2001/5.

Megemlékezés

Györffy György

(1917-2000)

A magyar medievisztika számára a 20. század 2000. december 19-én ért véget. E napon hunyt el Györffy György, akinek halálával a magyar tudomány a 20. század talán legjelentősebb életművét megalkotó történészét veszítette el.

Abban, hogy a pályáját szép reményű turkológusként kezdő Györffyből idővel a magyar történetírás - s azon belül is a középkortudomány - korszakos jelentőségű alakja lett számos körülmény játszott közre. A tehetségen és a szorgalmon kívül nyilvánvalóan fontos szerepet játszott ebben a családi háttér - az édesapa, Györffy István a magyar néprajztudomány egyik klasszikusa -, s aligha volt mellékes, hogy Györffy György egyetemi évei alatt a budapesti egyetemen olyan tanárok működtek, mint Domanovszky Sándor és Németh Gyula vagy éppen Szentpétery Imre és Mályusz Elemér. Meglehet, hogy ezek a kapcsolatok irányították a fiatal Györffy figyelmét a középkori magyarsággal együttélő keleti eredetű népek történetére, ám szembetűnő, hogy Györffy már pályája kezdetén is szuverén egyéniségként indult el új, addig járatlan utakon. Nem mintha az említett témában nem folytak volna már addig is bizonyos kutatások, Györffy azonban felismerte, hogy nem elégséges a rendelkezésre álló szórványos források összegyűjtése, azok értelmezéséhez elengedhetetlen az adatok térbeli koordinátáinak vizsgálata is. Első tudományos közleménye (Besenyők és magyarok. Kőrösi Csoma Archívum 1939. 397-500.) ezért a földrajzi szempontokat messzemenően érvényesítve tárgyalta a kérdést. Ekkor fogalmazódhatott meg a terv, melyre egész életműve felépült: egy olyan történeti földrajz megalkotása, mely - ellentétben a Teleki József által megkezdett, majd Csánki Dezső és Fekete Nagy Antal folytatta "Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában" című vállalkozással - képes megfelelni a modern történettudomány támasztotta igényeknek. Nyilvánvaló volt, hogy a munkának a magyarság történetének a történeti földrajz módszereivel megközelíthető első korszakával, az Árpád-korral kell foglalkoznia, s az sem lehetett kétséges, hogy a forrásoknak a lehetőségek szerinti legteljesebb összegyűjtésén kell alapulnia. A vállalkozás túlzás nélkül minősíthető grandiózusnak - ne feledjük, ekkor még jóval a számítógépes korszak előtt vagyunk, s a magyar középkor levéltári forrásainak kutatási feltételei is messze a mai szint alatt voltak.

A magyarsággal együttélő keleti népek történetének vizsgálata ugyanakkor az Árpád-kor történetére vonatkozó hazai elbeszélő forrásokra - Anonymus Gestajára, illetve a köztudatban "Képes Krónika" néven élő, a szakmai zsargonban pedig "14. századi krónikaszerkesztés"-ként emlegetett krónikás alkotásokra - vonatkozó kutatásokba való bekapcsolódásra ösztönözték Györffyt. Alig múlt 31 éves, amikor megjelent a Krónikáink és a magyar őstörténet című könyve (Bp. 1948.), melynek tudománytörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy közel ötven év elteltével szükségessé vált új, bővített kiadása (Bp. 1993.).

A történeti földrajzzal kapcsolatos előmunkálatok - a dolog természetéből adódóan - számos olyan új kutatási területet nyitottak meg számára, amelyekben további feladatokat talált a maga számára. Magától értetődőnek tekinthető, hogy felismerte a legkorábbi magyar okleveles anyag modern kritikai kiadásának szükségességét, s munkatársaival bele is kezdett a ennek elkészítésébe. Az évtizedeken át tartó, aprólékos kutatás eredményeként 1992-ben jelent meg a Diplomata Hungariae Antiquissima első kötete, mely a magyar forráskiadás komoly nemzetközi visszhangot is kiváltó, kiemelkedő alkotása. A történeti földrajzhoz felhalmozott anyag ugyanakkor lehetőséget kínált arra is, hogy számos kérdésben új kutatási eredményeket fogalmazzon meg: legyen szó akár eddig ismeretlen források közléséről vagy egy forrás(csoport) kritikai vizsgálatáról, akár a magyar megyeszervezet kialakulásának egy minden korábbi kísérletet meghaladó új modelljének kidolgozásáról.

Mindeközben jutott ideje és energiája arra is, hogy - mintegy mellékesen - megírjon olyqan munkákat, amelyek bármelyikét egy kisebb formátumú tudós joggal vallhatna élete fő művének: a mai Budapestet alkotó települések Árpád-kori történetét (Budapest története az Árpád-korban. Bp. 1973., új kiadása: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Bp. 1997.), s az államalapító Szent Istvánról azt a nagymonográfiát (István király és műve. Bp. 1977.), mely azóta két további kiadást ért meg. Már nemzetközi hírű tudósként is kötelességének tekintette ugyanakkor, hogy a történeti ismeretterjesztés munkájából kivegye a részét, jóllehet joggal hivatkozhatott volna arra, hogy az erre fordított időt és energiát a szorosan vett szakmai munkától kell elrabolnia. Nagy sikerű forrásgyűjteményt állított össze a magyarok elődeiről és a honfoglalásról (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, kortársak és krónikások híradásai. Bp. 1958., ill. további két kiadás: 1975. és 1986.) épp úgy, mint a Keleten járt középkori utazók leírásaiból (Napkelet felfedezése. Julianus, plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp. 1965., új kiadás: 1986.).

Az ily módon mind határozottabban körvonalazódó életmű akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy pályája során nem segítette politikai hátszél, sőt, épp ellenkezőleg. Nem adatott meg neki például - s ezt élete végéig keserűen emlegette -, hogy tudását egyetemi katedrán adhassa át az új nemzedékeknek, jóllehet erre kevesen lehettek volna alkalmasabbak nála. Nehezen félreérthető, hogy a szakmában kivívott tekintélyt csak hosszas lemaradással követte a hivatalos elismerés. A politikai széljárás változásának első jeleként 1988-ban Herder-díjat vehetett át, majd 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a következő évben rendes tagjai közé választotta, s 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták.

Személyiségének titkait csak azoknak fedte fel, akik igazán közel álltak hozzá, a szakmabeliek többsége csak a "szórakozott tudós" - talán az ötvenes években felvett - álarcát ismerték. Egyéniségének mindazonáltal van két olyan vonása, amelyekre az életmű ismeretében is nagy biztonsággal lehet következtetni. Soha nem titkolta, hogy a magyar történelem azon korszaka, amellyel tudósként foglalkozik, érzelmileg is közel áll hozzá. Ennek ellenére soha nem bicsaklott meg ítélőképessége, s a legkisebb engedményt sem tette a szakmai követelmények rovására, jóllehet a magyar őstörténet - kedvelt témái egyike - éppen nem szűkölködik a riasztó ellenpéldákban. Ha valamely őstörténeti "csodabogár" került szóba, soha nem vitatkozott - ezt nyilván méltóságán alulinak tartotta, s joggal -, csak legyintett, s elnézően mosolygott. Nem tudni, hogy azok az "őstörténészek", akik rendszerint megvetően nyilatkoznak "az Akadémia hivatalos történészei"-ről, belegondoltak-e már abba: Györffy például egyike volt az említetteknek. Ha eddig nem tették, talán itt lenne az ideje ...

A másik jellemvonás, melyet felfedezni vélhetünk Györffy életműve alapján, a nyitottság minden hasznos újdonságra, legyen az akár egy fiatalabb kolléga tudományos eredménye vagy éppen valamely technikai eszköz. Elmúlt már hetven éves, amikor szükségét látta annak, hogy megtanulja a számítógépes szövegszerkesztés - a filosz számára első pillantásra, mi tagadás, némiképp riasztó - fogásait, mert azonnal átlátta, hogy milyen hallatlan lehetőségek nyilnak meg ennek révén előtte munkája meggyorsítása terén.

A közvélemény Györffyt elsősorban az István-monográfia szerzőjeként tartja számon, ami érthető is. A munka valóban elsőrangú: egy szorosan vett István-életrajz mellett kitűnő összefoglalását adja az első ezredforduló körüli évtizedek magyar történetének. A mű népszerűségéhez nyilván nagyban hozzájárult Györffy azon képessége, hogy szikár, minden sallangtól mentes stílusa révén azok számára is világosan tudta megfogalmazni mondanivalóját, akik utoljára az érettségi táján tettek intenzívebb erőfeszítéseket a magyar múlt megismerése érdekében. A történésztársadalom ugyanakkor, talán ez is kijelenthető, elsősorban mégsem ezért tekint korszakos jelentőségű alakként Györffyre, hanem sokkal inkább Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának megálmodóját és megvalósítóját tiszteli benne. Gyanítható, hogy ezt a munkáját jóval kevesebben forgatták, mint az István-életrajzot. Pedig ez a munka a magyar történetírás egyik csúcsteljesítménye, mely valóban "ércnél maradandóbb" emlékműve Györffy munkásságának. A mű a megyék sorrendjében tárgyalja a 9. századtól az 1330-as évek közepéig terjedő korszak minden olyan magyarországi településének történetét, melyről írott dokumentum maradt ránk. Ehhez oklevelek ezreit kell áttanulmányozni, a bennük szereplő helyneveket azonosítani - ami, tekintve a Kárpát-medence viharos múltját, nagyon is embert próbáló feladat, s az így kialakított adatbázist olyan összefüggő rendszerré formálni, hogy az egykor volt valóság, lehetőségeinkhez mérten, rekonstruálhatóvá váljék. Az egyes megyékről egy-egy bevezető tanulmány ad áttekintő képet, s ezt követi a települések anyaga, mely - elvben legalábbis - minden vonatkozó forrást felhasznál. Könnyen belátható, hogy a feldolgozás során az elemi adatok milliós nagyságrendjével kellett Györffynek dolgoznia, s ennek eredményeként a korszak Magyarországának olyan enciklopédiája áll a kutatás rendelkezésére, mely egy-egy megye, illetve település természetföldrajzi viszonyai mellett a birtoklás-, a gazdaság-, az egyháztörténeti - s a sor még hosszasan folytatható lenne - vonatkozású ismeretek kimeríthetetlen tárháza, nem is beszélve a különféle személy-, hely- és földrajzi nevek sokaságáról. Érthető tehát, hogy a mű nélkülözhetetlen kézikönyve a történésznek épp úgy, mint a nyelvésznek vagy régésznek. Egy egész országra kiterjedő, hasonló munka sem Magyarországtól nyugatra, sem keletre nem igen készülnek: Nyugaton ugyanis ehhez túl sok, Keleten viszont túl kevés adat áll rendelkezésre.

A történeti földrajz első kötete, mely Abaújtól Csongrádig terjedő megyéket foglalta magában 1963-ban jelent meg először (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963.), de három év múlva újra ki kellett adni, majd hosszabb szünetet követően megjelent a harmadik kiadás is, immár két további kötettel együtt (Bp. 1987.). A negyedik 1998-ban látott napvilágot, ebben az utolsó feldolgozott megye Pilis volt. Györffy György haláláig a folytatáson dolgozott, a mű befejezése azonban már a méltatlan utódokra maradt.

Zsoldos Attila


<-- Vissza az 2001/5. szám tartalomjegyzékére