2002/zzz

Megemlékezés

Hajdú Péter

(1923-2002)


Életének 79. évében elhunyt Hajdú Péter, az uráli, azaz a finnugor és szomojéd nyelvtudomány és őstörténet nemzetközileg ismert és elismert művelője, több vonatkozásban is megújítója. Halálával súlyos veszteség érte a magyar és a nemzetközi tudományos életet.

Hajdú Péter 1941-től 1945-ig a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, ott szerzett diplomát magyar és német szakon. Magas szintű ismereteit tudományos kutatóként és egyetemi oktatóként kamatoztatta, továbbá tudományszervezőként is jelentős szerepe volt a magyar tudományos közéletben és az uráli nyelvtudomány szellemi felfrissítésében.

A háború utáni években az Országos Széchényi Könyvtár kutatójaként a keszthelyi Festetics-kastély könyvtárában dolgozott. 1951-ben került vissza családjával együtt Budapestre, akkor az MTA Nyelvtudományi Intézetének Finnugor Osztályán működött közre az etimológiai szótári munkálatok beindításában. Fontos szerepe volt abban is, hogy a magyar egyetemeken létrejött a finnugor szak. 1959-ben ő szervezte meg a Szegedi Egyetemen (akkor: József Attila Tudományegyetem) a finnugor tanszéket, amelynek 1974-ig volt professzora, ekkor az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójává nevezték ki. E posztot 1982-ig töltötte be. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzoraként is - 1982 és 1994 között - számos, kutatóvá érett magyar és külföldi szakember mestere volt. Ezzel részben egy időben, 1985 és 1990 között a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának elnökeként irányította az osztályhoz tartozó területeket. 1991 és 1995 között kutatóprofesszorként dolgozott. 1996-ban vonult nyugdíjba, de nem szakadt el a tudományos közélettől.

Hajdú Péter elsősorban a szamojéd nyelvek kutatójaként kezdte pályáját, érdeklődése fokozatosan fordult a magyar nyelv közelebbi és távolabbi finnugor rokonai felé. Alapvető fontosságúnak bizonyult az uráli őstörténettel kapcsolatos nézeteinek közreadása. Szegedi és budapesti professzorként több nemzedéknyi leendő kutatót látott el korszerű szakmai ismeretekkel. E téren fontos teljesítménye volt, hogy egyetemi jegyzetekkel és tankönyvekkel segítette az ifjúság tudományos ismereteinek megalapozását, az uralisztika és a magyar nyelvészet művelőinek tájékozódását. E munkákat nagyszabású összefoglalásként idegen nyelveken is közreadta. Monográfiái közül a társszerzőségben készült Uráli nyelvrokonaink (Budapest, 1978 és 1980) a legfontosabbak egyike, amely németül is megjelent: Die Uralische Sprachen und Literaturen (Budapest-Hamburg, 1987). Ennek nyelvészeti része volt az ő munkája, ezt kiadták olaszul is (Torino, 1992). A szamojéd nyelvészet alapművének minősül a több kiadást megért Chrestomathia Samiedica (Budapest, 1968, 1982 és 1989). Nem egyetemi tankönyvei közül is érdemes néhányat megemlíteni: A magyarság kialakulásának előzményei (Budapest, 1953), A szomojéd népek és nyelvek (Budapest, 1949), ugyanez angolul: The Somoyed Peoples and Languages (Bloomington-Den Haag, 1963 és 1968). Több alkalommal is foglalkozott a magyar nyelv rokonságáról badarságokat terjesztők tevékenységével, vállalkozott a nagyközönségnek szánt tudományos ismeretterjesztésre is, e téren A finnugor népek és nyelvek (Budapest, 1962) tekinthető a legfontosabbnak, amelyet felfrissítve és alaposan átdolgozva publikáltak lengyelül (Varsó, 1971), angolul (London, 1975) és oroszul (Moszkva, 1985) is. Gazdag publikációs jegyzéke közel négyszáz tételt - tanulmányokat, kritikákat, megemlékezéseket önálló műveket - tartalmaz. Szerkesztőként is beírta nevét a tudománytörténetbe: mintegy tíz tanulmánykötetnek volt szerkesztője vagy társszerkesztője.

A tudományterületén működők megbecsülését jelzi, hogy a Nyelvtudományi Társaság választmánya és a Modern Filológiai Társaság tagjává, a Reguly Társaság tiszteleti tagjává, az International Committee of Finno-Ugric Congresses alelnökévé, majd tiszteleti tagjává, a Finn Akadémia külső tagjává, a Société Finno-Ougrienne és a Societas Uralo-Altica tiszteleti tagjává, a Finnish Literary Society és a Kalevala Seura külső tagjává választotta. A tudományos közéletnek az Uralisztikai (Finnugor) Komplex Bizottság elnökeként, a Nyelvtudományi Közlemények főszerkesztőjeként, a Telegdi alapítvány kuratóriumi tagjaként is éveken át résztvevője volt.

Tevékenységének elismeréseként a Szegedi Egyetem és az Uppsalai Egyetem díszdoktorává fogadta, Magyarországon a Munka Érdemrenddel, a Munkácsi Bernát-díjjal és a Széchenyi-díjjal, Finnországban a Finn Oroszlánrenddel tüntették ki. Tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia (l. tag 1970-ben, r. tag 1976-ban) és külső tagjává a Finn Akadémia.

Hajdú Péter az uralisztika egyik legjelentősebb művelője volt. Munkásságának ismerete a jelen és a jövő generációk számára nélkülözhetetlen.

Honti László

egyetemi tanár (Udine, Olaszország),
az MTA külső tagja

Mérei Gyula

(1911-2002)



Nyár elején távozott közülünk Mérei Gyula akadémikus, a Szegedi Tudományegyetem (működése idején József Attila Tudományegyetem) nyugalmazott tanára. Személyében a magyar történésztársadalom országosan és nemzetközileg ismert alakját veszítettük el. Ismertsége nem kopott meg annak ellenére sem, hogy élete utolsó szakaszában teljesen visszavonult, és új művek sem kerültek ki keze alól.

Mérei Gyula egyetemi tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte 1929-1934 között. A történelem-latin szakos tanári diploma megszerzése után kutatói pályára lépett, amelyben nyilván szerepük volt azoknak a kiváló tanároknak, akikkel egyetemi évei során találkozott. Közülük Szegfű Gyulát kell kiemelnünk, akire Mérei Gyula gyakran hivatkozott mint mesterére, és büszkén emlegette hozzá fűződő személyes jó viszonyát. Később, egyetemi oktatóként tanítványaitól keményen megkövetelte Szekfű Gyula munkásságának ismeretét. Szekfű hatása is érezhető Mérei 1934-ben megvédett bölcsészdoktori disszertációján, amely a Magyar politikai pártprogramok 1867 - 1914 címet viselte.

Mérei Gyula pályája kezdetén (1938-1948) tíz évet töltött el a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara munkatársaként. Ezek az évek - az 1934-38 közötti bécsi kutatóösztöndíj után - alapozták meg gazdaságtörténeti szemléletmódját és alakították ki ez irányú érdeklődését. Az eredmények tanulmányok, cikkek sorában mutatkoztak meg, közülük a legfontosabbak: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1948 (Bp., 1948); A magyar céhrendszer 1848 előtt (Századok 1948.); Magyar iparfejlődés 1790-1848 (Bp., 1951). A művek tanulsága szerint gazdasági elemzései az 1790 és 1848 közötti időszakra koncentrálódtak. Ezek után kézenfekvő volt, amikor az 1970-es években elindult a magyar történettudomány nagy vállalkozása (a köznyelvben csak "tízkötetesként" emlegetett sorozat), akkor az 5. kötetnek, amely az 1790-1848 közötti szakaszt tárgyalta, Mérei Gyula lett a főszerkesztője. A sokszerzős kötetben a gazdaságtörténeti fejezetet szerzőként is jegyezte.

A gazdaságtörténeti művek mellett nyomon követhető politikatörténeti érdeklődése is, amely kutatásainak másik meghatározó szegmense lett. Polgári radikalizmus Magyarországon 1900-1918 (Bp., 1947) című kötetén gazdaságtörténeti munkáival párhuzamosan dolgozott. Politikatörténeti munkássága került előtérbe, amikor 1948-1951 között a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett. A történeti évfordulók is közrejátszottak abban, hogy 1848-49 eseményeivel behatóbban kezdett foglalkozni. E témában megjelent művei közül a Munkásmozgalmak 1848/49-ben (Bp., 1948) és a társszerzőkkel írt Kossuth életrajz (Bp., 1952) tartozik az ismertebbek közé.

Mérei Gyula életében a kutatás 1945-től kiegészült az egyetemi oktatással is. 1945-ben lett egyetemi magántanár a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Önálló katedrához 1951-ben jutott, amikor egyetemi docensi, majd egy évre rá egyetemi tanári kinevezést kapott a szegedi József Attila Tudományegyetemre, ahol egyúttal a Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék vezetője is lett. Ettől kezdve nyugállományba vonulásáig a szegedi egyetem meghatározó személyisége volt. A tanszék vezetése mellett 1960-64 között a Bölcsészettudományi Kar dékánja is. Ott bábáskodott az 1957-ben induló szegedi egyetemi folyóirat, az Acta Historica létrehozásánál, amelynek 19-20. századi történeti köteteit nyugdíjazásáig szerkesztette.

Egyetemi oktatóként a 19-20. század magyar és egyetemes történetét oktatta. Sokat tett a hallgatók eszmetörténeti és historiográfiai ismereteinek elmélyítéséért. Munkásságában ekkor nagyobb hangsúlyt kaptak az egyetemes történeti kérdések: Föderációs tervek Délkelet-Európában és a Habsburg monarchia 1848-1918 (Bp., 1965). Mérei Gyula 1967-ben szerezte meg az akadémiai doktori címet, ezt követően jelentek meg összegző munkái: A magyar októberi forradalom és a polgári pártok (Bp., 1969) és A magyar polgári pártok programjai 1867-1918 (Bp., 1971). Ezt követte a már említett "tízkötetes" ötödik kötete 1980-ban.

Mérei Gyulát kutatómunkája és a tudományszervezésben való folyamatos közreműködése (Szegedi Akadémiai Bizottság) elismeréseként 1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. 1979-ben levelező tagból rendes taggá lépett elő. Eredményes munkáját nemcsak az akadémiai tagság, hanem számos kitüntetés is jelezte, nem utolsósorban pedig a tanítványok sora, akiket elindított kutatói pályájukon. Szakirodalmi és oktató munkáját mindvégig kritikus szemlélet jellemezte, de sajnos nemigen írt recenziót, így ilyen irányú megnyilvánulásai leginkább kollégái, tanítványai emlékeiben élnek.

Élete utolsó két évtizede visszavonultságban, a betegséggel való küzdelemben telt el, a végül is a vesztesek sorába kellett állnia. Tőle búcsúznunk kellett, de művei - akár vitára inspirálva - továbbra is ott állnak a könyvtári polcokon.

Font Márta

a tört. tud kandidátusa, egy. tanár,
a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék vezetője,
a PTE BTK dékánja


<-- Vissza az 2002/zzz szám tartalomjegyzékére