a
menekülés lehetőségével: a gonosz angyalok nem tudnak
ártani a bent lévőknek, hanem elkerülik a házat, mintha
irtóznának a bárányvértől - innen a név: pészach,
„elkerülés”. Be sem fejezhetik az étkezést a zsidók,
amikor a fáraó küldöttei felszólítják őket az ország
azonnali elhagyására. Hatszázezer ember vonul ki Egyiptomból
a sivatagba, a szabadságba, hogy ott Istennel találkozva
törvényt kapjon és néppé váljon. Isten először
szabadságot adott, feltétel nélkül, azután a szabadságra
építve erkölcsöt.
Izrael e nemzeti ünnepén, szabadságának és néppé
válásának ünnepén a hagyomány szerint a legfontosabb az,
hogy minden megemlékező zsidó teljesen tudatosan tisztában
legyen azzal: Isten őt személyesen vezette ki Egyiptomból; és
ő is ott volt utána a sivatagban. Remélheti, hogy népét ma
is és mindenkor minden hasonló helyzetből ugyanígy menti meg
Isten, ha végveszélybe kerül.
Új nép születik
A pészach a zsidóság nemzeti ünnepe maradt, anélkül, hogy
különösebb, történelmileg mérhető hatást tett volna más
nemzetekre, ameddig a kereszténység nem adott neki olyan új
tartalmat, amely a nemzeti megszabadulást immár általános
emberi megmeneküléssé értelmezte át. A zsidó Jézus mintegy
harmincnégy esztendő híján éppen kétezer éve a pészach
ünnepét választotta a Megváltás megtörténtének
időpontjául. Önmagát azonosítva a szabadulásért
feláldozandó báránnyal, a hivatalos ünnepnapon tudatosan
átadta önmagát a halálos ítéletnek, hogy kiomló vérével
megjelölve a fát, szabadulást hozzon azoknak, akik „a világ
fejedelmének”, a Sátánnak a rabszolgaságában sínylődnek,
aki láthatatlan láncokkal: a bűnökkel kötözi őket „e
jelenlegi gonosz korszakhoz”. A későbbi keresztény
írásmagyarázat ennek megfelelően a pészach eseményének
egészét mindmáig így magyarázza: Egyiptom a világnak felel
meg, pontosabban e jelenlegi gonosz világkorszaknak. Hogy ez
valóban lényegénél fogva, legalapvetőbb szerkezetében,
működésében gonosz, azt mindenki pontosan tudja, érzi -
aki nem, az nagyon nagy bajban van. A fáraó: „e világ
(gonosz korszak) fejedelme”, a Sátán. A rabszolgaságban
tartó erő: a bűn. A bárány: Jézus, akinek a vére a bűnök
bocsánatáért omlott ki. Ez a vér biztosít egyedül védelmet
a szellemi halál és a világba való belefeledkezés pusztító
erejével szemben, és ez oldozza ki a világban való szellemi
fogság köteleit, a bűnöket: így vonulhatnak ki a gonoszok
uralta világkorszak egykori rabjai a szabadságba. A Sátán
pusztító ereje, a bűn „elkerüli” őket. Új nép
születik: az Egyház, amely néppé válni és erkölcsöt kapni
- előbb a szabadság s abból az erkölcs - indul hosszú,
sivatagi - próbatételekkel gazdag - vándorlására.
A pészach nemzeti ünnepből ezzel az emberiség egyik
legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatának, a világ
gonoszságából és a személyes bűnökből való sikeres
kimenekedésnek ünnepévé válik. Ennek a valóságosságát
és fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de még talán
leírni sem. Az ünnep annyira ünnepivé válik, hogy már meg
sem lehet igazán ünnepelni: minden, az év egyes napjaihoz
kötött ünneplési kísérlet silánynak tűnik a szabadulás
mindennapos valósága mellett.
Az egyetemes ünnep
Jézus e szavakkal eszi meg az utolsó vacsorán a bárányt:
„...bizony mondom nektek, hogy nem eszem többé abból, amíg
be nem teljesedik az Isten királyságában.” Az Isten
királysága az a világbirodalom, amely el fog jönni a Földre:
az igazságosságnak, békének, örömnek, szeretetnek a
birodalma. Az ószövetségi-újszövetségi közös reménység
értelmében el kell jönnie majd egy olyan világkorszaknak,
amely a mostaninak pontos ellentéte lesz szellemi lényegét
tekintve: ahogyan most a Földön a bűn, a gonoszság és a
nyomorúság uralkodik a jó fölött, elnyomva azt, akkor éppen
fordítva lesz. A jó, az igaz és jogos uralkodik majd, elnyomva
a gonoszságot. Nem nehéz észrevennünk, hogy ez az időszak
még előttünk áll. Jézus szavai arra utalnak, hogy
értelmezése szerint a pészachi bárány képe akkor
„teljesedik be” majd. Ahogyan Izrael szabadulásakor a
pészach-hal kezdődött el a sivatagi vándorlás, és negyven
évvel később egy másik pészach-ünnepléssel fejeződött is
be, az Egyház sivatagi vándorlása is hasonlóképpen fog
véget érni: egy újabb „elkerülés” hozza majd el. A
Jelenések könyvében újra feltűnik egy leölt bárány a
mennyben, amelyen ugyan látszik, hogy leölték, mégis él.
Tevékenysége nyomán immár az egész Földet érik pontosan
- szembetűnően - ugyanazok a csapások, amelyek egykoron
Egyiptomot érték: a vizek vérré válnak, különös
sáskahadak lepik el az emberiséget, sötétség borít el
mindent. Az egész bolygót megdöbbentő katasztrófák rázzák
meg gyors egymásutánban.
Itt felmerül a kérdés, ahogyan az első esetben is:
valóságosan megtörténne mindez? Vajon az egyiptomiak
elhitték volna néhány évvel korábban, hogy lehetséges az,
ami azután megtörtént velük? Aligha. Ma is abból indulunk
ki, amit már megéltünk - nem nagyon tudunk elfogadni
olyasmit, amihez még hasonlót sem láttunk soha. De vajon
ettől még valóban nem is történhet meg?
A harmadik pészach is kivonulással ér majd véget, miután a
csapások különleges módon elkerülik azokat, akik a bárány
vérében lévő lehetőséggel élnek. Ekkor az ünnep egészen
egyetemessé válik: immár nem egy kiválasztott természetes
nemzet, nem is egy kiválasztott szellemi közösség, hanem maga
az egész emberiség menekül meg a világ gonoszságának, a
bűnnek a láncaiból, hogy kilépve a valódi szellemi
szabadságba, erkölcsöt tanuljon, „néppé” váljon, és
új, ezúttal már boldog korszakok felé induljon.