1999/6

Kitekintés

Az UNESCO a világ kultúrájáról

Az UNESCO 1998-ban kiadott 526 kétoldalas, nagyalakú jelentést, amely franciául így szól: Rapport mondial sur la culture. Culture, creativité et marchés, tehát: Világjelentés a kultúráról. A kultúra, a kreativitás és a piacok. A kiadványt Federico Mayor, az UNESCO főigazgatója vezette be, hangsúlyozva a mondializáció előtérbe kerülését és ugyanakkor a kultúrák közötti különbségek, az ún. diverzitás fenntartását. Az általános összefoglalót az UNESCO 1994-1998 közötti főigazgató-helyettese, Lourdes Ariste írta, aki hivatkozott a Peréz de Cuellár által szerkesztett A mi kreatív diverzitásunk című 1995-ben megjelent munkára, amely azt ígérte, hogy a szervezet interdiszciplináris és interkulturális jelentést készít a világ kultúrájáról. A szerző szerint a gazdaság és az új technológiák által kiváltott mondializáció ellenérzéseket váltott ki a hagyományőrzők körében, bár a régi kultúrák ma is hatnak. A diverzitás érvényesül az emberi szellem kreativitásában, biztosítja a kultúrák közötti egyenlőséget, és a különböző környezetekhez való alkalmazkodást és ugyanakkor szembeszáll a politikai és gazdasági elnyomással.

Az első fejezet a kultúra és a gazdasági fejlődés összefüggéseit vizsgálja. J. M. Johan Rao, a gazdasági fejlődés amerikai specialistája szerint eddig a nyugati kultúra határozta meg a világ fejlődését, de mára már kialakult a világpiac s ennek következtében erősödni fognak a más kultúrák hatásai is. Véleménye szerint nincs igazuk azoknak, akik túlhangsúlyozzák a mondializáció jelentőségét és nem veszik tekintetbe az emberi intervenciót és ezen belül a politika szerepét. Megemlíti M. Weber álláspontját a kapitalizmus és protestantizmus összefüggéséről és megállapítja, hogy az azóta bekövetkezett gazdasági és technikai változások más kultúrákra is hatnak. Külön is szól az ázsiai kultúrákról és azok értékeiről. Ezekről önálló jegyzetben elmélkedik Martija Sen angol közgazdász és filozófus, aki szerint a jövő feladata lesz a világpiacoknak valamely etika keretében jelentkező érvényesülése és ennek hatása a kultúrákra.

A második rész a világ szociális és kulturális irányzataival foglalkozik. A bevezetőben elmondja, hogy a szerzők három tényezővel foglalkoznak: 1) azt vizsgálják, hogy a interakción (identifikáció és identitás) belül hogyan érvényesül a "mi" és a "mások" meghatározása; 2) mi a viszony az ember és a világ között, hogyan érvényesül az ún. konvivialitás, az együttélés; 3) A népek és a társadalmak hogyan szervezik a diverzitás érvényesülését.

A. Touraine, párizsi szociológus professzor esszéjében azt vizsgálja, hogy a mondializáció előrehalad, de szerinte fennmaradnak a régi kultúrák. Ez eddig három módon történt. Elsőként felmerült egy bizonyos univerzalizmus védelme, amelyet hajdanában többek között Franciaország képviselt, másodszor jelentkezett a dolgozók társadalma vagy a proletariátus diktatúrája, amely szembe került a népek közösségével, és harmadszor az ún. ipari demokrácia létrehozása, amelyben egyesül a kultúrák sokszínűsége a technikai-gazdasági világban való részvétellel. Ennek feltétele az ún. esztétikai kultúra kiterjesztése, a kultúrák univerzalitásának elismerése, amely nem mond ellent az egyén jogainak, a kisebbségi, vallási és szexuális toleranciának, amely elismeri az etnikai identitást is. Szerinte megváltozott az európai kultúra is, amely eddig szétválasztotta a racionálist és az irracionálist és háttérbe szorította a nők, a gyermekek, a dolgozók, a gyarmatosítottak jogait. Véleménye, hogy az ipari demokrácia jegyében "a világot újra kell alakítani". A kulturális dialógust egyesíteni kell az instrumentális rációval, amelyet el kell szakítani egy osztály vagy egy nemzet "legitimációjától". Ma abban a hitben élünk - írja - hogy "az amerikai modell" általánosítható, ami nem megoldás. Szerinte két végletet kell elkerülni: a tömegkultúrát egyesíteni kell a közösségeknek és a különösségeknek elismerésével. Kitér a nevelés jelentőségére, annak tartalmára s figyelmeztet arra, hogy az ifjúságot erre az új világra kell felkészíteni.

E fejezet része R. Borofsky amerikai antropológus tanulmánya a "kulturális lehetőségekről". Idézi a kultúrával kapcsolatos különböző meghatározásokat és elmondja, hogy minden kultúra gazdagodik az interakció, a szolidaritás és az együttműködés útján. Szükségesnek tartja a kulturális értékek támogatását a gazdaság és az intézmények segítségével, fellépve az expanzionizmussal szemben. O.H. Magga norvég nyelvész a számi (lapp) kultúra helyzetét ismerteti. H. Hasmussen grönlandi pedagógus és újságíró, I. Syorslev dán antropológus az ún. őslakosok helyzetéről szól és az önrendelkezési jogot hangsúlyozza. M. A. Leach angol szociál antropológus a kultúrát a környezetvédelem szempontjából vizsgálja, és felhívja a figyelmet a helyi kultúrák különböző felfogásaira, felvázolja a tudomány eredményeit és a jövő perspektíváit. (Külön jegyzetek szólnak Nyugat-Afrika és a Himalája környezetvédelméről és közlik Sz. Kapica orosz fizikus megjegyzéseit a demográfiai növekedésről, az állandó fejlődésről és a környezettel való összefüggésekről.) E. Jelin argentin szociológus a városok és a kultúra közötti kapcsolatokat elemzi, elmondva, hogy 1994-ben a világ lakosságának 44,8%-a, viszont 2025-ben már 61,1%-a él a városokban. Felsorolja azokat a változásokat, amelyek az urbanizálódás és az univerzálódás következményeként jelentkeznek. Ismerteti a migráció jelentkezését, szól a multikulturális jelenségekről és szembeszáll az etnicitás túlhangsúlyozásával. A városi lakosság fele minden öt évben bűntény áldozata lesz s ezzel a jelenséggel szemben az állam, a gazdaság és a társadalom összefogását javasolja. A. Przewolski amerikai politológus és szociológus a kultúra és a demokrácia kapcsolatával foglalkozik s vitatja az ún. kulturális demokrácia fogalmát. Montesquieu-ből kiindulva szól a két fogalom összefüggéseiről és vitatkozik R. Ingelharttal a civil kultúra értelmezéséről. Ő is Webernek a kapitalizmus és a protestantizmus közötti összefüggéséből indul ki, de figyelmeztet Tocqueville megjegyzésére, aki a katolikus íreknél is felfigyelt erre a kapcsolatra. A mai szerzők (így pl. Huntington) azt állítják, hogy az iszlám és a konfucionizmus antidemokratikusok. Ő maga nem fogadja el ezeket a végletes nézeteket és J. Stuart Mill álláspontján áll, aki szerint egy nép folytatja azt, amihez hozzászokott, de kész új dolgokat is megtanulni. Összehasonlít különböző országokat a diktatúra és a demokrácia szempontjából, egybevetve azt a lakosság jövedelmével, a növekedés ütemével, a vezető rétegek változásaival és a vallásos értékekkel. Szerinte újra kell értékelni a "kulturális relativizmust". J.K. Fall libanoni történész és filozófus az emberi jogok szempontjából értékeli a kultúrát, etikát és a mondializációt, jelezve, hogy az emberi jogok és az általános értékek közötti viszony nem tisztázott és hogy némelyek szembeállítják mindezekkel a kulturális értékeket. A kérdés az, hogyan lehet mindezekből egy bizonyos egységet megteremteni.

A harmadik rész a kreativitást, a piacot s a kulturális politikát tárgyalja. A bevezető azt állítja, hogy minden kulturális politika fő feladata a piac mondializációjával szemben megőrizni a helyi és a nemzeti kultúrákat. N.G. Canclini mexikói antropológus azt vizsgálja, hogy a kulturális politika a mondializáció keretében a helyi kultúrából mit választhat ki s azt állapítja meg, hogy az állam segítheti a nemzeti kultúra demokratizálását. Feltételezi, hogy Amerikában a képzőművészet "deteritorializálódott", hogy nemzetközi népi folklór jött létre az elektronikus kommunikáció útján, hogy a könyvkiadásban előtérbe kerültek a lokális elemek. Szól a dél-amerikai országok együttműködéséről Spanyolországgal és az Egyesült Államokkal. Ehhez a fejezethez kapcsolódik egy orosz hozzájárulás, N. Anasztazie összehasonlító irodalomtörténész ír arról, hogy Oroszországban az állami támogatás háttérbe szorult, kevés szponzor jelentkezik s az a következtetése, hogy az államnak felül kell vizsgáltatnia prioritásait, és a kulturális politikát az 1992 utáni helyzethez kell alakítania. Catherine R. Stimpson amerikai író és Homy Bhabha angol egyetemi tanár "a planetáris világ és a művészetek" címén azon elmélkedik, hogy a művészetek jelentősége az utóbbi időben megnőtt és ez szerinte nem zavarja a lokális kultúrákat. A képzőművészetben a posztmodernizmus jelentkezik, a színjátszásban performance, és érvényesül mindenütt az ún. métissage. Erre példákat is idéz az angol T. Blake és egy indiai festő Vivan Sundaran képeit, akik régebbi festményeket vagy indiai tájakat ábrázolnak mostani festőkkel. Szerinte a vallásos fundamentalizmus szemben áll az új művészettel és véleménye az, hogy egy olyan laicitásra van szükség, amely elutasítja az erőszakot és a zsarnokságot. V. Dhrosby a zene, a nemzetközi kereskedelem és a gazdasági fejlődés összefüggéseit ismerteti és elmondja, hogy a kiadástól kezdve a lemezeken keresztül milyen formában jelentkezik a zenei ipar. Ismerteti a zeneművek eladását a különböző országokban és elítéli a kalózkodást. Külön kiemeli a harmadik világ zenéjét, az ún. world musicot és Kelet-Közép-Európa zenéjét, amelyek jelentős helyet foglalnak el a mai zenei életben. Végül megemlékezik a zeneszerzői jogok védelméről. M. del Corral könyvtáros és szerzői jogi szakértő és S. Abada ugyancsak jogi szakértő az UNESCO-nál, ismertetik a szerzői jogi egyezményeket. Kifogásolják, hogy egyes országok ezek egy részét nem írták alá, kitérnek az új technikai eszközök jogi védelmére is. L. V. Prott jogász, aki az UNESCO-nál a kulturális örökségekkel foglalkozik, elmondja, hogy milyen nemzetközi normák szabályozzák a kulturális örökség ügyét, ismerteti magának az UNESCO-nak a normarendszerét és kifogásolja; hogy egyes országok (USA, Anglia) ezt nem fogadják el. Ismerteti az emberiség kulturális öröksége körüli vitát és állást foglal a kulturális diverzitás mellett.

I. Vinson francia archeológusnő felteszi azt a kérdést, hogy mi az összefüggés a kulturális örökség és az új technológiák között. Ismerteti az internet és a CD-ROM használatát az örökség feltárásában, és az ismeretterjesztésben. Az új technikát elsősorban a múzeumok használják leltározásra és a tudományos adatok feldolgozására. A CD-ROM-ot az oktatásban értékesítik az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Bemutatja a Versailles-i kastélyt XIV. Lajos korában (az új CD-ROM segítségével). Az új eszközök - állítja - kapcsolatot teremtenek a zene, a festészet és az irodalom között. Megállapítja, hogy az új eszközök bevezetésében a kezdeteknél tartanak, de ezek segítségével lehetővé válik, hogy az új kultúra jöjjön létre, amely felváltja az általa civilizációnak nevezett műveltséget.

A negyedik fejezet a közvélemény és az egyetemes etika közti kapcsolatot vizsgálja. A bevezető ismerteti, hogy a különböző nemzetközi szervezetek milyen értékelő adatokat gyűjtöttek a kultúra különböző területeiről. Felhívja a figyelmet a fiatalok eltérő normáira és a nevelés jelentőségére. Magát a témát A. van der Staasy holland társadalomtudós dolgozza fel, aki rámutat az egyetemes etika problémájára, s ezen belül a kulturális értékekre, amelyeket a közvélemény új értékeknek fogad el. Ismerteti az életszükségleteket (például lakás, öltözködés, élelmezés, jövedelem és egészség) és a politikai értékeket (emberi jogok, a demokrácia működése, a politikai részvétel, a kisebbségek iránti tolerancia). Ezeket kiegészíti a nemek közötti kapcsolattal és a környezetvédelemmel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a jelzőrendszerek sok esetben csak mennyiségileg értékelhetők, minőségileg nem, vagy csak néhány ország esetében. Az értékelést régiók között is jelzi, de felhívja a figyelmet az adott országokon belüli különbségekre. Az eltérő típusokat egytől százig jelöli. Megállapítja, hogy a lakosság többsége egyetért az adott életkörülményekkel, az elégedettség és az elégedetlenség a gazdasági helyzettől függ. Vizsgálja a demokráciával szembeni egyetértést és a kritikus magatartást, a másokban bízás kérdését. Pesszimizmus és optimizmus vonatkozásában Magyarországot inkább a pesszimista országok közé sorolja. (A megkérdezettek 59%-a a mainál bizonytalanabbnak tartja a jövőt). Ami a gyermekek nevelését illeti, a toleranciát, a határozottságot, a takarékosságot, az engedelmességet, a képzelőerőt, a felelősséget, a nagylelkűséget, a jó viselkedést, a függetlenséget, a vallás és a munka szeretetét sorolja fel. Külön foglalkozik a tolerancia megnyilvánulásaival, és azt állapítja meg, hogy Kelet Európa intoleránsabb a fajok, a migráció, az AIDS, a homoszexualitás és a foglalkozási arányok szempontjából. Végül megállapítja, hogy az ideálok általános jellegűk, a gyakorlat azonban természetesen más képet mutat. A tanulmányt gazdag táblázatok kísérik, amelyek képet adnak az említett jelzőszámokról, országonként és régiónként, részleteket is közölve. Az ötödik fejezet a kulturális jelzőszámok metodológiájával foglalkozik, s annak kapcsán szól a kultúra fogalmáról, idézve az egyik szerzőt, T. Mc. Kinsley meghatározását, aki azt mondja: "Részvétel és együttműködés egy kollektivitáson belül egy megegyezéses érték- és normarendszer alapján".

Egy másik szerző, P. Pattanaik azt hangsúlyozza, hogy a kulturális tényezők meghatározzák az emberek jólétét politikai és társadalmi szempontból és intellektuális és esztétikai természetűek. Az első szerző az értékek sorában a kommunikációt helyezi első helyre, a második ezt nem emeli ki, a többi érték tekintetében megegyezik az értékelés. Kérdés, hogy lehet-e a megadott jelzőszámokból aggregátumokat, tehát regionális összehasonlító adatokat kialakítani. Az egyik szerző, A. Sen ebben nem hisz, miután az egyes kultúrák nagyon is különböznek egymástól. Ő maga a kultúra, a szabadság és a függetlenség összefüggéseiről szólva azt hangsúlyozza, hogy a kultúrák heterogének és azok jellemvonásait még bizonyos jelzőszámokkal sem lehet jelezni. A mondializáció a gazdaság és a technológia útján hat a kultúrára, de az egyes társadalmak maguk határozzák meg életmódjukat és kultúrájukat és választanak e tekintetben a nevelés, a közéleti részvétel, az emberi jogok megítélésében. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kultúrák között nincsenek kapcsolatok és hogy valamiféle izolációhoz kellene eljutni. A kötetben ez a hozzászólás hangsúlyozza a legerőteljesebben a kultúrák diverzitását. T. Mc Kinsley az emberi jóléthez méri a fejlődés jelzőszámait és e tekintetben kiindulópontnak a politikai jogokat veszi alapul. A kreativitást széleskörűen értelmezi és nemcsak a művészetek területére, hanem a munkára is kiterjeszti. Vizsgálja a kulturális produktumok jelentőségét és értékeit a latin-amerikai és az afrikai országokban. Ugyanezeken a területeken szól az írástudás és a kommunikáció kiterjesztésének jelentőségéről. Pattanaik a jólét szempontjából Sen meghatározását fogadja el, aki szerint a választást a funkciók határozzák meg, A funkciókat fizikai, politikai, társadalmi, intellektuális és esztétikai jelzéssel illeti. A szabadságot és a jólétet a politikai és a társadalmi funkciókhoz köti. Ismerteti a többi funkcióhoz kötendő egyéb értékeket is, sőt megpróbál aggregátumokat is kiépíteni.

A hatodik rész röviden foglalkozik a kulturális politikákkal, felhívja a figyelmet a döntések központosítására gazdasági és politikai szempontból. Kijelenti, hogy támogatni kell a lokális, nemzeti és internacionális kultúrákat és ehhez meg kell teremteni a szükséges intézményeket és eszközöket. Kiemeli a városok szerepét a világ multikulturális fejlődésében. Egyben szól arról is, hogy maga a kultúra sajátos eszközeivel hogyan befolyásolja a gazdaságot és a politikát.

A hetedik rész statisztikai táblázatokat közöl a kulturális jelzőszámokról és aggregátumokról. A bevezetőt író szerző, L. Goldstone megjegyzi, hogy sok ország kultúrájáról nincsenek megfelelő adatok és hogy csak bizonyos területeken lehetett az értékeket felmérni, tehát szükség van a mennyiségi és a minőségi statisztika továbbfejlesztésére.

Az UNESCO-nak a világ kulturális helyzetéről szóló jelentése általános elméleti kérdések mellett képet ad az egyes országok és régiók kulturális helyzetéről és néhány területen az értékek szempontjából minőségileg is tájékoztat. A kultúrát különböző módokon, de antropológiailag határozza meg, ami lehetőséget ad a széles körű, tehát gazdasági és társadalmi megközelítéshez. A jelentés fő problémája a mondializáció jelentkezése nemcsak a gazdaságban és a társadalomban, hanem a kultúrában is. Megállapítható a beszámolókból, hogy ez a törekvés jelentősen előrehaladott az ún. populáris kultúrában. A hozzászólások keveset szólnak az elit-kultúráról, bár e tekintetben is nyilván jelentkezik a mondializáció. A kérdés az, hogy vajon érvényesül-e a sokat hangoztatott elv a kultúrák diverzitásáról, s ha igen, az egyes kultúrák alakításában és különösen a fogyasztásban ez miként érvényesül. Nem kétséges, hogy a gazdasági globalizáció és a technikai fejlődés a mondializációt állítja előtérbe. Úgy gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb tanulság, amelyet a világjelentésből levonhatunk és amely közvetlenül bennünket is érint. A táblázatok és a hozzájuk kapcsolódó beszámolók lehetőséget adnak arra, hogy tájékozódjunk az egyes országok, így Magyarország kulturális helyzetéről is, e tekintetben azonban el kell végezni a szükséges összevetéseket.

Köpeczi Béla


<-- Vissza az 1999/6 szám tartalomjegyzékére