Magyar Tudomány, 2008/10 1238. o.

Tanulmány



Reformkor – a változások kora


Veliky János


a történelemtudomány kandidátusa,

a Hatvani István Szakkollégium igazgatóhelyettese

Protestáns Tanulmányok Központ, Károli Gáspár Református Egyetem

veliky dunakanyar . net


Varga János emlékének


A magyar reformkort joggal nevezhetjük a változások korának, amellyel azonban egészen új megállapítást még nem teszünk, hiszen a kutatók többsége régóta kiemelte ezt a vonását. Viszont, végiggondolva a változás fogalmát – s azokat a megközelítéseket, amelyek ezt a jelentős fogalmat magyarázzák –, a történettudomány olyan területére, a fogalomtörténet (Koselleck, 1989) körébe lépünk, ahol talán közelebb juthatunk a reformkor lényegét képező polgárosodás fogalmának pontosabb megértéséhez is.

A változás fogalmának számos történész régóta nagy jelentőséget tulajdonít, Marc Bloch egyik, 1937-ben elhangzott előadásában egyenesen azt állította, hogy „a történelemnek valószínűleg ez a legjobb definíciója”, mivel a történettudomány nem más, mint „a változások tudománya és sok tekintetben a különbségek tudománya”. A változást azonban nem tekintette egyirányú és homogén folyamatnak, a megszakítottság mellett a folytonosságnak is szerepet tulajdonított, tehát azt is hangsúlyozta: bár a társadalmi „jelenségek soha sem ismétlődnek meg teljes pontossággal”, „hasonlók maradnak viszont bizonyos tényezők, amelyek több-kevesebb eltéréssel kombinálódnak”. Nagy meggyőződéssel így összegezte véleményét: „a társadalmi élet legfőbb tényezői állandóan fejlődnek […] Az ember is változik, ne legyenek kétségeink efelől – gondolkodásmódjában, sőt talán még testében is” (Bloch, 1996).

Közelebb lépve a változás fogalmához, idézhetjük Reinhart Koselleck munkáját, amelyből az ismerhető meg, hogy az európai gondolkodásban a történeti változásnak két pólusa alakult ki: a tapasztalás tere (Erfahrungsraum) és az új várakozási horizont (Erwartungshorizont), s az évszázadokat átívelő folyamatban e két, egymást kiegészítő pólus köré szerveződtek, a közöttük keletkező feszültségek hatására változtak meg a formációk. Koselleck négy évszázadot áttekintő leírása szerint a reneszánsz óta a változás fogalma maga is számos átalakuláson ment keresztül, az eszkatologikus szemlélettől („a jövő irányítja a történelmet”) az „ember a történelem ura” felfogásig, amikor forradalmak, reformok, restaurációk hoznak létre történelmet (Koselleck, 1989). Én ilyen éles határvonalat a valóság e két aspektusa közé nem húznék; bizonyosan vannak helyzetek, amikor az egyiknek vagy a másiknak kell nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk a megértés érdekében, hogy közelebb jussunk a történeti igazsághoz.

A magyar reformkor esetében jellemzően erről van szó: ennyire átalakuló időszakban inkább a változás rendjére kell figyelnünk, mert az adja vissza jobban a korszak lényegét. S az ebből származtatható legfontosabb következtetés pedig az, hogy az átalakuló reformkor állapotrajzokkal nem jellemezhető, a változás fogalmával jobban, pontosabban leírható. Másrészt arra is figyelnünk kell, hogy a változás nem vezethető le egyetlen elemből sem, hiszen az átalakulásban szerepet játszó tényezők és szerveződési formák nem rendezőnek egymás alá, hanem önálló rendszerekként haladnak, még ha időnként szoros kapcsolatba is kerülnek egymással.

Lényeges kérdés, hogy a fogalmakat miként lehet társadalmi változások indikátoraiként és történelmi mélységmérőként használni. Először is figyelnünk kell a fogalmakat taglaló szemantikai vitákra. Németországban (s természetesen máshol is Európában) a politikai szókészletben mély változások az alkotmányos-polgári átalakulással összefüggésben következtek be. Magyarországon a reformkorban és a forradalom idején keletkeztek számottevő változások a politika fogalomhasználatában, amikor szinte robbanásszerűen feltűntek a magyar szóhasználatban az új, alkotmányos berendezkedés kulcskifejezései. A politika szókészletének megújításában jelentős liberális politikusok – Széchenyi csakúgy, mint Kossuth – jártak élen, s ebben az időben olyan polgári fogalmak nyerték el magyar megnevezésüket, mint a felelős kormány és a miniszteri felelősség, a népképviseleti országgyűlés, a községi önkormányzat vagy a közvélemény. Ugyanakkor keresni kell, hogy a fogalmak mögött húzódó változás hogyan írható le: bizonyos, hogy egyenes vonalú, ok-okozati levezetésben nem, így nyilvánvaló, hogy például a polgár (vagy a nemes és a paraszt) fogalmából nem vezethető le a polgárosodás folyamata, ugyanis a polgárosodásban mint változásban a társadalom egésze játszik szerepet. A magyar reformkorban a történetiségnek ez a változásra épülő rendje tehát nagyon intenzíven megjelenik, amelyet azonban a róla szóló szakirodalom egyenetlenül, hol alaposan, hol pedig kifejezetten felszínesen vagy tévesen mutat be. Érthető módon a változás iránti érzékenység a XX. század elejének nagy szociológiai iskoláit követő (a stabilizálódott formákra és osztályszempontokra figyelő) alkotásaiból jobban hiányzik, aminek aztán például az a következménye, hogy a hagyományos politikai elit, a magyar nemesség történeti szerepét (s így persze az egész századot) illetően kifejezetten téves megítélések születtek, majd pedig ennek köszönhetően rögzültek a köztudatban (Péter, 1998). Ezzel a jelenséggel összefüggésben érdemes Bibó István egyik megfigyelését felidézni, amikor erősen hangsúlyozta a reformkori és a dualizmuskori nemesi generációk közötti időszakban bekövetkezett változás fontosságát, s az eltérések jobb megjelenítése érdekében, a két nemesi generáció közötti különbség világosabb kifejezése céljából határozottan, még „genetikai” eltérésekről is beszélt, és ismerjük el, joggal tette, hisz az első generációt olyanok reprezentálják, mint Széchenyi, Kossuth vagy Teleki László, a másodikat pedig pl. Tisza Kálmán (Bibó, 1986). Ugyancsak gyakran hiányzik a változás iránti érzékenység a nemzeti romantika XIX. század végi interpretációiból, illetve a magyar szellemi életben különösen erős, két nagy formációelmélet, a szellemtörténet és a marxizmus szemléletéből. E három vonulat ugyanis nagy hajlandóságot mutatott a történeti fogalmak szerepének időtlenítésére, például a függetlenségi küzdelmek vagy a keresztény-germán kultúrkör, illetve az osztályérdekek és -küzdelmek felértékelésére.

A megoldást a fogalom világos értelmezése jelentheti: magam úgy fogalmaznék, hogy a reformkor lényegét jelentő polgárosodás maga a változás. A magyar reformerek csaknem minden foglalkozási rendje, Arany Jánostól Széchenyi Istvánig kritikusa volt a múltnak és híve a változásnak. Irodalomtörténészek szerint Arany „eljut egy több százados történeti fejlődés koncepciójáig”. Széchenyi István első nagy művében, a Hitelben visszatérően, hosszú fejtegetésekben tárgyalja a kérdéskört. A változáshoz szükséges történeti perspektívába (múltjelenjövő) helyezkedve beszél: „A 11- ’s 14dik század törvényei elégtelenek ’s hibásak voltak a 17dik század szükségeire, ’s igy a 17dik századiak elégtelenek ’s hibásak a 19dik századéira”. Ebben a perspektívában indokolja a változást: „nem fogunk hazánk javára ’s diszére mindent olly józanon elintézhetni, hogy az utóink koron- ’s fokonkint határtalanul ne javithatnának még, mert a lehető legnagyobb tökéletesülés csak jövendő s boldogabb nemzetségek sajátja”.

A reformkori változás fogalmának értelmezése azonban nem könnyű, mivel e folyamat alakulásában sokféle, egymásnak ellentmondó tényező játszik szerepet: egyszerre bomlik részeire a rendiség, illetve az abszolutizmus és jelennek meg új formációk. Ez a hosszan tartó folyamat számos átmeneti jelenségből épül fel. S az egész változás polgári rendjét illetően is több bizonytalanság figyelhető meg: ki uralja az átalakulás folyamatát, a birodalmi kormány (s a vele szövetséges hazai konzervatívok) vagy a magyar modernizációs elit, – heves politikai viták éppen ekörül bontakoztak ki.

Természetes, hogy a társadalom polgárosodásának vonásai kezdetben látszólag szabálytalanul rendeződnek el, s csak egy idő után szerveződnek szociológiai csoporttá, addig sokszínű jelenségként, mondhatnánk szerepkörök formájában szétterülnek a társadalom arculatán. A képet jól jelenítik meg a sokszínű egyéni életpályák: Széchenyi Istváné, aki úgy hordozza a magyar arisztokrácia legkitűnőbb vonásait, hogy közben birtokain polgári haszonnal kalkulál, s szépírói ambíciókat is táplál, Ullmann Móré, aki pesti izraelita nagykereskedőként magyar nemességet vásárol, vagy Petőfi Sándoré, akinek atyja is felemelkedő vállalkozó-regálebérlő, ő pedig elsők között próbál költőként önálló polgári egzisztenciát kialakítani. A változás fontos eleme, a polgári tulajdon megteremtése önmagában is roppant összetett jelenségnek tekinthető, Kölcsey Ferenc gazdaságának ügyei jól ábrázolják ezt, ahogyan birtokának elkülönözése, vagyis a polgári földtulajdon megteremtése során összeütközésbe kerül saját rokonságával és a falu jobbágyságával, így e társadalomtörténeti folyamatban egy művelt bene possessionatus nemes modern törekvése a polgári tulajdon megszerzésére és hagyományos konfliktusai (jobbágy–földesúr között és a nemesi compossessoratusban kialakuló feszültségek) szövődnek egybe. A rendiség egész rendszere megmozdul, kisebb csoportok számára megnyílnak a változás kapui: a gazdag nemesség egy része modernizálja birtokait, a jobbágy-parasztság használatában lévő földek kb. egyötöde bizonytalan helyzetű, jelentős részéhez nem hagyományos (úrbéres) szerződések alapján jut, a mezővárosok kisebb csoportja örökváltsággal polgári földtulajdont szerez. Ám mindez kétségtelenül nem több sok-sok egyéni életútnál, talán mondhatnánk, polgári karriernél, amely azonban a sokaság számára csak később, a nagy reformok és a forradalom eredményeként válhat járhatóvá.

A szétterülő polgári vonások szociológiai csoportokká történő összerendeződése folyamatosan nyomon követhető a nagy törvényekben – például az 1848-as választójogi törvényben, ahol az „értelmiség” megformálódásának lehetünk a tanúi, miután a változás korai szakaszának jelzéseként a törvényalkotók a fogalmat mint csoportkategóriát még nem használják, csupán az azt kitöltő részelemeket (tanár, lelkész, színész stb.) nevezik meg –, vagy a konszolidáció nagy, 1869-cel induló népességstatisztikáinak a tabelláin, ahol a rendi vonásokat hordozó csoportok fokozatosan eltűnnek, újabb csoportok pedig, miután megnevezést is kapnak, besorolódnak a felmérendők közé.

A változás rendje Európában a francia forradalom (illetve a napóleoni rendszer) és az iparosítás tapasztalatainak a figyelembe vételével – térben és időben nyugatról kelet felé haladva – viszonylag hamar kialakult, s a következő nemzedékek politikai csoportjai saját, haladásról vallott elképzeléseiket ebben az összefüggésrendszerben alakították ki. A változás eme rendjét a kortárs Lorenz von Stein már nagyon korán, 1850-ben Geschichte der sozialen Bewegungen in Frankreich von 1789 bis auf unseren Tagen című művében kitűnően leírta. Egy konstruált átalakulási pályán elhelyezte az alkotmányos átalakulás irányát, és megállapította, hogy Franciaországban a korai nemzeti abszolutizmus rendeket és territoriális különbségeket korlátozó hatása miatt kedvezőbbek a feltételek, mint Németországban. 1868-ban a liberális szellemű báró Eötvös József John Stuart Millhez írt levelében ugyancsak ábrázolta a változás szakaszait, s olyan átalakulási ívet mutatott be, amelyben az abszolutizmus fontos szerepet játszik a rendiség lebontásában, miközben e szerep jelentőségét erősen eltúlozta, bár II. József ipartámogató politikájáról az erősen abszolutizmusellenes Kossuth is elismerően nyilatkozott (Hetilap, 1846. március 6.). E mellett Eötvös szólt a változások szociális akadályairól, a jövőben egymás ellen forduló (liberálisdemokratikus) irányzatok megjelenéséről is: azt hangsúlyozta, hogy a „kontinens minden államaiban, a feudális középkor és azon időszak között, melyben az újabb kor szabadsági mozgalmai kezdődtek, abszolút monarchiákat találunk, kisebb-nagyobb mértékben felvilágosodott despotizmust, mely midőn a középkorban fennállott szabadság ellen küzdött, az egyes osztályok kiváltságait megsemmisítve, egyszersmind az egyenlőség eszméjét készítette elő”. (Eötvös, 1976)

Németországban a rendi, a nemzeti és a territoriális széttagoltság komoly nehézségeket jelentett, s az egységesítő abszolutizmus hiányán túl az is megfigyelhető, hogy társadalmi mozgalmak sem bontakoztak ki, amelyek ezt a feladatot magukra vállalták volna. Ebből következik az átalakulásnak az a módja – s ennek reprezentatív leírójaként ugyancsak Lorenz von Steint emlegetik –, ahogyan Németországban a magánjog és a közjog szétválasztása formájában a gazdaságban a szabadság széleskörűen megformálódott (Stein, 1871), viszont a demokrácia nélküli jogállami fejlődés következtében az állampolgári egyenlőség megvalósulása elhúzódott. A német változásokban az alkotmányosodás folyamatát az állam dominálta (mintegy adományozta a társadalom számára), s az egyének csak nagy késedelemmel kaptak politikai szabadságot (Wehler, 1987).

A polgári modernizáció Ausztriában a németországihoz hasonló problémákkal küszködött (a nemzeti különbségek itt is komoly akadályt képeztek), ám jelentős eltéréseket is fel lehet fedezni. Itt az állam (a Habsburg-dinasztia) valamivel gyengébb volt, s a török kiűzése után a 600 ezer négyzetkilométernyi birodalmat nem tudta teljes egységbe integrálni, hanem a XVIII. század elején kiegyezést kötött az osztrák-német mellett legerősebb rendiséggel, a magyarral (Kosáry, 1990). A korábban is létező ellentétek a polgári reformok időszakában még nagyobb erővel jelentkeztek. A magyar polgári elitben némelyek úgy ítélték meg, hogy a metternichi rendszer a hazai reformok mellé állítható, s jobb híján őket támogatja majd, miután nem rendelkezett saját bürokráciával Magyarországon (Széchenyi és csoportja). Mások ebben az alternatívában egyre kevésbé bíztak, ezért az 1840-es években a társadalmi (ellenzéki) mozgalmak bázisának kiszélesítésén munkálkodtak, s megpendítették a birodalom föderális átszervezését is. Reálisnak látszott egy természet- és gazdaságföldrajzi, illetve közjogi (közigazgatási-bürokratikus) eltérésekkel alátámasztott duális államrendszer is (Varga, 1982).

1848 márciusában Magyarországon a liberális ellenzék jutott kormányzati pozícióba, s Pesten a Batthyány-vezette csoport alakíthatott kormányt. Ez a változás az állam és a társadalom viszonyában egy pillanatra új fejezetet nyitott meg: az áprilisi törvények az egy (magyar) politikai nemzet fenntartása mellett úgy mondták ki a törvény előtti egyenlőséget és a nagy társadalmi reformokat (jobbágyfelszabadítás, polgári tulajdon), hogy nem ejtettek szót sem a rendi, sem a nemzeti hovatartozásról – a törvények alanyaként a „honlakosokat”, az „országlakosokat” nevezték meg. Ez a lépés egyszerre volt korszerű, hiszen a kortársi nagy államfilozófiák is egyéni szabadságjogokról beszéltek, s nem ismerték fel a közösségi jogok jelentőségét, és nem praktikus, ugyanis a többi, Kárpát-medencebeli nemzet körében nem csillapította az elégedetlenséget, a Habsburg-dinasztia polgárháborút keltő és szabadságszűkítő lépései számára pedig kifejezetten kedvező beavatkozási lehetőségeket nyitott meg, amelynek a veszélyeire Wesselényi Szózatában már 1843-ban felhívta a figyelmet. Ennek ellenére Magyarországon a forradalom alatt a szabadságbővítés irányában tett lépések később sem szakadtak meg, sőt mind a különböző társadalmi csoportokkal, mind a többi, Kárpát-medencebeli nemzettel folyamatos, mindinkább felgyorsuló tárgyalások zajlottak, amelyek során a polgári állam a társadalomnak folyamatosan engedményeket tett. Az érdekegyesítés elgondolásai szerint a közéletet mindinkább demokratikus normák hatották át, így a törvényalkotás polgári szelleme nem csupán Pozsonyban, a Szent-Mihály utcában, az utolsó rendi országgyűlés falai között, az alsó tábla üléstermében, illetve a Prímási Palotában, a felső tábla üléstermében kezdett érvényesülni, hanem a társadalom hétköznapjaiban is, így például a demokratizmus „érzülete” oly mértékben meghatározó jellegűvé vált, hogy sokan voltak, akik nemesi családi nevük írásmódjában több-kevesebb következetességgel ugyancsak szakítani akartak a feudális múlttal, s „i”-t kezdtek használni az „y” helyett (Jókai, Csengeri stb).

A változás a francia forradalom logikáját mégsem követte – jóllehet a forradalom eszméi széles körben ismertek voltak, ám nem kaptak komoly társadalmi támogatást –, így a folyamatok 1849-ben nem futottak diktatúrába. A Debrecenbe költözött országgyűlésben nem az államhatalmi ágak diktatúrába hajló egyesítéséről, hanem azok mind pontosabb körülírásáról és elkülönítéséről folyt igen színvonalas vita, a roppant nehéz katonai helyzethez képest némelykor meghökkentően emelkedett színvonalú politikai elmélkedés. Mindez eltért a német változások jogszűkítő tendenciáitól, sőt egy jelentős elméleti határvonalat (ti. ’a szabadság alanya kizárólag az egyén lehet’ elvet) átlépve megszületett a szabadság újabb értelmezéseként Szegeden, júliusban a nemzetiségi jogokról és a zsidó emancipációról szóló törvény, nem véletlenül egy időben, hiszen az áprilisi törvények alapját képező, előbb említett liberális koncepció felülvizsgálatára volt ahhoz szükség, hogy bármilyen, etnikai vagy vallási csoportot megillető közösségi jogot – mint különleges jogot – megfogalmazzanak. A nem magyar nemzethez és az izraelita valláshoz tartozó polgárokat többletjogokhoz kellett juttatni ahhoz, hogy az egyenlőség megvalósulhasson, amely egyben a politikai egyenlőség megteremtésének irányába tett lépésként is értelmezhető.

Ez a kormányzati politika kétségtelenül a magyar forradalom egyik fontos tulajdonsága, amely a Kárpát-medence számos kultuszjellegű nemzetfelfogásának gyűrűjében a polgári természetű változások mozgató elemévé s az alkotmányosság zálogává vált a régióban. A magyar kormányzatok polgári szerepkörének kialakulásában döntő szerepet játszott, hogy a politika új elitje (a korábbi reformellenzék vezérkara) magával hozta az előző évek társadalmi mozgalmainak tapasztalatából az érdekegyesítés gondolatát, amely a közigazgatásban, illetve a törvényhozásban egyre szélesebb körben érvényesült, s így tartósan az állami törekvések rangjára emelkedett. Ez a politika azt jelentette, hogy állam és társadalom között kibontakozó tárgyalások során a két tényező között – Közép-Európában (ebben az összefüggésben Poroszországtól számítva a régió földrajzi, illetve társadalomtörténeti határvonalát) szokatlan módon – partneri viszony alakult ki.

A reformkori változások polgári természetének kiformálásában és a haladásgondolat (ellenzéki) mozgalommá szervezésében a magyar liberális csoport meghatározó szerepet töltött be. A kétkamarás rendi gyűlésben a változást elutasító konzervatívok kormánytámogatással a felső táblát uralták, ugyanakkor a vármegyékben és ennek megfelelően az alsó táblán a liberális ellenzékkel egyező arány alakult ki, így egészen az utolsó rendi országgyűlésig, a változás ütemében fordulatot hozó forradalom küszöbéig, a reformok számára roppant ingatag, ide-oda billenő helyzet alakult ki (Horváth, 1868). Az évtized közepén e működésképtelenség feloldására mind a kormányzat, mind a liberális ellenzék oldalán a politikai tényezők arculatát világosan bemutató (modernizációs) tervek születtek.

A magyar reformerek terveiket nem egy lépésben és nem azonos stratégia alapján alakították ki, polgári természetű elgondolásaikat törekvéseikhez illő polgári szerepkörökbe helyezkedve jelenítették meg. E szerepkörök megformálásakor, jóllehet döntő többségük nemesi származású volt, a feudális pozíciók számukra már nem bírtak meghatározó jelentőséggel, haladásprogramjaikat nem a feudális múltra tekintve dolgozták ki, hanem a változásoknak a francia forradalom óta megformálódó rendjében keresték és találták meg politikai helyüket. Helyzetük kialakításában sokkal inkább a társadalomismeretnek és a reformideológiák elfogadásának volt komoly jelentősége. A politikai pozíciók újszerűségére utal egy-egy jeles nagybirtokos reformer körül működő értelmiségi tanácsadó kör (például Széchenyi mellett Lunkányi János, Tasner Antal, Vásárhelyi Pál; Batthyány Kázmér mellett Nagy Károly, Klauzál Imre, Tóth Lőrinc). Változásról vallott elképzeléseik nem vezethetők le hagyományos csoportkötődésekből, így a hagyományos közösségekhez való kötődésnek is egyre kevesebb, az új, polgári-nemzeti közösségekhez (a romantika befolyásolta közösségeszményekhez) való kapcsolódásnak egyre nagyobb jelentősége lesz.

A magyar reformmozgalom vezető rétegének közösségi kötődései a nemzetiségi és a közjogi problémák hatása alatt sajátos kettősséget mutattak, amely a kulturális- és az államnemzet fogalompárral írható le, e mellett helyzetüket jelentős mértékben befolyásolta a birodalomhoz fűződő kapcsolat mélysége, összességében ezek a viszonyok gyakran egymást keresztezték, módosították vagy kioltották (Lemberg, 1964). A reformkorban közösség és egyén között winckelmanni értelemben vett új politikai szövetség kezdett kialakulni. Ezt a szövetséget az egész magyar romantika nagyra értékelte, segítségével ókori görög példára utalva a rendies kapcsolatokat felülbírálta, amely Széchenyire és Dessewffy Józsefre csakúgy jellemző, mint Kölcseyre vagy Kossuthra.

A hazai konzervatívok politikai önképében a modernizáció tagadhatatlanul egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ám ez jellemző módon elsősorban a gazdaság szabadságára és lényegesen kevésbé a társadalom szabadságának a megteremtésére vonatkozott, s az államhoz (birodalomhoz) fűződő kapcsolatukon – ellentétben a liberálisokkal – kevéssé változtatott, sőt reformer (újkonzervatív) csoportjuk túlságosan is idealizálta a fennálló abszolutizmus modernizáló képességét és szándékait. A liberálisok ugyanakkor új útra igyekeztek terelni a közösségszerveződés irányát, s polgári (nemzeti) elgondolást, az érdekegyesítés elvét ajánlották a soknemzetiségű, rendileg tagolt társadalomnak, amely a magyar nemzeti közösség köreiben – mint szociális és politikai program – mindinkább jól működött, a hazai más nemzetekkel való együttműködés tekintetében azonban, szociális engedményei ellenére, mint politikai program nem bizonyult sikeresnek, bár utóbbi tekintetében a külső intervenció szerepe sem lebecsülendő.

A magyar liberálisok reformtervezeteiket kezdetben mint személyes programot terjesztették elő, s benne a kor felfogásának megfelelően a történelemformáló személyiségnek nagy jelentőséget tulajdonítottak. A reformerek eme csoportjának reprezentatív képviselője Széchenyi István gróf volt, akit sajátos programja a jelentős európai liberális politikai gondolkodók közé emelt. Széchenyi a programadók első nemzedékéhez tartozott, aki a változás irányítását liberális reformerek elitszerűen szerveződő csoportjára bízta volna, s ezen belül elsősorban önmagának szánt vezető szerepet. A „projektánsok” csoportját kifejezetten nem rendies szellemben óhajtotta megszervezni, olyannyira, hogy a vagyoni és műveltségi kvalifikáción átszűrt elit (amely javaslataiért vagyoni felelősséget is viselt volna), felfogása szerint önmagát is folyamatosan reformálja. Naplójában, 1826-ban egy személyes példából kifutó elmélkedés keretében, önmaga és arisztokrata reformer társai életmódját bírálva jelzi, hogy a rendies társadalmi normák és a reformgondolkodás mennyire nem férnek meg egymás mellett: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját”. A vezető réteget nem tartotta elég felkészültnek, ám fejlődésképtelennek sem tekintette, 1826-ban feljegyezte: „úgy látom honfitársaim a képviseleti alkotmányra nem teljesen érettek”, de utóbb hozzáfűzte, „van bennük fogékonyság azzá válni”. (Széchenyi, 1978)

A magyar nemesség polgári átalakuláshoz fűződő viszonya roppant összetett volt, ahogyan maga az egész feudális rendies rendszer. Legnagyobb része nem támogatta, nem is értette a változások lényegét, haladni vágyó, művelt felső rétegének nagy politikai teljesítménye, hogy a 700 ezernyi nemesség (amely kb. másfél százezer votumot jelentett) számottevő részét (tartósan azonban nem több, mint felét) liberális (inkább ellenzéki) oldalra tudta vonni. A reformmozgalom legfelső vezető rétege (létszáma másfélszáz körül mozgott), így át tudta fogni az ország egészét, beleértve Erdélyt is. Benne birtokos nemesek és mágnások egyaránt feltűntek, s közép-európai összehasonlításban is komoly teljesítményt nyújtott. Szerepvállalása a Kárpát-medencében bármilyen reformhaladás alapját képezte, s ez egyben a környező régiók nemessége fölé emelte.

Ám ismét hangsúlyoznunk kell, hogy a nemesség polgárosodáshoz fűződő viszonya mennyire nem volt megnyugtató, hiszen elszegényedett és tájékozatlan része a kapitalista piac kialakulására érdektelenséggel tekintett, hiszen ott már komoly szerepre nem számíthatott. A tartózkodásnak elsősorban társadalmi, műveltségbeli okai voltak, a különféle etnikai vagy vallási csoportokhoz kötődés legfeljebb annyi jelentőséggel bírt, hogy a többség kultúrájától eltérő, nem előjogos polgárok érthető módon könnyebben kapcsolódtak a hagyományokat átalakító változásokhoz, így betölthettek multiplikátor szerepet. Európára tekintve, ilyen szerepet játszottak az Ibériai-félszigeten a mórok vagy zsidók, Magyarországon időben is változó mértékben németek, zsidók, görögök. De ez sem tekinthető etnikai-vallási csoportok állandó jellemzőjének, említsük csak a francia hugenottáknak a porosz modernizációhoz történő hozzájárulását, miközben német telepesek máshol Közép-Európában töltöttek be hasonló szerepet (Heckscher, 1955). Az új vállalkozói réteg szerepvállalása azonban kizárólag a hagyományos (ám változást szorgalmazó) uralkodó renddel (illetve egy-egy rétegével), így itthon a magyar reformer nemességgel (más körülmények között az állammal) való kooperációban járhatott sikerrel, amelyből mindkét félnek haszna származott, megértették ezt a magyar nemesi reformerek is. A nemesség jelenléte az átalakulás lendületét módosíthatta, amelynek azonban a társadalmi mozgalmak és a polgári haszon kalkulálhatóságának a fenntartása komoly határt szabott. Mindez Magyarországon csakúgy, mint Németországban, jól láthatóan befolyásolta a reformok, illetve a forradalom változási irányát (Press, 1988).

Széchenyi saját reformeri pozícióját rendszerek között mozgó, átmeneti helyzetnek tekintette, nem kötötte volna válságban lévő intézményekhez (rendiség, abszolutizmus). A tiszta és tudományos haladás érdekében a politikailag bizonytalan tömeg fölé helyezte pozícióját, felfogása közel állt Thomas B. Macaulay „megőrizhető reform”-jához. Ő és a hozzá hasonló reformer, akit a „templárius rend lovagjának” nevez, értelmezése szerint minden érdek felett álló, erkölcsi és kevésbé politikai tartalommal bíró, független szerepkörbe helyezkedik, így ez a típus, ha indokolt, értelmiségi teljesítményt nyújtva „önnön érdekei ellen beszél – és e nehéz győzelmet saját magán aratja” (Széchenyi, 1978). Széchenyi változáskoncepciója érezhetően konstruált rendszer, amely az európai politikai-filozófiai hagyomány teljességéből merít (Oakeshott, 2001). Egyszerre racionális és mechanisztikus, s mint ilyen a társadalom bonyolult érdekrendszereit kevéssé tudja befogadni (pedig a gyakorlati életre minduntalan hivatkozik). Széchenyi saját rendszerét örökösen féltette a tévedésektől (s a társadalmi erők „tervezetlen” politikai mozgásait ebbe a kategóriába sorolta), barátját, Wesselényit is a „tervezett” rendszer elrontásával vádolta, aki megzavarta a mechanizmus működését: „Wesselényi megrontotta egész politikai pályámat […] megrontá életem legértékesebb s leghasznosabb részét” (Jelenkor, 1843. január 29.).

Ugyanakkor a hazai változáselméletek összetettségét, szerveződési módját mutatja a magyar reformerek viszonya a nyugat-európai kortársi elgondolásokhoz. Miután eredeti elgondolások születnek, ezért a magyar szerzők a szerveződések logikája szerint válogatva emelnek át vagy utasítanak el a nyugati párhuzamokból egy-egy tényezőt. Például Jeremy Bentham munkásságából az emberiség iránti jóindulat, az utilitárius szemlélet vagy a törvények (és a törvényhozás) kritikáját egyetértően és hosszan idézhette mind Széchenyi, mind Kossuth, ám demokratizmusával már csupán Kossuth érthetett egyet.

Széchenyi államhoz (birodalomhoz) fűződő viszonya erős volt, ám nem kritikátlan. Miután a rendiségben nem bízott, a birodalmi kormánnyal való együttműködésnek mindvégig híve maradt, ez a konzervatívokkal kapcsolta össze, ám közeledését feltételekhez kötötte. A felvilágosult birodalmi politikát arról győzködte: „Magyarországon, ha minden szenvedély lecsillapodott, lehetne olyan hitele, hogy a dixi valamilyen formáját bevezethetné”. Metternichhel kapcsolatos terveit szövögette leghosszabb ideig, ám a reménytelenséget újra és újra megtapasztalni volt kénytelen. A főkancellár műveltségét „középkoriasnak” ítélte – gyakran emlegette, hogy Metternich politikai műveltségét kis, feudális, német udvarokban szerezte meg, – ennek ellenére fel-felsóhajtott: „ha ezt az embert fokozatosan rábírhatnám, hogy a jövőben ő is – az én eszményem érdekében dolgozzék”! Ám minduntalan szembe találta magát a korszerűtlen udvari politikával, ilyenkor „az uralkodóház abszolutista felfogására”, korszerűtlenül gondolkodó főhercegekre és József nádorra panaszkodott, végül mégis óhajtotta: „egy fejedelemre lett volna szükségem, akinek lelkébe az igazi filozófia magvait, a liberalizmust elhinthettem volna” (Széchenyi, 1978).

Szükséges felidéznünk a változások másik nagyhatású interpretátora, Kemény Zsigmond felfogását is, aki nem csupán ábrázolója, hanem aktív résztvevője volt a reformkori politikai vitáknak. Sőt számos megnyilatkozása mellett ebből az időből legismertebb művével, a Korteskedés és ellenszereivel világos pozíciót foglalt el. Úgy tűnik, hogy őt befolyásolhatták (a feltétlenül mérlegelendő politikai csoportkötődései mellett), sőt határozottan megtéveszthették a Széchenyi körül kialakult politikai (ideológiai) fénytörések, amelynek aztán tudomány- és közgondolkodástörténeti következményei egyaránt lehettek, hiszen ebből fakad az „egyensúlytalan” ábrázolás a Széchenyiről, Wesselényiről, illetve a 48/49-es forradalomról írott politikai esszéiben. Nézetei később széles körben elterjedtek, s az ott olvasható beállítások később másoknál már mint tudományos evidenciák tűnnek fel.

Kemény Forradalom után című esszéjének bevezető soraiból kiderül, hogy az átalakulás eszméinek mindegyikét nem fogadta el: „E sorok írója nem minden kornak embere. […] A múlt forradalom alatt is ő kettőt nem tudott elhinni, ti. hogy a győzedelem esetében mint független ország fennállhassunk, s hogy megengedhesse Európa e győzedelmet”. E soroknak a horizontja lényegesen szűkebb (és más irányú) a ’40-es évek, illetve ’48/49 szélesülő politikai-ideológiai világánál. A változásokat (illetve azok egy-egy vonását) bíráló korrajzának alakulásában a reformkor sok bizonytalanságot hordozó s átmeneti jelenséget tartalmazó történeti viszonyainak csakúgy szerepe lehetett, mint magának a regényírónak, aki ezzel a történeti anyaggal dolgozott (Szegedy-Maszák, 1989). Gondolkodását áthatotta a reformkor bizonytalanságérzést visszatükröző „közérzülete”, amelyből valószínűleg ő sok mindent világosan megértett s megérzett, másokat csupán sejthetett, végül is nem véletlenül kerül regényírói figyelmének középpontjába az ugyancsak átmeneti helyzetben lévő, nagyhatalmakkal birkózó késő középkori Erdély. A változásokkal összefüggésben a nemzeti öngyilkosság-élmény műveiben Mohács-élményként folyamatosan jelen van, a Korteskedésben csakúgy, mint a Zord időben. A változás teljes horizontjával szembeni bizalmatlansága teremti meg politikai fogalomkészletének jórészét: az egyensúlyt megzavaró tragikus hősök; a külpolitika elsődlegessége (birodalom) a változásokat ösztönző társadalmi mozgalmakkal szemben; veszélyes politikai mozgalmak („rajongók”), amelyek romboló erővel vannak felruházva.

A ’40-es évtized a magyar közgondolkodásban egy fogalomhasználati vitával köszöntött be, amelyet a Kossuth szerkesztésében megjelenő Pesti Hírlap azzal robbantott ki, hogy az előző évtizedben jobbára Széchenyi által kidolgozott haladási irányt demokratikus szellemben kezdte átértelmezni. Széchenyi a változásra élénken reagált, Kossuthtal kirobbant vitája, a Kelet Népe-vita a polgárosodás módjáról szólt, de szemantikai küzdelem is volt, amely elvezetett a különböző társadalmi és politikai pozíciók pontosabb definiálásához. Széchenyi az „ész” és a „szív” fogalompárral igyekezett az eltérő haladási irányok kivitelezhetőségét megjeleníteni, illetve ellenfelét lejáratni, ezzel szemben Kossuth Széchenyi számára a „legnagyobb magyar” szerepkört jelölte ki, amellyel kevésbé hatékony, reprezentatív politikai pozícióba igyekezett őt szorítani. Eötvös s mások pedig azt hangsúlyozták, hogy Széchenyi az értelmezésben üres fogalmakat használ. Valóban, többen – például Batthyány Lajos – a Pesti Hírlap programjának tartalma (demokratizmusa) s nem pedig modora ellen emeltek kifogást. Ez a vita aztán a ’40-es években megnyitotta azt az élénk eszmecserét, amelyben a hazai politika majdnem minden tényezője a nyilvánosságban csakúgy, mint háttérfórumokon állást foglalt (ide olyan szövegek sorolhatók, mint például Széchenyi akadémiai beszéde, majd Wesselényi, Kossuth, Széchenyi, Eötvös válaszai vagy Metternich politikai aforizmái).

Az ilyen viták mindenhol komoly szociális és politikai feszültséggel jártak (Koselleck, 1989) – s a hazai közéletben is ezt tapasztalhatjuk. Az 1842/43 fordulóján kibontakozó szemantikai küzdelemben Széchenyi roppant ellentmondásos pozíciót próbált elfoglalni: saját modern kormánypártiságának a kidolgozására és a vele szemben álló (Wesselényi–Kossuth fémjelezte) politikai iskola diszkreditálására törekedett, ám ez szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult számára, így mindinkább elszigetelődött. A nagyon izgalmas birodalompárti modernizációs politikai pozíció megformálódásának egyik legfőbb akadálya maga a birodalmi kormány volt, amely nem dolgozott ki a hatalmas, 600 ezer négyzetkilométernyi területet átfogó, az egyes részeket egyenrangúan kezelő fejlesztési koncepciót (Andics, 1973). Ezzel szemben – a kormány irányából érkező erős nyomás ellenére, amely nem vált feltétlenül az érintettek hátrányára, hiszen népszerűségüket növelte – a Pesti Hírlap és politikai köre mindinkább megerősödött, s ráadásul Kossuth egyre színvonalasabban tudta körülírni a maga demokratikus irányban nyitott politikai pozícióját (Szabad, 1977). A birodalmi kormány köreivel, illetve Széchényivel kibontakozó politikai vita azzal is járt, hogy Kossuth reformelképzelései közé besorolódott, és mind nagyobb jelentőségre tett szert a korszerű alkotmányos ellenzéki pozíció kiformálása, amely jellemző módon az újonnan szerveződő polgári nyilvánosság két korszerű fórumán indult el. Amíg lehetett, a Pesti Hírlap hasábjain, amikor viszont a kormány a hírlapot a szerkesztő kezéből manipulatív módon kivette, egy legalább annyira célhoz illő új fórumon, az ún. „szociális mozgalom” keretei között.

A magyar liberálisok széleskörű társadalomismerettel rendelkeztek, közülük került ki a magyar statisztika első jelentős alakja, Fényes Elek, de egyébként is a vármegyei tapasztalatok nem csupán provinciális szellemet, hanem a valóságot magát is közvetítették számukra. Nem ismerünk bőségesebb és mélyebb nemességkritikát, mint ami az országgyűlési választások idején, 1843-ban, a Pesti Hírlap hasábjain megjelent. A Wesselényi–Kossuth-„iskola” erre a nemességkritikára (továbbá a birodalmi kormány alkotmányértelmezésének bírálatára) és nem pedig a hagyományos gravaminális (rendies) doktrínára építette fel új, alkotmányos ellenzéki pozícióját.

Kossuth többnyire átgondoltan, de néha a körülmények (a rendiség vagy a birodalmi kormány) által kényszerítve, rögtönzéssel fordult újabb és újabb politikai intézmények felé. A börtönből frissen szabadult politikai elítéltként a bécsi kormány titkos (általa nem ismert) intézkedései irányították egy újság élére, amelyet aztán kitűnő érzékkel a polgári nyilvánosság egyik legfontosabb tényezőjévé formált. A politikai sajtót mint a kritikai nyilvánosság eszközét a vármegyék (a rendi nyilvánosság) véleményének korlátozására és javítására használta fel nagy sikerrel, ide vonatkozó álláspontját a következőképpen foglalta össze: „A sajtó puszta eszmecsere, […] a törvényhatóságok […] a törvényhozásnak megannyi factorai. – Igen kívánatos volna, hogy a közvélemény alakulásának eme két tényezői egymással karonfogva járhatnának” (Pesti Hírlap, 1843. március 12.). Ám miután a kormány szándékai nem teljesültek, a modern véleményformálás Kossuth által kifejlesztett fórumát kivették a szerkesztő kezéből. Ezt követően, az 1843/44-es országgyűlés végén a szerveződő „szociális mozgalmak”, ezen belül a Védegylet felé fordult figyelme.

Kossuth a Védegyletet valamiféle politikai nyomáscsoportként értelmezte, amellyel a birodalmi kormány és a hazai konzervatívok reformokat ellenző álláspontját igyekezett fellazítani. 1845 márciusában Wesselényinek azt írta: „a házi adónak még évekig ellen állott volna az olygarchia, most a jövő diétán keresztül megy, a kormány már elhatározá kezébe venni a kérdést, nehogy ez is nélküle történjék meg”. Kossuth szándéka kétségtelenül célba talált, hiszen a kormány azonnal az egyesületi élet és az azt szabályozó törvények felülvizsgálatába kezdett. Az államkancellár 1845-ben előterjesztést készített az egyesületi életről, s a gouvernamentális konzervativizmus szellemében osztályozta a különféle egyesületeket. Az újabbakat veszélyesnek tartotta, sőt hazaárulással vádolta meg. Kesergett a változások miatt, s nosztalgiával tekintett vissza az előző húsz évre. Az új mozgalmakkal szemben konzervatív kifogásokat hangoztatott, és azt mondta, hogy a „társadalom alapjait bomlasztják”. Szembeállította velük a konzervatív államérdeket, s ellenükben a hatóságokat megillető gyámsági jogok (Obervormundschaftliche Rechte) gyakorlását szorgalmazta (Metternich, 1883).

A hazai reformerek Metternich előbb kifejtett felfogásával is hadakozni kényszerültek, amikor politikai mozgalmakkal kapcsolatos felfogásukat kialakították és képviselték. Kossuth mutatta meg legvilágosabban, hogy a demokratikus koncepcióra épülő új politikai mozgalmak szerveződési elveit milyen mélyen beépítették szabadságfelfogásukba, amikor a Védegylet igazgatójává történt megválasztásakor így fogalmazott: „mióta meggyőződésem megszilárdult, és úgy szólván életemnek iránya formulázva lőn, nemzeti nagy fontosságot a socialis téren munkálkodásba helyeztem”, mert „minden ember individuális szabadságával egy complet status […], mellynek sikerét minden más, hasonló lelkesedéstől búzdított hazafiak hozzá járulása tágítja, s az egésznek, azaz több tagoknak össze illesztéséből egy czélra törekvő morális nagyságot teremt” (Magyar Országos Levéltár, R.104). Az államérdek konzervatív megfogalmazásával élesen szemben álló Kossuth szabadságértelmezése közgazdasági kérdésekben a következőképpen mutatkozott meg: egyrészt a gyakorlatilag merkantilista gazdaságpolitikát folytató birodalmi kormánnyal szemben a népérdekre hivatkozva a tiltó vámok mellé állt, ugyanakkor e lépését „szentségtelen kénytelenségnek” nevezte, és hangsúlyozta, hogy a „szabadság földi bálványom”, amelyet a „statusgazdászat számvető mezején sem tagadom meg”; a védvámrendszernek „kényszerítésből” vagyok az embere, miután „a szabad kereskedésé lenni nincsen módomban” (Hetilap,1846. március 10.).

Ugyanakkor jól látható, hogy Kossuth nem volt az ideológiák rabja, például közgazdasági kérdésekben a legkorszerűbb eszmék híveként mutatkozott be, és a liberális felfogást a vámokkal összeházasító Benjamin Franklinhoz hasonlóan azt gondolta, hogy „minden nemzetnek saját gyakorlati viszonyaiból kell statusgazdászati tudományának positív theoriáját levonni”, így a sajátos modernizációs politikát folytató birodalmi kormánnyal szemben nem kívánt felesküdni kizárólag egyik vagy másik doktrínára, hanem igen praktikusan gondolkodva, egy-egy politikai utat a „statusgazdászat […] körülményeinek kellékeiből” igyekezett levonni. A doktrinér gondolkodást általában sem kedvelte, mivel úgy vélekedett, hogy „az ideológia antithesisei következetesen keresztül vive egyenlően képtelen eredményre vezetnek” (Hetilap, 1846. január 16., február 23., március 10.).

A reformkor második évtizedének politikai vitáiban egyre több jövőre nyitott fogalom tűnik fel – miként a polgári-alkotmányos átalakulás európai modelljében máshol is –, abból a célból, hogy a partnerek a meghódítandó társadalmi-politikai pozíciókat elfoglalják. A modernizáció emberét erősen foglalkoztatta a változás, azon belül a jövő, és ennek során nem kerülhette meg a „van” mellett a „legyen” elemzését sem, feltűnik ez a modellalkotó Lorenz von Steinnél csakúgy, mint több hazai reformernél. Széchenyitől kezdve Kossuthig sokan és nagyon gyakran hivatkoznak például a még nem is létező közvéleményre, ezzel a modern szuverenitás-elmélet egyik legfontosabb elemét emelik be az érvrendszerükbe, hogy követeljék azt az ugyancsak még reménykedésekben létező polgári alkotmányos berendezkedést, amelyben aztán méltó helyet foglal majd el az említett és kialakulóban lévő polgári közvélemény és társadalmi nyilvánosság is.

Ezt a politikai viselkedést tudományos interpretációk is gyakran félreértik: a reális és irreális politika fogalmát vezetik be e viták lényegének bemutatása céljából. Ám értelmezések helyett maguk is belehelyezkednek a korabeli vitákba (az elbeszélt történet részévé válnak, így az objektív ábrázolás szinte lehetetlenné válik), a szereplőket (Kossuthot, Wesselényit csakúgy, mint Széchenyit vagy Deákot) héroszként, váteszként vagy sztoikus bölcsként mutatják be, s azt kutatják, kinek van igaza, ki a realista és előrelátó politikus – amelyet látszólag a kortársak is megerősítenek, főként az ellenfelek igazságait illetően –, pedig lényegében nincs itt másról szó, mint ami Nyugat-Európában az alkotmányos átalakulásért folytatott küzdelmek során folyamatosan tapasztalható. A hazai politika is egyre modernebbé válik: tényezői a nemesi mentalitást mindinkább félretéve polgári szerepkörbe helyezkednek; politikai helyzetük kijelölése pedig pozíciószerző szemantikai viták keretében zajlik, ahol a pozíciókat előbb nyelvileg igyekeznek a szereplők megfogalmazni, hogy később egyáltalán megszerezhetők, elfoglalhatók legyenek (Koselleck, 1989). Ilyenkor a politikai fogalmak tapasztalati és várakozási tere természetesen valamelyest eltávolodik egymástól, e folyamatban keletkeztek máshol is az újkori „izmusok” (liberalizmus, modern konzervativizmus, szocializmus), amelyek a rendi keretekből kioldódott tömegeket igyekeznek mozgósítani és újrarendezni. A reformkor politikai tényezői, különféle pozíciószerző liberális és konzervatív csoportok csakúgy, mint a birodalmi kormány olyan fontos személyiségei, mint Metternich, a helyzetet többé-kevésbé felismerve hasonlóképpen jártak el, körülírták saját, modernizációhoz fűződő viszonyukat, s gyakran kétségbe vonták az ellenfél helyfoglalásának hitelességét.

Metternichnek az 1840-es évek közepén sok gondja akadt Magyarországgal, mivel ott a polgári modernizáció értelmezése körül méltó ellenfelei adódtak, olyanok, akikről az államkancellár munkásságát méltató egyetemi disszertációk szerzői – Heinrich Ritter von Srbik és Viktor Bibl csakúgy, mint Henry Kissinger – reális ábrázolás esetében ugyancsak joggal emlékezhetnének meg. 1844-ben a főkancellár magyar politikai ellenfeleit udvari hangnemű elmélkedésében jellemezte (Metternich, 1883). Aforisztikus elmélkedésének alapját az képezte, hogy hosszú készülődés után a birodalom vezetői (a birodalmi kamara elnöke) – többek között magyar reformkonzervatívok ösztönzésére – maguk is kidolgozták saját modernizációs elképzelésüket, amelyben Magyarországnak gazdasági és politikai értelemben egyaránt alárendelt szerepet szántak (Varga, 1982). Metternich herceg az abszolutista udvar szellemében és a birodalom átalakítási programjának figyelembe vételével jelölte ki magyar vitapartnereinek polgári politikai pozícióját, olyanok pozícióját, akik közül többen államtudományi ismeretek tekintetében az államkancellár képességei és tájékozottsága fölött állottak.

Metternich elmélkedésében már nem vonta kétségbe a változás szükségességét, ám úgy vélekedett, hogy az utat jól kell megválasztani, amely csak az állam viszonyainak pontos ismeretében történhet meg. A viszonyok helyes interpretációja pedig nem jelenthet mást, mint, hogy a magyaroknak szükségük van a birodalmi kormányra, mégpedig arra, amely éppen regnál! Ebben a tekintetben a magyarok nem választhatnak, mivel az ország (a közjogi elkülönülés ellenére, amelyet Metternich elismert, sőt újabban bizonyos rendi formák fenntartását szükségesnek is tartotta) politikailag a birodalom része, s ezt – mint hangsúlyozta – nagy értéknek kell tekinteni, ugyanis egyébként a magyar királyság már áldozatul esett volna a változások során szükségképpen fellobbanó forradalmi mozgalmaknak (Metternich, 1883). Kijelentette, hogy a változásokhoz szükséges eszközökkel kizárólag a birodalmi kormány rendelkezik, majd magabiztosan továbblépett, s már csupán a célok és az ehhez rendelt eszközök kiválasztásán gondolkodott. A magyar történeti alkotmányt a királlyal, illetve a birodalmi kormánnyal azonosította, ezáltal a magyar ellenzéki csoportok működése alól az alkotmányos alapokat is kihúzta, mégpedig azért, hogy a birodalmi kormány leváltása szóba se jöhessen. A parlamenti váltógazdaság polgári alkotmányos technikája (vagyis a modern szuverenitáselméleten alapuló rendszerek) nem része ennek a modernizációs programnak, utóbbit Metternich a civilizáció hiányára való hivatkozással amúgy is kivitelezhetetlennek tartotta (nem fejtve ki az civilizálatlanság okát és tartalmát), a nagy polgári alkotmányos rendszereket csakúgy, mint a polgári köztársaságot, illetve a valóságos alkotmányos monarchiát.

Metternich a változást felülről, a létező abszolutizmus intézményrendszerének irányításával – a korszerű szuverenitáselméletek kizárása mellett – gondolta megvalósítani, amelyhez Magyarországon a történeti intézményekben, elsősorban a kétkamarás rendi gyűlésben igyekezett többséget szerezni. Ehhez azonban az országgyűlés alapos megreformálására volt szükség. Ezért az országgyűlés azon intézményeinek működését kifogásolta, amelyek az ellenzék kezében voltak: az alsó táblára és a karzatokra utalt, ám figyelemre méltó, hogy épp a szóba hozott fórumokon bontakozott ki leginkább reformtámogató hangulat (vagyis a rendies szellem visszaszorulása és a polgári nyilvánosság térhódítása), tehát az államkancellár rendteremtés címén valójában a változás egyik, számára elfogadhatatlan modelljének visszaszorításán munkálkodott. Látható, hogy ilyen irányú elgondolásai mögött talán magyar javaslattevők állanak: az országgyűlési ellenzék jogszerűtlenségének körülírásánál Széchenyi memorandumaiból vehetett át ötleteket; a szabad királyi városok szigorúbb kormányzati függésbe vonásának, alsótáblai szavazatarányuk növelésének gondolata, s mindkettőnek az ellenzék visszaszorítása érdekében történő felhasználása Eötvöstől is származhatott. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy – ha ez így van – az államkancellár az említett memorandumok lényegi, polgári alkotmányos tartalmát kiszűrte (legfeljebb a rendi alkotmányosság abszolutizmus felé fordítását tartotta elképzelhetőnek, a rendi különállásra épülő polgári alkotmányos fordulatot elvetette, az államkonferencia többi vezetőjével együtt), s a szerzőkkel – őket mintegy eszköz szintre lesüllyesztve – komoly politikai együttműködésre nem törekedett.

Széchenyi modernizációs elgondolásait Metternich csakúgy „abszurdnak” minősítette (azt hangoztatta, hogy vannak, akik hidak építésére tesznek javaslatot, anélkül, hogy a hozzájuk vezető „utak” megépültek volna), mint az ellenzék terveit, sőt utóbbi esetben hazaárulást is emlegetett az új társadalmi mozgalmakkal összefüggésben: az ellenzék régi intézményeit (elsősorban a vármegyéket) rendi fórumoknak nevezte, az újabbakat, például az 1843/44-es országgyűlésen létrehozott Védegyletet viszont romboló erejűnek és károsnak minősítette (Metternich, 1883).

Az Államkonferencia a magyarországi politikai folyamatokat 1844 után erőszakos eszközökkel, az adminisztrátori rendszeren keresztül igyekezett uralni, s a változások irányítását, Széchenyiék reményeit szegve, nem kívánta független személyiségek kezébe adni. A gazdasági modernizációt szolgáló reformokat (hitelügy, közlekedés fejlesztése, városok ügye) már korábban az összbirodalminak nevezett, lajtántúli érdekektől tették függővé, amelyeket a társadalmi reformok esetében (ősiség, közadózás ügye) rendi-nagybirtokos érdekek méltánylásával vegyített. A protestánsok jogainak kiterjesztését a katolikus hierarchia érdekeinek rendelték alá, így próbálva kivonni a vallásszabadsággal összefüggő követeléseket a modern szabadságteremtés folyamatából, ám végeredményben kevés sikerrel, mivel egy idő után például maguk a protestáns vezetők kapcsolták össze saját szabadságuk kivívásának ügyét a politikai szabadság kérdéskörével, s 1848 januárjában majd májusában a Tiszántúli Református Egyházkerület Konzisztóriuma a reformok lassúsága és töredezettsége miatt egyenesen a „bevett felekezet” fogalmának eltörlését terjesztette a nyilvánosság elé, amely értelmezésük szerint nem jelentett mást, mint „általános lelkiismeret szabadságot, hitfelekezetek közötti teljes és tökéletes egyenlőséget” (Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, I.1.b).

A szociális feszültségek veszélybe sodorhatták a változásokat. Erre a magyar liberális reformerek élénken reagáltak, s modernizációs terveiket összekapcsolták a pauperizáció megszüntetésének gondolatával, a birodalmi kormány viszont ezt a társadalmi jelenséget közigazgatási kérdésnek tekintette. Ez elgondolás jegyében 1847 elején a vármegyékre hárította a súlyos éhínség leküzdésének terheit, központi elgondolás pedig nem született.

A központi kormányzati intézmények már 1843-ban is törekedtek az országgyűlési követválasztások manipulálására, s terveket dolgoztak ki – nem is sikertelenül – jeles ellenzéki vezérek, például Deák, Klauzál, Pulszky Ferenc mandátumszerzésének megakadályozására. Ennek során a hazai politikai viszonyokban a pozíciók szélre csapódtak és megmerevedtek. A Magyar Kancellária új vezetői, Apponyi György gróffal az élen, mindinkább a kezükbe vették az intézmények közvetlen irányítását, s a manipuláció legkülönbözőbb eszközeit bevetve több vármegyében sikeresen megzavarták az ellenzék helyi bázisait. A feszültségek az ellenzéki megyék megrendszabályozásakor már 1845-ben egészen szélsőséges formát öltöttek, a kormányintézkedéseket némelykor véres események kísérték – elsősorban Hont és Bihar megyei tisztségviselők megválasztása közben – , olyannyira, hogy a Bihar megyei választási skandalumok kivizsgálására különbizottságot kellett kinevezni, amely nagyon figyelemre méltó anyagot állított össze a helyi (nemesi) politikai vezetőréteg mélyén lezajló változásokról, különös tekintettel az eszmékhez és intézményekhez kötődő viszonyok helyzetéről (Magyar Országos Levéltár, József nádor titkos levéltára. N.22.). Ebben a tükörben a helyi vezetőrétegek töredezettsége, nehezen integrálható érdekei csakúgy megmutatkoztak, mint az udvari abszolutizmus konzervatív taktikája.

Később a kormányzat taktikája átgondoltabbá vált – Apponyi valóban szorgalmas és munkabíró hivatalnoknak bizonyult, s az utolsó rendi országgyűlést megelőző választások idején a vármegyék kormánypárti vezetői (főispánok, adminisztrátorok, alispánok, másrészt az udvar közvetlen szolgálatában álló kamarai tisztségviselők) kéthetente, havonta ismétlődően a magyar főkancellárnak eljuttatott (amúgy társadalomtörténeti szempontból kifejezetten érdekfeszítő) jelentésekben tárták fel családi kapcsolatokig lehatolóan a helyi társadalmak szociológiai hálóját, abból a szempontból, hogy miként lehetne akár korrupció árán a konzervatív államérdeket a vármegyékben érvényesíteni. Ez azt jelentette például, hogy a Magyar Kancellária vármegyei alispánok egész sorát igazította el, milyen követutasítások szülessenek az országgyűlés várható tárgysorozatába kerülő ügyekben. Másrészt a vármegyék élén álló személyek vizsgálták a szóba jöhető alsótáblai követjelöltek esélyeit s a választások lebonyolításának körülményeit. A követjelöltek személyéről a Magyar Kancellária és a vármegyék tisztségviselői között élénk eszmecsere bontakozott ki, például gróf Zichy Ödön Fehér megyében felsorolja az esélyes jelölteket: Kandó Kálmán első alispánt, „kit a református nemesség felekezetbéli érdekénél fogva pártol”, Fiáth Ferenc helytartósági tanácsnokot, „kit a józanabb rész támogat”, Szluha Benedek főbírót, „kit ezen nevű családnak befolyása támogat”. „Ezeken kívül pedig Cserna Károly tiszti fő ügyvéd, Salamon Károly közbirtokos, és mint újabban mondatik Gróf Batthyány Kázmér is, mint az ellenzéki párt kijelöltjeik szóba vannak.” – Apponyi a jelentés hátlapjára feljegyezte, hogy Fiáth Ferenc megválasztását kell támogatni (Magyar Országos Levéltár, Magyar Kancellária Levéltára. A.135.).

Ezzel egyidőben Széchenyi továbbra is a kormánnyal történő együttműködést erőltette, sőt a Helytartótanácsban 1845-ben megbízatást vállalt, s midőn önmagát „józan progresszistának” minősítette, az ellenzéket továbbra is kritizálta. Ám eközben két erős és egymástól mindinkább eltávolodó politikai pozíció közé szorult, így önálló (a két pozíció bizonyos elemeit kombináló) birodalmi reformprogram kidolgozásának és megjelenítésének az esélyei egyre inkább lehetetlenné váltak. Eötvös a csapdákat most elkerülve ezt nem tette, hanem – látva a birodalmi alternatíva követhetetlenségét – egy időre visszahúzódott az ellenzék soraiba. Az ellenzék elitje viszont még határozottabban az alkotmányosság bázisának hazai és egy idő után örökös tartományokbeli kiszélesítésén munkálkodott – így reagált az Államkonferencia lépéseire –, újabban már egyre inkább ettől remélve saját alkotmányos programjának sikerét is. Ilyen szellemben szorgalmazta például Deák 1847-ben egy ellenzéki konferencián az osztrák tartományokban az alkotmányos szellem felélesztését, amely reményei szerint a polgárosodó Magyarország helyzetét is erősíthetné, Szentkirályi pedig új szerződés megkötését ajánlotta „a nép, az arisztokrácia és a monarchia között”, amely az államot helyezné új bázisra (Barta, 1951).

A politikai erők helyzete azonban februárig–márciusig már nem sokat változott. A változás rendjét majd a forradalom módosítja, amely a várakozási horizont (Erwartungshorizont) kiszélesülésével járt együtt. Erre érthető módon a leginkább felkészültek, a már korábban is a rendi-nemesi pozíciótól elemelkedő és folyamatosan polgári szerepkörben működő, a szociális kérdések iránt érzékenységet mutató reformerek reagáltak kitűnően. Közreműködésükre komolyan szükség is volt a változás folyamatának előrelendítésében, hiszen a polgárosodás kiteljesítése további politikai döntéseket igényelt. Nekik, ill. egyik csoportjuknak, a kormányra kerülő liberálisoknak köszönhetően a várakozási horizont nem került túl távol a tapasztalati tértől (Erfahrungsraum), így az átalakulás reális keretek között maradt (elkerülte a forradalom radikális irányzatát, s elhárította – amíg lehetett – a konzervatív abszolutizmus visszatérését), sőt a többség számára kedvező irányban haladt előre, s ezáltal a társadalom igényeit visszatükröző, demokratikus jelleget öltött.


Kulcsszavak: változás, polgárosodás, nemesség, polgárság, reformkor


IRODALOM

Andics Erzsébet (1973): Metternich und die Frage Ungarns. Akadémiai, Budapest

Barta István (s. a. r., bev.) (1951): Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Akadémiai, Budapest

Bácskai Vera (1989): A vállalkozók előfutárai. Magvető, Budapest

Bloch, Marc (1996): A történész mestersége. Osiris, Bp.

Eötvös József (1976): Levelek. (szerk., bev. Oltványi Ambrus). Magyar Helikon, Budapest

Heckscher, Eli F. (1955): Mercantilism. Macmillan Company, London–New York

Horváth Mihály (1868): Huszonöt év Magyarország történetéből. III. k., Ráth Mór, Budapest

Koselleck, Reinhart (1989): Vergangene Zukunft. Suhrkamp, Frankfurt/Main

Kosáry Domokos (1990): Újjáépítés és polgárosodás, 1711–1867. Háttér, Budapest

Lemberg, Eugen (1964): Nationalismus. I–II. Rowohlt, Hamburg

Metternich-Winneburg, Richard (Hrsg.) (1883): Aus Metternichs nachgelassenen Papieren. 5. Bd. Wilhelm Braumüller, Wien

Oakeshott, Michael (2001): Politikai racionalizmus. Új Mandátum. Budapest

Péter László (1998): Az Elbától Keletre. Osiris, Budapest

Press, Volker (1988): Adel im 19. Jahrhundert. Franz Steiner. Stuttgart

Stein, Lorenz von (1871): Az államigazgatás és igazgatási jog. (ford. Kautz Gyula). Pest

Szabad György (1976): A polgári átalakulás megalapozása 1848–49-ben. In: Spira György – Szűcs Jenő (szerk.): A negyvennyolcas forradalom kérdései. Akadémiai, Budapest

Szabad György (1977): Kossuth politikai pályája. Kossuth, Budapest

Szegedy-Maszák Mihály (1989): Kemény Zsigmond. Szépirodalmi, Budapest

Széchenyi István (1978): Napló, (szerk., bev. Oltványi Ambrus). Gondolat, Budapest

Varga János (1982): Helyét kereső Magyarország. Akadémiai, Budapest

Wehler, Hans-Ulrich (1987): Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Beck, München




<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra