2001/3.

Információs társadalom

A gazdaság tudásbázisairól munkaügyi szemmel1

Kelen András

Az információs társadalom

A századvég társadalmi változásai legnagyobbrészt az információs és kommunikációs technológia (IKT) fejlődésének tudhatók be. Amúgy nem túl gyakori, hogy egy technológiacsalád diffúziója a társadalom életének mindennapjait is érinti - márpedig itt erről van szó: az iskolától a munkahelyen át a kutatás/fejlesztésig alaposan átformálja majd a társadalmi interakciókat és immár a legalapvetőbb társadalmi-emberi intézményekig és a munka világáig elérő innovációkat is kivált. Talán legutoljára a közlekedés volt ilyen a század első felében, ám például az úgyszintén gyorsan fejlődő orvostudomány már semmiképpen. Az IKT technológia ennyiben generikus, "lehetővé tevő" technológia, hiszen elképzelhetetlenül sok új társadalmi kontextust nyit meg az információalkalmazás előtt.

Elöljáróban néhány adat, amellyel perspektívába állíthatom a fenti észrevételt: (1) az IKT technológia húzóágazatként2 ma már a világ GDP 6%-át termeli meg, ez több, mint Franciaország nemzeti jövedelme; (2) a cybertér résztvevőinek száma már 1998 végén elérte a 100 milliót3; (3) a Microsoft kapitalizációja (versenyhivatali pere ellenére is) 1998. szeptember 15-ével nagyobb lett az addig világelső General Electric-nél4.

Az információs társadalom terminus a digitális technológia erőteljes impakt faktora, az IKT diffúziójának mélysége miatt született meg. Az információs társadalom vizsgálatakor érdemes elkülönítenünk a gazdasági impakt faktort a szűkebb értelemben vett társadalmitól. Ez utóbbi, szociológiai értelemben vett és jóval szűkebb hatás módszertanilag a következőkben ragadható meg: Az átfogó IKT ráfordításokon belül el kell különíteni a személyi számítógépek iskolai és háztartásbeli számát; vizsgálni kell a háztartások telekommunikációs és hálózati lehetőségeit, végül az internet hostok országon belüli számát.

Az információs társadalomra és tudásalapú gazdaságra átmenet ígéretes lehet Magyarország számára. Az új vállalkozások zöme az IKT területén talál piacvájatot magának - ez a trend világszerte érvényesül5. Magyarország abból is profitálhat, hogy a kockázati tőke legkedvesebb terepe is ez, és mi törvényhozási szempontból felkészülten vágunk bele a tőzsdeképes új középvállalkozások generálásának ebbe a módszerébe. A munkahelyteremtés is itt megy előre talán a legnagyobb lendülettel. És ami nálunk egyáltalán nem elhanyagolható, fontos mozzanat: az itt felkínált munkahelyek mind relatíve jól fizető, teljes életpályát kirajzolni képes és az adót megfizető állások.

A megcélozható versenyelőnyök

Mit lehet tudni annak a versenyelőnynek a közgazdasági természetéről, amelyre az országnak törekednie kell az információs társadalom felé haladtában?

(1) Az biztos, hogy az olcsó bérű, de iskolázott munkaerőre alapozott komparatív versenyelőnyünk felett eljár az idő. Lassan, de biztosan kiszuperálódnak azok a kísérőjelenségek is, mint a háztartással összefonódó párhuzamos gazdaság; a szolid munkakultúra (amit a hagyományos magyar szorgalom és az ügyeskedő, olykor táppénzcsalástól sem visszariadó szabadidő-teremtés egymás mellett élése jellemez). A kiszolgált értékek közé sorolható a hazai munkaerőnek az az autonóm munkavégzésen és kreatív helyzetfelismerésen, sőt találékonyságon alapuló sajátossága is, amely meglepően képes tehermentesíteni a rossz menedzsmentet, képes áthidalni a szervezetlenségből adódó döccenőket.

(2) Kevésbé ismert az alacsonyabb adóztatási szintből és a jóléti állam méretéből származtatható versenyelőny fogalma. Ez például a brit gazdaság megkülönböztető sajátossága az Unión belül és alapvetően ez az, amely a híres, Thatcher által kialkudott visszatérítésre mindmáig feljogosítja őket. Az alacsonyabb redisztribúcióból és a vele együtt járó szerényebb központi jóléti kiadásokból származtatható gazdasági versenyelőnyt - elsősorban az ország önkormányzati sokszínűséget nehezen elfogadó jelene miatt - azonban egyelőre nem érzem reálisan kitűzhető célnak, jóllehet az adóelkerülés tartós jelenléte, amelyről úgy tartják, hogy Kelet felé növekszik Európában, elvileg éppen megalapozhatna ilyesmit, legalábbis addig, amíg az adók harmonizációja nem kerül az EU politikai napirendjére. A szociálpolitika azonban mindmáig csak egy Charta erejéig témája az Európai Uniónak6. Azért nem harmonizálta a Közösség a jóléti rendszereit, mert (amellett, hogy az hagyományosan kényes politikai egyensúlyok eredője) a jóléti állam méretei és teljesítménye egyre inkább depolitizálódnak és ezzel vívmány létük versenytényezővé értelmeződik át. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a státusmagyarok társadalombiztosításának napirendre kerülésével Magyarország még a politikum generálta extenzív bővítés korszakában van - az innen származtatható versenyhátrányok mérséklése érdekében ezt az egész kihívást kizárólag munkaügyi és vállalati humánpolitikai eszközökkel kellene kezelni.)

A jóléti rendszerek méretére irányuló nemzetközi versenypolitikai figyelem ma jórészt a WTO fórumain kap hangot: dömpingvádat helyeznek kilátásba a standard jóléti juttatások nélkül termelő, "könnyed" exportőrök ellen. A verseny itt abban áll, hogy ki tud jobban ellenállni politikailag a jóléti kiadások igényinflációjában és a lobbyk tevékenységében megnyilvánuló nyomásnak. A monetáris unió ugyan elsősorban a kompetitív leértékelések7 ellen születik, ám lesz hatása a jóléti rendszerek reformjára is. Európa ennyiben maga is felkészül a globalizálódásra: közös pénz (sokféle, egyre színesebb kultúrák, erőteljes helyi szükségletek és aszinkron gazdasági ciklusok feloldása egy nagy gazdasági térben) és a konzervatív (a működőképességet és egyensúlyt a politika oltárán nem feláldozó) jóléti reformok mind "amerikanizálódást" jelentenek. Senki ne gondolja, hogy Amerika ezalatt egy helyben várakozik: ott már az egyik fő tendencia éppen a globalitás és a lokalitás egyidejű erősítése. Pontosan arról van szó, hogyan lehet fenntartani a globalizálódott rendszerek hatókörét úgy, hogy közben az egyes fogyasztó személyiségének egyre több perszonális összetevőjét igyekeznek figyelembe venni és egyedileg kezelni.

(3) A tudásalapú gazdaságból származtatható versenyelőny (vagy ami ugyanaz: az innovációs nagyhatalmakkal szembeni minimális versenyhátrány) kérdése az alapjait érinti az információs társadalomról szőtt elképzeléseinknek. Az információs társadalom tudásalapú gazdaságon alapszik, a tudásalapú gazdaság pedig olyan munkaerőn, amelynek informatikai és nyelvi képzettsége és európai kulturális identitása folyamatosan emelhető. Vegyük észre: e három alaptényező még a voltaképpeni szakképzettség (ami már lehet a vállalati humánpolitika ügye is) előtt van - ezekből megélni tehát aligha lehet majd! A felsőoktatás extenzív kiterjesztése fősodrába szükségképpen a legáltalánosabb képzés - nyelvi és informatikai tudást, illetve európai állampolgári ismereteket nyújtó főiskolai szintű képzés - kerülhet. E három munkaerőpiaci készség széles disszeminációja érdekében tehát sürgetően szükséges a felsőoktatás extenzív továbbterjesztése - pontosabban az, hogy költségvetési korlátok okán az oktatáspolitika ne álljon e folyamat útjába. Ugyanis az emberi tőke beruházások fontossága ma már tökéletesen beleivódott az egész középosztályba, ez a kiterjesztés spontán módon is, állami rásegítés nélkül is megvalósulhat. A humán képzés küszöbönálló reneszánsza új vonás lesz a hazai munkaerőpiacon, tovább erősítve sajnos azok leszakadását, akik nem tudnak felszállni arra a felvonóra8, amely az információs társadalomba vezeti az országot.

Az európai fejlett országokban az az egyik fő struktúrapolitikai cél, hogy a K+F-igényes termelés felé tolják el a gazdaság szerkezetét9. Vagy ami ugyanaz: a keményebb végéről, fogják vissza a nem tudásigényes szerkezetben folyó foglalkoztatást10. Ez a tudásalapú gazdaság modellje, amely az USA-ban született meg.

A tudásalapú gazdaságra áttérés egyes csomópontjai

A mai gyakorlat az export által húzott és az olcsóbb bérköltség által tolt gazdasági növekedést preferálja. Ez a gyakorlat, ha még mindig határozottan két részre szakítja is a gazdaságot, nem sikertelen, és a gazdaság egyes régióiban akármeddig érvényes helye lehet, ám meghatározó stratégiai célként nem ezt kell kitűzni, mert hosszú távon és globális keretek között kevéssé fenntartható. A magyarországi vállalatok és benne a hazai munkaerő exportképességét egyre inkább azzal a hozzáadott értékkel kell a jövőben megteremteni, amely a gazdaság tudásbázisaiból, az innováció műhelyeiből származik. A karbantartott kulturális örökség természetesen éppúgy része a tudásbázisnak, mint egy vállalati műszaki-fejlesztő részleg. Ez a konvertálható tudásbázis-kontinuum a kulturális értékeket eladni képes turizmustól kezdve az innováció intézményein át egészen a pályázati fejlesztési források megszerzését segítő infrastruktúra meglétéig terjed, és megléte lesz a tudásigényes iparágak által húzott gazdasági növekedés előfeltétele.

A fentiekben vázolt gazdaságstratégiai ajánlás néhány, nem elhanyagolható megszorítás mellett követendő. Eminensen stratégiai kérdéskört érint, hogy a gazdaság tőkeabszorpciós képességének jót tesz a nyomott bérköltségből származtatott versenyelőny, ennyiben tehát nem lehet azt mondani, hogy teljesen lejárt volna. Az ország gazdasági aktivitásának szintje11 akkor tud majd elmozdulni a jelenlegi nyomott szintről, ha még több külföldi tőkét sikerül vonzani az országba. Persze ez egy állomány, a tőke jön és megy, expatriál és akkumulál stb., mégis azt kell mondanunk, hogy az Európai Unióba haladtunkban igyekeznünk kell minél tovább (legkésőbb az adóharmonizáció kiteljesedéséig) az Unió átlagánál alacsonyabb bérköltségekkel termelnünk. Ez nem is lesz olyan könnyű feladat: fő trendként el kell ismerni az élőmunka költségeinek kiegyenlítődésével járó tendenciát, ezt azonban monetáris eszközökkel lassítani kell! Ne feledjük, a miénkhez hasonló, társadalmi részvételen, érdekegyeztetésen és kijáráson alapuló piacgazdaságokban, valamint az országos és helyi politika működésébe egyaránt bele van kódolva az élőmunka drágulásának automatizmusa (puha költségvetési korlátok, béralku és költségvetési deficitképzés minden szinten) és mindennek csak a monetáris politika képezi az egyetlen ellensúlyát Európa-szerte. A nyilván csak korlátos számban kialkudható, illetve ránk kényszerített különleges elbánások mellett ez lehet talán a másik legfőbb garancia arra, hogy a közös gazdasági téren belül gazdaságunk makromutatói nem romolnak majd és tovább haladhatunk a csúszó leértékelés nélkül is fenntartható külkereskedelmi egyensúly és az infláció csökkentése felé - tehát a pénzügyi unió feltételeinek teljesítése felé is.

Ha a gazdasági növekedés valóban a tudásigényes iparágak javára fog végbemenni, megtalálhatja a terciáris munkaerőt is (a háztartás keretei közé visszahúzódott, gyermekeit nevelő kandidátusnőt és a deklasszálással felérő pályamódosítást végrehajtott fejlesztőmérnököt) és a korábban a K+F perifériáján tevékenykedő, tapasztalatokkal bíró, szerényebb kvalifikációjú munkaerőt is. Így ezek reaktiválása újra elérhetővé válhat. Kiváltképpen akkor, ha ez a törekvés összetalálkozna az egyenlő esélyek megteremtésére irányuló munkaügyi erőfeszítésekkel, tehát a szürke tartalék zömét alkotó nők munkapiacra visszatalálásának megkönnyítésével.

A világgazdaság szereplői: az országok, a vállalatok, valamint a munkavállalók is nagyon különböznek egymástól abban a tekintetben, mennyire mutatnak fogadóképességet a műszaki fejlődés, egy-egy új technika, a munkaszervezésbeli újdonságok, az egyre több munkahelyet elérő multikulturális környezet és a minden területre benyomuló marketing-követelmények iránt. Egy gazdaság nyitottságát a (1) technológiatranszfer, (2) az új technológiák diffúziója, (3) az élethossziglan tartó tanulás igényének az értelmiségen túli munkavállalói rétegekre átterjedése iránt sokféle tényező határozza meg. E tulajdonságok, amelyek megléte az emberi tőke felhalmozódását és konvertálhatóságát jelenti, megint csak a legszélesebb főiskolai alapképzéssel fejleszthetők. A főiskolai alapképzés és ezen belül eminensen a humán képzés az élesedő munkapiaci versenyre is jól felkészít.

A munkaerőpiacon ma tapasztalható korlátozott verseny egyelőre sokkal kisebb annál, mint amilyen éles verseny várható az európai határok kinyíltával és a humán tőke kemény logikájának érvényre jutásával. Minél inkább fogadókészséget tud mutatni egy gazdaság az innováció iránt, tehát minél inkább képes kirostálni12 a szerényebb készségeket feltételező, szerényebb tudásbázist és hagyományosabb munkakultúrát feltételező tevékenységstruktúrákat, termékeket és szolgáltatásokat, annál nagyobb komparatív előnyre fog szert tenni a nemzetközi versenyben. Ez a követelmény tehát nem zárja ki azt, hogy a népességmegtartó erejű hagyományos (informatikai, nyelvi és multikulturális készségeket nem feltételező) munkakultúrának - mondjuk a szőlő kapálásának - és az innovációkat kevésbé megtestesítő munkaeszközökkel és a világpiaci kihívásokra kevéssé reagáló munkaszervezetben dolgozóknak érvényes helye maradjon egy térség gazdasága egészében.

Dióhéjban felsoroljuk az innováció fogadása szempontjából közgazdaságilag és kulturálisan releváns összetevőket:

• az emberi erőforrások állapota (közoktatás, széles felsőoktatás, élethossziglan tartó tanulás, jó közegészségügy),

• a munkahelyek kommunikációs infrastruktúrája, a konvencionális munkaügyi kapcsolatok továbbfejlesztése a munkaszervezet rugalmassága felé,

• részvénykultúra, kapitalizáció, a tőzsdén keresztüli privatizáció,

• ahogyan a legtöbb szervezet finanszírozásában nő a program-, a társfinanszírozás, sőt, a kockázati tőke szerepe, a pályázatképesség egyre fontosabb tényezővé válik.

Ezen általános összetevők mellett szerepet játszhat néhány sajátos tényező is, amelyek Magyarországnak mint befektetési telephelynek a globális versenyadottságait jellemzik. Így a: kemény és sokszintű adók, az olykor bonyolult, olykor laza engedélyezési eljárások alacsony sztrájkhajlandóság, az elfogadható közlekedési és kommunikációs infrastruktúra, a fejlett információs és kommunikációs technika, a globális veresenyképesség szempontjából máris túlságosan rövid munkaidő, a fizetett állami ünnepek számának növekedése és emellett az alacsony gépkihasználtsági mutatók, a humán tőke közepes színvonala (ez egy globálisan is gyakran versenyképes felső- és középmezőnyből és egy olyan széles rétegből áll, amelynek hagyományos szorgalma egyelőre hagyományos munkakultúrával párosul). A szóban forgó munkavállalói réteg humán tőkéjének a fentiek értelmében vett áttervezése a felsőoktatás további kiterjesztésével lesz elérhető, amit ki kell egészíteni az olcsó és hatásos átképzési-továbbképzési kínálattal, végül a műszaki kulturáltságot meg sem közelítő nyelvi és multikulturális készségek.

Míg az első öt kritérium Magyarország versenyhátrányait szaporítja, addig az utolsó két kritérium lehetőséget kínál a bölcsészeti orientációjú oktatási intézmények számára, hogy megtalálják a helyüket a gazdaságpolitikai előrelépés támogatásában. A generikus jellegű információs- és kommunikációs technológia alkalmazásával a klasszikus neveléssel és humaniórákkal kapcsolatos tudás termelése, kodifikálása és transzferálása ezentúl sokkal olcsóbb és termelékenyebb lesz13, ennélfogva a tudásbázisú gazdaság és az információs társadalom irányába tett struktúraváltási lépések is egyre inkább napirendre kerülnek14.

Csak a bölcsészettudományok eredményeinek jobb disszeminációjával lesz tehát kielégíthető a tudásbázisú gazdaság által támasztott általános munkaerőigény. Az az ország, amelyik kínálni tudja ezt a magát folyamatosan továbbkvalifikálni képes, kulturálisan is nyitott munkaerőt, az (1) komparatív versenyelőnyt szerez a termelőtőke-beruházásokért folytatott világméretű versenyben; valamint (2) ízlést alakít ki a fogyasztói tömegkultúra feletti értékek iránt és ezzel piacképesebbé teheti a nemzeti kultúra elhanyagoltabb ágait is. Ez azt jelenti a mi körülményeinkre lefordítva, hogy ha jelenlegi tőkeellátottságunk és K+F ráfordításaink folytán esetleg fél-perifériális helyzetben volnánk is, emberitőke-beruházások révén feljavított munkaerő-kínálatunknál fogva csökkenthetjük komparatív versenyhátrányainkat, keresletet teremthetünk a legsajátabb kulturális értékeink irányában és vonzhatunk magunk köré az aktív népesség számára elegendő termelőkapacitást. Mindezzel megkereshetjük a helyünket egy tudásbázisú gazdasági növekedés centrumában.

JEGYZET

1 A Stratégiakutató Intézet felkérésére írott 1999 tavaszi anyag aktualizált változata.

2 Munkadefinícióként az ágazat határait az irodafelszerelés, hardver és szoftver, telekommunikáció, illetve ezek belső egymás közötti megrendelései és lakossági-üzleti szolgáltatásai körvonalakkal húzhatjuk meg. Statisztikailag tekintve, pontos European Information Technology Observatory (EITO) definíció létezik erre. Ezt a definíciót más mértékadó szakmai szervezetek, így például a. World Information Technology and Services Alliance (WITSA) még kiegészítik, mindenekelőtt az információs-technológia-szektor saját belső felhasználásának mérésével.

3 The Global Information Economy, IDC 1998. Ez a felmérés az első, amely szándékai szerint globális, egyszersmind nem pusztán becsléseken, hanem tényszámokon alapul. Továbbá nem a módszertanilag sajnos még mindig heterogén országstatisztikákon alapul, hanem konzisztens definíciókkal operáló saját felvételen.

4 The Wall Street Journal, 1998. szept. 15.

5 Az Egyesült Államokban az elmúlt öt év mindegyikében több mint 7000 új vállalkozás indult IKT befektetések eredményeképpen. Európában is megközelíti ezt a tempót néhány ország. Magyarországról kevéssé lehet publikus adatokkal szolgálni, bár 1997 óta létezik állami információstatisztikai szolgáltatás is.

6 Mario Monti brüsszeli Bizottság-korifeus tollából elkészült egy pozíciós papír, amely a tagországok nyugdíjrendszereinek a várományfedezetre áttérés alapján történő harmonizálását fontolgatja. A brüsszeli kormányátalakítás óta áll a dolog.

7 Magyarországon immár húsz éve a forintleértékelés foglalja el a versenyelőny-keresés helyét. Erről a politikáról a maastrichti kritériumok megcélzása ellenére sem állíthatom, hogy teljesen kiszuperálódott volna, csupán megjegyzem, hogy ez lényegében nem más mint egyes befolyásos vállalatok laza költséggazdálkodásából származó versenyhátrányának szocializálása.

8 A munkaerőpiac mintegy 20 százalékáról van szó akkor, amikor stratégiai versenyelőnyöket teszünk mérlegre. A többi munkavállaló számára, akik az informatikától érintetlenül hagyott munkakultúrában, az innovációkat kevésbé megtestesítő munkaeszközökkel és a világpiaci kihívásokra kevéssé reagáló munkaszervezetben dolgoznak, ezek a megfontolások kevésbé relevánsak. Szükség volna még több olyan a felnőttoktatásba hajló foglalkoztatáspolitikai eszközökre, amelyek kezelni tudják ezt a baljós szegmentációt.

9 Jelenleg kevés olyan márkaterméke van a magyar gazdaságnak, amely mögött komoly műszaki tartalom rejlik. Sokan inkább a földrajzi eredetvédelemre tesznek (mondjuk a furmintban rejlő marketinglehetőségek fejlesztését nyugodtan elismerhetjük K+F tevékenységnek).

10 Pályázati szempontként kell elképzelni ennek érvényesítését.

11 A gazdasági aktivitás szintje Magyarországon hagyományosan és évtizedeken át magas volt, ám a kilencvenes évek elejével, a munkanélküliség megjelenésével hirtelen az OECD-átlag alá esett. Itt egyrészt az ún. elbátortalanodott munkaerőről van szó, arról a szürke tartalékról, amely a dekonjunktúra időszakában már nem is jelentkezik álláskeresőként. Másrészt pedig a felvonóról lemaradókról.

12 Kirostálni persze csak a versenyszektorból kell, ami nem jelenti azt, hogy más struktúrában ne lehetne foglalkozni velük.

13 Ha ezt végiggondoljuk, ebben az a veszély is benne rejlik, hogy a társadalomban megállíthatatlan lesz a tudás leértékelődése, mert egyre többen és egyre nagyobb termelékenységgel munkálkodnak majd az információ termelésén, amit csak a tudás és innováció iránti megnövekedett társadalmi igény ellensúlyozhat. Ennek a szívó hatásnak a garantálásában az államnak - garanciavállalásként - felelősséget kell vállalnia.

14 Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar gazdaság tudásbázisa korszerűsítésének egy makacs fiskális akadálya adódhat. Az oktatási rendszer költségráfordításai ugyanis mindenütt a világon szinte korlátok nélkül növekszenek. Ennyiben ez csak az egészségügy költségrobbanásához hasonlítható. Lényegesen kisebb probléma lenne, ha zömében magán- vagy nonprofit lehetne ez a két szektor, hiszen ilyen paradigmában a korlátlan kereslet mindig húzóerőnek, növekedési forrásnak látszik és tőkebevonással a progresszió nyomban meg is valósul. A központi állami költségvetés talaján maradva azonban, javarészt állami egyetemek "melléküzemágaival" reparálgatva a problémát ez a globalizálódó oktatási piacból származtatható fontos növekedési húzóerő sajnos továbbra is nyűgnek, fiskális tehernek látszik Magyarországon.

Kelen András


<-- Vissza az 2001/3. szám tartalomjegyzékére