2002/11.

Könyvszemle

Mátyás Antal: Tények és visszaemlékezések

"A mai diákság és oktatói gárda egyik korszakot sem tudná elviselni." (58. o.). Valószínűleg teljesen igaza van Mátyás Antalnak ezzel, a könyve összegzésében leírt állításával. A karcsú kis kötetben a közgazdasági elméletek történetével foglalkozó akadémikus a magyar közgazdászképzés két korszakát, két teljesen eltérő felfogású intézményét és főleg két, egymással homlokegyenest szemben álló politikai rendszerét mutatja be egyetlen ember sorsán - a saját életén - keresztül.

A fiatalember 1941-ben iratkozik be a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, el is végez három évfolyamot, még a hetedik félév néhány vizsgáját is leteszi (az utolsót már a Szálasi-rémuralom idején, 1944 novemberében, professzora fűtetlen lakásán dideregve). Azután rövid katonaság következik, majd a 40 hónapos hadifogságból hazatérve, immár az akkor szervezett Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemen fejezi be tanulmányait.

Mátyás Antal tanúskodik, értékes hagyatékot adva az utókornak, a közvetlen utódoknak is. Nem tagadja, saját szemszögéből vizsgálva közli emlékeit. "Az egyre terebélyesedő memoárirodalom nem mentes a szubjektív vonásoktól. (...) Érvényes ez az én visszaemlékezéseimre is. Részben szubjektív élményanyagot adok közre, amit azonban az akkori évfolyamtársaimmal való beszélgetés során erős ellenőrzésnek vetettem alá" - írja a bevezetőben

Az mindenképpen világosan kitetszik az emlékezésből, hogy a Műegyetem a háború előtt valódi universitas volt, öt, témájában egymással többé-kevésbé illeszkedő, de mégis eltérő felkészítésű karral. Kétségtelen, hogy a mezőgazdasági és állatorvosi kar meglehetősen erőltetetten került ide, de a közgazdaság-tudományok mindenképpen összefüggnek a műszaki gyakorlattal. Ezzel szemben a Duna túloldalán 1948-ban létrehozott Közgazdasági Egyetem lényegében egyetlen karnak számított, ami csak jóval később kezdett altémákra tagozódni.

A mai olvasó számára döbbenetesen kemény, sok vonásában értelmetlenül kegyetlen, "kitolós" világ tárul elénk a háború előtti egyetemről. Nemcsak a magas tandíjak, a feszített szigorlatok (az összes szigorlati tárgyból egy napon kellett letenni a vizsgát), hanem a professzorok szinte embertelen stílusa, felesleges kínokat okozó magatartása is meglepi még azt is, aki, mint a recenzens, az ötvenes évek közepén-végén járt a Műegyetemre. Jegyzet nincs, legfeljebb néhány szemfüles hallgató vagy tanársegéd gyorsírással leírja és drága pénzért sokszorosítva terjeszti az előadásokat. Ha pedig a profesz-szor változtat az előadásán, akkor a jegyzet is elavul, amit aztán a naiv gólyáknak adnak tovább. Ilyen, már semmit sem érő jegyzettel csapták be a könyv íróját is, amit egyhavi zsebpénze bánt. Ezen az egyetemen, amelyre egyébként bárkit felvettek, a gyengék és a lusták úgyis kirostálódtak az első két év szélsőségesen kemény vizsgáin és szigorlatain, csak a nagyon tehetségesek és a nagyon gazdagok juthattak tovább.

A háború utáni egyetem ehhez képest kevésbé szigorúnak tűnik, alig elviselhetővé a politikai túlzások, azok logikátlan szellemi bakugrásai teszik. Az éjszakába nyúló önkritikák és kritikák, az olykor egyetlen kis megjegyzésért járó megtorlások aligha könnyítették meg a hallgatók életét. Az előadók többsége egyúttal prominens politikus. Egy jellemző anekdota ebből a korból jól mutatja némely professzorok felkészültségét és magatartását. Az agrárpolitika előadója például részletesen foglalkozik Kautsky Agrártörténet című művével. Az ifjú Mátyás Antal elvállalja, hogy német eredetiben elolvassa a könyvet és kijegyzeteli. "Mivel kollégista társaim az előadás anyagából nem értettek meg mindent, hozzám jöttek konzultálni, a mű szakértőjének számítottam." Tizenketten vizsgáztak azon a napon, és M. A. éppen ezt kapta tételként. Megkérdezte, a professzor előadása vagy az eredeti mű alapján feleljen-e. A professzor meglepődött, hogy az ifjú olvasta az eredetit. "Mint a vízfolyás, úgy adtam vissza az eredeti mű tartalmát. A tizenkét vizsgázóból tízen kaptak kitűnőt, ketten jelest, az egyik én voltam." (50. o.) Talán nem vette jó néven a prof, hogy a diákja eredetiben olvasta a könyvet, míg ő maga "a tartalmáról csak különböző ismertetőkből vehetett tudomást" - próbálja több más indok mellett menteni egykori tanárát a szerző. A könyvben egyébként sorra bukkannak fel ismert nevek, mind a két egyetemről - professzorok, oktatók éppúgy, mint ma már hírességnek számító akkori hallgatók. Mindenképpen érdekes és színes kortörténet ez a könyv, nemcsak érdekes adalékok gyűjteménye, hanem szórakoztató olvasmány is. Jól tükrözi a magyarországi szellemi elit állandó keserveit a változó (sajnos, túl sűrűn változó) politikai-társadalmi elvárások és körülmények közepette. Jó szívvel ajánlhatom nemcsak az egykori, hanem a mai egyetemi hallgatóknak is. (Aula Kiadó, 2001. 63 o.)

Szentgyörgyi Zsuzsa


<-- Vissza az 2002/11. szám tartalomjegyzékére