1999/10

Könyvszemle

Régi elméletek, új eljárások

A magyar pszichofiziológus szinte egész életművét összefoglaló könyve egy nagytekintélyű, a "Viselkedéses pszichofiziológia és orvoslás" címet viselő sorozatban jelent meg, amelyben a galvános bőrrekació mechanizmusaitól a fantomfájdalom elméletén át a kardiovaszkuláris megbetegedések orvosi és társadalmi aspektusáig terjedő kérdéseket jelenítik meg a kötetek. Ádám György könyve három okból igen érdekes mind a pszichofiziológus, mind a kognitív személet képviselője, mind pedig az eszmetörténész számára. Egybefoglalja a szerző és munkatársai lassan már négy évtizede végzett kutatásait. Egy olyan új kísérletes áttekintést ad, mint Ádám György 1967-es Interoception and behauiour című monográfiája. Az új összefoglalás nagy szolgálatot tesz mind a külföldi, mind a magyar olvasónak, hiszen sokszor nehezen, vagy csak specializált könyvtárakban hozzáférhető folyóiratokban megjelent munkákat egyszerre talál meg itt az érdeklődő. Ezek a kísérletsorozatok módszereiket tekintve Ádám György klasszikus, a zsigereket ballonnal ingerlő viselkedéses kísérleteitől a kifmomult elektrofiziológiai válaszregisztráción keresztül a legújabb, agyi képalkotási eljárások alkalmazásáig terjednek. A kísérletek jellemzője az élettanász radikálisan egyszerű módszertani megközelítésének összekapcsolása a pszichológiai szabályozás alapkérdéseit illető kifinomult kérdésekkel. Ádám György meglehetősen egyedülálló a szakirodalomban abban a radikalizmusban, amely a direkt élettani módszertant állítja a pszichológiai kérdésfeltevés eldöntésének szolgálatába

Maga ez az első mozzanat is figyelemre méltóvá tenné a könyvet, hiszen a zsigeri észlelés vizsgálata mind a pszichológiában, mind az élettanban sokáig elhanyagolt terület volt, módszertanilag nehezen megközelíthetőnek éreztük és sokszor úgy véltük, hogy nincsenek szilárd, például anatómiai támpontjaink arra, hogy a zsigeri észlelés egyáltalán milyen bemeneteken alapulhat. Ádám György felfogása e tekintetben meglehetősen dinamikus. Úgy véli, hogy a zsigeri észlelés egy állandóan fel-felbukkanó és eltűnő, ingadozó kifinomultságú észlelési forma. Azonosíthatók fizikai bemenetei, észlelési szempontból azonban többnyire állandó háttéraktivitást jelent, amely csak ritkán kerül a finom diszkrimináció és a tudat középpontjába.

Ez az a terület, ahol a könyv sajátos módon kitágítva a viszcerális (zsigeri) észlelés elemzését, hozzákapcsolódik a kognitív szemlélet alapkérdéseihez. Ádám a viszcerális észlelés problémáját világosan összekapcsolja a tudatosság kérdésével. A viszcerális észlelés lebegő, ingadozó jellege számára már évtizedek óta eszköz is a dologiasított, elsősorban pszichoanalitikus eredetű tudat és tudattalan fogalommal szembeni küzdelemben. Felfogása tulajdonképpen a kognitivistáknak ahhoz a táborához sorolja őt, amely szerint nem a nemtudatos, hanem a tudatos folyamatokat kell megmagyaráznunk, s az észlelés alapvetően hipotézis-ellenőrző szerepének megfelelően. minden észlelési folyamatunk nem tudatos következtetési rendszerek keretében zajlik. Külön ok kell arra, hogy valami tudatosodjon és elszigetelt módon elemző attitűdünk tárgyává váljék. E tekintetben a zsigeri észlelés olyan állandó háttéranyagot biztosít, mint például a testvázlat. A szerző hosszasan elemzi, hogy a zsigeri észlelés nem tudatos és lebegő, váltakozó jellegéből kiindulva sokan arra a következtetésre jutnak, hogy az kognitív szempontból érdektelen. Ádám György ezt nem osztja. Úgy véli, hogy az egész élet során folyó tanulás következtében sikerül kialakítanunk egy belső képet saját testünkről. Hasonló ez ahhoz, mint a külső testfelszínre vonatkozó testvázlat. Érdemes emlékezni itt arra, hogy a modern kognitív elméletekben újra előtérbe került az a már Ernst Mach által is hangsúlyozott felfogás, amely a tudatosság és az önazonosság, a "self képzetek" alapjaként nem valamiféle dologiasított kiindulópontnak tekintett Ént vesz, hanem a saját testre vonatkozó képzetek integrációját, a testvázlatot. A zsigeri térkép tulajdonképpen ezt az információs vonatkoztatási rendszert egészíti ki, s talán ez a kettő együtt alkotná, ha jól értem Ádám koncepcióját, az Én fogalom kiinduló keretét.

A zsigeri észlelés kognitív értékelése kapcsán a könyv felújít egy mára sokszor feledésbe merült jellegzetes század eleji koncepciót, a protopatikus és az epikritikus, a durvább, elnagyoltabb és a finomabb, ismeretelméletileg az alany és a leképzett dolog megkülönböztetését már világosabban involváló érzékelésmódot. A viszcerális észlelés, a zsigeri térkép valahol az epikritikus és a protopatikus leképezések határán, másik oldalról pedig a tudatosság és a nem-tudatos folyamatok határán mozog. Ez az, amiért olyan sok kérdőjel kísérte kutatását.

Ádám György munkája összekapcsolja a zsigeri észlelés vizsgálatát olyan, az utóbbi évtizedekben igen népszerűvé vált kérdésekkel is, mint a féltekei aszimmetriák problémája és az önreflexió szerepe az észlelési folyamatok szerveződésében. Kimutatja, hogy a zsigeri észlelés integrációjában elsősorban a szubdomináns, vagyis szokványos körülmények között a jobb féltekének van különleges szerepe. Érdekes módon, a megnövelt öntudat helyzetében ez az érzelmi önreflexióban felerősödött helyzet azt eredményezi, hogy a zsigeri tudatosságunk is nagyobb lesz, pontosabb képet alakítunk ki működéseinkről, például szívritmusunkról. E tekintetben a könyv számos érdekes, a patológia szempontjából is releváns egyéni különbségre mutat rá. A verbális és téri képzetalkotás dominanciájával jellemzett személyek között sajátos eltérések vannak a viszcerális beszámoló szempontjából. A vizuális embereknek jobb képük van saját viszcerális világukról.

Ádám György könyvének harmadik érdeme és érdekessége történeti jellegű. Ebből a legfigyelemreméltóbb mozzanat az, ahogyan egyszerre tájékozottan, ugyanakkor a néhány évtized előtti érzelmi felhangoktól távolodva tekinti át a pavlovi iskola és az instrumentális tanulási hagyomány adalékát a viszcerális észlelés kutatásához. Nagyon korrekt és pontos beszámolókat kapunk itt elsősorban Bikov kortikoviszcerális orvoslásáról és a Neal Miller elindította zsigeri instrumentális tanulási hagyományokról. A beszámolón túl van azonban a könyvnek egy sajátos érdekessége is, maga a történeti irónia. Ádám mosolyogva mutat rá egy sajátos párhuzamra e két törekvés között. A zsigeri észleléssel foglalkozva mind a pavlovi, mind az instrumentális hagyomány jellegzetes ideológiai felhangokat kapott. A pavlovi hagyomány az agykéreg eltúlzott szerepe, egyáltalán az egységes magyarázó elvek keresése révén és a politika beavatkozása következtében torzult el, jó néhány évtized múlva azonban a zsigeri instrumentális kondicionálás hagyománya is tudomány kívüli, illetve tudomány körüli tényezők befolyása alá került. Itt azonban nem a hatalom volt a befolyásoló tényező, hanem a popkultúra, az, ahogyan a biofeedback és hasonló eljárások révén a zsigeri kondicionálás kérdése divattá és divatszerűen terjedő eljárások áldozatává vált. Ádám György értékelése ironikus. Azt mutatja meg, hogy ezek a tudomány köré épült nem tudományos megfontolások, divatok és erőszakok nem az eredeti felismeréseket kérdőjelezik meg, csak arra figyelmeztetnek, hogy mindig világosan kell látnunk a tudomány másodlagos hasznosítása és az eredeti elképzelések egymástól való elválását.

A kötet történeti szempontból természetesen sokat ír a tudat problémájáról, vagy a zsigeri érzékelés kutatásának kezdeteiről. Két magyar vonatkozást emelnék ki ezek részletezése helyett. Révész Géza és Békési György eljárásai, Révész tapintási kutatásai és Békési sajátos visszacsatoláson alapuló hallásküszöb-mérései közvetlenül inspirációt jelentenek a zsigeri észlelés indirekt megközelítése számára Ádám Györgynél. Jó példa ez arra, hogy a klasszikusok és a történeti ihletés nem egyszerűen filológiailag és az emberi hűség szempontjából fontosak a tudomány történetében, hanem leírtnak, túl réginek és avíttnak tűnő elméletek és eljárások éppenséggel forrásai lehetnek annak az említett új felfogásnak, amely az élettanász bátor, egyenes kérdésfeltevéseivel közelít a megismerés nehezen ellenőrizhető belső folyamataihoz. Ez a tiszta természettudományos attitűd az, amely az életmű összefoglalásán és a mai kognitivizmus kérdéseihez való kapcsolásán túl nemcsak forrásként hasznos, hanem érdekes olvasmánnyá teszi Ádám György könyvét. (György Ádám: Visceral perception. Understanding internal cognition. Plenum Press, New York - London, 1998. 232 o.)

Pléh Csaba


<-- Vissza az 1999/10 szám tartalomjegyzékére