Magyar Tudomány, 2007/12 1646. o.

Könyvszemle



A Balkán és Magyarország. Váltás

a külpolitikai gondolkodásban?


Napjaink és a közelmúlt feszültségekkel egyik leginkább terhelt térsége a Balkán. A közelmúlt válságai és háborúi sokszor helyezték a régiót a híradások vezető helyére. Hazánk a térséggel való szomszédság, a közös múlt, a meglévő és potenciális kapcsolatok, ill. határon túli nemzettársaink révén mindig érzékenyen reagált a Balkánon zajló folyamatokra. Mindez igaz akkor is, ha hivatalos stratégiája, a Balkánnal foglalkozó tudományos-szakmai intézménye a közelmúltig nem volt. A Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent kötet, az annak alapját jelentő konferenciasorozat és a hátterét adó szakmai műhely a tudományos élet eme adósságából törlesztett valamicskét.

Az igényesen szerkesztett, számos térképpel és ábrával illusztrált könyv mind a szakma, mind az érdeklődő közvélemény számára jól érthetően szedi csokorba a Balkán térségének, illetve a Balkán és hazánk kapcsolatának néhány kérdését. A délszláv háborúkat lezáró daytoni rendezés (mely mind a mai napig predesztinálja egyes balkáni régiók fejlődési lehetőségeit), a délkelet-európai térszerkezet átalakulása, az éghajlatváltozás, az agrárszektorban rejlő kooperációs, illetve kompetitív elemek, vagy a közlekedés és forgalom alakulása olyan témák, melyek a Balkán sajátosságaiból fakadóan lényegesek, ugyanakkor Magyarország számára a térséggel való kapcsolatok területén is prioritásként jelenhetnek meg.

A szerkesztő által jegyzett bevezető tanulmány, valamint az első szakasz, mely az Európai Unió, a Balkán és Magyarország kapcsolatát vázolja fel, igazi vitaindító fejezet. A szerzők között politikusokat és akadémikusokat egyaránt találunk; az írások témái a hazánk uniós tagságából adódóan megváltozott külpolitikából, illetve az integráció Délkelet-Európa felé történő expanziójából adódó lehetőségek és kényszerek köré csoportosulnak (bővítés, külpolitika, külgazdaság, közlekedés, Duna). Ezt egészíti ki Glatz Ferenc tanulmánya (A Balkán-politika és a Balkán-kutatás reneszánsza, 2005), mely a térséggel való foglalkozás szükségessége mellett bemutatja magát a kezdeményezést, melynek egyik első kézzelfogható eredménye a jelen kötet.

A második fejezet a Dayton – Tíz év után címet kapta. Az 1995-ös daytoni egyezmény lezárta a volt Jugoszlávia felbomlásának egy szakaszát. Ezt az 1990 és 1995 közötti fél évtizedet politikai, katonai, humanitárius, gazdasági válságok sora kísérte. A daytoni rendezés óta eltelt évtized lehetőséget adhat arra, hogy visszatekintve értékeljük a konfliktushoz vezető utat, az arra adott válaszokat (mind az érintettek, mind a nemzetközi közösség oldaláról), illetve a rendezés módját, sikerességét.

A fejezet elsősorban a nemzetközi jog oldaláról közelíti meg a kérdést (Nemzetközi Bíróság szerepe, emberi jogok megsértése és annak orvoslása, a népek önrendelkezési jogának alkalmazása, humanitárius intervenciók, nemzetközi igazgatás stb.), ezáltal minden szakszerűsége és a témák alapvető fontossága ellenére egyoldalú. A hiányérzet elsősorban a rendezés működőképességének értékelése kapcsán fogalmazódik meg. Keveset olvashatunk arról, hogy sikertörténetről, avagy egy újabb elhibázott, a Nyugat által a térségre erőltetett kompromisszumról van-e szó. Működik a Daytonban létrehozott Bosznia-Hercegovina? Mi a helyzet a rendezés egyik fontos elemével, a menekültek visszatérésének biztosításával? A rendezés egy olyan Európában unikális helyzetet teremtett a Nyugat-Balkánon, amely véleményünk szerint nagyobb figyelmet érdemelne.

A harmadik fejezetben a délkelet-európai térszerkezet átalakulásáról kapunk részben történeti, részben a jelenre és adott esetben a várható közeljövőre vonatkozó képet. Ezen szakasz szerzői Jeszenszky Géza nagykövet kivételével mind a MTA Regionális Kutatások Központjának vidéken alkotó munkatársai. A témák olyan „Balkán-specifikus” kérdéseket taglalnak, mint az etnikai és államterületi változások, a transzeurópai közlekedési tengelyek kérdése, a közigazgatási, avagy a városhálózati változások. A tanulmányokból kikristályosodnak a Balkánra legjellemzőbb attribútumok: a sokszínűség, a 20. századi többszöri területi átrendeződés, a tranzitszerep, a megkésettség és szegénység, ugyanakkor Rechnitzer János tanulmányában nagyon helyesen mutat rá, hogy ebben a helyzetben Magyarországnak igen kedvező (többek között tudás- és forrás-) transzferszerepe lehet a térség és az Európai Unió között.

A délkelet-európai éghajlatváltozásról szóló fejezet a többi részhez képest rövid, és témáját tekintve kevésbé „Balkán-specifikus”. Kétségtelen tény, hogy az éghajlatváltozás a Balkánt is fogja érinteni, csakúgy, mint bolygónk minden más területét. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy hazánk és a Balkán kapcsolatában az éghajlattal és annak változásával összefüggő kérdések kiemelten kezelendők lennének. A fejezet tanulmányai bemutatják a Balkán éghajlati sajátosságait, az európai változási tendenciákat, valamint a két legújabb uniós tagország (Bulgária, Románia) éghajlatváltozási problémáit.

A hazánk és a Balkán térség kapcsolatának agrárágazati elemzése (ötödik fejezet) ritkán kerül a szakma és az érdeklődők kezébe. A Balkánnal kapcsolatban keveseknek jut eszébe a mezőgazdaság, pedig akár a térség és hazánk agrárökológiai potenciáljának különbségeit tekintjük, akár a 19. század virágzó agrárgazdasági kapcsolatait, fontos területről van szó. A tanulmányok között egyaránt találunk az egyes országok mezőgazdaságát bemutató, illetve a bővítés általános agrárgazdasági hatásait, valamint a változó politikai keretek között átalakuló balkáni–magyar agrárgazdasági kapcsolatokat elemző írásokat.

Az utolsó tartalmi rész a Balkán egyik legfontosabb általános jellemzőjével, a tranzitszereppel foglalkozik. Nyugat-Európa és a Közel-Kelet, valamint Kis-Ázsia közötti összekötő szerepe egészen az első földközi-tengeri kultúrák létrejöttéig nyúlik vissza. Szintén több évszázados a Fekete-tenger és a Földközi-tenger közti közlekedést lebonyolító és ellenőrző szerepe. Az Európai Unió kibővülésével a térség közlekedési pályái felértékelődnek, a korábban forráshiány miatt elmaradt fejlesztések megvalósulhatnak.

A Balkán térségére – mint ahogyan több szerző is rámutat – az interkontinentális kapcsolatokban egyre növekvő szerep hárul. Ugyanakkor a politikai és gazdasági instabilitás, egyes államok és csoportok eltérő érdekei folyamatosan alternatív útvonalak kidolgozására késztetnek. Bár a térség közlekedési infrastruktúrája hagy kívánnivalót maga után, Európa kommunikációs rendszerében betöltött, egyre inkább felértékelődő szerepe a tanulmányokból egyértelműen kiderül, azzal a megkötéssel, hogy a térségbeli érdekek és az Európai Unió érdekeinek összehangolása nem mindig zökkenőmentes.

A függelékben további két hazai Balkán-kutató műhelyről (Magyar Természettudományi Múzeum, Pécsi Tudományegyetem Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja) olvashatunk rövid bemutatást.

A kötet magán viseli a többszerzős munkákra általában jellemző hullámzó színvonalat. Egyes tanulmányok színvonala a szakma csúcsát képviseli, míg vannak a kötetben hullámvölgyek is. Reméljük, hogy a folytatásban ez az ingadozás fokozatosan kiegyenlítődik a jelen munkában is megtalálható magas szakmai nívón. A hullámzó színvonal melletti másik kritikai észrevételünk a témák esetlegességére vonatkozik. Ahogy korábban is említettük, az éghajlatváltozást nem tekintjük a magyar–balkáni kapcsolatok sarkalatos elemének, ugyanakkor a demográfiai folyamatokat, a gazdasági kapcsolatokat vagy a tágan értelmezett biztonsággal (katonai, jogbiztonság, illegális mozgások, egészségügyi biztonság, környezetbiztonság stb.) kapcsolatos témákat például igen. Mivel remélhetőleg egy sorozat első eleméről van szó, és a fenti hiányosságokat betudhatjuk annak, hogy egy első kötetben nem lehet minden témát kimeríteni. A folytatásban pedig bőven adódhat alkalom a többi, esetenként általunk fontosabbnak ítélt kérdés kifejtésére is.

Kiknek ajánlhatjuk a könyvet? Nyugodt szívvel bárkinek, aki érdeklődik kontinensünk egyik legizgalmasabb és sok tekintetben legbonyolultabb térsége iránt. Egyaránt hasznára válhat szakembernek, laikus érdeklődőnek és (a szerkesztő által az előszóban megfogalmazott céloknak megfelelően) politikusoknak egyaránt. Olyan műről van szó, mely hosszú kihagyás után újra a tudományos gondolkodás és párbeszéd témái közé emelte a Balkánt, azt a térséget, ahol hazánknak helyzetéből, lehetőségeiből és múltjából adódóan a jelenleginél sokkal intenzívebben és markánsabban kellene jelen lennie. Igazi vitaindító mű, aminek legfőbb erénye a térséggel kapcsolatos tudományos diskurzus megindítása lehet. (Glatz Ferenc szerkesztő: A Balkán és Magyarország. Váltás a külpolitikai gondolkodásban? Budapest: MTA Társadalomkutató Központ–Európa Intézet, 2007, 430 p.)

Reményi Péter

tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, Földrajzi Intézet, Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja





Az önszerveződő civil világ tartja hátán a mindenkori államot”


2007. január 31-én került sor Kukorelli István Tradíció és modernizáció a magyar alkotmányjogban című tanulmánykötetének bemutatójára. Az időpont – lehet, hogy véletlen egybeesés miatt – jelképes értékű: 1946. január 31-én fogadta el a Nemzetgyűlés az 1946. évi I. törvényt – a szerző megfogalmazásában –, a „kisalkotmányt”. A kötet vizsgálódásának homlokterében a cím által is sugallva az a kérdés áll, hogy milyen történelmi, társadalmi és közjogi előzmények nyomán szervesült a magyar jogrendben napjaink közjogi intézményrendszere, amely folyamatban 1848, 1946 és 1989 ívének felrajzolásával a szerző kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a „kisalkotmánynak”.

A Századvég Kiadó gondozásában megjelent válogatás egyaránt tartalmaz korábban már publikált tanulmányokat és eddig még nyomtatásban meg nem jelent előadásokat. A négy fejezetre tagolt kötet a közjogtörténet, az alkotmánybírósági működés és szerepfelfogás, valamint a parlamenti jog tárgykörébe tartozó tanulmányok mellett tisztelgő, emlékező beszédek írott változatát is tartalmazza.

A közjogtörténeti tanulmányok címet viselő fejezet változatos témákat ölel fel: a kötet címadó tanulmánya mellett megtalálhatók benne mind a nemzeti jelképekről, állami felségjelvényekről, a „kisalkotmány” közjogtörténeti jelentőségéről szóló értekezések, mind az Alkotmány (határon túli magyarokra vonatkozó) felelősségi klauzulájának értelmezési lehetőségeiről, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának mai üzenetéről, vagy a tízéves ombudsmantörvény kapcsán az országgyűlési biztosok tevékenységéről szóló elemzések. A Holló András által – méltató beszédében a szerző középiskolás ambícióira utalva – „közjogi régészkedés”-nek nevezett műfajt a magyar közjog oktatásáról és a magyar állam 1949 és 1989 közötti történetéről szóló írások képviselik. A fejezet különlegessége a magyar államalapítás és a magyar állam ezeréves emlékének megörökítéséről szóló – az igazságügyi miniszter felkérésére készített – saját törvénytervezet, amely megítélésem szerint átfogóbb és kifejezőbb, normatív megfogalmazása az államalapítás emlékének, mint ami a Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. törvény rendelkezései közül kiolvasható.

A kötet címadó tanulmánya a közjogtörténeti tanulmányok sorában is az első. Magyarország 1989-ben történt, alkotmányjogi újramodernizálására utalva a szerző megállapítja: „A modernizáció a nemzetközi feltételek szerencsés megléte mellett azért lehetett sikeres, mert a közjogi gondolkodásnak és az alkotmányos intézményeknek voltak nemzeti hagyományai, amelyekre építeni lehetett.” A szerző a magyar állam történetének kiemelkedő eseményeit veszi sorra, amelyek közül jó néhány egyúttal a közjogi hagyományok kialakulásának meghatározó állomását is jelenti. Szemléletes ívet vázol fel, összekapcsolva 1848, 1946 és 1989 közjogi vívmányait. 1848 és 1989 egyik kiemelkedő, közös vonása, hogy mindkét korban, „Petőfitől Széchenyiig terjedő széles réteg” akarta a változásokat, amely egyúttal képes volt arra is, hogy a rendszerváltó törvényeket az utolsó rendi országgyűléssel fogadtassa el. Az 1946-os „kisalkotmányt” a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások résztvevői jól ismerték: annak számos rendelkezését szó szerint is átemelték az 1989-es alkotmányba. Az 1989-es alkotmányozás eredményeként újra a közjogi rendszer részévé váltak tradicionális jogintézmények (Számvevőszék, önkormányzatok, a közigazgatási bíráskodás egyes elemei) és új intézmények tették lehetővé a hatalommegosztás rendszerének árnyaltabb kiépülését (állampolgári jogok országgyűlési biztosa, Alkotmánybíróság). A fenti jellegzetességek áttekintése után, a szerző egy alkotmányozási zsinórmértékül szolgáló gondolattal összegzi megállapításait : „Az alkotmányos rendszer s ennek legfőbb eleme, az állam modernizálásakor kalandozások és felfokozott kísérletező kedv nélkül, az intézmények történelmi logikáját, az alkotmányos rendszer stabilitását – és nem kis mértékben a szervesülésre esélyt adó nemzeti jellegét – megőrizve szabad előre haladni.”

Az alkotmánybíró(ság) szerepfelfogása címet viselő fejezet a képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonya, az országos népszavazási kezdeményezések hitelesítési eljárása, valamint az Alkotmánybíróság létrejöttének, jellemzőinek tárgykörében született elemzések mellett interjúkat is tartalmaz. Ezek között egyaránt találhatunk a szerző alkotmánybírói megbízatásának kezdetén (1999) és a legutóbbi időszakban (2005) rögzített beszélgetéseket – melyek összevetésével megállapíthatjuk: az alkotmánybírói szerepfelfogás hatéves távlatban is következetes, a megbízatással szükségképpen együtt járó dilemmák változatlanok.

E fejezetből is a címadó tanulmányt emelném ki: az írás egy 1996-os tudományos tanácskozáson elhangzott előadás vázlata, amelynek külön jelentősége, hogy a szerző alkotmánybíráskodásról vallott gondolatait a saját alkotmánybírói megbízatását megelőző időszakból közvetíti. A szerző az Alkotmánybíróság szerepfelfogásának alakítójaként öt visszajelző rendszert különít el: a közvéleményt; a politika, a pártok és a parlament hármas egységét; a szakma és a jogtudomány visszajelzéseit; a nemzetközi megítélést; valamint az önreflexiót. A szerző a továbbiakban saját oldaláról, a jogtudomány nézőpontjából közelít a kérdéshez: a testület intézményes, jogszabályi kereteit, az alkotmánybírák szocializációját és az elnök habitusát látja olyan tényezőknek, amelyek hatással lehetnek az Alkotmánybíróság szerepfelfogására. Határozott elképzelése van a szerzőnek az – 1996-ban különösen aktuális – aktivizmus és passzivizmus kérdéséről is: „… az alkotmánynak a hatalomgyakorlásról és az államszervezetről (a hatalmi ágakról) szóló normáinál kitenném az aktivizmus elé a behajtani tilos táblát. A civil résznél (például az alapjogoknál) szabadabb a jogfejlesztő szerep.” Különösen érdekes az 1996-ban megfogalmazott gondolatot összevetni egy 2005-ös interjúban elhangzott megállapítással. Míg 1996-ban úgy látta a szerző, hogy „A jogalkalmazás, a jogászság egésze relatíve kevéssé ismeri az alkotmánybírósági döntéseket, az alkotmánybíráskodás még nem igazán szervesült a jogászi kultúrában vagy például a jogi oktatásban”, 2005-ben a következő megállapításra jut: „… amit nap mint nap elvégzünk, az lassan szervesül: az Alkotmánybíróság része az életünknek, és segített élővé tenni az Alkotmányt.” A két idézet egymásra vetítése során szembeszökő különbség természetesen nem a szerző következetlenségének, hanem az Alkotmánybíróság elfogadottsága – kilencéves perspektívában is érzékelhető – növekedésének következménye.

A parlamenti jog témakörét feldolgozó fejezet hét tanulmányt tartalmaz, amelyek meghatározó parlamenti jogintézményeket járnak körül (frakciók, napirend előtti felszólalások); alkotmánykommentárként funkcionálnak (Az Alkotmány 19. §-ának magyarázata), a „kétharmados parlament” (az 1994–1998 közötti országgyűlési ciklus) tevékenységének közjogi értékelését tartalmazzák; és gyakorlati szemszögből vizsgálnak elméleti kérdéseket (A mai magyar kormányforma, A magyar alkotmány EU-konformitása).

A magyar parlamenti jog de lege ferenda című tanulmányt a szerző mellett Dezső Márta, Sári János és Somogyvári István társszerzők is jegyzik. Számos progresszív gondolat fogalmazódik meg a 2000-ben, tíz évvel a mai parlamenti rendszerünk kialakítását követően közzétett tanulmányban. A szerzők a kétkamarás országgyűlés létjogosultsága mellett tesznek hitet, oly módon, hogy konkrét javaslatokat fogalmaznak meg a második kamara (szenátus) választására, összetételére, funkcióira és a két kamara viszonyára vonatkozóan – amelynek létrehozása egyúttal a parlamenti képviselők létszámának csökkentésével és a nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete lehetőségének megteremtésével járna együtt. A törvényhozók létszámának megváltoztatása mellett a szerzők természetesen javaslatot tesznek a választási rendszer ezzel összekapcsolódó reformjára is. A képviselők jogállása, az Országgyűlés hatásköre, a törvényalkotási folyamat, a kormány és a parlament kapcsolatrendszere mind olyan kérdések, amelyekre a szerzők kitérnek módosítási javaslataik kapcsán, egyúttal rámutva a hatályos szabályozás és parlamenti gyakorlat számos problematikus pontjára is. Szemben a hatályos rendszerrel, amelyben pusztán az alkotmány elfogadásához szükséges szavazattöbbség különbözteti meg az Országgyűlés alkotmányozói és törvényhozói hatáskörét, a szerzők az alkotmányozó hatalom szervezeti elkülönítésére tesznek javaslatokat: ebben szerepe lehet a második kamarának, alkotmányozó gyűlés összehívásának, az alkotmánymódosítás népszavazással való megerősítésének vagy annak a követelménynek, amely szerint az alkotmányt két, egymást követő parlament változatlan szöveggel kell hogy megszavazza. Figyelemreméltó a tanulmány törvényalkotásra vonatkozó azon javaslata, amely szerint az alkotmányban oly módon lenne kívánatos meghatározni a törvényhozási tárgyakat, hogy az adott tárgykörökön kívül a kormányt illesse a szabályozás joga. A szerzők azt a problémát is jelzik, amely szerint a kormányzat legalábbis ellentmondásosan vállalhat felelősséget azokért a törvényekért, amelyeket nem maga javasolt, vagy nem abban a formában, nem azzal a lényeges tartalommal fogadták el, amellyel azt előterjesztette. Számos más kérdés mellett a tanulmány a tényleges miniszteri felelősség ellentmondásos szabályozására is felhívja a figyelmet. A tanulmány külön érdeme, hogy a szerzők valamennyi vázolt probléma és megoldási javaslat kapcsán tekintettel vannak a rendszer kereteire és módosító javaslataikat is ebben a szellemben teszik meg: „… a parlamenti jog összefüggő rendszer, amelynek egyes elemeit csak egymásra tekintettel lehet módosítani, finomítani.”

A kötet negyedik fejezete tisztelgő, emlékező beszédek írásos változatát tartalmazza, amelyek – a szerző aktív közéleti szerepvállalásának bizonyságaként – a legváltozatosabb alkalmakkor hangzottak el: a milleniumi, városi ünnepségektől, 1956-os ünnepségen és szakkollégiumi beszélgetésen keresztül a tárlatmegnyitókkal, konferenciákkal bezárólag. Kiemelésre érdemes, hogy a szerző akár Esztergom város köszöntése kapcsán is talál módot arra, hogy a hatályos magyar alkotmány közjogtörténeti bevezetőjének hiányára hívja fel a figyelmet, kompromisszumos megoldást javasoljon az Alkotmánybíróság Esztergom–Budapest viszonylatában régóta vitatott székhelyproblémájának feloldására, vagy akár Bocskai István előtt tisztelegve a magyar történelem szuverenitásdeficitjét emlegesse fel.

Bibó István a humanista és moralista közjogász címet viseli az a tanulmány, amely megítélésem szerint e fejezetből kiemelésre kívánkozik. Ezen írás jóval több, mint Bibó István munkásságának, történelmi szerepének és két jól ismert írásának (A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata, Az államhatalmak elválasztása egykor és most) értékelése: közjogi, közéleti és tudományos ars poetica. Megállapíthatjuk, hogy az alkotmányosságról, közügyekről és közösségről vallott, legfontosabb bibói gondolatok a kötet valamennyi tanulmányában visszaköszönnek, így szerzőt méltán tarthatjuk – saját megfogalmazásában – a Bibó István iskolateremtő személyiségének követőiből álló, képzeletbeli „Tanszék” tagjának.

A kötet elolvasása után az olvasónak könnyen támadhat hiányérzete: a közjog rendszerében történő eligazodásban nagy segítségünkre lenne, ha az alkotmányjog számos más kérdéséhez kapcsolódóan is megfogalmazódnának a kötetben található, határozott álláspontok: a közösségi jog és az Alkotmány hierarchikus viszonyáról, a parlamenti jog lehetséges változtatási irányairól, alkotmánybírói szerepfelfogásról, jogi oktatásról olvashatunk ilyeneket. A kötetben található írások külön érdeme, hogy a feldolgozott témákhoz a szerző nem csupán a kutató kíváncsiságával, hanem a folyamatok tanújának, résztvevőjének biztos helyismeretével is közelít, legyen szó rendszerváltásról, alkotmányozásról, választási bizottsági vagy alkotmánybírói megbízatásról. Amint azt Soltész István is megjegyezte a könyvbemutatón: személyes hangvételű gyűjteményes kötetet vehet kezébe az olvasó – amely ugyanakkor minden írásával egy egységes közjogi gondolatrendszerről közvetít ismereteket. Jó szívvel ajánlható a jogi felsőoktatás valamennyi szereplője és azon kutatók, közéleti kérdések iránt érdeklődő olvasók számára is, akik nyitottak egy más szempontú közjogi, közéleti megközelítésre, amelyben „Az önszerveződő civil világ tartja hátán a mindenkori államot.” (Kukorelli István: Tradíció és modernizáció a magyar alkotmányjogban. Budapest, Századvég, 2006)

Pozsár-Szentmiklósy Zoltán

PhD-hallgató, ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék





Kis magyar hadelmélet


Nagy Miklós Mihály szakmai tevékenységét és igényességét ismerve vettük kézbe a címe alapján első látásra könnyednek ható legújabb kötetét, majd – tanítványként ugyan kissé habozva, de mégis – tollat ragadtunk rövid bemutatására, benyomásaink közzétételére. Tettük ezt azért is, mert a Hadügy, hadelmélet, földrajz és geopolitika kapcsolata alcímet viselő könyv témája egybeesik a román geopolitikai gondolkodásra irányuló érdeklődésünk számos elemével. Véleményünk szerint ugyanis a földrajz alapú érvrendszer a 19–20. századfordulótól kezdve mindmáig a magyarországinál jóval szélesebb körben elfogadott, alkalmazott és tegyük hozzá, eredményesebb módszere a román stratégiaalkotóknak, ezért a szerző – utólagos és megbocsátó engedélyét feltételezve – munkáját „román” kutatásaink szemszögéből is átolvastuk.

Az esszékötet, a magyar katonai és geostratégiai gondolkodás megújítója, Kovács Jenő altábornagy munkásságát méltatva és példaként állítva, a hazai és egyetemes hadelmélet földrajzi vonatkozásait dolgozza fel. Elméleti kérdésekben, okfejtéseiben a szerző alapvetően magyar és német forrásokra támaszkodik. Elemzései során a társadalom földrajzi műveltségéből indul ki, és azt vizsgálja, hogy „… mennyiben ismerhetőek meg a világ jelenségei, pontosabban egyes háborús, hadügyi jelenségei, folyamatai a katonai földrajzi műveltség szemüvegén át.” (14.) A könyv minden egyes fejezetét áthatja a modern értelemben vett katonai földrajzi gondolkodás megteremtésének előmozdítása, amit mondandója következtetéseként sugall az olvasó felé.

Gondolatmenetét a Táj és hadügy című fejezettel nyitja, amelyben igazolja a földrajz- és a hadtudomány szoros, oda-vissza érvényesülő viszonyát, és elemzi e bonyolult függőségi rendszer széles spektrumát a tapasztalati tényezőktől kezdve (terep, ruházat, álcázás stb.) a politikai földrajzig. A két, önmagában is integráló jellegű tudomány metszetében számos interdiszciplínát, legalábbis interdiszciplína-gyanús területet találunk, melyek közül a katonaföldrajz rajzolódik ki legvilágosabban. A szerzőnek vélhetően nem állt szándékában új, köztes szakágak definiálása, azonban egyes esetekben célszerű lehet a közbeeső témakör tudományos, elméleti körülhatárolása. A második fejezetben fel is veti, hogy a szépirodalom és földrajzi ismeretek kapcsolatából logikailag kikövetkeztethető a katonaföldrajzi ismereteket terjesztő alkotások, azaz a katonai szépirodalmi földrajz létjogosultsága. A Háry Jánostól Passuthig szemezgető válogatás egyébként arra is ráébreszti az olvasót, hogy a különböző irodalmi műfajok és esztétikai irányzatok, akár még a kisiskolás olvasmányok is – eltérő módszerekkel és gyakran látens módon – milyen eredményesen tükröznek vissza földrajzi információkat az olvasó, tulajdonképpen a társadalom felé. Persze egyesek megelégszenek a földrajzi érzet megjelenítésével, míg mások igyekeznek a természeti környezet, adott esetben a hadszíntér hű leírására, például Tolsztoj Háború és békéje.1

A geográfia és az irodalom határán lévő műfajok lesznek a katonai utazások és földrajzi világkép közvetítő médiumai.2 Az előzőekben tárgyalt szépirodalomhoz hasonlóan a felfedezés- és utazástörténetben is megjelenik, illetve elkülöníthető a katonai specifikum. Könnyen belátható az utazások hadtudományi jelentősége, hiszen az utazási kedv és a távoli világ megismerésének vágya gyakran egybeesett a hódító szándékkal. A több katonai jellegű utazást feldolgozó rész egyik legtanulságosabb epizódja a Lord Napier vezette expedíció Abesszíniában (1867–68). Az angol csapatok által vezetett fogolyszabadító akciót egy német felfedező-utazó is elkísérte, ami jól jelzi a katonai és a geográfiai cél egybeesését. A teljesen eltérő környezetben és földrajzi viszonyok között végrehajtott expedíció tapasztalatai (többek közt a Zeitschrift für Geopolitik feldolgozásában) ugyanúgy szolgálták az akkor még kevésbé feltérképezett (és meghódított) Afrika geográfiai megismerését, mint a későbbi haditevékenységek katonaföldrajzi előkészítését (például olasz megszállás, 1935–36). Az utazástörténeti elemzéseket alapul véve a szerző a katonai utazásokat hódító és tudományos célú korszakokra osztja, de mellette megjegyzi, hogy „… a katonai célú földrajzi ismeretek összegyűjtését mindkét típus magában rejti, jóllehet történelmi időszakonként változhat, hogy mikor melyik kerül előtérbe”. (82.)3

A hadügy és a geográfia kapcsolatrendszere esetében a szerző óva int a kizárólag katonai szempontból történő vizsgálódástól. Ezen ismereteket a társadalmi jelenségeken keresztül is (a háború a társadalmi élet egyik állapotaként is értelmezhető) meg lehet közelíteni, ami – értékelése szerint – megmagyarázza a politikai földrajz és a katonai földrajzi gondolkodás bizonyos fokú elkülönülését, legalábbis szemléletbeli különbségét. A szerző kiemeli, hogy az I. világháború után a különböző népszerűsítő vállalkozásoknak is köszönhetően, a földrajz a társadalom széles rétegeinek figyelmét élvezte, és gyakran fordult a háború – és földrajzi okai – kérdésköréhez. E tekintetben feldolgozza a német és a német emberföldrajz-irányzatot követő magyar politikai földrajzi elméleteket, melyek legtermékenyebb időszakát szintén a világháborúk közti időszakra teszi.4 Megismerhetjük a korabeli magyar tudományos élet egyik színfoltját, a földrajzos körök geopolitikai vitájaként is ismert diskurzust, amely megítélésünk szerint bár hozzájárult a geopolitika hazai fejlődéséhez, a vitában résztvevők személyes ellentétei nagyban gátolták egy egységes elméleti bázisú magyar geopolitikai érvrendszer megszületését.5

A geopolitika hadtudományi viszonyrendszerének kifejtését vetíti előre a katonaföldrajz tudománytörténeti feldolgozása. A szerző rámutat, hogy a földrajztudományban is helyet kapó interdiszciplína folyamatos változáson, fejlődésen megy keresztül. Kutatási területének változását nemcsak a geográfia, hanem a hadelmélet belső módosulása (például a tömeghadseregek megjelenése vagy a biztonságfogalom manapság tapasztalható bővülése) is meghatározza. A fejlődés irányát abban a tendenciában ragadja meg, hogy a katonaföldrajz kétszintűvé válik, tehát a nagyjából a 19. századig tartó empirikus korszaka kiegészül a tudományos, oknyomozó szemlélettel, így a hadszíntér metodista leírása párosul a katonapolitikai folyamatok és a háborút kiváltó okok földrajzi vonatkozásainak elemzésével. Ebben az összefüggésben a szerző elismeri a politikai földrajz és a geopolitika primátusát, ám szükségesnek tartja a katonaföldrajzi szemlélet kiszélesedését, biztonságföldrajzi irányba történő hangsúlyosabb közeledését, amit a geopolitika fokozódó térnyerése is indokol.

A szerző geopolitika-elméleti felfogását a kétszintű katonaföldrajzból kiindulva ismerhetjük meg. A geopolitika fogalmára adott meghatározáson túl összeveti a külföldi és magyar geopolitikai elméleteket. Mindezek alapján nézetrendszerében a geopolitika – mint elméleti és alkalmazott ismeretrendszer – kettős értelmezését látjuk: egyrészt a katonai, hadtudományi oldalt képviselő, a katonaföldrajz második szintjén megjelenő geostratégia, másrészt pedig a földrajztudományt, a földrajzi determináltságot becsatornázó politikai földrajz egymást kiegészítő relációjában. Ez a fajta geopolitika-értelmezés lesz a katonai földrajzi gondolkodásról alkotott nézeteinek lényegei eleme is. Mint írja, „… a modern hadügy és geográfiai viszonyrendszere a legmagasabb szinten a geopolitikában, s azon belül leginkább a katonai kérdésekkel foglalkozó részterületében, a geostratégiában ölt testet. Ebben egyesül a katonai földrajzi szemlélet és katonaföldrajzi tudás minden eleme; így hadügy, hadtudomány, geográfia és geopolitika végleg elválaszthatatlan egymástól.” (172.)

A szerző külön fejezetben foglalkozik a Kárpát-medence földrajzi tényezőinek a magyar hadtörténelemre gyakorolt hatásával, melynek során a történeti földrajz, történeti ökológia és csatatérkutatás eredményeinek felhasználásával összegyűjti a magyar történelem számos eseményét befolyásoló földrajzi elemeket. Elsősorban a Kárpátok láncát és belső középhegységeit emeli ki, de fontosnak tartja a Duna, a Tisza, a Balaton szerepét és Budapest centrális elhelyezkedését, s nem felejti el a térségünkre jellemző éghajlat megemlítését sem.

A jelentős földrajzi tényezők meghatározásával egyetértve megjegyezzük, hogy a felsorolt elemek jelen korra vetített jelentőségét is fontosnak tartjuk, mivel – elméleti alapon vizsgálódva – bármely történelmi pillanatban valós geopolitikai, geostratégiai értékkel bír(hat)nak. Saját kutatásainkkal összefüggésben arra utalunk, hogy a földrajzi determináltság történeti látásmódja a román geopolitikai gondolkodásban is tetten érhető,6 ez azonban összekapcsolódik az aktuális külpolitikai törekvéseket alátámasztó dinamikus geopolitikai érvrendszerrel, többek között a NATO- vagy az európai uniós integrációs politikában. A széleskörűen terjesztett román geopolitika három földrajzi pillére a Kárpátok, a Duna és a Fekete-tenger, amit kiegészít az e tényezők biztosította gazdasági, kereskedelmi és katonai potenciál hangsúlyozása.7 Feltesszük, hogy az országok közötti versengés nem állt meg, csupán a versengés belső arányai tolódtak el – a katonai terület rovására – ezért még NATO- és EU-tagságunk tükrében is szükség lehet egy olyan magyar, földrajzi sajátosságokon alapuló egységes geopolitikai érvrendszerre, amely előnyt képes kovácsolni az ország földrajzi elhelyezkedéséből, jellegzetességeiből, és amelyhez a szerző által megnevezett földrajzi elemek is érdemben hasznosíthatók.

Összességében: a könyv egységbe rendezi a szerző e témában folytatott kutatási eredményeit, valamint egyfajta szintézisét adja a hadtudomány és a geográfia kapcsolatrendszerének. A két tudomány metszetében elhelyezkedő témakörök feldolgozása tudományelméleti síkon is elgondolkodtató, hiszen újabb interdiszciplínák kézen fekvő létrehozását is megelőlegezhetné. Azt, hogy legyen-e katonai szépirodalmi földrajz vagy hadtörténeti földrajz, a tudományos élet bizonyosan el fogja dönteni, de sokkal inkább fontos az, hogy a nemzeti tudat formálásában is szerepet játszó földrajzi, geopolitikai látásmód nagyobb teret kapjon a társadalomban, egyben a társadalom részét képező hadügy szintjén.

A szerző többször utalást tesz arra, hogy különbséget kell (tudni) tenni tudomány és ideológia között (vö. haushoferi szakmaisághitleri politika), ami rámutat a geopolitika egyik legérzékenyebb részére, a politikumra. Úgy gondoljuk, a geopolitika politikai tartalma, a politikum képviselte bonyolultság és dinamizmus – amit talán Zbigniew Brzezinski sakktáblametaforája jellemez a legtalálóbban – nem mindig értelmezhető a földrajz- vagy a hadtudomány hagyományos módszereivel. Már csak azért sem, mert a politika – azon túl, hogy felhasználja vagy sem – át is lépheti a szakmai józanság, a földrajzi-katonai ésszerűség határait, ahogy a történelemben számtalanszor előfordult. Véleményünk szerint épp e sajátosság magyarázhatja a szakma bizonyos fokú távoltartásának szándékát a politikától, ebből pedig az a – természetesnek is felfogható – jelenség következik, hogy a geográfusok inkább politikai földrajzról beszélnek, a katonák geostratégiáról, ám a politikusok, politikai szakértők szívesebben használják a geopolitika kifejezést. Ugyanakkor elméleti síkon mégiscsak feltételeznünk kell a politikai rációt és az egészségesen működő érdektranszformációs rendszerét (készségét, képességét), így a geopolitika és a benne rejlő politikum látszólagos ellentmondásának feloldását, a valós politikai érdek felismerésére való törekvést – mind a földrajz, mind a hadelmélet oldaláról, de idesorolhatnánk többek között a gazdaságtudományokat is – az oknyomozó szemlélet megvalósulása jelentheti, következésképpen a Kis magyar hadelmélet ilyen értelmű hozadékát is felfedezni véljük.

Nagy Miklós Mihály könyve hozzájárul a geopolitika tudományosságának, tudományosodásának tisztázásához, katonai vonatkozású komplexitásának megértéséhez, ám földrajztudományi és kultúrtörténeti szempontjai is figyelemre méltóak. A szerző által szorgalmazott földrajzi műveltség és katonai földrajzi gondolkodás jelentőségével egyetértünk, elterjedését fontosnak tartjuk. Egyrészt, mert az olvasmány erről meggyőzött, de nem kis irigységgel azért is, mert a szomszédos Romániában ezt már régen felismerték, és a geopolitika ernyője alatt manapság is aktívan művelik. Fontosnak tartjuk végül azért is, mert a geopolitika összefüggésében látjuk azt az ismeretrendszert, amely eligazítást adhat a magyar kül- és katonapolitika helyes alakításához, valós érdekeink, képességeink felismeréséhez.

A jó címválasztás, a száraz fogalmazás kerülése, valamint a terjedelmes jegyzetapparátus – ajánló bibliográfiával való – kiváltása a tudományos ismeretterjesztés céljait is szolgálják, így minden bizonnyal a nem szakértő olvasóközönség is szívesen kézbe veszi a tetszetős kötésű könyvet és gazdagabb lesz egy értékes olvasmányélménnyel – hasonlóan hozzánk. (Nagy Miklós Mihály: Kis magyar hadelmélet. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2006)

Tóth Sándor

ZMNE doktorandusz


1 Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a földrajzi ismeretek puszta közvetítésén túl a szerző a hangulati, érzelmi elemek (genius loci) visszaadását is fontosnak tartja, ami a neves földrajzprofesszor találó sorait juttatta eszünkbe. Molnár Jenő – az erdélyi táj Áprily Lajos költészetében való megjelenését elemezve – a földrajzszemléletű verselemzésről így fogalmazott: „Kapcsolatot teremt a tájat művészien tükröző költészet és az azt oknyomozóan tanulmányozó földrajz között. Igaz, az egyik művészet, a másik tudomány, de mindkettőhöz értelem és érzelem kell. Ezek hatásfoka azonban különböző, mert a tudományban, a költészettől eltérően, az érzelem alárendelt szerepet játszik.” (Molnár, 2004. 37.) Saját kutatásaink kapcsán említjük a román szakirodalom egyik legátfogóbb, az elbeszélő és leíró földrajz elemeit egyesítő, Románia szépségeit bemutató sorozatot. Szerzője – a Iaşi-i Egyetem földrajzprofesszora – átutazta Nagy-Romániát, és gazdag képi illusztrációval, érzelmi töltéssel mutatta be az országot. Ion Simionescu: Între Dunărea şi Mare. 1939. (I.), În lungul graniţei. 1939. (II.), Printre daluri şi prin câmpie. 1943. (III.), Prin Munţii noştri. 1941. (IV.). (Simionescu, 1939a, 1939b, 1941, 1943)


2 A szerző idézi Ewald Banse kategóriáit (1928), amely megkülönböztet elbeszélő, leíró és kutató földrajzot.

3 Az utazástörténeti téma kiegészítéseként ajánljuk a katonai célú űrutazások feldolgozását. Feltehetően számos – részben vagy egészében – katonai célú űrutazásra is sor kerülhet(ett), hiszen a nukleáris fegyverek fejlődésével párhuzamosan, már a 20. század második felétől felmerült az űr katonai alkalmazásának lehetősége, de a proliferáció-terrorizmus összefüggésben manapság is egyre aktuálisabbá válhat. Kiindulópontként, a feltehetően érzékeny és bizalmas téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk a Sragner Márta (szakbibliográfus, Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs) főszerkesztésében készített, A csillagászat magyar nyelvű bibliográfiája címet viselő szakirodalmi gyűjtést. A folyamatosan frissített lista közel 35 ezer annotált tételt tartalmaz, a legkorábbról felvett irodalom 1538-ra datálódik. (Sragner, 2003–)

4 Hasonlóan értékeli a földrajz első világháború utáni népszerűségét Krasznai Zoltán. Ennek okát – a tudomány belső fejlődésén túlmutatva – azzal magyarázza, hogy a Párizs környéki békeszerződések előkészítő bizottságai a korábbi békekötéseknél sokkal nagyobb mértékben támaszkodtak geográfusokra, illetve földrajzi forrásokra és térképekre, hiszen a háború kiterjedése miatt sokan nem járhatták be az adott ország területét. Mindez előrevetítette a földrajz emelkedő presztízsét és az iránta mutatott érdeklődés háború utáni megnövekedését is. A tanulmány elemzi azt az Erdély sorsát befolyásoló – gyakorlatilag politikai – földrajzi konfliktust, amely során két, egymástól eltérő felfogásban elkészített térkép került az előkészítő bizottság elé, és válhatott a békekötés, végső soron a politikai döntés tudományos alapjává. Az egyik – a francia diplomaták legfőbb tanácsadójaként szereplő – Emmanuel De Martonne-é, aki Havasalföld földrajzából doktorált, és széles kapcsolatokat ápolt a román földrajzos körökkel, a másik a mi Vörös Térképünk volt. (V. ö.: Krasznai, 2003, 345–364.)

5 A korabeli magyar geográfia szakmai és személyközi megosztottságát mutatta ki Hajdú Zoltán is a Friedrich Ratzel magyarországi hatását feldolgozó tanulmányában. (V. ö.: Hajdú, 1998, 93–104.) Ennek kapcsán úgy véljük, hogy éppen az összefogás az egyik záloga a román geopolitikai gondolkodás sikerének. Bár román szakértői körök esetében is tapasztaltunk szakmai vitákat, a geopolitika mégis egységes nézetrendszerré tudott válni Romániában. Az országban működő különböző, főleg földrajz tanszékek bázisán működő műhelyek túl tudtak lépni a törésvonalakon, és közös nevezőre jutva egy földrajzi determináltságú, döntően német alapokra építő iskolát hoztak létre az első világháborút követően. (vö.: Tóth, 2004, 63–68.)

6 Említhetjük a geopolitikainak is értelmezhető dáko-román kontinuitás elméletet, de utalhatunk a korabeli román geopolitikai folyóirat, a Geopolitica şi geoistoria elnevezésére is, amit minden bizonnyal a történész, Gheorghe I. Brătianu gondolata ihletett: „a geopolitika nagy vonalakban nem más, mint a jelenkor geotörténelme, a geotörténelem pedig a múlt geopolitikája.” (Brătianu, 1941, 3.)

7 A földrajzi meghatározottságra alapozó – geopolitikai – érvelés olyannyira elterjedté vált Romániában, hogy alig találunk olyan nemzeti szintű (nem csak biztonságpolitikai!) dokumentumot, amely nélkülözné Románia földrajzi helyzetének és az ebből származtatott előnyök a hangsúlyozását. Példaként említjük a – geopolitikai értelemben részünkről legkevésbé hangsúlyosnak vélt, 2006-ban elfogadott Nemzeti Fejlesztési Terv 2007–2013 című dokumentumot, amely Romániát közép-európaiként értelmezi. Hasonló jelenséget tapasztalunk a román földrajzoktatásban is, amely a román geopolitikai iskola főbb téziseit integrálva – a geopolitika fogalmát, tárgykörét is nyíltan vállalva – fejleszti a fiatalság földrajzi műveltségét. Ily módon a geopolitikai látásmód az oktatási rendszeren keresztül is a társadalmi (nemzeti) tudat részévé válik, mint ahogy ennek fontosságára ismertetett könyvünk is rámutat.


<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra