2001/1.

Könyvszemle

Kiefer Ferenc: JELENTÉSELMÉLET

A magyar nyelvészeti irodalomban Simonyi Zsigmondnak akadémiai székfoglaló értekezése volt az első munka, amely a rendszeres jelentéstannal foglalkozott, de Simonyi előtt is csupán negyven évvel, 1839-ben jelent meg az első nyelvtan, amelyben a jelentéstan önálló rész (K. Reisig: Vorlesungen über lateinische Sprachwissenschaft.1839.) Talán tudománytörténeti vonatkozásban is érdekes tény, hogy Simonyi értekezését negyvenöt évvel követte Gomboczé, aki egyébként tanítványa volt az egyetemen, s negyvennégy év múltán következik a Károly Sándor-monográfia, amelyet most, harminc év múltával követ Kiefer Ferenc könyve. Természetesen az egymást követő jelentéstanok a diszciplína változását és fejlődését is mutatják, jóllehet az 1960. év tájáig a jelentéskutatás kizárólag a szavak jelentésével foglalkozott a történeti, illetőleg a strukturális szemantika keretén belül. S itt kell megemlítenem Hadrovics Lászlónak a Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat című monográfiáját (1992.), amely, mint címe is jelzi, elsősorban nem elméleti vonatkozású (l. ismertetésemet: Magyar Tudomány 9. [1993.]).

Manapság célkitűzéseiben három, egymástól elkülöníthető szemantikai irányzat figyelhető meg: - a strukturális szemantika, amely a hagyományos szemantika továbbfejlesztésének tartható, s amely a nyelvi jelek közti jelentéstani viszonyokkal foglalkozik, - a logikai szemantika, amely a nyelv logikai tulajdonságait kutatja, - a kognitív szemantika, amely a nyelvnek a megismeréssel való összefüggését vizsgálja.

Kiefer Ferenc könyvében, a strukturális szemantikára épít, de törekedik a kognitív szemantika és a logikai szemantika bizonyos szempontjaira is kitérni. Ha a kognitív szemantikával a strukturális szemantika ellentmondásba kerül, a strukturális szemantika megoldásainak helyessége mellett érvel. Arra is felhívja a monográfia szerzője a figyelmet, hogy a strukturális szemantika nem azonos a logikai szemantikával.

A könyv az előszón, az utószón és a tárgymutatón kívül - amely Gyuris Beáta munkája - tizenkét fejezetből áll. Minden fejezet (és az utószó) után irodalomjegyzék található a tárgykör nemzetközi és hazai publikációiból.

Az első fejezet a jelentés fogalmára vonatkozó nézeteket taglalja, bemutatja a logikai jelentésfogalmat, a kognitív nyelvészeti jelentésfogalmat, a stukturális szemantika idevágó nézeteit. A logikai szemantika és a kognitív szemantika végeredményben a a nyelvi kifejezéseket egy, a nyelvhez képest külső világhoz viszonyítja, a strukturális szemantika magában a nyelvben, a nyelvi rendszerben kívánja a jelentést meghatározni, "...egy nyelvi kifejezés jelentése mindazoknak a nyelven belüli viszonyoknak az összessége, amelyekben ez a nyelvi kifejezés részt vesz" (25). Az eredetétől szójelentéssel foglalkozó jelentéskutatás a jelentésviszonyokat is a szójelentések között határozta meg. "...ma a szószemantikából ismert jelentésviszonyokat is kijelentések közötti viszonyként fogalmazzuk meg. Két szó közötti jelentésviszony ily módon a szóban forgó szavakat tartalmazó kifejezések közötti viszonyként jelenik meg" (25-6).

A második fejezet a szemantikának és a pragmatikának és érintkezéseiknek témakörével foglalkozik. Van a jelentéskutatásban olyan fölfogás is, mely szerint a jelentést a beszédhelyzet, a mindenkori nyelvhasználat határozza meg, azaz a pragmatikai funkció az elsődleges, a szemantikai jelentésvizsgálat - ha egyáltalán van létjogosultsága - csupán ezután következhetik. A szemantikai és pragmatikai vizsgálatok azt mutatják, és ez Kiefer Ferenc véleménye, hogy nem vonható éles határ a szemantika és a pragmatika között, ami nem jelenti azt, hogy ne különböznék egymástól a két diszciplína. A pragmatika tárgya a szemantikai jelentésnek, a beszédhelyzetnek és a kommunikációs eljárásoknak ismeretében kikövetkeztethető jelentés. Kiefer a szemantikára épülő pragmatikai elemzést bemutató példákkal győzi meg az olvasót a szemantika és pragmatika különválaszhatóságáról, illetőleg a két terület egymásra vonatkoztatásának hasznáról.

A harmadik fejezet a szószemantika elemzési módszereiről ír, s ezzel kezdi meg a szójelentés leírásának különböző eljárásait bemutatni. A szemantikailag rokon, azonos szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentése közötti kapcsolat (vagy különbség) szemantikai jegyekkel, komponensekkel fejezhető ki a komponenses elemzés szerint, ez a szószemantika legrégibb módszere. Azonban az igék, a főnevek és a melléknevek csoportjain kívül számos szófaj (kötőszó, névmás, névelő stb.) nem bontható föl efféle komponensek, összetevők segítségével. Ezért is a strukturális szemantikában a komponenses elemzés a jelentések közötti összefüggések kezelhetőségét segíti elő, más szemantikákban más a jelentőségük, de jelentésfelbontás változatlanul nélkülözhetetlen eljárása a szemantikában.

A szó jelentésének leírási eljárásait folytatja a negyedik fejezet, amelyben a prototípuselmélet és a kognitív szemantika kerül sorra. A moduláris és holisztikus kognitív szemantika egymástól abban különbözik, hogy az előbbi elfogadva a nyelvleírás moduláris fölépítését a kognitív szintet külön modulnak tekinti, az utóbbi felfogása szerint nincsen moduláris felépítés, a nyelvi jelenségek rendre a kogníción, a megismerésen alapulnak. A holisztikus kognitív szemantika elhatárolódik a moduláris szemantikától is, a strukturális szemantikától is, új paradigma gyanánt lép föl. A jelentés e szerint az irányzat szerint az ember kategorizálási képességén alapul, a kategorizálás pedig prototípusokra vonatkoztatva történik. Például a 'madár' kategória tipikalitási föltételei közé tartozik, hogy a) repülni tud, b) szárnya van, c) tollazatot visel, d) csőre van, e) tojást tojik, f) nincsen szelídítve. Ezért 'madár' például a veréb. A kacsa, illetőleg a strucc már bizonyos tipikalitási föltételeknek nem felel meg, ezek nem prototípusok, míg a veréb az. Ilyenképpen a jelentések nem diszkrétek, inkább homályosak. Kiefer számos részletkérdés taglalása és több elemzési minta (így a hazudik, a megöl, az anya szó jelentéselemzése) után megállapítja, hogy a prototípuselmélet a jelenlegi formájában a nyelvi elemzésben általában nem használható, még ha az elmélet egésze fontos is a jelentéskutatásban, hiszen a jelentésfelbontás eljárásával végzett jelentésleírás korlátai nyilvánvalóbbá váltak általa. Arra is rámutat, hogy a poliszémia, a metonímia és a metafora vizsgálata az elmélet kapcsán újfent előtérbe került, s talán ezekkel kapcsolatos az elmélet legmaradandóbb része. Ámbár azt is meg kell jegyeznem, hogy az ún. általánosított metaforák (például 'minden elmélet építmény', 'az élet utazás') kapcsán is felmerült már, hogy - Fónagy Iván kifejezésével mondva - szűk a kognitív elmélet (l. Fónagy Iván: A költői nyelvről. [H. n., Budapest], Corvina [é. n., 1999.] 205-10; hasonlóképpen ír a kérdésről Mircea Borcila: The Metaphoric Model in Poetic Text. In: Szöveg és stílus. Cluj-Napoca, 1997.) Az általánosított metaforákra, illetőleg az elemi metaforákra Kiefer Ferenc később is kitér egyéb kérdések kapcsán.

A kötet ötödik fejezete a poliszémia és a kétszintű szemantika tárgyalását tartalmazza), s poliszémia és a homonímia mellett a szemantikai határozatlanság ('vagueness') fogalmának szerepére is utal, hiszen ettől is el kell választani a poliszémiát. Például az asztal szemantikailag határozatlan, hiszen jelölheti e szó az 'íróasztal'-t, a 'konyhaasztal'-t és így tovább. A jelentések egy kontinuumrendszerben helyezkedhetnek el, ennek egyik végpontján van a határozatlanság, a másikán a homonímia, s középtájt a poliszémia. A poliszém jelentések száma végtelen lehet, nehéz megállapítani, hogy mi számít külön jelentésnek; nem is nagyon érdemes föltenni a kérdést, hogy hány jelentése van például a fest igének. Mindezt még befolyásolja a szövegkörnyezet, a kontextus révén módosulhatnak a jelentések. Így érdemes egy alapszintet és egy teljesebb jelentést tartalmazó második szintet föltételezni, s ez az úgynevezett kétszintű szemantika, amelyet Kiefer Ferenc az eredeti elképzelésektől némileg eltérő módon ismertet, mert tekintettel van arra, hogy az igék és a főnevek bizonyos szinteken másképpen viselkednek.

A kötet utolsó harmada a mondat időszerkezetét mutatja be, majd az aspektussal, az akcióminőséggel és az eseményszerkezettel foglalkozik, a modalitás kérdéseit tárgyalja, végezetül az előfeltevésekkel, e logikából és a nyelvfilozófiából származó fogalommal és problémáival ismerteti meg az olvasót. Kiefer Ferencnek ez utóbbi kérdéskörökből származik az utóbbi húsz évben a legtöbb publikációja, így a külföldön, Hágában, Bloomingtonban, New Yorkban, Stockholmban, Párizsban és másutt megjelent könyvei mellett az itthon kiadott monográfiája: Az előfeltevések elmélete (Akadémiai Kiadó, 1983.). Ezért mondhatja szerény tudósi önérzettel a szerző, hogy az e témákról szóló részekben elsősorban saját korábbi munkáira támaszkodik, míg az eddigi fejezetek "anyaga a hosszú évek alatt áttanulmányozott könyvek, tanulmányok meglátásaira támaszkodik" (6). - A mondat időszerkezetének tárgyalása, az e jelenségre vonatkozó elmélet bemutatása után Kiefer azt a tanulságot vonja le, hogy a valamely mondatban lévő eseményre vonatkozó időviszonyok (az esemény közvetlenül vagy közvetetten a beszéd idejéhez van viszonyítva) csupán abban az esetben tartoznak a szemantikai kérdések közé, ha lexikailag kódolva vannak. A mondatban kifejezett esemény (azaz állapot, folyamatos vagy befejezett cselekvések, történések) belső időszerkezete az aspektus, amely általában független a beszédidőtől. A magyar nyelv és a magyarhoz hasonló nyelvek sajátossága alapján határozza meg Kiefer Ferenc az akcióminőség fogalmát, amely nem mondatszemantikai hanem morfoszemantikai kategória: "Az akcióminőség a morfológiailag összetett ige toldalékolással vagy igekötővel bevezetett járulékos tulajdonsága" (291). A magyarban a gyakorítás (kóstolgat), az ismétlődés (el-elolvas), a csökkent intenzitás (borozgat), a telítettség (kialussza magát) é. í. t. akcióminőségek ismeretesek, összesen tizenegy, a franciában egyáltalán nem lehet akcióminőségről beszélni, a németben legalább öt, a szláv nyelvekben tíz és tizenöt között van az akcióminőség száma. - A modalitásról szóló részben a szerző bemutatja a logikai hagyományt, és a nyelvészeti hagyományt, amely ugyancsak többrétű. "A modalitás lényege - foglalja össze Kiefer - a kijelentés érvényességének lehetséges világok egy részhalmazára való relativizálása. A modalitás tehát így definiálható: A modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki, amelyben az adott tényállás fennáll" (319). A modalitás nyelvi kifejezőeszközei a módosítószók (talán), egyes módosító határozószók (valószínűleg ) és módosító mondatrészletek (úgy tudom; azt hiszem). - A Jelentéselmélet utolsó fejezete az a már említett előfeltevés-elmélet, amely az (egyszerű) mondatokra vonatkozik.

Kiefer Ferenc munkája mint egyetemi tankönyv a magyar felsőoktatásban és a magyar tudományosságban hosszabb ideje létező hiányt tölt be, hiszen a Károly Sándor írta jelentéstan óta sem ilyen korszerű, sem ilyen színvonalú, sem ilyen részletezésű könyv nem volt. Külön érdeme, hogy tekintettel van egy egyetemi tankönyvtől várható követelményekre, ami nem minden efféle munkáról mondható el, a nehéz és bonyolult kérdésekről a lehető legegyszerűbb nyelvezettel szól, s bár a következtetéseket, általánosságokat formális szemantikai ábrázolásokkal írja le, ez sem lehet akadálya az értő olvasásnak, a továbblépésnek pedig a szakirodalom a segítője. A fogalmak, szakkifejezések közötti eligazodást a nagyon részletes tárgymutató segíti.

Az Utószóban ugyan a szerző megírja, tudatában van, hogy mi minden hiányzik még munkájából, ennek ellenére csak az mondható Kiefer Ferenc Jelentéselméletéről, hogy méltán tehető a hazai és nemzetközi szemantikakötetek mellé. A monográfia nem fog a könyvtárak polcain porosodni, hanem az egyetemi hallgatóknak és egyetemi oktatóknak, valamint az érdeklődő (nem kizárólag nyelvész) kutatóknak a szó szoros értelmében kézikönyve lesz. (Corvina, Budapest, 2000, 382 o.)

Büky László


<-- Vissza az 2001/1. szám tartalomjegyzékére