2001/8.

Kutatás és környezet

Az ezredforduló árhullámai a Tiszán

Vágás István

1998 novemberében 17 éves száraz időszakot követően árvízveszély, határainkon túl pedig katasztrófahelyzet alakult ki a Felső-Tiszán. 1999 márciusában a Tokaj-Tiszaug folyószakaszt érintően az addigi legnagyobb vízállásokat meghaladó árhullám, 2000 áprilisában a Tokaj-Mindszent szakaszon az előző évieket is felülmúló vízállásokkal újabb, hatalmas árhullám vonult le a Tiszán. Mindhárom esetben sikerült a magyar árvízvédekezésnek a Tisza vizét a folyó töltései között tartania. 2001 márciusa viszont Kárpátalja ismételt árvízkatasztrófái mellett Magyarországon a beregi öblözetben is töltésmeghágás és -szakadás okozta árvízkatasztrófával járt.

Amíg a száraz időszakban az árvízveszély tudata elhomályosult közvéleményünkben, sőt, az árvizek megelőzéséhez szükséges költségek fölöslegességét hangoztató, a vízügyi szolgálat tevékenységét lebecsülő közhangulat kialakításán is elég sokan fáradoztak, addig az árvizek váratlan megjelenése véleményeik és javaslataik radikális fordulatára késztette azokat is, akik árvizeinket megszűntnek hitték. Megélénkültek az árvizeket az időjárás változásaival, a hegyvidéki erdőirtásokkal, a víztározók hiányával, a töltésrendszer állítólagos alkalmatlanságával indokoló magyarázatok, és újabb erőre kaptak olyan, minden árvizes időszakban visszaköszönő javaslatok, amelyek a töltések magasításától, a töltésközök szélesítésétől kezdve a különböző vízkieresztési stratégiákon át a töltések teljes lebontásáig összességükben minden elképzelhető, műszakilag lehetséges és lehetetlen változatot magukban foglaltak.

A Tisza négy nagy ezredfordulós árhulláma

A Tisza-völgy árvízmentesítése már a 19. századi folyószabályozások korában is azért volt összetett feladat, mert a folyó árvizei, amennyiben hasonlóknak tűntek, és valóban sokban hasonlítottak egymáshoz, részleteikben ugyanannyira egyedieknek és különbözőknek bizonyultak. Elég erre a legutóbbi négy nagy árhullám példáját idéznünk:

1998 novemberében 11 megelőző héten át szinte folyamatosan, az árvízcsúcs előtti néhány napon pedig különlegesen sok eső lehullása okozta a Felső-Tisza rekordárhullámát, amelyet az erdők már csak azért sem lehettek képesek mérsékelni, mert víztároló kapacitásuk jóval a főárhullám elindulása előtt kimerült. A Bodrog tevékenysége némileg mérsékeltebb volt, s a bal parti mellékfolyók - a Körös és Maros - árhullámának elmaradása miatt a Csongrád alatti Tisza szakaszai már nem igényeltek lényegesebb védekezést. Rendkívüli vízállások a Felső-Tiszán voltak, LNV (addigi legnagyobb vízállás) körüli értékűek a Közép-Tiszán, anyamederből kilépő, de nem túlságosan magas vizek az Alsó-Tiszán.

1999 márciusában a tél legvégén lehullott nagy hómennyiség gyors olvadása, az olvadás vízhozamait fenntartó további esők a Felső-Tiszán ugyan az 1999. novemberinél kisebb árhullámot indítottak el, de a Bodrog ezzel egyesülő, jóval az LNV fölötti áradása a Közép-Tiszát az 1970 évi szinteket fél méterrel is meghaladó LNV állapotába hozta. Ezt segítették a Körös és Maros megújuló, bár rövidebb árhullámainak visszaduzzasztásai, amelyek miatt a Csongrád alatti Tisza-szakaszon is magas vízállások alakulhattak ki. Rendkívüli vízállások most a Közép-Tiszán voltak, de a Felső- és az Alsó-Tisza töltései is árvízvédekezést igényeltek. A Bodrog szlovákiai vízgyűjtőjén épült árvíztározók befogadó képessége annak ellenére is elégtelennek bizonyult, hogy az árhullám elindulta előtt gondoskodtak az addig tározott víz lebocsátásáról.

2000 áprilisában a télen összegyűlt hatalmas hómennyiséget nagy intenzitású, háromnapos országos eső a Felső-Tisza és Bodrog vízgyűjtőjén hirtelen felolvasztotta, a Körös és Maros vízgyűjtőjén valamivel talán mérsékeltebb ütemben. A vízállások a Felső-Tiszán ugyan még csak megközelítették 1999. novemberi magasságaikat, de a Tisza és Bodrog egyesült árhulláma a Közép-Tiszán másfél méterrel is meghaladta az 1970. évi LNV értékeit. E magasság fenntartásában nagy szerepe volt a Körös, Maros árhullámának, s nem kis mértékben a Duna magas vízállásának is, mert ezek visszaduzzasztó hatásai nemcsak az árhullám-csúcsok tovább haladását késleltették a Közép-Tiszáról, hanem az addig elő nem fordult magas vízállások tartósságát is jelentékenyen megnövelhették. A rendkívüli vízállások folyószakasza most a Közép- és részben az Alsó-Tisza volt, de a Tisza további szakaszainak, sőt a mellékfolyóknak töltései is igen intenzív védekezési munkát igényeltek. Hogy az 1970., vagy a 2000. évi árvíz volt-e a nagyobb, ez nehezen dönthető el. 1970-ben a Tisza vízgyűjtőjén csak néhány kivételes vízmércén maradt el kevéssel a tetőzési érték az addigi LNV-től. Ez az árvíz így szinte a teljes vízgyűjtőn írta át a rekordokat. 2000-ben a folyó 350 km szakaszán alakult ki az 1970. évinél egy-másfél méterrel magasabb LNV, de a vízgyűjtő további részein a vízállások az 1970. évi értékeket éppen csak megközelítették. 1970-ben a Tisza maximális vízhozama 4000 m3/s fölött járt, 2000-ben viszont nem haladta meg a 3400 m3/s-ot.

2001 márciusában a csapadékot illetően mintha a 2000. évi előzmény ismétlődött volna: a meglévő hóra hullt az azt felolvasztó eső. A Vásárosnaményban március 7-én tetőző, 941 cm LNV-t okozó árhullámot tekintve az 1998. novemberi feltételekhez hasonló helyzet alakult ki, a Szamos torkolat feletti Felső-Tiszán még magasabb vízállásokkal, mint akkor. A beregi töltésrendszer felújítása 2001. márciusig nem fejeződött be. A Tisza a magassághiányos, gyenge keresztmetszetű tivadari töltést meghágta, majd áttört rajta. A Felső-Tisza vízgyűjtőjén kívül azonban a Bodrogról kisebb vízmennyiségek folytak le, a Szamos, Körös és Maros vízgyűjtőjéről pedig minimálisak. Ezért már Záhony alatt megszűntek az LNV szintek. A viszonylag üres Tisza hullámtér és kiskörei tározó úgy fogadta be a Kárpátalján és a magyar Beregben katasztrófát okozó árhullámot, hogy ez Tiszabőig beleolvadt a Duna árhulláma által tartósan visszaduzzasztott Tiszába. Nem járt másként az újabb, kisebb, Vásárosnaményban március 21-én tetőző árhullám sem: annak is vége szakadt Tiszabőnél március 27-én (1. ábra).

2001 márciusában a Tisza árhullámai Szolnoktól kezdve elveszítették hidrológiai önállóságukat. Amíg az említett két árhullám tetőzése az első esetben 35 km/nap, a másodikban 45 km/nap sebességgel - más árvizeknél egyébként megszokott ütemben - haladt Vásárosnaménytól Tiszadorogmáig, illetve Tiszabőig, addig levonulásuk Tiszabő környékén megállott, s vízállásuk Szolnoknál a március 22-től április 3-ig tartó 829-836 cm közötti kéthetes tetőző időszakkal lényegében állandósult. A szolnoki alig változó vízállások a Körös és Maros hatásának hiányában teljesen a Duna egyidejű árhullámával vezérelt visszaduzzasztásnak engedelmeskedtek. Alig volt képes a nagy nehezen kialakult szolnoki tetőzés 3-4 nap alatt megtenni a 66 km távolságot Tiszaugig (mintegy 20 km/nap sebességgel), pedig a lefolyási akadályokat a Tisza adott szakaszán előzetesen jórészt felszámolták. Itt mutatkozott meg ismét, hogy a víz áramlási sebességére kell és lehet ugyan hatni meder- és hullámtérrendezéssel, de ha a főfolyó elveszíti hidrológiai önállóságát, az árhullám-tetőzés levonulásának sebességére már nem.

Csongrádtól kezdve a Tisza anyamedrét ott már éppen csak elhagyó árhullám teljesen a Duna kénye-kedve szerint vonult tovább. Amikor a Duna elkezdte az apadást, a Tiszának sem kellett több, mint 2 és fél nap, hogy tetőzése (100 km/nap sebességgel) a titeli torkolatig siessen. Vajon, Csongrád alatt jobbak a lefolyási feltételek, mint Szolnok és Csongrád között? Ez csak a Duna alakította esetleges hidraulikai körülményekkel, de nem a meder adottságaival magyarázható.

Tehát ahány árhullám, annyi tanulság, ahány hidrológiai alapfeltétel, annyi árvízvédekezési lehetőség és megoldás! Ezért kerülendők a tiszai árvizek kezelését illetően a kellő körültekintés nélküli általánosítások. Ezeknek tudatában kell megvizsgálnunk, mit lehet tenni a továbbiakban a Tisza árvízvédelmének fenntartása vagy javítása érdekében.

Hegyvidéki erdők és tározók

Ukrán és román adatok szerint a Felső-Tisza Tivadar feletti külföldi vízgyűjtőin jelenleg összesen kereken 6400 km2 az erdővel borított terület. Az erdők nagyjából 100 mm-ben kifejezhető víztározó kapacitását tekintve ez annyit jelent, hogy az erdők alatti talaj és alomtakaró legfeljebb 640 millió m3 vizet képes magába fogadni. Ha ez a teljes tározótér mindenkor ténylegesen rendelkezésre állna, ebbe (a csúcs-vízhozam mellett) a Felső-Tisza 2 napi árvízhozama sem volna elhelyezhető. Kérdés, hogy az árvizeket kiváltó nagy esők előtt ez a potenciális felszín alatti tározótér üresen állhat-e. Az 1970. évi májusi árhullám lefolyási hányada a felső folyószakaszokon kb. 60% volt, s csak 40% jutott párolgásra és talajba szivárgásra. Az egyébként a száraz időszakokban is nedves erdei talajok, a hegyvidékek gyakori előkészítő esői mellett a nagyobb árvízi lefolyások idején a tényleges erdei tározótér számára jó, ha a potenciálisnak legfeljebb 20-25%-a alkalmas tud maradni esővizek befogadására. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy az erdők a Tisza fél napi hozamánál inkább kevesebb, mint több vízmennyiséggel késleltethetik az árvizeket. Emiatt mondhatjuk, hogy az erdők az árvízhozamok csökkentéséhez mindenképp hozzájárulnak ugyan, de korántsem tartoznak az árvízmentesítés és árvízvédelem elsődleges, döntő eszközei közé.

Más, a közvélemény által kevéssé mérlegelt hatása is lehet még az erdőknek. Ha egy vízgyűjtőt túlerdősítenének - ez Kárpátalján és Erdélyben egyelőre nem fenyeget - azok ugyan továbbra sem lennének képesek érezhető árvíz-csökkentésre, viszont a kisvizek jelentős hányadát feltétlenül visszafognák. Az alföldi területek nyaranként vízszűkébe kerülnének. Hazánknak ezért a hegyvidéki erdő-borítottsági állapotnak elsősorban a megőrzése állna érdekében, olyan gazdálkodás, amelyben a fakitermelést az erdősült területek fenntartása, folyamatos újratelepítése követi.

A hegyvidéki víztározások kérdései már a 19. századi Tisza-szabályozás munkálatai óta foglalkoztatják közvéleményünket. Kvassay Jenő mutatta ki, hogy a Tisza és mellékfolyóinak alföldi szakaszán a töltések építése és fenntartása a hegyvidéki tározások lehetőségeinek teljes kihasználása esetén sem kerülhető el, mert a főfolyó anyamedre csak a közepesnél kisebb vízhozamok elszállításához elegendő. 1918-ban, még a történelmi Magyarország viszonyainak megfelelően a "Máramaros és Ugocsa vármegyékben építhető vízierőtelepek" számbavételével párhuzamosan határozta meg Jankó-Brezovay Miklós tanulmánya a Felső-Tisza vízgyűjtőjén lehetséges víztározó-tereket. Összeállítása 77 (általában 10 millió m3-nél lényegesen kisebb) völgyelzárási lehetőséget tartalmazott, amelyekben összesen 300 millió m3 vizet lehetett volna összegyűjteni. Attól függetlenül, hogy a vízerő-hasznosítási tározók folyamatos üzeme céljára visszafogott vizek miatt az árvizek idején rendelkezésre álló "diszponibilis" tározóterek ennél lényegesen kisebbek, még az üresnek tekintett tározóterek kimutatott összessége is csak a Felső-Tisza mintegy 20 órai árvíz-mennyiségét lett volna képes (potenciálisan) magába fogadni.

1939 és 1944. közt a Felső-Tisza kárpátaljai, 1940 és 1944. közt észak-erdélyi vízgyűjtője magyar fennhatóság alatt állt, és az akkori Országos Öntözésügyi Hivatal részletesen feltárta az öntözésre és/vagy vízerőhasznosításra alkalmas tározási lehetőségeket. Ez a feltárás a kevesebb számú, de a műszaki lehetőségek határáig kiépíthető nagyobb tározókat vette figyelembe. Mosonyi Emil 1942-ben készített táblázata szerint a Felső-Tisza kárpátaljai vízgyűjtőjén 8 völgyben összesen 510 millió m3 víz lett volna tározható, az észak-erdélyi (Visó-völgyi) tározótérben egymagában is 900 millió m3, vagyis több, mint Kárpátalján együttvéve. A Visó-völgyi, az Alföld öntözése számára is elképzelt nagy tározó létesítésének realitása 1942-ben is kétséges volt a 10 ezernél több lakos, az út, vasút és ipari létesítmények áttelepítésének szüksége miatt. Mutatja az itt ma is fennálló nehézségeket, hogy a Visó-völgyi tározásra még Ceauçescu idejében sem próbáltak vállalkozni.

A második világháborút követően a szovjet hatalom (a magyar tervek alapján) kiépítette a Talabor és Nagyág folyókat összekötő Tereblja-Rikszkája vízerőművet és hozzá a 20 millió m3-es égermezői tározót, de csak felvetette itt egy további hidraulikus energiatározó létesítésének gondolatát. A 70-es évtized nemzetközi tárgyalásainak tározótér-becslése nagyjából a Mosonyi szerinti nagyságrendek mellett maradt. A jelenlegi ukrán elgondolás kizárólag árvízi csúcstározásra igénybe veendő apróbb völgyek együttesen 300 millió m3 tározási lehetőségével számol. Ez utóbbi megoldás előnye, hogy az adott össztérfogat hirtelen árvizek esetén diszponibilis volna. De még így is csak egyes kisebb rész-vízgyűjtőkön várható enyhülés az árvízi megrohanások során, s a Tisza tivadari, vagy vásárosnaményi szelvényében ezek hatása legfeljebb mérséklődne. Látható, hogy mint az erdők, a hegyvidéki tározások is kétségtelenül segítik az árvízkárok mérséklését, de annyi tározási lehetőség sem Kárpátalján, sem Észak-Erdélyben nincsen, amennyi a magyar Alföld igényeit egyúttal maradéktalanul kielégíthetné. Az itt sem fenyegető, inkább elméletileg elképzelhető túltározással viszont azt lehetne elérnünk, hogy a nagy árvizeket így sem sikerülne teljesen visszafogni, ellenben a Tisza nyári vízhiányai növekednének.

Az írott és elektronikus sajtónak, vagy a riportjaikban véleményt mondóknak: politikusoknak, helyi károsultaknak évtizedes - mondhatnánk évszázados - vissza-visszatérő túlzása, ami a közvéleményt is könnyen félrevezeti, az, ha a Tisza vízrendszerében árvízi veszélyhelyzet alakul ki, rögtön az erdők, esetleg a tározók hiányára hivatkoznak, mint az árvíz tőlünk független, az utódállamok mindenkori vezetőinek nemtörődömségét sugalmazó egyetlen okára. A magyar fennhatóság sem tehetett azonban annak idején a mostaniaknál sokkal többet, legfeljebb az egységes és gyors előrejelzési, illetve védelmi intézkedési módok ma is kívánatos megvalósításában léphetett volna előbbre.

Töltésvonalozások, síkvidéki szükségtározások

Maradna még a hazai árvízmegelőzés számára a Tisza töltésközeinek szélesítésére, illetve az árvíz-csúcsok síkvidéki szükségtározókban történő elhelyezésére irányuló javaslatok magas számosságú halmaza. Másfél évszázad múltán is megkérdezik, miért nem tervezte Vásárhelyi Pál a megépültnél szélesebbre a Tisza töltésközeit. Akkor - egyes vélemények szerint - a lefolyó víz szétterülése következtében az árvizek szintje alacsonyabb lehetne, mint ma. Sajnos, nem! Egyrészt, mert a tiszai árvizeknek kb. kétharmadában más folyók, mint pl. 2001-ben a Duna, más években a Maros, Körös egyedi vagy együttes visszaduzzasztásai határozzák meg a tetőzések időpontjait és vízszintjeit Szolnok, de néha még Kisköre alatt is, felfüggesztve a Tisza árhullámának hidrológiai önállóságát. Ekkor pedig közömbös, milyen széles a töltések köze, hiszen a víz lefolyási szintjeit nem a medersúrlódás, vagy a meder szűkület, hanem a duzzasztást okozó folyók viselkedése határozza meg. Másrészt, ha az eseti duzzasztásoktól nem, vagy kevéssé befolyásolt árvizek szintjét mégis sikerülne akár méteres nagyságrendben csökkenteni, a folyótól távolabbi töltések akkor is csak 1-2 méterrel mélyebb területeken lettek volna megépíthetők. Hiába kerülne mélyebbre a szélesítésekkel az árvizek szintje, ha a töltések a mélyebb talajfelszín miatt ugyanolyan magasak, vagy magasabbak volnának a megépülteknél! A szélesebb töltésközök ugyanannyi - ha nem több - árvízvédekezési munkát igényelnének, mint a szűkebbek. A szélesebb hullámterek az árvizek levonulási időtartamát a feltelésükhöz szükséges többlet-idő miatt még meg is hosszabbítanák. Egyébként a Csongrád-Szeged folyószakaszon a Tisza töltései közötti hullámtér most is több km széles. Ezen a szakaszon sem alacsonyabbak az árvízszintek, mint feljebb, annál inkább sem, mert ez a szakasz könnyen és gyakran a Maros, vagy a Duna duzzasztó hatása alá kerül. Ma már egyébként a töltésvonalozás kialakult helyzetén a lakott területek, ipartelepek és közlekedési vonalak másfél évszázados bővülése és helyfoglalása miatt is lehetetlen volna változtatni.

Vásárhelyi Pál keskenyebb töltésközökkel és hullámterekkel kivitelezett szabályozási terve nemcsak a töltések takarékos megépítéshez szükséges terepadottságokat használta ki, hanem ezzel egyaránt alkalmassá tette a Tiszát akár a Duna és/vagy a mellékfolyók hatása alatt álló, akár ezt a hatást nélkülöző árhullámoknak mindenkor elfogadható időtartamok alatti levezetésére.

Síkvidéki szükségtározással az árvízveszélyt akkor lehetne csökkenteni, ha találnánk Alföldünkön a Tisza árvízhozamaihoz mérhető nagyságú tározótérfogatokat. A nagyobb árhullámok naponta is lefolyó 300-360 millió m3 vízmennyisége mellett a jelenleg geográfiailag kimutatható néhány száz millió m3 egyelőre kevés.

Vajon, miként ereszthettünk volna ki 1999-ben, vagy 2000-ben a Tisza töltésein keresztül árvízmegcsapolás céljából elegendő vizet, mondjuk, pl. a Hortobágyra, vagy a Tisza-Körös zugba az ilyenkor mindenképp szükséges 1000 m3/s nagyságrendben? A beregi öblözeten, ahová 2001-ben összesen 140 millió m3 juthatott ki a Tiszából - amit a tovább haladó árhullám meg sem érzett, annál inkább megérezték a katasztrófasújtottak - ezeken a módokon nem lehetett volna segíteni. Vizsgáljuk meg mindazonáltal, hogy 1999-ben, vagy 2000-ben lehetett volna-e?

A megépült tiszai öntözővíz-kivételi műtárgyakon 60, legfeljebb 100 m3/s kieresztése volt lehetséges. Árvízkor ez csepp a tengerben. Az 1000 m3/s-hoz vagy állandó vízkivételi műtárgy lett volna szükséges, vagy a töltést kilométernyi hosszon el kellett volna dózerolni, vagy fel kellett volna robbantani, árvíz után meg újjáépíteni. Hová és hogyan kormányoztuk volna a mentett ártérbe kifolyó vizet? Töltésezett csatornákat és a tározásra kijelölt tereket lezáró töltések lettek volna szükségesek. (Amikor fő védelmi vonalaink fenntartása is éveken át nehézségekbe ütközött). Hová ürítettük volna azután a szükségtározás vízmennyiségeit? Belvízként átszivattyúzva a Körös töltésein, vagy megvárva a gravitációs levezetés heteket igénylő feltételeit? Mit szóltak volna a környezet- és természetvédők az élővilág elárasztás előidézte pusztításához, és különösen a kibocsátott vízben oldott, vagy az általa sodort káros, és fertőző anyagokhoz?

Ha valahol jelentős tározótér van a síkvidéken, ez elsőként maga a Tisza töltésezett medre és hullámtere. Tiszaújlak és a torkolat között az anyameder 1,5 km3 befogadóképességű, a hullámtéri meder maximális befogadóképessége az anyamederrel együtt kb. 5 km3. Ez a térfogat töltésmagasításokkal és töltéstestbővítésekkel növelhető, sőt, az előírt méretekhez képest fennálló magassági hiányok szakaszain mindenképpen növelendő. Ez is nagy feladat, de az árvizek fölötti uralom kockáztatása semmiképp sem vállalható. 1999-ben és 2000-ben az árvízcsökkentő síkvidéki tározásokkal a Tisza esetében nem tettünk volna mást, mint a töltések védelmére és erősítésére alapozott árvízvédekezési módszereinket, de nehézségeinket is kevéssé biztonságos és sokkal költségesebb formában a ma mentett területekre is áthelyeztük volna.

Van-e megoldás a jövő számára? Ehhez semmi esetre sem az árvizek fenyegetéseitől újra rettegő közvélemény fellángolásai és rögtönzései, hanem a szakemberek tudományos megfontolásai vezethetnek el. A fő feltétel, hogy a Tisza közelében és a folyó hosszabb szakaszára elosztva sikerüljön több helyen összesen legalább 1,2-1,5 km3 (= 1200-1500 millió m3) tározó térfogatot műszakilag és gazdaságilag alkalmassá tenni az eddig mértékadónak tekintett vízállásoknál magasabbakat okozó vízmennyiségek befogadására - vagyis az árvízi csúcsok folyóhossz menti fokozatos "lefejezésére". Ezeket a vizeket a töltések rögtönzött megbontása nélkül, műtárgyak (zsilipek) segítségével, kezelési szabályzat betartásával, az árvízvédekezés stratégiájába építve a vízügyi szolgálat irányításával kell kivezetni a folyóból, s ekkor lehet remény a töltésrendszer jelentőségének csökkentése nélkül a síkvidéki árvízcsúcs-tározás előnyeinek kihasználására is. Mindehhez azonban a döntéshozók és költségviselők nagyobb hivatástudatára lesz szükség.

Összegezés

A Vásárosnamény és a Tisza torkolata között 1889. óta - 112 éve - gátszakadásos katasztrófától mentes töltés- és védelmi rendszerünk megbontására a Felső-Tisza katasztrófái ellenére sincs okunk, és a legfontosabb feladat, hogy ezt a töltésrendszert ott, ahol még hiányok vannak, a régebben előírt biztonságos magasságra, s az ehhez tartozó jó anyagú és erős méretű töltéstestre kiépítsük, és kellő költségráfordítással ebben az állapotában folyamatosan fenntartsuk, a további fejlesztést pedig a jelenlegi jó alapokra építsük Ahogy Iványi Bertalan vízimérnök tanulmánya 1948-ban megállapította: "Nincs miért kételkednünk a Tisza-szabályozás helyes voltában, még nekünk, késői utódoknak sem. Az Alföld ármentesítése, a Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Eredményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatók. Végeredményben - ha az árvizek magasságnövekedésének megfelelő védelmi berendezésekről gondoskodunk, magát a védekezést jól megszervezzük és erélyesen végrehajtjuk - a veszély súlyossága és a védelem hatékonysága között fenntartható az egyensúly".

IRODALOM

Illés Lajos - Konecsny Károly: Az erdő hidrológiai hatása az árvizek kialakulására a Felső-Tisza vízgyűjtőjében. Vízügyi Közlemények, 2000. 2.

Iványi Bertalan: A Tisza kisvízi szabályozása. Vízügyi Közlemények, 1948. 2-3-4.

Jankó-Brezovay Miklós: Máramaros és Ugocsa vármegyében építhető vízierőtelepek. Vízügyi Közl., 1939. 3-4.

Korbély József: A Tisza szabályozása. Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó V., Debrecen, 1937.

Kvassay Jenő: A csekély esésű folyók szabályozásának alapelvei, különös tekintettel a Tisza völgyére. Magyar Mérnök és Építész Egylet, Budapest, 1889.

Lászlóffy Woldemár: A Tisza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

Mosonyi Emil: A Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatal 1942. évi jelentése. Öntözésügyi Közl., 1943. 1.

Somlyódy László (szerk.): A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései. 8. fejezet: Szlávik Lajos: Árvízvédelem. Magyar Tudományos Akadémia Vízgazdálkodási Tudományos Kutatócsoportja, Budapest, 2000.

Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Kutatóintézete, Budapest, 2000.

Szlávik Lajos: Magyarország árvízvédelmének stratégiai kérdései. Vízügyi Közlemények, 2000. 3-4.

Vágás István: A Tisza árvizei. Vízdok, Budapest, 1982.

Vásárhelyi Pál: A Tisza folyó általános szabályozása. (A Hidrológiai Közlöny 1995. évi számában megjelent szöveg)


<-- Vissza az 2001/8. szám tartalomjegyzékére