Vissza a tartalomjegyzékhez

LOCSMÁNDI ANDREA
Anyák a menhelyen


A gyerekek nehezen szokják Fotó: Vörös Szilárd

A folyosókon száradó ruhák nedves párája egybeolvad a penészedő fal és a nyomor dohos bűzével. Tavaszi, nyári időszakban kevésbé népes az alagsor. Télen, amikor kint csikorog a hideg, lent minden talpalatnyi szabad helyért meg kell küzdeni. Nagy a nyüzsgés a „konyhán” is: az összes lakóra egyetlen tűzhely jut. Sietni kell, hogy elkészülhessen a paprikás krumli, a rántotta, kinek mire futja. A „Dózsa” az egyetlen szálló, ahová feltétel nélkül befogadják a hajléktalan anyákat és gyermekeiket, a tartós bennlakáshoz azonban elvárják az együttműködést.

Körforgás

A Dózsa Anyaotthon a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei keretében működik. Az épület alagsori - mintegy kétszáz négyzetméteres - széntároló helyiségét három éve vették birtokukba a férjeik bántalmazása elől menekülő, lakbérüket fizetni nem tudó, kilakoltatott vagy családjukból elzavart anyák és gyermekeik. Az esetek mindegyike különböző: az sem ritka, hogy olyan nagykorúvá vált állami gondozottak vándorolnak intézményről intézményre, akiknek soha nem volt otthonuk. Mindegyikük saját történettel érkezik, de az igazira gyakran maguk a főszereplők sem emlékeznek. A hivatalos papírok intézése során ugyan kiderül az igazság, de a gondozók közül senki sem sértődik meg a füllentések miatt.
- Legfeljebb futottunk egy felesleges kört - legyint Nagy Magdolna gondozónő.
A helyzetet nehezíti, hogy nyolc általánossal, bejelentett lakás nélkül munkát kapni szinte lehetetlen: marad az alulfizetett feketemunka. Az anyaotthon hivatalosan két hétre fogadja be a rászorulókat, de súlyos esetekben hosszabb ideig is lehet maradni. Akkor sem ragaszkodnak mereven a szabályzathoz, ha a bennlakó helyzete rendeződni látszik (folyik a bírósági ügy a férj, élettárs ellen stb.). Az ügyesebbek ideiglenes szociális lakásokba juthatnak, azután - sikeres önkormányzati pályázat esetén - még saját lakást is kaphatnak. Ez azonban igen ritka. A legtöbben egy másik anyaszállóba kerülnek, ők legtöbbször hamar visszakényszerülnek. Nehéz elhagyni a kényszerpályát, hiszen ha sikerül is némi pénzt öszszegyűjteni, az csupán 2-3 hónap albérletre elegendő, és kezdődik minden elölről. Az sem ritka, hogy miután az anyuka körülnézett az otthonban, úgy dönt, inkább viszszamegy az utcára a gyermekével. Igaz, ehhez már edzett vándorlónak kell lenni. Az ilyenek évek óta járják a parkokat, pályaudvarokat családostul. Nem szakítják el a gyermeket a szülőktől: az anyai szeretet melegségét a hatóságok értékesebbnek tekintik az intézményinél.

Álmok

- A gondozók legnehezebb feladata az anyák önértékelésének helyreállítása, a remény felkeltése gyakran a legfiatalabbaknál a legnehezebb - mondja a gondozónő, majd behívja a 26 éves Erzsit, aki két éve szökött el a férje elől három gyerekkel, mert az rendszeresen bántalmazta őket.
- Féltettük az életünket, és szó szerint elmenekültünk - meséli szégyellősen, majd gyorsan folytatja: először ide kerültem, majd fél évig az Üdvhadseregnél voltam. Beadtam a válópert, de visszavontam, mert féltem.
A falusi élet a városi messzeségből szép álommá vált. Erzsi az Eger környéki kis faluból érkezve úgy érezte magát Budapesten, mint Chicagóban.
- Nem tudtam a közlekedést - mondja. - Állandóan eltévedtem. Falun ott olyan jó élni, mint egy mese. Egyedül mennek a gyerekek iskolába, itt el nem engedném őket.
Erzsi második éve lakik átmeneti szállásokon. Az eltelt idő folyamán sokat gondolkozott a „hogyan tovább”-ról. Azzal tisztában van, hogy Budapesten soha nem lesz lakása, de falun már 2-300 ezer forintért lehet venni egy szoba-konyhát.
- Olyan boldog lennék egy saját lakásban, az sem baj ha kicsi - szövögeti álmait Erzsi, aki arra az esetre is felkészült, ha nem jutnak közös nevezőre a férjével. - Akkor a bíróság cserélje két kisebbre a közös lakást, vagy árverezze el - ábrándozik. A tárgyaláson találkozott utoljára a férjével, aki zenész és ki akar békülni, de Erzsiben nagyobb a félelem, mint a bizalom. Gyakran látja kilátástalannak a helyzetét, s ilyenkor úgy érzi, hogy mindez az arcára van írva. Nem tudja eljátszani, hogy semmi baja. Munkatársainak is állandóan hazudozik: nem meri megmondani, hol lakik.
- Lehet, hogy más csak legyintene: itt lakom és kész, de én szégyellem - mondja.
Erzsinek nincs szakmája, de szeretné, ha lenne. Eddig jobbára takarított vagy pincér volt, de ha rajta múlna, akkor számítógépes munkát vállalna egy reklámügynökségben. Ilyen állás betöltéséhez azonban középiskolai végzettség kell. Ennek híján Erzsi a rövidebb átképzést igénylő szakmák közül kénytelen választani: manikűrös, bolti eladó vagy virágkötő.

G. Csilla

A szobákban emeletes ágyak sorakoznak a fal mellett. Némelyikben forgalmas időszakban több családot is elhelyeznek, az sem ritka, hogy 28 lakója van egy szobának. Az ötgyerekes G. Csillát példaként emlegetik a szállón, hisz kitartóan küzd gyermekeiért és hátrahagyott otthonáért. Jelenleg négy vaságyon osztoznak öten a kilenc négyzetméteres szobában, miközben Gyálon egy 38 négyzetméteres kis házat és mellette egy újonnan épülő, félig kész családi házat hagyott maga mögött. Reméli, már csak rövid időre. Élettársa elől menekült gyermekeivel a krízis- szállóra.
- Le akart bennünket lőni - mondja. - Kénytelen voltam saját házamat otthagyni - gyújt rá idegesen. Csilla négy kamasz fiával menekült, hiszen élettársa életében nem ez az első emberölési kísérlet. A férfi ezt megelőzően már hat évet ült börtönben, és Csilla nem akart kockáztatni. Gyorsan megkérdezem, hogy a gyerekek hogyan viselték a helyzetet, mire a rövid válasz ennyi: „Katasztrofálisan.”
- Amikor idejöttünk, akkor mindegyik fiam tanult, a legidősebb, Albert épp akkor végzett, a kislány nyolc hónapos volt. Rendezett volt a család, a gyerekek templomba jártak, szófogadók voltak. Miután idejöttünk, mindez egy fél éven belül megváltozott. A legidősebb abbahagyta a munkát, Attila az iskolából maradt ki, és képtelenség bármire rávenni. A másik kettő is csak mostanában kezdi összeszedni magát. Igaz, abban a korban vannak, amikor nem igazán tudják, merre menjenek.
- A kiságy még éppen befért, de még egy ágy már szóba se jöhet - néz körül a szobában G. Csilla, majd rámutat az alsó ágyra, ahol Norbi alszik keresztbenyúlva: síszünet van, azért nincs iskolában. Majd sírdogáló kislányát befekteti az ágyba.
G. Csilla az ügyészség ítéletét várja, hogy egykori élettársát lecsukják. Ő a szálló lakói közül azon kevesek közé tartozik, akinek szakmája, sőt munkahelye is volt. Könyvkötőként dolgozott 12 éve egy gyáli nyomdában. Ügyét a Nő- és Gyermekvédő Liga Programirodájából is támogatják, ügyvédi segítséget is kap. De látja, hogy körülötte az anyukák java része azért került ide, mert nem tudták fizetni az albérletet vagy elváltak. Olyan is van, aki elcserélte a lakását, a pénz elúszott, most pedig nincs hol lakni. A nehéz helyzetből csak azok tudnak talpra állni, akik maguk is maximálisan együttműködnek segítőikkel, és akarják a változást. Mert hiába keresnek valakinek munkát, ha nem megy el dolgozni, vagy hiába helyezik el a gyerekét óvodába, iskolába, ha nem viszi el oda. Noha sokszor könnyebbnek látszik feladni, a menhely lakói egybehangzóan állítják, hogy az egyetlen lehetőség a talpon maradásra: nem elcsüggedni, és bízni.