2000/4

Könyvszemle

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS?

A XX. századi magyar történelem viharai és kegyetlen fordulatai közepette a honi szociáldemokráciát különösen sok megpróbáltatás érte. Az 1905-ös "vörös péntek" vagy az 1912-es "vérvörös csütörtök" rendőrrohamai szelíd előjátéknak bizonyultak azokhoz a veszedelmekhez képest, amelyek 1919-20-ban, 1944-ben és 1948-ban zúdultak rá, létében fenyegették, s igazi feltámadását mindmáig kérdésessé teszik. A politikai és rendőri-adminisztratív csapásokhoz társult még az is, hogy a szociáldemokrácia tevékenységét és történetét a hazai történetírás és politikai publicisztika - hol ilyen, hol olyan előjellel - módszeresen torzította, kisebbítette, hamisította, s többnyire kirekesztette a nemzeti történelemből vagy legalábbis annak fő sodrából. Holott - vagy inkább: mert - a szociáldemokrácia, erős polgárság és jelentős polgári pártok hiányában az egész évszázadban a magyar demokrácia főerejét alkotta.

Nem tekinthető tehát véletlennek az a körülmény, amit a most megjelent vaskos Kézikönyv előszava is megállapít, hogy "a 130 éves múltra visszatekintő magyarországi szociáldemokráciáról mindeddig nem készült összefoglaló mű". (Pontosabban: a 80-as évek végén készített kisebb összefoglalásnak csupán az 1918-ig terjedő első része jelent meg, a további évtizedekről csak egyes tanulmányok születtek.) De a jelen munka aktualitását nem pusztán az eltelt idő s a felhalmozódott adósság adja, hanem az a tény is, hogy ma a szociáldemokráciát megint sokan megpróbálják kitessékelni a nemzetből és annak történetéből. Teszik ezt politikai szónoklatokkal és gesztusokkal a Parlamentben, s teszik a legújabb keletű történeti revízió kísérletével is, amely a magyar történelmet ismét a kacagányos hősök és díszmagyarban pompázó isztokraták arcképcsarnokává igyekszik visszaalakítani.

A Kézikönyv főszerkesztője előszavában józanul méri fel a helyzetet és az igényeket: "A rendszerváltást követő években a munkásmozgalom, a szociáldemokrácia iránti érdeklődés törvényszerűen csökkent, ugyanakkor fokozódik az igény a tárgyilagos eligazítást nyújtó, megalapozott, világos, de nem terjedelmes összefoglaló mű iránt." Sokszerzős munkája ennek az igénynek igyekszik megfelelni, s mindjárt bevezetőben megállapíthatjuk, hogy ez a törekvés - egészében - feltétlenül sikeresnek mondható. Jól átgondolt és jól szerkesztett, áttekinthető és tömör, de csaknem minden fontos részletkérdésre is kiterjedő, használható kézikönyvet nyújtott át az olvasóknak. A kezdetektől a rendszerváltásig terjedő történeti és szervezeti áttekintés után képet ad a szakszervezeti mozgalomról, a szociális és gazdasági érdekvédelemről, a szocialista sajtóról és könyvkiadásról, a munkásművelődésről és a nemzetközi kapcsolatokról. A második részben kereken száz szociáldemokrata politikus, művész, szakszervezeti vezető életrajza található, végül a Függelék adattárat, kronológiát, szakirodalmi bibliográfiát tartalmaz.

A történeti résszel kapcsolatban a főszerkesztő hangsúlyozza, hogy munkájuk nem a szociáldemokrata párt története, így nem foglalkozhat a párt szervezeti életével, ideológiai vitáival és kongresszusaival (ezek felsorolását, időpontját és napirendjét az adattárban találjuk), inkább a szociáldemokrácia hazai fejlődési vonulatait és a nemzeti történelemben betöltött szerepét igyekszik lényegretörően bemutatni. Ezek a korszakonkénti összefoglalók általában igen jók, s tömörségük nem akadálya annak, hogy számos ponton lényegi vagy éppen új politikai vagy gazdasági, belső vagy nemzetközi összefüggéseket tárjanak fel. Ezt mondhatjuk az 1905-6-os politikai válság vagy az első világháború időszakának kiegyensúlyozott elemzéséről, vagy akár a sokat emlegetett, de eddig többnyire bagatellizált vagy démonizált 1921-es Bethlen-Peyer-paktum reális ábrázolásáról. A történeti fejezetek, anélkül, hogy ezt külön hangsúlyoznák, plasztikusan bemutatják, hogy 1905-től kezdve nem lehet a magyar történelemről beszélni vagy írni a szociáldemokrácia - a párt, a szakszervezetek, a szellemi kisugárzás - nélkül.

A korai éveknek ez a tárgyilagos, kiegyensúlyozott és árnyalt ábrázolásmódja azonban - ahogy ez lenni szokott - a későbbi bonyolultabb vagy kényesebb időszakok bemutatásánál időnként megbicsaklik. Legtöbbször ott, ahol a szociáldemokráciának a kommunista párttal vagy a kommunista politikával való találkozásáról, ütközéséről vagy együttműködéséről van szó. A KMP megjelenésének és a Tanácsköztársaság megteremtésének a szociáldemokrácia szempontjából történő bemutatása például rendkívül elmosódottra sikerült. A szerző itt mindvégig a kontinuitás elemeit igyekszik hangsúlyozni. A KMP létrejöttének szerinte nem voltak olyan tragikus következményei, mint Németországban (?!), mert Kun Béla "kötődött a régi párthoz", s igyekezett megnyerni a szocdem tagság egy részét. Ily módon az új párt nem is tűnt igazán idegenszerűnek, "a szakadást sokan a kortársak közül inkább taktikai, mint elvi-stratégiai okokkal magyarázták", a két párt között lehetséges volt a mozgás mindkét irányban (121. o.). Március 21-e eseményeit is úgy mutatja be, mintha minden az MSZDP nagy többségének kívánsága és szándéka szerint történt volna, s mintha az a körülmény, hogy a tanácskormányban a kommunisták - Kun Béla kivételével - csak helyettes népbiztosok lettek, a szociáldemokraták tényleges hatalmi befolyását bizonyítaná! (124. o.) S miközben ennek a résznek a szerzője szinte minden sorával azt igyekszik bizonyítani, hogy a márciusi fordulat az MSZDP számára "nem jelentett vereséget", hogy a magyar szociáldemokrácia semmiféle hibát nem követett el, amikor félévszázados pártját a kommunisták kalandor csapatával egyesítve beleugrott a magyar Kommün szervetlen, voluntarista kísérletébe, addig az 1919 augusztusával kezdődő következő rész szerzője alig győzi sorolni és bemutatni azokat a súlyos, hosszan tartó következményeket, amelyek a Tanácsköztársaság bukása után, de lényegében az egész Horthy-korszakban az MSZDP-re és a szakszervezetekre nehezedtek a szerencsétlen társszerzőség miatt. Sajnos, a magyar szociáldemokrácia egész további történetére kihatott, hogy 1918-20-ban - a Renner és Bauer vezette osztrák testvérpárttal ellentétben - nem tudott megállni a lábán, és súlyos engedményeket tett előbb bal-, majd - ennek kiegyensúlyozására - jobbfelé.

A kommunistákhoz fűződő tisztázatlan viszony ambivalens következményeitől a szociáldemokrácia később sem tudott teljesen szabadulni. Ennek lett egyik tartós tünete a párton és mozgalmon, mi több, a szociáldemokrata emigráción belüli jobb- és baloldal kialakulása és megszilárdulása. Ezt az ellentétet a Kézikönyv nem hallgatja el, de többnyire tompítottan tárgyalja az egyes időszakokban. Bizonyos fokig vonatkozik ez a hazai mozgalom és az emigráció közötti viszonyra is, noha a munka komoly érdeme, hogy aránylag részletesen ismerteti az emigráció mindhárom időszakának (1919-1945, 1947-1956 és 1956-1989) történéseit. Ez önmagában nagy szó, hiszen a huszadik századi - nagyszámú - magyar emigrációk története rendszeresen kimarad a nemzeti történelemből, s ezzel mintegy önkéntesen tovább folytatódik a hatalombirtokosok mindenkori eltökéltsége a kinti "hazaárulók" elszigetelésére. A kötetből is megtudható, hogy a Bethlen-Peyer-paktum egyik legszégyenletesebb pontja értelmében az MSZDP kötelezettséget vállalt arra, hogy "nyíltan megszakítanak minden összeköttetést az emigrációba szorult szociáldemokrata vezetőkkel, felveszik ellenük külföldön a harcot, (...) és cáfolják a fehérterrorról szóló híreket" (131. o.)

Az 1945-tel kezdődő fejezet színvonala ismét visszaesést jelent a Horthy-korszakéhoz képest. Lényegében az SZDP-nek a kormányzati és önkormányzati hatalomban való részesedésére, a megszerzett, vitatott vagy elvesztett pozíciók felsorolására szorítkozik. Nem sokat tudunk meg a párt új arculatáról és összetételéről, a nacionalizmus elleni magányos küzdelméről, a közelmúlt magyar háborús bűneinek és eszmei maradványainak feltárásában vállalt szerepéről, a kor aktuális kérdéseihez és a koalíció többi pártjához való viszonyáról. Szó sem esik arról, hogy az MKP-val és a Nemzeti Parasztpárttal 1946 elején Baloldali Blokkot alakító SZDP-nek is megvoltak a maga sajnálatos bűnei a fiatal demokrácia alapjaival szemben. Hogy mást ne is említsünk: Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztésére szavazott a Parlamentben. Bőhm Vilmos közelmúltban megjelent levelezése is azt bizonyítja, hogy a szociáldemokrata vezetőket csak a velük szemben érvényesített kommunista agresszivitás foglalkoztatta, s nem vették észre, hogy a Kisgazdapárt, majd a Pfeiffer-féle Függetlenségi Párt és a Barankovics-féle Demokrata Néppárt elleni merényletek eltűrésével, illetve elősegítésével önnön sírjukat is ássák.

Az SZDP kiszorítása a hatalomból című alfejezet több tekintetben megszépítve ábrázolja azt az 1947-ben elkezdődött folyamatot, amelyben ennél többről, a párt és a szociáldemokrácia teljes és végleges megsemmisítéséről volt szó. Mindenekelőtt nem pontos az a közlés, hogy a kiszorítás az 1947-es választások után kezdődött, hiszen a szakirodalom már régen megállapította, hogy a Kisgazdapárt sikeres "leszalámizása" után, a választási kampányban az MKP már az SZDP-t tekintette fő riválisának, s a választói névjegyzékeken is elsősorban ennek szavazóit "ritkította meg". Másrészt az SZDP aláaknázásának és felszámolásának minden tekintetben visszataszító folyamatát a Kézikönyvnek ez a fejezete igen hiányosan mutatja be, egyszerűen a nemzetközi és a magyar kommunista vezérkar hatalmi törekvésének számlájára írván a történteket. A kezdeményezők és az agresszorok természetesen ők voltak, de az SZDP-ben működő készséges ötödik hadoszlop nélkül nehezebb dolguk lett volna. A szociáldemokrata "nyolcak" létéről és Farkas Mihály valamint Révai József által irányított többéves folyamatos tevékenységéről (amiről utóbb ők maguk is részben beszámoltak) nem szól az idézett fejezet. Ellenkezőleg, még Marosán Györgyről, a kommunista fúziós politika főeszközéről is úgy ír, mintha még 1948 februárjában is osztozott volna más pártvezetők illúzióiban, hogy ti. a jobboldal elleni fellépéssel eleget tettek az MKP követelésének. "Olyan párt megteremtése lebeg előttünk, amely kitűnő és ragyogó fegyvere lesz a munkásosztálynak" - idézi Marosánt (158. o.), aki már rég Farkastól kapta napi utasításait, és gátlás nélkül denunciálta a "jobboldali" (azaz a szociáldemokrata tradícióhoz ragaszkodó) és csapta be a "baloldali" (azaz behódolásra vagy árulásra kész) elvtársait, az utóbbiak közt Szakasits Árpád főtitkárt is. Bán, Kéthly és társaik szörnyű kizárási jeleneténél is Révész Ferenc és Horváth Zoltán tűnnek főszereplőnek, pedig ők legfeljebb hóhérsegédek voltak Marosán mellett, akiről itt csak azt olvashatjuk: "önvádaskodó beszédet tartott" (159. o.).

1945 utáni évtizedeink és a magyar szociáldemokrácia egyik legkártékonyabb politikai figurájáról, aki 1956-57-ben ismét hóhérszerepre vállalkozott, a kötet életrajzai között is (más szerzőtől) kifejezetten apologetikus portrét olvashatunk. Eszerint Marosán 1948-ban "még kifelé is azt hirdeti (és minden bizonnyal sokáig azt is hiszi), hogy két egyenrangú párt egyesülhet", 1956-ban pedig "sok fullánkos, kiegyensúlyozatlan beszéde alapján 'gyűlölt' személyiséggé vált, kiváltképp az értelmiség körében" (427. o.). A fiatal vagy tájékozatlan olvasót egyenesen félrevezeti az életrajznak az a passzusa, amely közli, hogy "önkéntes" lemondása után "a közszerepléstől visszavonult" Marosán csupán egy szakszervezeti énekkarnak volt tagja és "kapcsolatokat létesített Lukács Györggyel és tanítványaival" (428. o.). A hetvenes években köztudottá vált, s azóta visszaemlékezéseiben Heller Ágnes maga is megírta, hogy Marosán annak idején őt és Fehér Ferencet (s nem az évek óta halott Lukácsot, aki szóba sem állt volna vele) a kádári "liberalizálással" és "kispolgárisággal" elégedetlen ún. munkásellenzék ideológusainak akarta megnyerni. 1989-cel kapcsolatban pedig érthetetlen megjegyzés, miszerint ő maga hárította el, hogy egy új MSZDP élére álljon. Senki nem volt akkoriban kevésbé kívánatos erre a szerepre a nagyszámú pártalapító körében, mint a magyar szociáldemokrácia legkompromittáltabb embere. Hiteles életrajzára annál is nagyobb szükség lenne, mert nyugdíjas évtizedeiben még módja volt korábbi tetteit visszaemlékezéseinek vaskos, de hiteltelen köteteivel tetézni. Maga Kéthly Anna "üzente" neki az emigrációból, hogy az egyik kötet címét - Az úton végig kell menni - változtassa meg így: A lejtőn nem lehet megállni (Kéthly: Mese és valóság, 1972). Kettőjüket egyszerre szeretni vagy becsülni tehát nehéz, sőt reménytelen vállalkozás.

A beszűkült "mozgalmi" szemlélet némileg hiányos képet rajzol Kéthly Anna 1956-os magatartásáról és álláspontjáról is. Az SZDP újjáalakulásáról szóló fejezet elején (170-71. o.) szó van azokról a megbeszélésekről, amelyeket 1956 nyarán az MDP vezetőinek megbízásából Kiss Károly, majd a Nagy Imre-csoport nevében Losonczy Géza és Haraszti Sándor folytattak Kéthlyvel. (Mellesleg a szöveg Losonczit [sic!] és Harasztit "az MDP reformkommunista szárnyának két prominense"-ként jellemzi, merőben történelmietlenül, hiszen az állampártnak ilyen "szárnya" nem létezett, csupán megbélyegzett vagy kizárt revizionista ellenzékiekről volt szó ebben az időben. Az 1955-ben kizárt Harasztit kb. a látogatással egy időben vették vissza a pártba.) A lényeg az, hogy Kéthly a neki tett ajánlatokat nem pusztán az SZDP működését biztosító feltételek hiánya miatt utasította vissza, hanem a közéletbe való visszatérését, igazi demokrataként, szabad választások megtartásához kötötte (lásd nyilatkozatát "Az igazság a Nagy Imre ügyben" c. kiadvány 62. lapján.) Ezt a mozzanatot, akárcsak általában a szociáldemokrácia 1956-os szerepét, évekkel korábban több kiváló tanulmányban tárta fel és elemezte Kovács András, neve és munkái azonban a bibliográfiai összeállításban sem szerepelnek, sok közül egyik példájaként annak, hogy a Kézikönyv kissé szűkös személyi és szakirodalmi bázisra építkezett.

Az anakronisztikus "visszahajlások" azonban - szerencsére - nem jellemzők a szerzők többségére, még kevésbé a kötet egészére. Felhívják viszont a figyelmet a szerkesztői felelősségre, amely minden őszinte és jószándékú törekvése ellenére a magyar szociáldemokrácia történeti ábrázolásából sem tudta teljesen kiküszöbölni éppen azt a hibát, a kommunizmustól való egyértelmű távolságtartás hiányát, amelybe a párt és a mozgalom újra és újra beleesett. (A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Főszerkesztő: Varga Lajos. Napvilág Kiadó, Budapest 1999.)

Litván György


<-- Vissza az 2000/4 szám tartalomjegyzékére