Vissza a tartalomjegyzékhez

RÁTHY SÁNDOR
Konzervatív illúziók

Évtizedek óta nem tapasztalt pozitív folyamatok játszódnak le a gazdaságban: az elmúlt évben úgy növekedett a bruttó hazai termék (GDP) mintegy négy százalékkal, hogy eközben javult az ország pénzügyi egyensúlya, s némiképpen nőttek a reálbérek is. Ugyanakkor az is tény, hogy az inflációt nem sikerült jelentősebben csökkenteni, s egyre mélyebb szakadék keletkezik a társadalom különböző csoportjai és az ország régiói között. Ráadásul a leszakadóknak egyre kevesebb esélyük van a visszakapaszkodásra.

Gazdasági növekedés (GDP)
(%-ban, előző év 100%)


(* előrejelzés)

A folyó fizetési mérleg deficitjének alakulása
(milliárd dollárban)


(* előrejelzés)

Néhány héttel a választások előtt az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy milyen gazdaságpolitikai lépéseket terveznek a ringbe szálló politikai pártok. Érdemes azonban azt is végiggondolni, hogy mekkora a realitásuk az ígéreteknek, s megvalósulásuk esetén milyen hatásuk lehet a választási hév során elhangzottaknak.
Az mindenesetre tény, hogy az idei esztendő egy fellendülőben lévő gazdaságra virradt. A gazdaság a tavalyelőtti 1,3 százalékos növekedés után 4 százalékos GDP-bővülést produkált. A változást mutatja az is, hogy a nyersanyagokkal és a félkész agrártermékekkel szemben ma már főként feldolgozott, ezen belül is elsősorban gépipari és híradástechnikai termékeket exportálnak a magyarországi cégek. A vállalatok optimizmusát kifejezi, hogy tavaly jóval nagyobb mértékben növelték beruházásaikat, mint az azt megelőző évben. Nem beszélve 1995-ről - ez az esztendő a Bokros-csomag bevezetésének ideje -, amikor nemhogy növelték, hanem összességében tíz százalékkal visszafogták a fejlesztések ütemét.
Rendkívül kedvező az is, hogy az ország kikapaszkodott az adósságcsapdából: három évvel ezelőtt a bruttó külső adósságállomány 31 milliárd dollárt tett ki - nettóban ez 18,9 milliárdra rúgott -, míg ma már csak 25, valamint 12 milliárd az ország bruttó, illetve nettó tartozása. Ugyanez a bruttó államadósságot a GDP-hez mérve a következőképpen alakult: 1995-ben az államadósság még a bruttó hazai termék 86 százalékát tette ki, míg tavaly már csak a 65 százalékát. S ebben a vonatkozásban nem is az abszolút számok az igazán fontosak, hanem az a folyamat, ami lehetővé tette annak elérését, hogy például az exporthoz viszonyítva egyre kisebb a külső adósságteher: 1994-ben az éves export értékének 177 százaléka volt a bruttó külső adósság, míg ma már csak 46 százalék. Eközben nemcsak az adósságállomány csökkent - köszönhetően például annak, hogy a nagy privatizációs bevételeket nem a gazdaság, úgymond élénkítésére költötték -, hanem az ország exportképessége is sokat javult. Ehhez hasonlóan jól alakult a folyó fizetési mérleg deficitje is: míg öt évvel ezelőtt még 3,5 milliárd dollár tett ki a hiány, tavaly már az egy milliárdot sem érte el.
E rendkívül pozitív számok azonban egy, már korántsem ennyire szép képet takarnak. A gazdasági javulást ugyanis nem annyira a reformértékű lépések hozták, mint inkább egyrészt a mennyiségi megszorítások, másrészt pedig az, hogy tavaly a GDP jobban nőtt a vártnál, s kisebb összeget kellett fordítani az adósságszolgálatra. Meg kell jegyezni azt is, hogy bár az infláció alakulása kedvező, mérséklődésének fő oka a stabilizációs intézkedések kedvezőtlen hatásainak megszűnésében keresendő: így például megszűnt a vámpótlék, s nincsenek nagy forintleértékelések sem. Probléma az is, hogy a gazdasági növekedés hátterét igazából csak az ide települt multinacionális cégek adják, a hazai kis- és közepes vállalkozások többsége továbbra is stagnál, illetve a fennmaradásért küzd. Egyelőre nem teljesültek azok a várakozások sem, miszerint ezek a cégek nagyszámban a multik beszállítóivá válnak. Jelentős eltérések láthatók az ország régiói között is: míg a főváros és a Dunántúl egyes megyéi dinamikus GDP-növekedést tudnak felmutatni, addig az ország keleti megyéire ez egyáltalán nem jellemző. A társadalomban szintén hasonló kettészakadás figyelhető meg: a tehetősek még tehetősebbekké válnak, a szegényeknek és a leszakadóknak pedig egyre kevesebb esélyük van a felzárkózásra.

A beruházások növekedési ütemének alakulása
(%-ban, az előző év 100%)

Az infláció alakulása
(%-ban, az előző év 100%)

Nagy kérdés az is, mit tehet az állam a helyzet megváltoztatása érdekében? Mivel a GDP 75 százalékát már a magánszféra állítja elő, a mindenkori kormánynak kevés lehetősége van a gazdaság pozitív befolyásolására, ugyanakkor könnyen és sokat tud rontani a helyzeten. S ez igaz a még hivatalban lévő kabinetre is, hiszen ha a választások előtt az indokoltnál jobban megnő az osztogatási kedve, s megkezdődik, úgymond, a vesztesek kielégítése - hasonlóan például a 75 év feletti nyugdíjasok ingyenes utaztatásához -, s ezáltal felgyorsul a jövedelemkiáramlás, akkor ismét komoly megszorítások elé néz az ország. Ugyanakkor remény van arra is, hogy a kormány az eddig elért eredmények megerősítéséért megtesz mindent, s akkor az elkövetkezendő években valóban elérhető a tartós, öt százalék feletti gazdasági növekedés. S ha ezt az export generálja, s nem a belső jövedelemkiáramlás révén a kereslet növekedése, akkor tovább bővülhetnek a beruházások és az ország végérvényesen a modernizációs pályára kerülhet.
A választások előtt azonban még túlságosan sok a kérdőjel ahhoz, hogy egyértelműen felvázolhassuk a gazdaság jövőjét. Az azonban nagy valószínűséggel állítható, kerüljön bármelyik párt, illetve koalíció hatalomra, támogatni fogja a gazdasági növekedést. A mostani parlamenti pártok ugyanis 3 és 7 százalék közé teszik a bruttó hazai termék elkövetkező években várható növekedését. A legoptimistább a Független Kisgazdapárt és a Fidesz: előbbi 6-7, utóbbi 5-7 százalékos GDP-növekedést tart elképzelhetőnek.
A növekedés feltételeit eltérően ítélik meg a pártok: az MSZP szerint például tovább kell csökkenteni az állami újraelosztás mértékét, s nem szabad túlfűteni a gazdaságot, mert ekkor a növekedés nem a versenyképesség javulásából, hanem a kereslet mesterséges ösztönzéséből táplálkozna, s romlana a külső és a belső pénzügyi egyensúly. Ezzel szemben a kisgazdák úgy vélik, csak a belső kereslet bővülése hozhat tartós növekedést. Az SZDSZ a megtakarítások és a beruházások növekedését említi a gazdasági fejlődés előfeltételeként, míg a Fidesz e tekintetben a külföldi tőkebeáramlás 1,5-2 milliárd dolláros szintjének fenntartását, valamint az adóterhek és a tb-járulékok mérséklését és a feketegazdaság visszaszorítását hangsúlyozza.
A munkanélküliség csökkentése érdekében valamilyen formában valamennyi parlamenti párt fontosnak tartja a kis- és közepes vállalkozások támogatását, és az infrastruktúra fejlesztését. A kisgazdák és a kereszténydemokraták egyebek mellett lakásépítési programot terveznek, a Fidesz pedig kívánatosnak tartja, hogy a külföldi zöldmezős beruházásokhoz kapcsolódó kedvezmények az ország valóban elmaradott régióira legyenek érvényesek. A SZDSZ ösztönözné az önfoglalkoztatást, illetőleg azt, hogy a feketegazdaságba kényszerült polgárok megtalálják helyüket a legális gazdaságban.
Minden párt nagy hangsúlyt helyez az infláció mérséklésére: a kisgazdák például az infláció leszorításának egyik legfőbb eszközét az állandó forintleértékelés megszüntetésében látják. Hasonló nézetet vall a KDNP, amely szerint az egyik legsürgetőbb feladat a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank által közösen kidolgozandó akcióterv a forint árfolyamának stabilizálására a külföldi valutákkal szemben. Ezzel kapcsolatban azonban rá kell mutatni egy alapvető problémára: a leértékelés ugyanis nem oka, hanem következménye a gazdasági-pénzügyi történéseknek. A forintot ugyanis valójában a versenytársakénál jóval nagyobb hazai infláció miatt kell leértékelni, tehát nem a leértékelés miatt nagy az infláció. Mint ahogyan igaz az is, hogy az inflációt nem lehet egyik évről a másikra jelentősen csökkenteni, ezért a kormányzat az államháztartási hiány, valamint a tb-járulékteherszint csökkentésével egybekötött társadalmi bérmegállapodással, a gazdasági-pénzügyi fegyelem betartásával, és szavahihetőségének erősítésével segítheti az infláció megfékezését. Egy számjegyű infláció azonban még így is csak 2000-2001-re várható.
Adócsökkentést minden párt indokoltnak tart, ám ennek formájáról és mértékéről jelentősek a véleménykülönbségek. Az MSZP szerint a tb-járulékot kivéve az adók nem magasak, tehát csak az előbbit kell csökkenteni, amellett, hogy növelik a járulékbehajtás hatékonyságát. A kisebbik kormánypárt szintén a bérekhez kapcsolódó adójellegű terheket ítéli nagyon magasnak. Ezek csökkentése elkerülhetetlen, de a feladat végrehajtása ellentmondásos. Az intézkedéseknek ugyanis egyrészt elő kell segíteniük, hogy a közterhek alóli kibúvás lehetősége radikálisan csökkenjen. Másrészt pedig lehetővé kell tenni, hogy a családi gazdaságba visszavonult, jelentős pénzjövedelemmel nem rendelkező állampolgárok csoportját az adó- és járulékfizetési kötelezettségek ne sújtsák. Az MDF a törvényesség és a rend érvényesítését ötvözné a jogkövető magatartás, az adófizetés ösztönzésével, az adó- és járulékteherszint csökkentésével, adókedvezmények kiterjesztésével, az adóztatás eljárási rendjének egyszerűsítésével. A Fidesz két adónemnél tervez módosítást: csökkentené a személyi jövedelemadó és az általános forgalmi adó kulcsát, s meg akarja teremteni a családi típusú adózás lehetőségét. A KDNP többek között ragaszkodik a többgyerekes családok adóterheinek könnyítéséhez, kizárva a legmagasabb kategóriába tartozókat. A legradikálisabban az FKGP változtatna az adórendszeren: szerintük az elvonási kulcsok akár 25 százalékos mérséklése sem járna a költségvetési bevételek visszaesésével - ez azonban erőteljesen megkérdőjelezhető.
A pártok választási programjait vizsgálva két megközelítés is helytálló lehet. Egyrészt - levonva az elmúlt évek tanulságait -, programjaik egyre inkább a racionalitás talaján állnak, s belátják: nem lehet nagy újításokat bevezetni akkor sem, ha kormányra kerülnek. Valószínűleg erre készteti őket az is, hogy megtapasztalták: ma már az állampolgárokat kevéssé lehet befolyásolni politikai jelszavakkal, hiszen az emberek megtanulták, sorsuk nem annyira a pártoktól, sokkal inkább a saját erőfeszítéseiktől függ. Egy másik megközelítésben viszont igaz az is, nem miden párt számol azzal, hogy a mindenkori kormánynak egyre kevesebb lehetősége van arra, hogy érdemben és hasznosan beavatkozzék a gazdasági folyamatokba. A programokból egyébként úgy tűnik, hogy a két koalíciós párt már alaposan megtanulta ezt a leckét, nagy gond viszont, hogy a szocialisták - legalábbis az eddigi történések szerint - inkább korporatív gazdaságirányításban gondolkodnak, semmint nyilvános, a vállalatok és a vállalkozók önállóságára alapozott politizálásban.
A jobboldali pártok közül a kisgazdák nagyjából egységes programmal lépnek a választók elé, s megfogalmazzák a kisebb állam szükségességét. Nagy kérdés azonban, hogy mi történik a jelenlegi - egyébként valóban alapos reformra szoruló - nagy szociális vagy ilyen jelleget is hordozó ellátórendszerekkel: így például az egészségüggyel vagy a társadalombiztosítással. Nem tudni azt sem, hogy a külföldi befektetők miképpen fogadnák azt, ha a párt hatalomra kerülése esetén mégiscsak felülvizsgálná a „nemzetrabló” privatizációt. A KDNP programjából kitűnik, hogy ez a párt átesett a ló túlsó oldalára: a gazdaságot a szociálpolitika alrendszereként képzelik el, s akár a szocializmusban, a jóléti célok szolgálatát várják el a gazdaságtól. Etatista, az állami újraelosztásra alapozott programjuk még a nagyobbik kormánypárt elképzeléseitől is balra áll.
A Fidesz programja szintén nem áll össze egységes egésszé. Szakértők is alátámasztják: adócsökkentéssel ugyan teremthető forrás a gazdaságban, de valószínűleg nem akkora, hogy a párt által vázolt szociálpolitikai tervek megvalósítása mellett bekövetkezzen a remélt kínálatélénkülés és gazdasági növekedés. A Fidesz programjában fellelhetők a vállalkozói populizmus jelei is.
A két koalíciós párt programja - kisebb-nagyobb kiigazításokkal - viszont azt ígéri, amit eddig is csináltak: mostani programjukat hitelessé teszi az is, hogy amit négy évvel ezelőtt ígértek, azt lényegében meg is valósították. Nagy különbség viszont, hogy az MSZP, klasszikus szocialista retorikával, folyamatos sikerként mutatja be az elmúlt éveket, s különösen a Bokros-csomag bevezetése óta eltelt időszakot. Ezzel szemben a szabaddemokraták jóval visszafogottabban nyilatkoznak a múltról, s kritikusabban viszonyulnak a teendőkhöz is. Látható ugyanis, hogy a gazdaság fokozatos egyensúlyba kerüléséhez még sok mindent meg kell tenni: így például a választások után hozzá kell fogni a nagy ellátórendszerek reformjához, s tovább kell csökkenteni az államháztartási hiányt is, ami gazdasági növekedést és kidásmérséklést egyaránt feltételez. És tovább kell folytatni a sziszifuszi munkát az infláció csökkentése érdekében.