2002/2.

Nyelv - nyelvvédelem - oktatás

Az idegen nyelvek oktatása, ismerete és használata Magyarországon - a nyelvpolitika tükrében

Földes Csaba

a nyelvtud. kand., tszkv. egy. tanár
(Veszprémi Egyetem)
foldes@almos.vein.hu

A tanulmány áttekintést ad a magyarországi idegennyelv-tanítás valamint az idegen nyelvek ismeretének és használatának aktuális helyzetéről. Az elemzés középpontjában az angol és a német nyelv áll. A dolgozat megállapítja, hogy a két nyelv között az utóbbi időben sajátos presztízs- és munkamegosztás alakult ki: a német -a nyelvet beszélők és tanulók számát tekintve - mennyiségi szempontból (még mindig) igen kedvező helyzetben van, a minőségi paramétereket (mint például az elért nyelvtudás szintjét, a nyelvhasználat területét) is vizsgálva viszont egyértelmű az angol nyelv egyre erősödő dominanciája.

Az idegen nyelvek szociokulturális kontextusa

Csak igen ritkán adatik meg a lehetőség alapvető nyelvpolitikai átalakulásokra, vagyis arra, hogy valamely fennálló szociokulturális keretben újradefiniálhassuk az egyes nyelvek funkcióját, szerepét és helyiértékét. Ilyen korszakos esély nyílt - ami egyúttal páratlan kihívást is jelentett - az 1990 körüli rendszerváltozás kapcsán a közép- és kelet-európai országokban, így hazánkban is. Ennek folyományaként az idegen nyelvek területén azóta is sok minden mozgásban van: a "vasfüggöny" leomlásával markánsan átrendeződött a nyelvpolitikai erőtér, a politikai, gazdasági és kulturális átalakulás a nyelvi szektort merőben új helyzet elé állította. Az orosz nyelv - legalábbis hivatalos - hegemóniájának felszámolása után, azaz a kötelező orosznyelv-oktatás 1998/99-es megszüntetését követően, a közvélemény gyorsan és radikálisan elfordult ettől a nyelvtől, mialatt szűnni nem akaró roham indult meg a "nyugati" nyelvi kínálatok, főleg az angol és a német irányában (vö. Földes 1994: 3 f.). Egy rendszeresen Magyarországon is oktató amerikai vendégtanár ebből az időből kissé poentírozottan így foglalja össze benyomásait: "More McDonald's [...] More English. And more toilet paper". Az idegen nyelvek és közvetítésük egész problematikája és teljes vertikuma tehát mind szervezési, mind tartalmi tekintetben ultimatív átalakulási folyamaton esett át. E helyütt csak néhány lényeges momentumot emelek ki: (1) A lényegében feleslegessé vált orosztanárok tömegeit Közép- és Kelet-Európa-szerte, így nálunk is, angol- vagy némettanárokká (valamint jóval kisebb mértékben franciatanárokká) "képezték át", igaz, ezeket a programokat országról országra bizonyos sajátosságok, eltérések jellemezték. Mindazonáltal mindegyik országban közös volt az, hogy ez a - nálunk már az 1997/98-as tanévben lezárult, és már másutt is befejezés előtt álló - projekt posztgraduális kiegészítő képzés formájában a gyakorló orosztanárokat a lehető regrövidebb idő alatt egyik nyelvről a másikra igyekezett átirányítani. Magyarországon ennek a programnak a keretében 14 felsőoktatási intézményben 4900 tanár szerzett nyugati nyelvszakos oklevelet, zömük (több mint 2500 fő) németből. A koncepció középpontjában az a törekvés állt, hogy a tanárok meglévő nyelvtanítási kompetenciájára és tapasztalataira, valamint idegennyelvoktatás-módszertani ismereteikre és jártasságukra támaszkodjanak és erre a bázisra építve közvetítsék az új nyelv gyakorlati ismeretét és természetszerűleg a nyelvspecifikus elméleti-filológiai szakmai alapműveltséget.

(2) A kvalifikált nyelvpedagógusok hiánya a legtöbb régióbeli országot a graduális képzésben is gyakorlati orientáltságú és mindenekelőtt rövidebb időtartamú tanárszakok tervezésére és megvalósítására ösztönözte. A tanárhiányon túl Paul (2001: 1545) nem hallgatja el azt a motívumot sem, hogy ezen intézkedés hátterében nem utolsósorban a Világbank elvárásai is meghúzódtak, amely Magyarország számára az oktatási szektor reformjára szolgáló kölcsönfelvételt ilyen nyelvpolitikai programhoz és annak keretében "gyakorlatorientált" (értsd nyelvpedagógiai irányultságú) nyelvtanárképzés bevezetéséhez kötötte. Így jöttek létre nálunk az egyetemek és a főiskolák keretein belül a hároméves egyszakos nyelvtanárképzési szakok, melyek 2002 őszétől - az új bölcsészettudományi képesítési követelmények életbelépésével - e formában megszűnnek.

(3) Nemcsak új képzési formákkal, hanem számos új intézményalapítással (vagy reaktiválással) igyekeztek a nyelvtanárhiányos helyzeten enyhíteni. Így új egyetemek és főiskolák jöttek létre (pl. a Kodolányi János Főiskola Székesfehérvárott), másokat újraszerveztek (pl. a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet Piliscsabán). Sok esetben már meglévő, de azelott más szakmai irányú intézményeken alapítottak filológiai tanszékeket, pl. a Veszprémi Egyetemen egyetemi szinten angolt, németet és franciát, a Miskolci Egyetemen főiskolai szinten angolt és németet.

(4) További fontos ösztönzést jelentett a német nyelv tekintetében a germanisztika és a német nyelvtanárképzés számára a német kisebbség, amely egyre szabadabban artikulálhatta nyelvi és kulturális igényeit is.

(5) Mindezeken kívül valamennyi "nyugati" nyelvnek jól jött az az új motivációs háttér, amely abból adódott, hogy a tanulók a látványosan megnövekedett nyugati utazási és kapcsolatépítési lehetőségek (ösztöndíjak, külföldi munkavállalás) vonzerejét érezve - különösen kezdetben - óriási tanulási kedvet tanúsítottak.

A kilencvenes évek első felében fellépő robbanásszerű nyelvi keresletnövekedést itt csak egyetlen kiragadott példán szemléltetem: míg a budapesti Goethe-Intézet 1988-ban 224 német nyelvórát tartott, ez a volumen nyolc év alatt, 1996-ig, igen látványos módon több mint meghússzorozódott, azaz 5 ezerre emelkedett (vö. Sietz adatait 1996: 58).

A nyugati nyelvek közül Kelet-Közép-Európában a németnek vannak a legrégibb, legszerteágazóbb és legmélyebb tradíciói, és ezáltal máig érezhető tartalékai. Az alábbi 1. táblázat számadatok segítségével szemlélteti, hogy Kelet-Közép-Európában - Csehországban, Magyarországon, Lengyelországban és Szlovákiában - valamint Kazahsztánban ma (még) a német a leginkább ismert nyelv. Ezek az adatok azonban nem árulják el azt, hogy a német nyelv kedvező számértéke mindenekelőtt az idősebb generációk körében elterjedt német nyelvtudásból adódik, vagyis hogy néhány év múlva már valószínűleg más statisztikai adatokkal - vagyis az angol nyelv irányába történő eltolódással - kell számolnunk.

A 2. táblázat hazánk vonatkozásában még részletesebb, és ezáltal informatívabb.

A német nyelv tanulására, használatára és ápolására Magyarországon hagyományosan több - köztük igen aktuális - okot felsorolhatunk, közülük csak néhányat említek:

Németország messze a legfontosabb gazdasági és kereskedelmi partnerünk, de Ausztria és Svájc is a jelentősebbek között található. A külföldi befektetők tekintetében úgyszintén a német, osztrák és svájci cégek állnak vezető helyen. Egyes területeken (idegenforgalom) a német nemcsak az egyik, hanem jóformán az idegen nyelv Magyarországon. A német nyelvű média nálunk kimagasló népszerűségnek örvend. A televíziózásról készült egyik felmérés kimutatta, hogy a 14 legkedveltebb tv-csatorna közé csak magyar és német nyelvűek kerültek.

A magyar kultúra egy évezrede szorosan összefonódott a némettel. Mivel ezen a helyen nem célom ennek részletes kifejtése, csak két aspektusra utalnék: (1) Magyarországnak a német nyelvterülettel kialakított sokrétű kapcsolatrendszerén túl a magyarországi németek is - a legnagyobb hazai nemzeti kisebbség - jelentős szerepet töltenek be. (2) II. József 1784-ben - az addigi latin helyett - a németet vezette be hivatalos és oktatási nyelvként. Egyik korábbi munkámban idevágó tények egész sorának alapján úgy fogalmaztam, hogy a magyar - és nyilván a kelet-közép-európai - szellemtörténet a német nyelv közreműködése nélkül csaknem elképzelhetetlen (Földes 1998: 68).

A német - mint fentebb említettem - Magyarországon a leginkább ismert nyelv; a brüsszeli Eurobarometer 1995-ös reprezentatív felmérése szerint a lakosság 6,1 százaléka rendelkezik német, 5,1 százaléka angol, 2 százaléka orosz, 0,9 százaléka francia és 1,4 százaléka egyéb nyelvismerettel.

A német nyelv tradíciói sokrétűek úgy is, mint közvetítő nyelv, mint kisebbségi nyelv, mint művelődési nyelv, mint oktatási nyelv és mint iskolai idegen nyelv is.

A továbbiakban ez utóbbi területre összpontosítok valamennyi idegen nyelv vonatkozásában.

Az idegen nyelvek kvantitatív helyzete

Bizonyos tekintetben néhány kelet-közép-európai államban, így Magyarországon, Csehországban és Szlovákiában - megelőzve az angolt! - a német nyelv áll az első helyen. Így például a statisztikákból kideríthető, hogy Magyarországon (vagy akár Szlovákiában) az első idegen nyelvet tekintve a németül tanulók részaránya az általános iskolákban az angolul tanulókét 5 (Szlovákiában 25) százalékkal meghaladja (vö. a 3. és a 4. táblázatot). Továbbá Magyaroszágon (de pl. Szlovákiában vagy Lengyelországban is) a szakmunkásképzőkben a német aránya több mint a duplája az angolénak (lásd a 3. és a 4. táblázatot).

Az eddigi "állami nyelvvizsgák" megoszlása is a német nyelv mennyiségi erősségét támasztja alá. Ugyanis mind a honosított nyelvvizsga-bizonyítványok, mind a Rigó utcában (Idegennyelvi Továbbképző Központ) sikeresen letett nyelvvizsgák száma németből magasabb, mint angolból (vö. Paul 2001: 1548).

A fenti helyzettel szemben sok nyugati szakmai tudósítás más - sőt ezzel ellentétes - nyelvi konstellációról, ill. erőviszonyokról számol be azáltal, hogy a német nyelv helyzetét pesszimistább, a többiekét (főleg az oroszét és a franciáét) optimistább beállításba helyezi. Például Paulston (1998: 3) úgy látja, hogy Közép- és Kelet-Európában jelenleg az angol váltja fel az oroszt. Ezzel a mondatával áttételesen azt a látszatot kelti, mintha az orosz nyelv a régióban bármikor is valódi elterjedtségnek és népszerűségnek örvendett volna. Glück, a neves bambergi nyelvészprofesszor így vélekedik: "Közép- és Kelet-Európában és a FÁK tagországaiban mindenütt stagnál a németoktatás iránti érdeklődés, míg az angol és a francia iránti még mindig dinamikusan fejlődik" (1996: 11).

Ehhez azt fűzhetnénk hozzá, hogy a francia Kelet-Közép-Európában hagyományosan meglehetősen alárendelt szerepet játszik és ezért marginális pozícióját a német (és az angol) centrális helyzetével aligha lehet egy napon említeni (vö. pl. a 2. és a 3. táblázatot). Csupán Délkelet-Európa néhány régiójában van a franciának többé-kevésbé stabil pozíciója. Más írásaimban már kifejtettem azt a nézetemet, hogy az orosz mellett a francia tekinthető - az angol és a német árnyékában - a rendszerváltozás kapcsán kialakult új nyelvi "lapleosztás" vesztesének (Földes 1994: 5).

A számok ismeretében összefoglalható, hogy a kelet-közép-európai országokban - így Magyarországon is - kvantitatív tekintetben a német nyelv dominál. Bár fontos a mennyiség, nem mindig döntő! Ezért vizsgáljunk meg az idegen nyelvek erőterében néhány idevágó aktuális fejlődési irányt és tendenciát.

Az idegen nyelvek az oktatás közegében

Az 5. ábráról leolvasható a magyarországi általános iskolai nyelvoktatásban részesülőtanulók impozáns száma (ismét nem számítva a német, mint kisebbségi nyelv adatait).

Világosan látható, hogy az 1990/91-es tanévtő az orosz nyelvoktatás volumene drámaian csökken, mialatt egyre több gyerek tanul németül és angolul. (Ennél az iskolatípusnál különösen jól megfigyelhető a francia elenyészően csekély részesedése.)


5. ábra • A tíz-tíz oszlop az 1990/91 és 1999/2000 közötti tíz tanévet jelöli

Az alapvető átállás rendkívül gyorsan történt, alig három év alatt: míg az 1989/90-es tanévben nem kevesebb, mint 928 ezer gyerek tanult oroszt és mindössze 275 ezer "nyugati" idegen nyelvet, addig 1992/93-ban már csak 200 ezren tanultak oroszt és már 975 ezren "nyugati" nyelveket.

Az adatokat közelebbről megvizsgálva feltűnik, hogy az egész megfigyelési periódusban a német megőrzi ugyan vezető státusát, de fejlődési dinamikája nem olyan töretlen, mint az angolé. Az is megállapítható, hogy 1998/99 óta az angol növekedése lényegében a német kárára történik. Hogy ebből prognosztizálható-e az angol élre kerülése, az, ha még nem is abszolút biztos, de megítélésem szerint igen valószínű.

Glück (1996: 11) azon előrejelzéséhez, hogy a közeljövőben az orosz iránti kereslet a német kontójára fog emelkedni - legalábbis Magyarország és Kelet-Közép-Európa esetében - nem csatlakozom. Már csak azért sem, mert a közvetlen szomszédos állam nem is Oroszország, hanem Ukrajna és a Szovjetunió utódállamaiban a kelet-közép-európaiakkal folyó kommunikációban tapasztalataim szerint lehetőleg kerülik az oroszt és nyomatékosan az angolt (ritkábban a németet) forszírozzák. A Társadalomkutatási és Informatikai Egyesülés (Tárki) felmérése alapján az oroszt a megkérdezettek kevesebb, mint egy százaléka tanulná szívesen, szemben pl. az 1972-ben és 1982-ben kimutatott 17 százalékkal. Úgyszintén sokatmondó egy most lezárult tízéves hazai neveléstudományi kutatási projekt azon eredménye, mely szerint a nem-roma osztályokban mindenekelőtt angolt vagy németet választanak, míg a roma osztályokban gyakran csak oroszt lehet tanulni; egyrészt, mert az orosztanároknak sok esetben csak így tudnak munkát biztosítani, másrészt, mert a romák esetében vélhetően kevésbé kell tartani a szülők tiltakozásától.

A tanulók egyre növekvő számának árnyékában a nyelvtudás szintje már problematikusabb. E tekintetben Magyarország a nemzetközi összehasonlításban szégyenteljes helyezéssel kénytelen szembenézni: egy EU-tanulmány szerint azoknak a száma, akik egy idegen nyelven sem beszélnek, egész Közép- és Kelet-Európában állítólag hazánkban a legmagasabb (a lengyeleknél és a cseheknél az eredmény legalább kétszer ilyen kedvezően alakult, de a románok is jobban szerepeltek nálunk; a legszebb bizonyítványt Lettország, Szlovénia és Litvánia kapta). Az osztrákok körében, akik pedig anyanyelvük révén a nemzetközi "nyelvi piacon" ab ovo előnyösebb helyzetben vannak - Terestyéni (1999: 170) kutatási eredményei szerint - a "jó" idegen nyelvismeret kétszer olyan gyakori, mint a magyaroknál. A kimutatott 4,6 százalékos nyelvtudási arányukkal a magyarok egész Európában - Albánia előtt - az utolsó előtti helyet foglalják el (vö. Central and Eastern Eurobarometer Nr. 6, 1996, Budapester Zeitung, 2000/6, 10. old. és anherz/Knipf/Hajdú/Árkossy et al. 1999: 156)! Ami még szomorúbb, hogy a Magyarországon végzett felmérések alapján az érettségizettek 90 százaléka nem rendelkezik használható idegennyelv-ismerettel (vö. Terestyéni 1999: 169). Ha az elért kompetenciaszintet is figyelembe vesszük, vagyis, hogy melyik nyelven teszünk szert leginkább funkcionális ismeretekre, úgy - mint a 3.2. pontban látható lesz - különösen nyilvánvaló az angol irányába történő elmozdulás.

A népszámlálási adatokból kiderül, hogy 1941-ben tizenkétszer többen tudtak németül, mint angolul, míg 1990-ben a némettudás nagyságrendje már a kétszeresét sem érte el az angolénak, pontosabban már csak 84 százalékkal volt magasabb annál (Földes 1998: 69f). A másik oldalról nézve: az 1941. évihez viszonyítva 1990-ig 30 százalékkal csökkent a németül tudók száma, míg az angolul tudóké rendkívül impozáns módon 350 százalékkal nőtt. Vagyis a tendencia a napnál is világosabb.

A nyelvek nálunk kialakuló/kialakult szociolingvisztikai profilja tekintetében tanulságos korrelációk figyelhetők meg (vö. már a korábbi munkáimban megfogalmazott felvetéseimet is, pl. Földes 1994: 5 ff.). Először is pregnáns kelet-nyugati területi preferencia-különbség áll fenn: a német nyelvterület közelében, azaz az osztrák határ mentén a német dominál, keletre haladva viszont az angol erősödik. (Ugyanez a helyzet például Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban is.) Ennek fényében nehezen értelmezhető Barabás László, a Nyelvvizsgákat Akkreditáló Testület elnökének kijelentése, mely szerint "Kelet-Magyarországon" a német "az első", "az ország középső és nyugati részén" viszont "az angol vezet", hiszen éppen fordítva igaz. Az egyes nyelvek megoszlásában természetesen a kulturális hagyományok és az etnikai viszonyok is nem lebecsülendő szerepet játszanak. Így nyilvánvalóan a német kisebbségek által lakott területeken a németet (a nemzetiségi oktatáson kívül idegen nyelvként is) általában többen választják, mint az angolt.

Vizsgálataim szerint mélyebb kutatásokra érdemes szociolingvisztikai implikációkat is felfedezhetünk. Az adott település típusa és a választott iskolai idegen nyelv között összefüggés mutatkozik; minél kisebb a helység (község, kisváros), annál inkább németül tanulnak és fordítva, minél nagyobb városról van szó, annál erősebb az angol helyzete. A képzési szint (alsó, felső tagozat, középiskola stb.) és az iskolatípus (gimnázium vagy szakmunkásképző) is minden bizonnyal korrelál a nyelvi preferenciával. Így az általános iskolákban a német egyértelműen vezet, a szakközépiskolákban közel azonos a két nagy nyelvet tanulók aránya (bár az utóbbi időben az angolé kicsit nagyobb), a gimnáziumokban viszont már érezhetően többen tanulnak angolul, miközben a felsőoktatást az angol nyelv szinte elsöprő dominanciája jellemzi. Ehhez a megfigyeléscsoporthoz tartozik az is, hogy ugyanazon képzési szakaszban, pl. a középfokú oktatásban, a német részaránya a szakmunkásképzőkben a legnagyobb és a gimnáziumokban a legkisebb (vö. a 3. és a 4. táblázatot).

A fentebb vázolt tendencia, vagyis hogy a németet inkább (a) vidéken kis településeken, (b) alacsonyabb osztályfokozatokban és (c) a kevéssé műveltségorientált iskolatípusokban (mint pl. a szakmunkásképzőkben, már amennyiben ott egyáltalán van nyelvoktatás) tanulják, míg az angolnál ez éppen fordítva alakul, érdekes módon az egész közép- és kelet-európai térségben kimutatható.

A szociális rétegződés szempontjából is figyelemreméltó összefüggéseket lehet feltárni: az ún. "egyszerűbb" családok gyermekei - statisztikailag szemlélve - jobbára németet tanulnak, ugyanakkor az iskolázottabb szülők a gyerekeiket inkább az angolos csoportokba íratják.

Amennyiben tehát a nyelvoktatás tekintetében a - bárhogyan is értelmezett - minőség egyes indikátorait figyelembe vesszük, az eredmény hátrányos a németre nézve, míg kedvezőbb képet kapunk az angol esetében. Itt csak három szemléltető példát emelnék ki: bár a szakközépiskolákban az 1999/2000-es tanévben csak 19 százalékkal többen tanultak angolt, mint németet, a speciális tantervű (azaz emelt óraszámú) osztályokban tanulók száma az angol esetében 27 százalékkal haladta meg a németül tanulókét. A gimnáziumokban az angoltanításnak a németoktatással szembeni számbeli fölénye 24 százalékra tehető, viszont az 1999/2000-es tanévben az angolból érettségizők száma nem kevesebb, mint 45 százalékkal szárnyalta túl a németből érettségizőkét (vö. Magyar Nemzet, 2000. máj. 18., 2. old.). Ha az adott nyelvben elért kompetencia-szintet is vizsgáljuk, kiderül, hogy az angolosok lényegesen előbbre jutnak, mint a németesek. Ezt legszemléletesebben a Terestyéni-féle kutatás (1999: 167) eredményei demonstrálják (lásd az 5. táblázatot).

Az angol nyelvnek - mint a nemzetközi tudomány nyelvének - felsőoktatásbeli széleskörű dominanciája a 6. és 7. táblázatból világosan kiderül.

A 6. táblázat egyrészt az angol fokozatos és folyamatos térnyerését, másrészt az orosz visszaszorulását mutatja.

A 7. táblázat jól szemlélteti, hogy ma már jóformán valamennyi intézménytípusban a legtöbb hallgató angolt tanul. Az 1998/99-es akadémiai évben egy intézmény volt, amelyikben a német - ha csak egy fővel is - megelőzte az angolt: éspedig a Rendőrtiszti Főiskola, ahol 193 fő tanult németül, míg 192 angolul. Az 1999/2000-es évben a német csak az óvóképző főiskolákon vezet. Ez a táblázat is megerősíti a 3.2. pontban kifejtett tézisemet az angol és a német nyelv között egyre markánsabban kialakuló presztízs-, imázs- és munkamegosztásról. Ennek jegyében megállapítható, hogy az angol számszaki előnye a némethez képest az egyetemeken nagyobb, mint a főiskolákon. Így pl. az orvostudományi egyetemeken (újabban centrumokban) több, mint négyszer annyi hallgató tanul angolt, mint németet, míg az egészségügyi főiskolai karokon az angolul tanulók száma csak bő kétszerese a németül tanulókénak. Analóg a helyzet a pedagógusképzésben is, hiszen a tanárképzésben az angolul tanulók aránya jóval nagyobb mértékben haladja meg a németül tanulókét, mint a tanítóképzésben, míg az óvóképzésben a német áll első helyen. Mindez azt mutatja, hogy az angol mindenütt úgymond a magasabb minőség indikátoraként is felfogható. Poentírozva azt is mondhatnánk: a tudományos csúcsteljesítmények nyelve az angol!

Az idegen nyelvek használata a tudományos élet példáján szemléltetve

Az alábbiakban az egyes idegen nyelvek használati megoszlását vizsgáljuk meg, különös tekintettel a tudományos publikációk elkészítésének és azok recepciójának nyelvére.

A nemzetközi egybevetés azt mutatja, hogy Magyarországon az angol előretörése mellett a német nyelv hagyományosan e területen is fontos szerepet játszik. Ammon (1998: 120) néhány ország - Magyarország, Lengyelország, Oroszország, Franciaország, Hollandia, Japán és az USA - viszonylatában százalékosan kifejezve összehasonlította, hogy milyen mértékben, ill. gyakorisággal használják a kutatók az angol és a német nyelvet.

A német nyelvhasználat Magyarország (és Lengyelország) esetében felderített relatíve magas arányának magyarázatára spontán az a feltevés kínálkozik, hogy e nyelv itt talán elterjedtebb, mint a többi vizsgált államban. A 9. táblázatból (Ammon 1998: 113) kiviláglik, hogy ez korántsincs így. A százalékos arányokból arra következtetek, hogy a németet a magyarországi kutatók nem azért használják a nemzetközi átlagnál gyakrabban, mert azt jól beszélik, hanem azért, mert annak a valóságosnál (azaz a nemzetközi átlagnál) nagyobb kommunikatív szerepet és hatásfokot tulajdonítanak a nemzetközi porondon.

A fenti adatok arra engednek következtetni, hogy az angol a publikációk nyelveként is élre tör, míg a német visszaszorul. Kutatásaim alapján azonban a kép tovább árnyalandó, mint azt a 10. táblázat is mutatja a magyarországi legfontosabb publikációs nyelvek alakulásáról (könyvek esetében):

Látható, hogy a mennyiségi tendencia 1990-ig mindkét nagy nyelv - főként az angol - esetében emelkedő volt, míg 1990 óta mindkét nyelv esetében csökkenő. Ma az a jellemző, hogy angolul több tétel jelenik meg, németül viszont magasabb példányszámú kötetek látnak napvilágot. Feltételezem, hogy ez a különbség az eltérő szövegfajtákból adódik, vagyis abból, hogy nem ugyanolyan jellegű könyveket adnak ki a két nyelven. A 11. táblázat ezt bontja ki:

A hipotézis beigazolódni látszik, hiszen az angol a szaktudományos publikációk (és a szakkönyvek) terén vezet, míg a német a tudományos-népszerű könyveknél áll első helyen. Ezzel a látlelet is a két nyelv korábban felvázolt eltérő szerepét támasztja alá.

Attitűdök és beállítódások

Vizsgálataimból arra következtetek, hogy az egyes nyelvek tanulása iránti motiváció egyrészt egymástól is igencsak elkülönül, másrészt a motiváció erőssége, iránya és jellege ma más, mint korábban volt. Például a németet egyre kevésbé szellemi és kulturális jelenségekkel történő intellektuális találkozások nyelveként érzékelik és választják, hanem gyakorlati kommunikációs eszközként, melynek birtoklása a beszélőt szakmai és gazdasági előnyökhöz juttathatja. Ennek fényében csak részben érthetek egyet Náray-Szabó Gábor oktatási minisztériumi államtitkárral, aki egyik konferencia-előadásában a némettanulás "leggyakoribb okaiként" Magyarországon "történelmi, kulturális, turisztikai és gazdasági okokat" nevez meg. Vagyis megítélésem szerint a németnek ma Magyarországon (valamint Közép- és Kelet-Európa-szerte) más a státusa és presztízse, mint Nyugat-Európában sokhelyütt. Míg pl. a német Franciaországban vagy Belgiumban igényes és nehéz szelekciós tantárgynak minősül, amelyet főként a műveltségorientáltabb családok gyermekei nem utolsósorban kulturális motivációk által vezérelve tanulnak (vö. pl. David 1993: 242f), addig ugyanezen nyelv Európa keleti térfelén fokozatosan elvesztette korábbi kultúrahordozó, illetve műveltségközvetítő funkcióját, és mindinkább pragmatikus-racionális okokból vonzza a tanulókat, akik azt gyakorlati kommunikációs nyelvként kívánják maguk számára definiálni, és így azt későbbi szakmai előmenetelük, határon átnyúló regionális mobilitási lehetőségeik reményében és mindennapjaikban a jobb élet- és kereseti esélyekben bízva tanulják. Az angol nyelv viszont a nemzetközi kommunikáció, a tudomány, a számítógép és nem utolsósorban a modern "életérzés" nyelveként egyre emelkedő népszerűséggel, tekintéllyel és presztízzsel bír.

Mindazonáltal érdekes adalékokkal szolgál a nyelvek tanulók általi megítélésének érzelmi dimenziója is. Terestyéni (1996: 10 ff.) magyar fiatalokat kérdezett meg az egyes idegen nyelvek tanulási motivációiról. Akármennyire divatos nyelv is az angol, egyedül a német esetében kerültek napvilágra olyan emocionális indítékok, mint a nyelvországok - itt: a németek és az osztrákok - iránti szimpátia, például olyan formában, hogy "ők a barátaink és szövetségeseink". Sokkal több magyar fiatal tartja a németet könnyűnek (9 %) mint pl. az angolt (4 %) - vö. Terestyéni (1996: 14f). Ezt a megelőlegezett szimpátiát a hatékonyabb németoktatás szolgálatába lehet állítani, hiszen olyan tartalékokra utal, amelyekre a jövőben céltudatosabban építhetünk.

Összefoglalás

Megállapítható, hogy Magyarország idegen nyelvi térképe a rendszerváltozás óta alapvetően átalakult. Az orosz nyelv térvesztésével párhuzamosan a "nyugati" nyelvek oktatása, ismerete és használata sokoldalúan megerősödött. Az idegen nyelvek tanulása és tudása határozottan felértékelődött, a megnövekedett és átstrukturálódott munkaerőpiaci igényekre reagálva évről évre több és alaposabb nyelvtudású fiatal kerül ki az iskolák padjaiból valamint a főiskolákról és egyetemekről. Az egyes nyelvek súlyát, rangját és szereposztását tekintve sajátos helyzet van kialakulóban. Az angol és a német nyelv Magyarországon (éppúgy, mint Közép- és Kelet-Európa-szerte) az elmúlt bő évtizedben - legalábbis numerikus tekintetben - egyaránt számottevő konjunktúrának örvend. Egyidejűleg értelmezve a számokat, jól látható, hogy az angolnak dinamikusabb a növekedési üteme, és mint "univerzális nyelvnek" a pozíciója egyre gyorsabban, szélesebb körben és tartósabban megszilárdul. Ez nemritkán a többi idegen nyelv rovására történik. A tágabban értelmezett régióból számos kutató is hasonló - sőt radikálisabban megfogalmazott - aggályokat lát, pl. Djukanovic (2001: 1661), a jugoszláviai nyelvész úgy véli, hogy az angol terjedése és favorizálása más nyelvek, főleg a német létét veszélyezteti. Ilyen diszkriminatív lépésnek tekinthető szerintem az a rendelet, amely Lettországban az angolt írja elő kötelező első idegen nyelvként. (vö. Mohr 2001: 1684).

A rendszerváltozás utáni években a nemzetközi szakirodalomban számos nyelvész, nyelvpolitikus és nyelvpedagógus (pl. Pfeiffer 1992: 94) mélyen gyökerező a kelet-közép-európai tradíciók fényében és a hirtelen újból fellendülő dinamikus és széleskörű érdeklődés láttán túlértékelte a német nyelv potenciálját, és alábecsülte az angol nemzetközi hátszelét (melyet akarva-akaratlanul maguk a németek és osztrákok is táplálnak). Akkor Scheuringer (1993) egyik tanulmányát optimistán A német mint régi és új kelet-közép-európai Lingua franca? címmel jelentette meg. Ma már világos, hogy az angol Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is, egyre megkerülhetetlenebbé válik és nyelvi tekintetben e régió is felzárkózik az angol nyelv nemzetközi diadalmenetéhez, sőt hegemóniájához, holott a történelmi-kulturális hagyományok és a földrajzi fekvés a német nyelv mellett szólnának.

Kitekintés

Az idegen nyelvek és oktatásuk mindig is különféle nyelv- és művelődéspolitikai aspirációk, ill. döntések és társadalmi interakciók erőterében mozogtak. Ennek megfelelően a fejlődési tendencia korántsem egyenes vonalú. Ma is nagyon kedvező befolyást gyakorol számos politikai-adminisztratív és szociális tényező az idegen nyelvi szektorra (pl. az európai és világméretű mobilitás új lehetőségei, a nyelvtanulás és a nyelvtudás megnövekedett presztízse stb.), míg egyes intézkedések a 90-es évek kezdetén elindult fellendülés ellen hatnak. Az utóbbiak közé tartozik pl. a 269/2000 (XII. 26.) számú kormányrendelet, amelynek 6. paragrafusa 4/a pontja értelmében 2001-től az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákon már csak egy nyelvvizsga után adható pluszpont. Ez aligha fogja az ifjúságot második és további idegen nyelvek intenzívebb tanulására ösztönözni.

Különösen az EU-csatlakozás fényében a jövőben a felhasználható és több nyelvre kiterjedő idegennyelv-ismeretet mint alapvető kvalifikációt a nyelvpolitika valamennyi résztvevője remélhetőleg elismeri valamint értékeli és a jövő nyelvpolitikájának az lesz majd a sarkalatos pontja, hogy minél többen sajátíthassanak el minél több nyelvet. Hiszen meggyőződésem szerint csak így lehet az Európa-Tanács és az Európai Unió által "a nyelvek évének" deklarált 2001-ben és azután is kellően megfelelni a "glokális" politikai, gazdasági és nem utolsósorban intellektuális kihívásoknak.

IRODALOM

Ammon, Ulrich: Ist Deutsch noch internationale Wissenschaftssprache? Englisch auch für die Lehre an den deutschsprachigen Hochschulen. Berlin/New York 1998.

David, Jean: Die Rolle des Deutschen im französischen Bildungswesen. In: Born, Joachim/Stickel, Gerhard (Hrsg.): Deutsch als Verkehrssprache in Europa. Berlin/New York 1993. p. 26-37.

Davidheiser, James C.: Die auswärtige Sprachpolitik der Bundesrepublik Deutschland aus der Sicht eines amerikanischen Germanisten. In: Muttersprache 108. 1998. p. 193-206.

Djukanovic, Jovan: Deutschunterricht und Germanistikstudium in der Bundesrepublik Jugoslawien. In: Helbig, Gerhard/Götze, Lutz/Henrici, Gert/Krumm, Hans-Jürgen (Hrsg.): Deutsch als Fremdsprache. Ein internationales Handbuch. 2. Halbband. Berlin/New York 2001. (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft; 19.2). p. 1659-1666.

Földes Csaba: Deutsch als Fremdsprache in Mittel-, Ost- und Südosteuropa. Überlegungen zu Bestand und Bedarf. In: Deutsch als Fremdsprache 31. 1994. p. 3-12.

Földes Csaba: Deutschunterricht und Germanistik in Ungarn. Geschichte - Stand - Ausblicke. In: Grucza, Franciszek [in Verbindung mit Namowicz, Tadeusz/Wiktorowicz, Józef/Kolago, Lech](Hrsg.): Deutsch und Auslandsgermanistik in Mitteleuropa. Geschichte - Stand - Ausblicke. Warszawa 1998. p. 66-79.

Glatz Ferenc: Hét tézis az Európai Unióról és a nyelvoktatásról. Lingua frankák, regionális lingua frankák, anyanyelvek és a német nyelv. In: Magyar Tudomány 161. 2001. (az internetes változat alapján: www.matud.iif.hu/01jul/glatz/.html).

Glück, Helmut: Es fehlt nicht nur an Geld. Die Schwächen der auswärtigen Kulturpolitik. In: Frankfurter Allgemeine 14.12.1996. p. 11.

Halász Gábor/Lannert Judit (szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról 2000. Budapest 2000.

Kern, Rudolf: Deutsche Sprache in der Slowakei. In: Germanistische Mitteilungen 45/46. 1997. p. 155-161.

Manherz Károly/Knipf Erzsébet/Hajdú Erzsébet/Árkossy Katalin et al.: Expertise Ungarn. In: Krumm, Hans-Jürgen [in Zusammenarbeit mit Bundesministerium für Unterricht und kulturelle Angelegenheiten] (Hrsg.): Sprachen - Brücken über Grenzen. Deutsch als Fremdsprache in Mittel- und Osteuropa. Dokumentation der Wiener Konferenz 17.-21.2.1998. Wien 1999. p. 153-171.

Mohr, Annette: Deutschunterricht und Germanistik-Studium in Estland. In: Helbig, Gerhard/Götze, Lutz/Henrici, Gert/Krumm, Hans-Jürgen (Hrsg.): Deutsch als Fremdsprache. Ein internationales Handbuch. 2. Halbband. Berlin/New York 2001 (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft; 19.2). p. 1683-1690.

Paul, Rainer: Deutschunterricht und Germanistikstudium in Ungarn. In: Helbig, Gerhard/Götze, Lutz/Henrici, Gert/Krumm, Hans-Jürgen (Hrsg.): Deutsch als Fremdsprache. Ein internationales Handbuch. 2. Halbband. Berlin/New York 2001 (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft; 19.2). p. 1544-1551.

Paulston, Christina Bratt: Linguistic Minorities in Central and Eastern Europe: An Introduction. In: Paulston, Christina Bratt/Peckham, Donald (Eds.): Linguistic Minorities in Central and Eastern Europe. Clevedon/Philadelphia/Toronto/Sydney/Johannesburg 1998 (Multilingual Matters; 109). p. 1-17.

Pfeiffer, Waldemar: Aktuelle Probleme der Sprachenpolitik und des Sprachunterrichts: Beispiel Polen. In: Gnutzmann, Claus/Königs, Frank G./Pfeiffer, Waldemar (Hrsg.): Fremdsprachenunterricht im internationalen Vergleich: Perspektive 2000. Frankfurt a.M. 1992. p. 90-101.

Scheuringer, Hermann: Deutsch - alte und neue Lingua Franca in Ostmitteleuropa? In: Germanistische Mitteilungen Nr. 37. 1993. p. 69-92.

Sietz, Barbara: Bemutatjuk a Goethe Intézetet. In: Modern Nyelvoktatás 2. 1996. p. 56-61.


<-- Vissza az 2002/2. szám tartalomjegyzékére