2001/9.

Könyvszemle

OLVASÓNAPLÓ

A történész szakma kiváló és szorgalmas kiadója, az Osiris "Millenniumi magyar történelem" c. sorozatai közt egy "Historikusok" elnevezésűt is indított. Elsőnek Soós István készült el munkájával, ezért került először Szalay László a könyvesboltokba. A szerkesztői utószó Szalay Lászlót (1813-1865) nem csak mint historikust mutatja be, hiszen jogásznak is kiváló volt, a politikában is szerepet játszott, mint a centralisták egyik ideológusa, akik a legkövetkezetesebben dolgozták ki az új, polgári Magyarország tervét. Sokáig emigrációban is élt 1848-as szereplése miatt. Itt azonban mégis elsősorban a történészről esik szó. Ebben a minőségében megírta Magyarország történetét hat kötetben, jó néhány más tanulmányt és forráskiadványt is közzé adott. Mint történetíró a fő fejlődési vonalak iránt érdeklődött, bár az egyes kiemelkedő személyiségekről is jó portrékat adott. Olykor - mint a mohácsi csata leírásánál - drámaian tudta mondanivalóját előadni. Jól fogalmazott, de úgy látta, a művészi összefoglalásnak még nincs itt az ideje. Történetíróként Ranke volt az eszménye, ennek megfelelően eseménytörténetet, vagyis politikai történetet írt. Kortársától, Horváth Mihálytól eltérően a gazdaságtörténet kérdései iránt nem volt érzéke. Úgy vélte, a németek Magyarországnak köszönhetik, hogy a korai középkorban a Kárpátok medencéjében nem alakult ki nagy szláv állam. (A kortárs cseh Palacký éppen ezt siratta.)

A szemelvények nagyobb részét a hatkötetes mű összefoglalásából vette át a szerkesztő, a többit pedig Szalay másutt megjelent tanulmányaiból. Így közli például akadémiai székfoglalóját Kollár Ádám Ferencről. Mátyás kapcsán Szalay arról beszél, hogy a magyar nem teszi ki a lakosság többségét, már akkor sem, de a belső erő és a szellemi felsőbbség biztosítja uralkodó helyzetét, ez az alapja későbbi emelkedésének is. Verancsicsról megírja, hogy az illír (vagyis a horvát) volt az anyanyelve, másutt meg azt, hogy magyar is és horvát is, ami Magyarországon a 19. századig nem volt szokatlan. Országgyűlési követként a szabad királyi városok kérdéséről szólva a franciaországi 1789-es és a magyarországi 1843-as helyzetet hasonlónak találja (végül is csak néhány évet tévedett). "A horvát kérdéshez" címen 1861-ben félig történeti, félig politikai művet jelentetett meg, egy korabeli horvát röpirattal vitatkozva elvetette azt a felfogást, hogy a magyar-horvát államközösség valamiféle szerződés révén alakult volna ki.

Szalay maga adott jegyzeteket szintéziséhez, meg egyéb írásaihoz, Soós István ezeket egészítette ki. Az eredeti jegyzetek néha hosszú magyarázatok, a szerkesztő jegyzetei inkább a kevéssé ismert részleteket mutatják be a mai olvasónak. A kettő tipográfiailag pontosan elválik egymástól. A kötet időrendben közli Szalay fontosabb politikai, jogi és történeti munkáinak jegyzékét, és a szerzőre vonatkozó szakirodalmat. (Szalay László: Válogatott történeti tanulmányok. Szerk. Soós István. Budapest, Osiris, 2000. 312 o.)

A budapesti román tanszék fáradhatatlan történész vezetője, Miskolczy Ambrus adta ki az inkább Horn Ede néven ismert Einhorn Ignác 1851-ben, Lipcsében, németül megjelent munkáját a zsidók szerepéről az 1848-49-es forradalomban. A munka most jelenik meg először magyar nyelven. Horn a könyvben a kérdést beágyazza a magyarországi zsidók történetébe, a 11. századtól kezdve. Úgy látja, a zsidók helyzete itt a korai századokban kedvezőbb volt, mint más európai országokban, ezért is alakult ki magyar hazafiság a zsidókban, annak ellenére, hogy sok szempontból hátrányos volt a helyzetük. A forradalomtól sokat vártak, elsősorban az emancipációt, az első hónapokban viszont éppen tettleges fellépésekre került sor ellenük számos városban - a polgárság félt a konkurenciától. Egyedül István főherceg, nádor ígért segítséget. Amikor kitört a harc, a zsidók mégis fegyvert fogtak a magyarok mellett, mert a nemzetiségek továbbra is zsidóellenesek voltak. A fegyveres harcban részt vevő zsidók számát 20 000-re teszi, ez a lakosság 1/30-a, a hadsereg 1/9-e. Szemtanúként írja le a szegedi emancipációs törvény meghozatalát, azután Komáromba megy, ahol Klapka kinevezi az első zsidó tábori lelkésznek. Könyvét azzal fejezi be, hogy a népből már eltűnt a zsidóellenesség, most a zsidókon a sor a cselekvésben.

Fenyő István, aki a szöveget is fordította, utószavában áttekintést ad Einhorn Ignác életéről. Ő használta elsőként a "magyar zsidó" elnevezést. Az emigrációban élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki, Kossuthról és Görgeyről is írt, az előbbi pártján állva. 1851-ben Brüsszelbe költözött, itt kezdett közgazdaságtannal foglalkozni, elméletben és gyakorlatban egyaránt. 1869-ben Jókai hazahívta, hogy a Neuer Freier Lloyd szerkesztője legyen. 1870-től balközéppárti képviselő, 1875-ben Tisza Kálmán kormányában államtitkár, de hamarosan, alig 50 évesen meghalt.

A másik, hosszabb utószót a kiadó, Miskolczy Ambrus írta, szintén részben az életrajzba építve be mondanivalóját. Miskolczy szerint Einhornnak három kommunikációs köre volt: a zsidóság, Magyarország és Európa (a szabadkőművesség). Egyfajta szekularizált messianizmust képviselt. "Magyar nemzeti zsinagógát" akart létrehozni, a két nép és nyelv rokonságát emlegette (Ábrahám és Árpád végül is földiek voltak). Miskolczy az emigrációban írt műveit Kemény Zsigmond és Eötvös József ekkori munkáival veti egybe. Horn és Kemény egyaránt feledtetni akart valamit múltjából, Eötvös nem, ezért ő volt a legkövetkezetesebb a bukás utáni kiút keresésében. Horn "a" zsidóról írt, holott a magyarországi zsidóság igen összetett képlet volt. A fegyveresen harcoló zsidók létszámát eltúlozta, mintegy 10 000 főről volt szó. De fontos volt a zsidók szerepe a hadsereg-ellátásban, a kémkedésben és az egészségügyben. 1851-ben Spinozáról is írt könyvet, ez már az elszakadás a tételes vallástól. Kossuth-könyve a főhőst a reformkor egészében helyezi el, nem a rombolót (Kemény), hanem az építőt látja benne, aki szerinte a nemzetiségek irányában is méltányosságot mutatott. 1869-es hazatérése után a vicclapok a bolygó zsidóként ábrázolják. Szabadkőműves voltát itt is vállalta. A forradalom idején identitásának sorrendje: magyar, zsidó, világpolgár. 1850-ben világpolgár, zsidó, magyar. Spinoza megismerése után magyar, világpolgár, zsidó. A sokféle zsidó törekvés (ortodox, szabadszellemű, az emberiségbe beolvadó) között egyensúlyra törekedett. Miskolczy a szabadság opportunistájának nevezi. A jobb jövőbe vetett hitét sohasem veszítette el. Munkája a modern magyar nemzeti identitás egyik alapműve.

Miskolczy jelzi, hogy ez az utószó egy készülő nagy Horn-életrajz része. Remélhetőleg a hosszabb változatot is hamar megjelenteti a szerző. (Einhorn Ignác [Horn Ede]: A forradalom és a zsidók Magyarországon. Europica varietas. Budapest, ELTE Román Filológiai Tanszék, 2000. 258 o.)

Miskolczy valóban fáradhatatlan. 1999-ben jelent meg könyve az 1849-es zsidóemancipációról, a parlament 1849. július 28-i határozatáról, amely a nemzetiségi határozattal (törvénnyel) egy időben született Szegeden, menekülés közben, a forradalom végnapjaiban. A határozat egyenjogúvá tette a zsidó vallást, megengedte a vegyes házasságokat. Vita nélkül fogadták el, hiszen a jelenlévők ismerték a zsidók fegyveres állásfoglalását a forradalom és szabadságharc mellett. A határozat meghozatalát röviden le lehetett írni. Miskolczy azonban mélyebbre ás, kifejti a kérdés előtörténetét az 1839/40-es országgyűléstől, ahol először vetődött fel, ismerteti a különböző előmunkálatokat (Kuthy Lajos, az első antiszemita regény írója, Kemény Zsigmond és Tóth Lőrinc, a szegedi rabbi, Pillicz Dániel tervezeteit), Szemere 1849-es törvényjavaslatának fogalmazványait. Felveti a kérdést, mi volt a törvény ilyen kései előterjesztésének oka, netán Kossuth Lajos állásfoglalása, és befejezésül szól a határozat vagy törvény akkori közvetlen, néhány napos utóéletéről. Szemere 1854-ben versben emlékezett meg a nemzetiségi kérdésről, a zsidókról is. A könyv végén Miskolczy néhány ismertetett állásfoglalás teljes szövegét is leközli.

Ismeretes, hogy ezt az 1849-es törvényt vagy határozatot a továbbiakban nem tartották érvényesnek (mit kezdhetett volna a neoabszolutizmus a magyar forradalom kései törvényével?), az emancipáció csak 1868-ban vált törvénnyé. Ezért is foglalkoztak kevesen az 1849-es törvénnyel. Ez a könyv ad először szélesebb hátteret az egész kérdésnek. A tervezetekből egyébként kiderül, hogy érdemben mindenki az 1849-es törvény intézkedéseit javasolta. (Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Az 1849-es magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 136 o.)

Ezzel a két könyvvel azonban messzemenően nem merül ki Miskolczy Ambrus 1848 körül munkálkodó tevékenysége. Akadémiai doktori disszertációjának legnagyobb részét Michelet és legendái köré csoportosítva adta ki 2000-ben. Michelet-ben a nagy romantikust mutatja be, aki nemcsak a francia forradalomért rajongott, hanem kelet-európai kapcsolatokat is ápolt, olykor bizonyos hölgyek iránti rajongása nyomán. Már 1851-ben, négy nap alatt megírta a román legendát a román forradalmár Rosetti feleségéről, aki kiszabadította fogságba vitt férjét. Herzennel való kapcsolatai révén orosz legendát is akart írni, meg persze és elsősorban lengyelt, Mickiewicz nyomán. A magyarokról is tervezett ilyet, gyűjtött is hozzá anyagot, (a vegyes anyagot Miskolczy a Függelékben egészében közli), de ezt a magyar legendát végül is nem írta meg. A könyv majdnem egyharmada a 19. század közepének magyar-román dialógusát és ennek fordulatait elemzi. Szóba kerül itt az 1848-49-es eseménysorozat is, meg a dunai konföderáció terve 1851-ből, Kossuth 1854-es alkotmányterve, az önálló Erdély kérdése.

A harmadik rész Michelet tanítványait mutatja be, a franciák közül Chassint, aki Irányi Dániellel együtt írja az első könyvet a magyar forradalomról, a román barátokat, köztük Vasile Alecsandrit, aki a Miorita (A bárányka) c. nagyon ismert román népballadát adta ki. (Az eredeti doktori disszertáció a ballada köré épült fel). A magyarok közt szerepel Vasvári Pál, aki persze csak a távolból tisztelte a francia prófétát, Teleki Emma, meg De Gerando, aki majdnem magyar lett. A befejezésben még egyszer visszatér a szerző Michelet életére és "újjászületésére" második, nála jóval fiatalabb felesége révén (az első idősebb volt nála). 1869-ben román birodalmat akart, 1871-ben viszont inkább a magyarok felé hajolt.

A tartalmi ismertetést még hosszan lehetne folytatni, Miskolczy Ambrus fantasztikusan szétágazó levéltári anyagot gyűjtött össze magyar, francia és román levéltárakból, nem beszélve a feldolgozott szakirodalomról, de akár szépirodalomról is. Voltaképpen jórészt előkerül a kötetben a század közepének magyar, francia és román problematikája, nagyjából Michelet köré csoportosítva. A legenda, illetve inkább a mítosz az alapprobléma, amelyet Miskolczy ebben a könyvben is körüljár. A téma sok egyéb vonatkozásban is érdekli. Remélhetőleg valami nagyobb, általános munka bontakozik ki ebből az anyagból, a mítoszok és legendák szerepéről a történelemben, gondoljunk csak a szerző által is említett Napóleon-legendára. Miskolczy Ambrus fantasztikus munkabírása még sok eredménnyel kecsegtet. (Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán. Universitas Kiadó, Budapest, 2000. 387 o.)

Miskolczyhoz hasonlóan fáradhatatlan kutató Spira György, csakhogy ő Miskolczy csapongásával ellentétben sokkal inkább egy kérdést jár körül, nem kisebb szorgalommal. Immár több mint fél évszázada 1848-49. történetének egyik legeredményesebb kutatója (a téma vonatkozásában legfeljebb a nála jóval fiatalabb Hermann Róbertet lehetne említeni). 1989-ben jelent meg Jottányit se a negyvennyolcból! c. könyve, itt az azóta a legkülönbözőbb helyeken megjelent tanulmányait, cikkeit gyűjtötte össze, olykor korábbiakat, amelyek esetleg megírásuk idején nem jelenhettek meg. Az írásokat négy nagy témakörbe osztotta. Az első, legnagyobb terjedelmű részben Úton a forrás- és torkolatvidék között címen szorosabban a negyvennyolchoz kapcsolódó írások szerepelnek, de itt tárgyalja Széchenyi és döblingi korszakának néhány kérdését is, meg persze Kossuthot mint központi figurát, meg a nemzetiségi kérdést, ami Spira egyik alaptémája a forradalom kapcsán. A második rész, a Főhajtások vegyesebb, nemcsak cikkek, hanem opponensi vélemények és könyvismertetések is szerepelnek itt, továbbá elő- és utószók, de még S. Vincze Edit sírjánál tartott gyászbeszéde is. A gáton című harmadik rész inkább vitairatokat közöl, köztük a forradalom és szabadságharc megítélésének, vagy Széchenyi értékelésének fordulatait. Spira György tiszteletre méltó önkritikával vallja be, hogy Révai József hatása alatt sok társával együtt sokáig félreértette Széchenyit. De itt tér ki, 48-tól elrugaszkodva, arra is, miért nem használják a magyar történészek a külföldi helynevek magyar formáit, miért mellőzik az utódállambeli helységek magyar nevének használatát. Csak egyet lehet érteni a szerzővel, épp úgy, mint Csapodi Csabával folytatott vitájában, ahol Csapodi kifogásolja, hogy a magyar történészek önkritikusak, szemben sok külföldivel, akik saját történetüket inkább szépítik. Igazat kell adnunk Spirának, az önkritikus álláspont csak növelheti a magyar történetírás hitelét a külföldi, komoly szakemberek szemében. Az utolsó rész (Az új kiadású negyvennyolcról) az 1956-os forradalom kapcsán közöl két cikket, Vásárhelyi Miklósról (Az utolsó tényleges magyar reformkommunistáról címen) és a Petőfi-körről, továbbá egy 1956. december 1-jén írt, és akkor persze nem közölt rövid értékelést az 1956-os forradalomról, abban a reményben, hogy egyszer talán eljön a forradalom második felvonása.

A kötet címe, Vad tűzzel, valóban jól jellemzi Spira György állásfoglalását. Egyértelműen a forradalom mellett áll, persze ennek szélesebb értelmezésével, amibe valahol Széchenyi is belefér, gyilkos iróniával a forradalom akkori ellenfeleivel szemben. Az iróniát kiváltó gyűlölet valóban őszinte, de olykor talán nem a legjobb útmutató az események megítélésében. Spira György véleményét mégis tiszteletben kell tartani, mert őszinte meggyőződés és hatalmas bizonyítóanyag áll mögötte.

Csak hálásak lehetünk az Osiris Kiadónak, hogy néhány magyar történész magyarul már megjelent munkáit hajlandó kiadni ilyen részletességgel és ilyen terjedelemben, számos korabeli illusztrációval. (Spira György: Vad tűzzel. Osiris, Budapest, 2000. 628 o.)

A szekszárdi levéltár jelentette meg a Dunántúl jól ismert helytörténészének, T. Mérey Klárának válogatott tanulmányait. Mérey Klára maga válogatott, bevezetésként pedig mintegy önéletrajzba foglalva mutatta be munkásságát, ahogy egyik témától eljutott a következőhöz. Nem sokkal az egyetem elvégzése után, 1952-ben került be a Dunántúli Tudományos Intézetbe, amely később Regionális Kutatási Központtá nőtte ki magát. Itt először a századelő dunántúli agrármozgalmaival foglalkozott, azután Somogy agrártörténete következett. Szülőhelye, Lengyel község történetét is feldolgozta. Ránki György egy osztrák történészt hozott hozzá, a vele való beszélgetésből nőtt ki a Mogersdorf-konferenciák sorozata, amelyeken a környező országok történészei is részt vettek. Ekkor kezdett foglalkozni ipartörténettel is, sőt, hamarosan Somogy megye gazdasági fejlődésének egészét is áttekintette. Később az egész Dél-Dunántúl vált kutatásainak tárgyává, különös tekintettel a településhálózatra, mert intézete ekkor elsősorban ezt tekintette feladatának. A Dunántúl iparfejlődését 15 éven át tanulmányozta. Somogy történetére többször is visszatért, Somogy nehéz két évszázadáról írt könyvet (ebben persze benne van a dualizmus korának nagy fellendülése, úgyhogy a cím nem egészen megfelelő).

1990-ben, amikor nyugdíjba ment, ő volt az egyetlen történész az intézetben, vele a történeti kutatás itt meg is szűnt. Ő maga persze továbbra is folytatta a mesterséget. A fenti témákból publikált tanulmányokat, nagyon sok könyvet, ezekből válogatott a kötetbe. A kutatás tematikájának változásain (másokkal ellentétben) nem azért vezeti végig az olvasót, hogy ezzel saját zsenialitását mutassa meg, hanem hogy elmagyarázza: az élet, a teendők sora miként alakította életpályáját.

Szakály Ferenc akadémikus mondta egyszer a Magyar Történelmi Társulat egyik ülésén, hogy a helytörténet a történetírás húzó ágazata. Az ilyen halk szavú, szerény, ugyanakkor szívós és termékeny kutatás láttán, amilyenről ez a kötet csak halvány fogalmat nyújt, igazat kell adnunk a sajnálatosan korán elhunyt akadémikusnak. T. Mérey Klára következetes és elmélyült munkáról tanúskodó életműve valóban a Dunántúl történetének maradandó feldolgozása. (Tanulmányok. T. Mérey Klára. Rendhagyó válogatás egy életműből. Tolna megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd, 2000. 398 o.)

Az idősebb és középnemzedék után a téma szerint most a mai, fiatal nemzedék tehetséges képviselője következik, Kis Domokos Dániel. Az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa már 1998-ban kiadott egy munkát a hegymászó Eötvös Lorándról. (A csúcson. A hegyek szerelmese - báró Eötvös Loránd). Most a hegymászó mellett a fényképészt mutatja be jól sikerült kötetben. A kötet számos fényképész-szakértő együttműködésével készült, a tudománytörténész Gazda István írt hozzá előszót. Az egész összeállítás persze Kis Domokos Dániel munkája. Bevezetőben rövid életrajzot ad Eötvösről, utána egy hosszabb fejezetben a fotográfusról, egy rövidebben a hegymászóról ír. Eötvös nagybátyja, Rosti Pál példája nyomán kötelezte el magát a fényképezésnek, bár azt nem lehet megállapítani, kitől tanulta a mesterséget. Mintegy 2500 fénykép maradt fenn hagyatékában, ebből 1804 az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben, 500 a Műszaki Múzeumban; az előbbiből 225, az utóbbiból 15 felvételt közöl a kötet. A fényképek 1870-1917 között készültek, de zömmel 1890-1910 között, nagy részük üveglemezen, tehát szakmai szempontból is érdekesek. Valószínűleg több is lehetett, bár néhány tízezer, ahogy máshol írják, nyilván nemigen. Ebből a korszakból nincs sok kép, ezért is fontos ez az anyag. Jórészt maga Eötvös készítette a fényképeket, de mások is közreműködtek (néhány képen ő maga is látható).

A kötet legnagyobb részét 240 kép reprodukciója teszi ki, a szerző a legtöbb mellé valamilyen idézetet is tett Eötvös munkáiból, vagy mások róla szóló visszaemlékezéseiből, sőt gyermekkori verseiből is. A képek azonosítása sem volt könnyű, pontos datálásuk pedig csak akkor lehetséges, ha valamelyik hegy megmászásáról esik szó. (A hegymászóról szóló fejezetben részletes kimutatás szerepel az Eötvös és két leánya által elsőként megmászott csúcsokról.) A legtöbb felvétel a Dolomitokban, az akkori Dél-Tirolban készült, de vannak képek az Adriáról, Budapestről és környékéről, meg a Balaton jegén Eötvös által végzett mérésekről. A bibliográfia a témakörrel kapcsolatos Eötvös-munkákat és olyan szakirodalmi adatokat sorolja fel, amelyek az eddigi bibliográfiákból kimaradtak. Egy Műszótár a hegymászás zömmel idegen szavainak a magyarázatát adja meg. A kötet végén található az 1918 után Olaszországhoz került Dél-Tirol német helyneveinek olasz megfelelője.

A könyv nyomdai kiállítása igen magas színvonalú. Végül is a szakember számára fontos tudnivalókat közöl, egészében pedig sokszor nézegethető, szép kiadvány. (Báró Eötvös Loránd, a tudós fotográfus. A kötetet összeállította és a kísérő tanulmányt írta Kis Domokos Dániel. Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet - Magyar Tudománytörténeti Intézet, Budapest, 2001. 204 o.)

Botlik József már több kötetet jelentetett meg Kárpátalja újkori történetéről. Legújabb munkája mintegy összegezése eddigi kutatásainak. A budapesti Országos Levéltár mellett rengeteg levéltári anyagot gyűjtött össze a Kárpátaljai Területi Levéltárban, ahol a korábbi megyei levéltárak anyaga is megtalálható. A könyv öt nagyobb részre oszlik. Az első igen részletes, szakmailag is pontos képet ad a kárpátaljai vasútépítés menetéről a magyar uralom idején, külön az egyes vasúti fajták szerint, még a meg nem valósult tervekről is beszámol. A második rész az Egán Ede nevével fémjelzett hegyvidéki akció (1897-1919) történetét mutatja be. A helyi lakosság nyomora különösen a Néppárt figyelmét keltette fel, az a nemzetiségi törvény megvalósításának részeként sürgette a ruszinok helyzetének javítását, ezt tette Firczák Gyula munkácsi unitus püspök is. A kérdést Darányi Ignác földművelésügyi miniszter is felkarolta. Az akció során tenyészállatokat osztottak ki, hitelszövetkezetek hálózatát alakították az uzsora kiiktatása érdekében, amely sokszor a földek elkótyavetyélésére kényszerítette a parasztokat. A kivándorlás az akció ellenére folytatódott, sőt, közvetlenül a világháború előtt az ortodoxiára való áttéréssel is tiltakozott a lakosság a társadalmi viszonyok ellen. A háború idején, az orosz betörések alkalmával a ruszin lakosság is részt vett a pusztításban. Az akció elsorvadt.

A következő rész a cseh uralom korszakát mutatja be, a csehszlovák hadsereg nyomán a cseh hivatalnokok és telepesek ideköltözését. A háborús összeomlás napjaiban egyébként a Petljura-féle önálló ukrán kormányzat is küldött ide hadsereget. A Csehszlovákiához történő hozzácsatolást a versailles-i intézkedések okozták, de ezek helyi autonómia megvalósítását is előírták, amit azonban a csehszlovák hatóságok nem valósítottak meg, sőt, az oktatást is igyekeztek cseh nyelvűvé tenni. A magyar kormányzat 1920 márciusában helyi felkelést akart kirobbantani, de az utolsó pillanatban a nemzetközi helyzet miatt elállt ettől. A földreform a 150 ha feletti földbirtokot elkobozta, de jó részét a cseh telepeseknek adta. A szerző 11 ilyen telepes falu létrehozását részletezi. A csehszlovákiai fiatalok Sarló-mozgalma 1929-30. táján részletes felmérést végzett a területen, amely továbbra is a földterület szűkös voltát és ezért a ruszinok nehéz helyzetét igazolta. A csehszlovák koronára való áttérés milliós károkat okozott a lakosságnak. Iparvállalat, bánya továbbra is igen kevés akadt, így a kivándorlás természetesen folytatódott, ha nem is a háború előtti méretekben. A magyarokkal szembeni diszkrimináció sok magyar távozását kényszerítette ki. A kiváló cseh író, Ivan Olbracht, aki 1931-36-ban itt élt, több munkájában is feldolgozta itteni élményeit.

A terület történetét ismét Magyarország részeként bemutató fejezet az 1938-39-es fordulat eseménytörténetével kezdi a tárgyalást, a rövid ruszin autonómiával és végül a magyar csapatok bevonulásával. Ekkor, 1939 márciusában néhánynapos magyar-szlovák háborúra is sor került, ennek során Kárpátalja határát nyugat felé valamelyest kiterjesztették. A ruszin-szlovák határ addig is ideiglenes volt. A magyar kormányzat egy időre katonai közigazgatást vezetett be, majd megindította a tárgyalásokat egy kárpátaljai autonómiáról. Ebbe bevonták Bródy András ruszin politikust is, aki 1938 őszén rövid ideig kárpátaljai miniszterelnök volt. Bródy társországi státust kívánt Kárpátalja számára, a kormányzat azonban, történeti okokra hivatkozva, valamiféle vajdasági státust akart kialakítani. A terület élére előbb Perényi Zsigmond, azután Kozma Miklós személyében kormányzói biztost állítottak, a ruszin nyelv a magyarral egyenrangú lett. A váltakozó ruszin vagy rutén elnevezést végül a magyar-orosszal váltották fel. Ruszin diákok ösztöndíjakat kaptak. Ruszin nyelvű sajtó is működött. Zorja - Hajnal címen folyóirat jelent meg két nyelven. Bonkáló Sándor a budapesti egyetemen a ruszin nyelv és irodalom rendes tanára lett. A magyar kormányzat persze a baloldali-ak ellen nagy szigorral lépett fel, ezért 1939-41 közt sokan a Szovjetunióba szöktek, egyes adatok szerint mintegy 20 000 fő, de más számadatok is akadnak. Az elfogott kommunistákat bíróság elé állították, a maximális büntetés 7 év börtön volt az egyik perben, de akadt 15 napi fogház is. 1941 októberében négy vádlottat fel is mentettek, köztük volt Ilku Pál, a későbbi magyar művelődésügyi miniszter. A hegyvidéki akciót már 1939-ben újraindították, először élelmiszersegélyek formájában. Hidak épültek, vízszabályozás is folyt, 22 millió pengőt költöttek vasútépítésre, fejlesztették az erdőgazdálkodást és az állattenyésztést. A meglévő szövetkezetek beolvadtak a Hangya hálózatába. A kormányzat a háziipart is segítette, egészségházakat hozott létre. 1942 elejétől kezdve azonban már megjelentek szovjet ejtőernyősök, partizánok.

Az utolsó rész az 1944 utáni szakaszt tárgyalja. Mintegy 40 000 magyar férfit vittek el, több ezer németet is, közülük 25 000 meghalt a Gulagban. Ez viszont demográfiai robbanást idézett elő, 1959-ben a lakosság 15,9%-a volt magyar.

Botlik röviden áttekinti azt is, hogyan látta ekkor a szovjet történetírás Kárpátalja történetét, amely eredetileg a Kijevi Rusz része volt, de aztán századokra a magyar elnyomás és kizsákmányolás sújtotta. 1956-ban az itteni magyarok szolidárisak voltak a forradalommal. 1963-ban az ungvári egyetemen magyar tanszék alakult, 1989-ben pedig a Csemadok mintájára létrejött, mint kisebbségi szervezet, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége. A magyarok még a párton belül is hátrányos helyzetben voltak. Társadalmi helyzetük többnyire alacsony, sok köztük a munkanélküli. Az 1989-es népszámlálás szerint a számuk 155 711, az önbecslés ezt 200 000 körülire teszi. A magyar kormányzat pénzt utalt át a földtulajdon elismertetésére, és mintegy 45 millió forintot adott kulturális célokra. A kormányzat által szorgalmazott "újra-ukránosítás" is okoz nehézségeket. Magyar nyelvű oktatás csak alapfokon működik. A magyarok egy része a magyar határon feketemunkával keresi meg kenyerét. A gazdasági nehézségek miatt a magyar identitástudat fogyóban van. Többéves átgondolt program kellene a magyar kormányzat részéről, közreműködő segély formájában, mert az ingyen támogatás nem ösztönöz.

A kötetet terjedelmes bibliográfia egészíti ki, ebben bőven szerepelnek 1918 előtti munkák is. Egy helységnévtár nemcsak a magyar helynevek kárpátaljai hivatalos formáját tünteti fel, hanem az ukrajnai, erdélyi és egyéb helynevekét is. A szöveg igen alapos, de nehezen áttekinthető, ezért jól jött volna egy név- és helymutató. Botlik József munkája egészében megbízható képet ad az utolsó száz évről, az utolsó részben persze érdemben már csak az ottani magyarokról. A kötethez nyolc térkép is csatlakozik. (Botlik József: Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti-Felvidék és Kárpátalja XIX-XX. századi történetéhez. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 2000. 318 o.)

Végül egy egyetemes történeti munkáról számolhatunk be, ezek úgyis olyan ritkák magyar szerzőktől. Bodnár Erzsébet, a debreceni egyetem oktatója tíz, különböző helyen megjelent tanulmányát (meg nem jelentet is) adta közre Oroszország 18-19. századi történetéről. Sok, jórészt még 1917. előtt megjelent orosz, továbbá angol és magyar nyelvű források alapján egyszer a Nagy Péter és II. Katalin uralkodása közti szakasz politikai történetét, a gyakori palotaforradalmakat vizsgálja, azután a modernizáció kérdéseit a 18-19. század fordulóján. Két tanulmány is foglalkozik az enigmatikus I. Sándor császárral, aki a Szent Szövetségben voltaképpen egy európai egységszervezetet szeretett volna látni, de az nem valósult meg. Bodnár Erzsébet is elutasítja azt a legendát, hogy Sándor valójában nem is halt meg 1825-ben, hanem Fjodor Kuzmics néven 1861-ig élt Szibériában sztarecként, vagyis szerzetesként. Ide sorolható még a 19. század első felének művelődésügyét bemutató tanulmány. A későbbiek a társadalmi mozgalmak egyes kérdéseit járják körül, a dekabrista felkelés ábrázolását az 1830-40-es évek történelmi regényeiben, meg a szlavofilek és narodnyikok egyes problémáit. (Mihajlovszkij volt a szerző egyetemi disszertációjának hőse.) Az utolsó tanulmány, mintegy lezárásként a krími háború diplomáciai eseménytörténetét idézi fel. Mint említettük, magyar szerzők egyetemes történeti tárgyú munkái nagyon ritkán jelennek meg, ezért is kell örülni Bodnár Erzsébet tudományos kutatásainak. (Bodnár Erzsébet: Oroszország a 18-19. században. Tanulmányok. Hungarovox, Budapest, 2000. 157 o.)

Niederhauser Emil


<-- Vissza az 2001/9. szám tartalomjegyzékére