2001/11.

Gazdasági összetevők és társadalmi hatások

A nukleáris ipar és a társadalom

Kováts Balázs

Őszinte előszó egy közvélemény-kutatáshoz

A hagyományos, emberi léptékkel, átlagos emberi tudással követhető folyamatok helyett és mellett az elmúlt évtizedekben megjelentek a tabuk lerombolói is. A behatolás az anyagi világ oszthatatlannak hitt építőköveibe, annak manipulálása, átalakítása, később a csillagok tüzének reprodukálása meghökkenést és bizonytalanságot keltett. A klasszikus világképű, hagyományos gondolkodású emberekben az új Prométheuszok megjelenése sokféle megszokott értékrendet borított fel. Tovább gerjesztette az indulatokat, hogy mindez a legborzasztóbb pusztítással mutatkozott be az emberiség történetében. A bűnös mindig magán hordozza a bélyeget és oldalági rokonai is az állandó gyanú árnyékában élnek.

Nincs még egy olyan iparág a világon, amely ilyen negatív társadalmi megítéléssel a háta mögött indult volna hódító útjára. Az atomerőművek a múlt század 50-es és 60-as éveiben tovább erősítették a gombafelhőktől terhes világháború lezárásnak félelemfaktorát. Az atomerőművek egy része katonai célokat szolgált, szigorúan titkosított és őrzött körülmények között dolgozott. Más objektumok erőműnek álcázva új kísérletek helyszínévé, esetleg atom-tengeralattjárók személyzetének kiképző bázisává váltak. Eközben dúlt a hidegháború, a levegőben és a föld alatt felrobbantott nukleáris töltetek százai bizonyították, hogy milyen könnyen elpusztítható az emberiség. A két világrendszer sakkban tartotta egymást az elrettentés fegyverével, s ennek peremén a társadalmi köztudatban ott voltak az atomerőművek is. A fejlett demokráciák és a keleti tömb országainak lakói egyaránt élni (túlélni) szerettek volna, ehhez kénytelenek voltak elfogadni egy összetett, titokzatos nukleáris hátteret. Ez volt az atomerőművek "kényszer-elfogadásának" korszaka.

A 60-as évek közepétől kialakultak azok az atomerőmű alaptípusok, amelyek a későbbi terjeszkedés legfőbb műszaki-tudományos elgondolásait, tulajdonságait már magukban hordozták. A gazdasági szempontból erős országok számára presztízs kérdéssé vált a saját erőműtípus kifejlesztése, a hazai tervező-gyártó háttér megteremtése. Létrejöttek az első nemzetközi együttműködések is, de még mindig a katonai és a polgári alkalmazás mezsgyéjén ingadozott a társadalmi megítélés. Sokat jelentett a nemzeti büszkeség, az identitás, a világszínvonal prezentálása. Ez volt a "presztízs-elfogadás" korszaka.

A 70-es évek közepétől indult el az atomerőművek széles körű elterjedése. Már léteztek az exportképes, kipróbált blokkok, mögöttük a sorozatgyártó cégek. Kialakult a szakmai képzési háttér is. Erősödött a nemzetközi együttműködés, létrejöttek a felügyeletet biztosító szervezetek szövetségei. A ma is üzemelő mintegy 450 atomerőmű blokk túlnyomó többsége ebben az időszakban létesült (1. ábra). A 80-as évek elején már 25 országban működtek atomerőművek, ami nagyon gyors fejlesztést mutat. A békés célú nukleáris ipar egyre erősebben elhatárolódott a katonai jellegű felhasználóktól. Ezt a markáns változást a hidegháborús folyamat lényeges lecsillapodása is segítette.

Az erőművek demokratizálódtak, nyitottá váltak, ami a korábbi évtizedekhez képest igen jelentős változás volt. Látogatóközpontok létesültek az erőművek mellett, amelyek az érdeklődők számára kirándulási célpontokká váltak. Elindult a nukleáris public relations, amely a jóakarat mellett sok vitatható irányvonalat is képviselt. Megkezdődött az atomerőművek régóta várt társadalmi integrálódása, ezek a létesítmények is kezdtek a hétköznapok részévé válni. A nukleáris ipar megszűnt államilag védett és titkosított tabutéma lenni, ez maga után vonta az antinukleáris mozgalmak megjelenését, illetve megerősödését is. A másként gondolkodás lehetősége és ennek kifejezhetősége, ha rejtett módon is, segített legitimmé tenni az atomerőműveket. Az egyre erősödő társadalmi beágyazódáson lényegesen nem rontott 1979. évi Three Mile Island erőmű súlyos üzemzavara sem, sőt bizonyos tekintetben a biztonsági rendszerek megbízhatóságát és a környezet megóvását támasztotta alá. A nukleáris ipar eddigi történetében ez az évtized volt a fénykor, amelyet a "hétköznapi elfogadás" korszakának nevezhetünk.

1986. április 26-a bénító döbbenet hozott. A világ nukleáris ipara sem gondolatilag, sem az eszközrendszerek, sem összehangolt intézkedési programok tekintetében nem volt felkészülve az ukrán atomerőműben bekövetkezett katasztrófára. Úgy tűnt, hogy mindaz, amit az elmúlt évtizedekben sikerült elérni a társadalmi elfogadtatás tekintetében, semmissé vált, újból a kezdeti mélypontra zuhant. Lassú, sokéves talpra állás indult meg, amely elsősorban az atomerőművek biztonságának újraértékelését, ezt követően pedig nagyléptékű biztonságnövelő programok végrehajtását jelentette. Az új biztonsági filozófiák és azok műszaki megvalósulása minőségi ugrást jelentett az atomerőművek megbízhatóságában, de ezt annak speciális szakmai tartalma miatt csak kis hatékonysággal lehetett hihetően és érthetően közvetíteni a társadalmak számára.

Ugyanerre a korszakra esett és a negatív tendenciákat erősítette, hogy egyre élesebb problémaként jelentkezett az elhasznált nukleáris fűtőanyag elhelyezésének megoldatlansága. Néhány országban súlyosbította a helyzetet, hogy még a kis aktivitású hulladékok sorsa sem rendeződött. Az antinukleáris szervezetek és a környezetvédő mozgalmak egy része ebben a problémakörben találta meg a legkoncentráltabb támadások lehetőségét, amelyek látványos akciók formájában, vagy vezetőik, szimpatizánsaik révén ügyes politizálásban realizálódtak. Súlyos döntések születtek kormányzati szinten az atomenergia erőművi alkalmazásának visszaszorítására két korábbi mintaországban, Németországban és Svédországban, ahol jelentős tervező- és gyártókapacitások, kutató és képzési intézmények is működtek. Ma még kevésbé vehető észre, de évek múlva alapvető gond lesz, hogy gyakorlatilag leállt a nukleáris szakember-utánpótlás képzése az érintett országokban.

A 70-es és 80-as években épített atomerőművek a biztonságnövelés után folyamatosan működnek, de Európában és Észak-Amerikában elsősorban nem őszinte társadalmi támogatottság, hanem a gazdasági és ellátási szükségszerűség indokolja ezt. Európában a villamosenergia-termelés 33%-át, az USA-ban pedig 20%-át biztosítják atomerőművek. Az 1900-as évek utolsó évtizede a "beletörődő elfogadás" korszaka. Japánban viszont töretlen a nukleáris ipar fejlődése, terjeszkedése, melyet elsősorban az egyéb energiahordozók hiánya indokol. Kína és a kelet-ázsiai országok - fejlett, importált erőműtípusokkal - most járják a "presztízs elfogadás" és a "hétköznapi elfogadás" korszakát.

Az ezredforduló környékén új, a nukleáris ipar és felhasználói számára biztató jövőkép bontakozik ki. Igaz, új atomerőműépítési terveket még nem terjesztettek a közvélemény elé, inkább egy átmeneti - több évtizedet is felölelő - megoldás erősödik meg nemzetközi szinten, a meglévő atomerőművi blokkok működési élettartamának meghosszabbítása. Viszonylag kis beruházással az atomerőművek működtetése biztonságosan folytatható, a termelés a jelentős mértékben már amortizálódott létesítményekben gazdaságos, kifizetődő. Eközben a nukleáris ipar koncentrálhat a hulladékkérdés megoldására, a szakember-utánpótlás biztosítására, és átgondolt lépésekkel előkészítheti a távolabbi jövőt, az új típusú, még biztonságosabb, az emberi hibákra érzéketlen erőművek létesítését.

Az élettartam-bővítési stratégiát pozitív előjellel befolyásolják azok a külső hatások, amelyekre a fejlett demokráciák társadalmai érzékenyen reagálnak: a gáz árának jelentős és továbbra is prognosztizált emelkedése, a szénhidrogének beszerezhetőségének geopolitikai problémái, a kaliforniai áramkrízis kapcsán előtérbe került termelőkapacitás hiánya. Egyre sokkolóbbak és néhány meghatározó politikusi kör passzivitása miatt egyre reálisabbnak tűnnek a globális klímaváltozás lehetséges katasztrofális következményei. Úgy látszik, hogy a nukleáris iparban évtizedek óta hangsúlyozott "kockázat-hasznosság elv" kezd bekerülni a társadalmi gondolkodásmódba. Az állampolgárok egyre nagyobb része van tudatában annak, hogy a jóléti társadalom működésének, az egyének életminőségének fejlesztését szolgáló módszerek mindegyikének van káros következménye is. Ennek a felismerésnek a terjedése az energiaellátás tekintetében hosszú távon az atomerőművek alkalmazását segítheti. Az ezredfordulóra a nukleáris ipar megkezdte az "ésszerű elfogadás" korszakát.

Napjainkban az atomerőművek és más polgári nukleáris létesítmények társadalmi kapcsolatait - a cégek vezető szakembereivel karöltve - már főállású tájékoztató szervezetek, PR csoportok szervezik és végzik, megfelelő személyzettel, létesítményi és technikai háttérrel. Mindenki igyekszik a maga harcát megvívni az erőműve elfogadtatásáért, a nukleáris opció fenntartásáért a saját országában. Nukleáris PR-rel néhány ezer szakember foglalkozik a világon, rendszeres átgondolt tevékenységük mintegy 30 éve kezdődött el. Rengeteg ötlet, akció kerül napirendre újra meg újra, sokat tanulnak egymástól, de a "bölcsek kövét" még nem sikerült megtalálniuk. Bár maga a PR általánosan szinte már önálló tudománnyá vált, sok irányzata alakult ki, a nukleáris vonalon viszont nem sikerült eddig átütő, a társadalmi gondolkodásmódot alapjaiban megfordító eredményeket felmutatni. A PR teljesítmények hullámzó, országonként jelentős eltéréseket mutatnak, amelyek függenek a politikai, kormányzati támogatottságtól, a tulajdonviszonyoktól, a civil szervezetek aktivitásától, a média viszonyulásától, és természetesen a nukleáris objektumok kezdeményező, szimpátiateremtő, preventív társadalmikapcsolat-építő és -fejlesztő tevékenységétől. Igen jelentős mértékben befolyásolják az elfogadottságot az energiaár-tényezők és az esetleges ellátási gondok. Nagyon érzékeny a közvélemény a környezetvédelmi és a klímaváltozási problémákra.

A legfontosabb tényező az elfogadottság tekintetében az atomerőművek biztonságos, stabil, megbízható üzemmenete. Már a kis rendellenességek is sokszorosan nagyobb publicitást kapnak, felháborodást és tiltakozást keltenek, mint bármely más iparág területén. Rendkívül törékeny, sérülékeny a nukleáris ipar társadalmi megítélése, s benne az egyes objektumok imázsa. Ezek a létesítmények kölcsönösen felelősek egymásért a társadalmi elfogadás tekintetében az egész világon. Bármilyen, nagyobb horderejű nukleáris eseménynek komoly közvélemény-formáló hatása van a Föld másik oldalán is.

Egyre egyértelműbbé válik, hogy az atomerőművek jövője nem elsősorban műszaki, biztonsági kérdés, ezek legnagyobb része már ma technikailag megoldottnak tekinthető. A következő évtized(ek)ben meghatározóvá válnak a gazdasági kérdések mind az élettartam-hosszabbítás, mind az esetleges új atomerőművek építése tekintetében. Legalább ekkora súllyal fognak szerepelni a közvélemény-kapcsolati témák is, az sem kizárt, hogy majd ezek kerülnek a döntési prioritások élére. A politikai, a társadalompolitikai, a -filozófiai, -pszichológiai és -szociológiai, az oktatásügyi nukleáris kérdések megoldása nélkül nem lehet karakteres jövőképet megvalósítani.

Nagy felelősség hárul az atomenergia alkalmazásával, felügyeletével foglalkozó nemzetközi és világszervezetekre, amelyek az elmúlt évtizedekben adósak maradtak a társadalmi kapcsolatok fejlesztésének, a nukleáris iparág társadalmi elfogadtatásának tekintetében. Eljött az ideje, hogy összehangolt nemzetközi vagy világméretű akciókkal az ígéretes nukleáris jövőre irányítsák a figyelmet, stratégiát, forgatókönyvet, segítséget adjanak a tagországoknak, biztosítsák a szervezett PR információcserét, hozzanak létre tanácsadó csoportokat, infobankokat. Szükség lenne olyan nagy ívű humán támogatói bejelentésekre, amelyek szimpatikussá teszik a nukleáris ipar szereplőit, bizonyítják társadalmi érzékenységüket, ráirányítják a figyelmet a tevékenységükre. Fel kell ismerniük a világszervezeteknek, hogy a műszaki, biztonsági kérdések mellett kiemeltebben kell foglalkozni az emberi és társadalmi problémakörökkel, akár populáris formában is. A nukleáris szakemberek elkötelezetten hisznek saját tudásukban, berendezéseik és erőműveik biztonságában, de ez ma már önmagában nem elég. Ezt a hitet továbbítani kell a társadalom széles rétegei felé.

A Paksi Atomerőmű Rt. 12 éve végeztet országos közvélemény-kutatást, amely segítséget nyújt PR stratégiájának megalapozásához, tervezéséhez és végrehajtásához. Az eredményekből folyamatosan láthatóvá válik, hogyan értékeli a magyar lakosság a különböző energiaforrások szerepét, miként vélekedik a Paksi Atomerőműről, és hogyan viszonyul a nukleáris jövő lehetőségeihez. A megkérdezettek reprezentálják a magyar lakosságot az életkor, a nemek aránya, az iskolázottság, a településméret és a földrajzi eloszlás tekintetében. A teljes kutatási anyag, melyből a következőkben csak néhány fontos rész kerül bemutatásra, 30 grafikonban összesített véleményből áll, amely az erőmű internetes honlapján (www.atomeromu.hu)tekinthető meg.

Függelék - A kérdőív kérdései és a válaszok

Mely energiaforrásból lesz a legmegbízhatóbb az ellátás nálunk az új évszázad első felében?

Az előző évekhez képest jelentős változás következett be, melynek vesztese a gáz, nyertese pedig a megújuló energia és az atomenergia. Az utóbbi megítélése irányt váltott. A Paksi Atomerőmű nyugodt, eredményes évet zárt. A gáz árának nagymértékű emelése (bár egyelőre csak a nagyfogyasztókat érintette) megrendítőleg hatott a társadalomra. A pusztaszőlősi gázkitörés sem tett jót a gáz imázsának.

Biztonsági előírások betartása a Paksi Atomerőműben

Az üzemeltető, karbantartó és ellenőrző személyzet iránti bizalom jelentősen nőtt. A válaszadók túlnyomó többsége hisz az előírások megszigorításában és azok betartásában. 2000-ben kevés rendellenesség volt az erőműben. Az erőmű biztonságának közvéleményi megítélése továbbra is kedvező.

Egyetért-e Ön azzal, hogy Magyarországon működik atomerőmű?

Ugrásszerűen megnőtt a Paksi Atomerőmű társadalmi megítélésének, elfogadottságának szintnövekedése, megváltozott az évek óta tartó enyhén csökkenő tendencia. Az erőmű társadalmi legitimitása még soha nem volt ilyen nagyarányú. Pakson 1999-ben megújították a PR tevékenységet, amelynek eredménye beérett. Szélesebb körű társadalmi és média megjelenés, nyitás a populáris irányba, a cég 25 éves évfordulós lehetőségeinek kiaknázása, kommunikatív vezetők megjelenése erősítette az elfogadottságot.

Hogyan minősítené az atomenergia békés célú alkalmazásának jövőjét az előttünk álló évszázadban?

A megkérdezetek több mint 60%-a szükségesnek ítéli a nukleáris ipar hosszú távú tevékenységét, ami többségi racionális gondolkodást tükröz. Meglepő viszont, hogy milyen sokan vannak, akik nem tudtak állást foglalni a kérdésben.

Ön szerint miért nem sikerül a fejlett demokráciákban az állampolgárok jelentős többségét az atomerőművek alkalmazása mellé állítani?

Nagyon tanulságos, önkritikus és kritikus a válaszadók véleménye. Levonhatják belőle a következtetéseket az állampolgárok, az oktatásügy, a sajtó, a politikusok, a környezetvédők és nukleáris szakemberek egyaránt.

Ön szerint a Paksi Atomerőmű megfelel-e az európai uniós csatlakozási elvárásoknak?

Jól átment a köztudatba a Paksi Atomerőmű európai uniós megfelelősége, a megkérdezettek csaknem 60%-a igenlő választ adott. Ez az eredmény nagyon jónak minősül, hiszen az európai uniós standardot a lakosság általában magasnak érzi.

Hogyan alakítaná Magyarország békés célú atomprogramját az elkövetkező 20 évben?

Határozottan erősödött az új erőműépítést és az élettartam növelését támogatók tábora, ami biztató a Paksi Atomerőmű tervezett jövőképének megvalósítása tekintetében. A Paksi Atomerőmű "életben tartása" és a ráépülő atomprogram a megkérdezettek legnagyobb részének kívánsága.

Ha népszavazásra kerülne sor, Ön támogatná egy új atomerőművi blokk építését, amennyiben az biztosan a már meglévő blokkok mellett, a paksi telephelyen létesülne?

Figyelemre méltó, hogy a támogatók aránya látványosan emelkedett. Ha szigorúan csak a közvélemény-kutatási adatokra támaszkodunk, akkor ma egy országos népszavazás eredményeként Pakson új blokk épülhetne.


<-- Vissza az 2001/11. szám tartalomjegyzékére