1999/4

Könyvszemle

A lelki egészség tudósa

Buda Béla megnyilatkozásait azért kíséri komoly figyelem, mert kötetei, recenziói, folyóirat-szerkesztő tevékenysége, előadásai olyan tényközlő és kritikusi habitussal bírnak, amely jótékony áttörésként hatott legelső szerepléseitől kezdve. Sok szerző, jónéhány iskola, aktuális jelenség nála nyert először magyar bemutatást. Buda az úttörő szerepét vállalta sokak szellemi eszmélkedését, úttalálását könnyítve meg.

Legújabb gyűjteményes könyve határozottan strukturált, s tőle szokatlan módon a személyességgel is jellemezhető: érzékeny, nyitott, a maga (kellően visszafogott) megmutatását is adja.

Buda előszavában arra figyelmeztet: üzenetei sajátos kontextusukban lelhetik meg helyüket. Helyénvaló intonáció ez, hiszen korábbi műveinek kompozíciója, nemzetközi fórumokon elhangzott beszámolói éppúgy értelmezés-segítőek, mint ama tény, hogy az utóbbi időben fokozott érdeklődés övezi a hazai valóság alakulása következtében, profik és laikusok részéről egyaránt, a lelki egészségvédelem helyzetét, perspektíváit. A kontextus negyedik elemeként Buda hangsúlyozza: őt ontológiai alapvetés kidolgozására sarkallta személyisége - egyszerre kívánt túllépni a logikai pozitivizmuson és az empirizmuson, sajátos szubjektivizálási hajlamának ilyképpen engedve megnyilvánulást.

Konceptuális kérdések után a családról, majd az iskola és a mentálhigiéné kapcsolódásairól, a tömegkommunikáció mentálhigiénés hatásairól, a kommunikációról, pszichoterápia és társadalom egybehangolhatóságáról, társadalmi problémákról fejti ki nézeteit a szerző. Végül kritikai szempontokat fogalmaz meg, PhD disszertációját és annak előzményeit ismerteti, életrajzi töredékekkel zárva művét. A recenzens csak néhány motívumát ragadhatja ki a kötetnek. Ezek egyike - választásomban - a mentálhigiénés blokk. Buda kiemeli: a mentálhigiéné fogalmát mostanra világnyelveken a lelki egészségpromóció váltotta fel, demonstrálva ezzel az elmozdulással azt is, hogy a prevenció paradigmája helyett (ez tudniillik kötődik a pszichopatológiához, pszichiátriához, s így a betegség kialakulásának megelőzését tünteti ki) az egészség fenntartását, illetve annak erősítését célszerűbb favorizálni, individuális emberkép alapján, egyénlélektanilag.

Egyébként a mentálhigiénét a szerző 1908-tól datálja, s megemlíti, hogy a mozgalom az Osztrák-Magyar Monarchiában is dívott, a pszichoanalízishez és az individuálpszichológiához kötődik. E természetszerű kapcsolódása a II. világháború után hamarosan nemkívánatossá tette nálunk. A hetvenes évektől azután az így-úgy megtűrt státusból fokozatosan javult a helyzet: beindult - főként posztgraduális formában - a mentálhigiénés képzés, támogatásra is lelt, 1985-ben pedig országos mentálhigiénés program startolt. Buda bemutatja a nemzetközi és hazai releváns fogalommeghatározási kísérleteket, a tőle megszokott frappáns tipologizálás közzétételével, kommentálásával.

Az empátiával, a kommunikáció fajtáival, sajátszerűségeivel behatóan foglalkozó Buda evidens választása volt az, hogy 1998-ban megvédett PhD értekezésében a pszichoterápiát a közvetlen emberi kommunikáció rendszerébe illesztette, különösképpen kitüntetve az orvos-beteg kapcsolatot. Egy igazán gazdag tapasztalatú pszichiáter logikus témaválasztását üdvözölhetjük a disszertáció téziseit összegző részben.

Szintézisre lelünk. Buda leírt elmélete a SOTE kommunikációs tantárgyának alapját képezi, a Magatartástudományi Intézetben több empirikus kutatómunka fundamentuma. Mintegy 40 év eredményeit reprezentálják a konklúziók: valamely pszichoterápiás irányzat/módszer kommunikációs interpretációjának hermeneutikai jelentése és jelentősége van; az oktatás és a minőségbiztosítás aspektusából egyként jó eszköznek bizonyul a pszichoterápia oktatásában a kommunikáció fejlesztése, az empátia és a hitelesség erősítése. Az érzékenység, a ráhangolódás elsajátítása-kinyilvánítása az alapfokú orvosi felkészülés eszköztárának körében kell hogy helyt kapjon.

Az "Életrajzi töredékek"-ben, a kötet lényegileg záró részében többek között azt írja Buda: "Nem érzem ... munkámat befejezettnek, ezért nem szívesen helyezkedem a 'nagy öreg' kényelmetlen szerepébe. Még mennek, valamelyest hatnak is a dolgaim. Ha csalódott vagyok, az főleg annak szól, hogy az érdeklődést, a lelkesedést nem tudtam átadni elég embernek, és hogy ebben a templomban, ami nekem oly fontos, pénzváltók és kufárok nyüzsögnek, és az én életemben nem is fognak onnan eltávozná..." (310. o.)

Az nyilván számlálás, igényesség dolga, hogy az általa befolyásolt személyek számával elégedett-e valaki, vagy sem. Az azonban, hogy "mennek-e" még Buda dolgai, a remény tartományában van véleményem szerint. Ami az előbbit illeti: úgy tűnik, legújabb teljesítményei alapján sem jogos a rezignáció. Az utóbbira nézve pedig: bizakodjunk...

Buda Béla a mostani "dokumentum" tükrében meggyőzően artikulált, szép összegzést adott munkásságának egyik fontos szegmentumáról. A kisszerű helyezkedéstől, a politikai önkelletéstől mentesen áll előttünk a szellemi építkezés egyik elkötelezettjének megmutatkozása. Ez az építkezés távolságtartóan konceptualizált, közérthető és közvetlen.

Szabatosság és élményszerűség. E két impresszió kísérte bennem a mű elolvasását. Nem a stallumok, hanem a precízség és az ihletettség a lényeg. (Buda Béla: Elmélet és alkalmazás a mentálhigiénében. TÁMASZ és Országos Alkohológiai Intézet, Budapest, 1998. 314 o.)

Balogh Tibor


<-- Vissza az 1999/4 szám tartalomjegyzékére