Magyar Tudomány, 2006/10 1261. o.

Tudós fórum


Az Akadémia

és az egyetemek reformjai


Polónyi István

a közgazdasági tudományok kandidátusa, tanszékvezetĹ‘ egyetemi tanár

Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar

polonyi @ economics.econ.klte.hu


Timár János

a közgazdasági tudományok doktora, professzor emeritus

Budapesti Corvinus Egyetem

jtimar @ axelero.hu




Rendszerváltás az Akadémián és az egyetemeken


Oktatáspolitikai kutatásaink keretében nemrég fejeztük be a diplomás túlképzés (Polónyi – Timár, 2006ab) elemzését. E munka közben bukkant fel egy, a Magyar Tudományos Akadémia 1949. évi rendkívüli közgyűlése (Természet és Technika, 1949. 65.) után írt cikk (A felsĹ‘fokú mezĹ‘gazdasági…, 1950), amelyben a következĹ‘ szerepelt: „Hallani lehet olyan helytelen nézeteket, hogy a tudományos kutatás a kutatóintézetek feladata, a felsĹ‘fokú oktatási intézmények feladata pedig az oktatás. […] Ezzel szemben ki kell mondani, és érvényesíteni kell azt az elvet, hogy egyetemi oktató csak az lehet, aki tudományos kutatómunkát is végez.” A cikk megjelenése után derült ki, hogy a korabeli Kommunista Párt által szervezett „ellenakadémia”, a Magyar Tudományos Tanács szerint „mint általános irányelv helyes a tanítás és a tudományos kutatás elválasztása”.5 Ez a mozzanat szorosan összefügg cikkünk témakörével, az Akadémia korszerűsítésének most napirendre került problémáival.

Az Akadémia helyzete az új alapszabály elfogadtatása után, 1950-tĹ‘l gyökeresen megváltozott. Az Akadémiához került az új tudományos minĹ‘sítés jogköre (Romsics, 2006). Az egyetemek tudományos minĹ‘sítési és „egyetemi magántanár” cím adományozási jogát megszüntették. Az Akadémián bevezetett új minĹ‘sítési rendszer szerint a kutatók képzésének elsĹ‘ szintje a „kandidat nauk”, azaz a „tudományok jelöltje”. Ezt követi a „tudományok doktora” fokozat. Ezek körébĹ‘l választották meg a „tudós” akadémikusokat a szovjet típusú akadémiák.

Az akadémikusok megválasztásának formális hasonlósága a nyugati akadémiák eljárásával eltakarta azt a lényegi különbséget, hogy a választás csak utóbbiak körébĹ‘l történhetett. E felfogás szerint ugyanis a kutató és a tudós között csupán fokozati különbség van. A nyugati koncepció szerint a kutató és a tudós két különbözĹ‘ tartalmú fogalom. A kutató specializált szakértĹ‘, aki eredményesen alkalmazza munkájában szakmája szabályait és törvényszerűségeit. A tudós átlagon felüli tehetség, aki intuitív képességei alapján szakmájának új szabályait és törvényeit fedezi fel. A tudósokat nem „képezik”, hanem azok az adottságok, a szorgalom és a filozófiai értelemben vett véletlen találkozásából „születnek”.

Az egyetemeken a kutatás az oktatás elĹ‘feltétele és nélkülözhetetlen eszköze. Ehhez képest másodlagos az oktatói utánpótlás funkciója. A pályakezdĹ‘ gyakornokok, tanársegédek és adjunktusok az egyetemi alkalmazásból kilépve, a versenyszektor és az államigazgatás tudományos felkészültséget igénylĹ‘ munkahelyein helyezkednek el. E szerves folyamathoz képest az akadémiai „tudósképzés” diszfunkcionálisan működött.

Az 1825-ben nyugati mintára alapított MTA, a „tudósok társasága”, a tudományos kutatás irányításának és szervezésének kvázi autonóm fĹ‘hatóságává alakult át. A kormány az egyetemek nagyobb kutatási egységeit az MTA-hoz csatolta. Kiépült az Akadémia kutatóintézeti hálózata,7 amelynek tevékenysége „alapkutatásnak” minĹ‘sült.

Az egyetemeken tovább végezték az egyetemi képzéshez nélkülözhetetlen kutatásokat. Ezek azonban az Akadémia felügyeleti hatáskörébe kerültek. Ha nagyobb létszámot igényeltek, „akadémiai kutatócsoport kihelyezését” kérhették az MTA-tól. A személyes és a tudományos érdekek is az MTA-hoz fűzték e kutatásokat. Ebben az Akadémia és az egyetemek sajátos szimbiózisa is szerepet játszott. Az akadémikusok, kevés kivétellel, egyetemi tanárok voltak, illetve az MTA-intézetek igazgatói és vezetĹ‘ kutatói általában egyetemi professzorként is dolgoztak.

Az átalakult Akadémia elveszítette valós függetlenségét és önállóságát, a „tudós társaság” jellegébĹ‘l természetesen következĹ‘ autonómiáját. Az állami megbízás és finanszírozás következményeként kvázi-autonóm állami fĹ‘hatósági szerepkört töltött be. Ugyanakkor kutatóintézeti hálózatának irányítása és működtetése – akarva-akaratlanul – versengésre késztette az egyetemekkel. Az Akadémián maradt „osztályok” eredeti funkciója óhatatlanul hátérbe szorult, és elszürkült. Az új Akadémia tényleges hatalma és befolyása az igazgatási apparátus és az elnökség kezébe csúszott át.


Együttműködés és versengés az Akadémia és az egyetemek között

a rendszerváltás után


A rendszerváltás után az 1993. évi felsĹ‘oktatási törvény újra az egyetemekre ruházta a tudományos képzés és minĹ‘sítés jogkörét. Az 1994. évi akadémiai törvény viszont fenntartotta a tudományos kutatás kvázi-állami szerepkörét és kutatóintézeti hálózatát. Ez a felemás munkamegosztás kiélezve az Akadémia és az egyetemek versengését, és még zavarosabbá tette kapcsolataikat.

Az 1994-es törvény fenntartotta az MTA jogát az „Akadémia Doktora” tudományos cím adományozására. Az MTA minĹ‘sítési funkcióját tovább éltetik az Országos Akkreditációs Bizottság követelményei. A felsĹ‘oktatási törvény az egyetemi tanári kinevezéshez PhD minĹ‘sítést és habilitációt ír elĹ‘. Az Akkreditációs Bizottság a kinevezés támogatásához akadémiai doktori címet, a doktori iskolák alapításához pedig három „nagydoktor” tagságát igényeli. (Ez létrehozta a „nagydoktorok piacát”, s nagyban hozzájárult az „Intercity-professzorok” megjelenéséhez.8 )

Fennmaradt, hogy az MTA az akadémikusoknak jelentĹ‘s tiszteletdíjat folyósít és jóval kisebb, de nem elhanyagolható pótlékot10  fizet a tudományok doktorainak.11 Ezek fedezetét az állami költségvetés automatikusan biztosítja. A PhD-rendszerben „minĹ‘sítettek” azonban nem részesülnek pótlékban. Az egyetemi professzorok és docensek bérezése idĹ‘közben jelentĹ‘sen változott. E folyamat bizonyára folytatódik. Eleve felmerül tehát, mi legyen az akadémiai tiszteletdíj, illetve a doktori „pótlék” jövĹ‘je. A kérdés azért is indokolt, mivel ezeknek a pótlékoknak és tiszteletdíjaknak az együttes összege nagyjából annyi, mint az egész OTKA-keret.

A rendszerváltás óta az egyetemi és fĹ‘iskolai hálózat kiterjedt, hallgatóinak száma négyszeresre nĹ‘tt, kutatásai bĹ‘vültek. Az MTA tudománypolitikai jelentése (MTA jelentés, 2005) abból indult ki, hogy „az egyetemeken (legalábbis elvileg) nagy egyéniségek mellett alakultak ki tanszékek”, de hozzáfűzte, „az egyetemiek sokkal kevésbé alkalmasak nagyobb kutatásokra, mint a kutatóintézeti hálózat”. Az MTA intézeti hálózat a „professzionális feladatok személyfüggetlen megoldására létrehozott szervezete… nagy projektek gondozására, erĹ‘források koncentrálására…” (MTA jelentés, 2005, 27.) alkalmas. A jelentés szerint az Akadémia intézetei „szorosan együttműködnek az egyetemi kutatókkal. A kutatóintézetek [ti. az MTA intézeteinek] feladata a nagy nemzeti infrastruktúrák működtetése”. (MTA jelentés, 2005, 27.)

Az MTA köreiben egyre gyakrabban merül fel az igény, hogy növelni kellene az Akadémia szerepét a tudományos utánpótlásban és minĹ‘sítésben. A tudománypolitikai jelentés célszerűnek tartja, hogy a „kutatóintézetek, különösen az MTA intézetei, elsĹ‘sorban a PhD-programokba bekapcsolódva vegyenek részt az egyetemi képzésben. Ehhez sajátos képzési jogosítványokat kell kapniuk. Az egységesülĹ‘ közalkalmazotti elvárások keretében az elitoktatást a kutatók fĹ‘munkahelyén kell honorált tevékenységgé tenni”. (MTA jelentés, 2005, 27.) Ezt az igényt az indokolja, hogy az akadémiai intézetek vezetĹ‘ kutatói általában oktatnak valamelyik felsĹ‘oktatási intézményben és/vagy PhD-programban.

Az elĹ‘zĹ‘ek szerint az MTA alárendelt szerepet tulajdonít az egyetemi kutatásoknak. A regenerálódó MTA és a tömegoktatással elfoglalt, oktatáspolitikai stratégiát nélkülözĹ‘ egyetemek helyzete a felszínre hozta az Akadémia restaurációs tendenciáit. Ezek akaratlanul is abból adódnak, hogy az Akadémia a tudományt és a tudósképzést a maga intézményrendszerében szeretné erĹ‘síteni.

E nézeteket az MTA május eleji közgyűlésének elnöki expozéja és a május végi elnökségi állásfoglalás12  explicit vagy implicit módon világosan tükrözi. Az elnökség nyilatkozata és a részletes melléklet megállapítja, hogy „az Akadémia minĹ‘ségelvű megújulása és nemzetközi orientációjú fejlesztése példaként szolgál az egész ország versenyképességét javítani igyekvĹ‘ törekvésekhez… Az Akadémia ma a leghitelesebb közintézmény és a legnagyobb hatóerejű köztestület”. A megállapítások után, szokatlan stílusban „üdvözli, hogy a politikai és gazdasági döntéshozók… csatlakoznak az Akadémia által elindított reformfolyamatról folyó vitákhoz,” amelynek célja, hogy „a döntéshozatal képviselĹ‘i és a sajtó képviselĹ‘i… rendelkezzenek felelĹ‘sségükkel arányos ismeretekkel a magyar tudományról… ami… megóvná Ĺ‘ket a járatlanságról tanúskodó nyilvános megszólalások kínos gyakorlatától”.

E komoly figyelmeztetés után az Elnökség tizenkét pontban foglalta össze reformjának intézkedéseit. A negyedik pont az akadémiai reform szempontjából alapvetĹ‘ fontosságú „jogállásról, döntési kompetenciáról” kíván tájékoztatni. Ez a tájékoztatás azonban az elnökség nyilatkozatából és a terjedelmes mellékletbĹ‘l is hiányzik.

Nem derül ki a Nyilatkozat-ból az sem, hogy a 12 pontban felsorolt funkciók és célok közül melyek tartoznak az akadémiai kompetencia körébe. Három pont említi az egyetemeket. Az elsĹ‘ az egyetemi oktatás színvonalának „biztosításáról” szól, amit „az MTA doktoraira” kíván építeni. Másik pont szerint az Akadémia „a kutatóegyetemi modell megerĹ‘södését a másfélszáz támogatott felsĹ‘oktatási kutatócsoport révén” kívánja elérni. A tizedik pont szerint a „tudóstámogatásban részesülĹ‘ háromezer vezetĹ‘ magyar kutató… szellemi háttere… a félmilliós felsĹ‘oktatási hallgatói közösség színvonalas oktatásának”. A Nyilatkozat azonban nem említi meg, hogy ezt a „támogatást” jogszabály írja elĹ‘, és fedezetét, automatikusan, az állami költségvetés folyósítja. Ez a megközelítés és stílus nyilvánvalóan túlhaladott, s aligha mozdítja elĹ‘ az MTA reformját és a konstruktív együttműködést az egyetemekkel.

Az elnöki deklaráció nyolcadik pontja az OTKA-t az „alapkutatások legfontosabb támogató intézményének” nevezi, amely teljesen független az Akadémiától. Ez a megállapítás túl azon, hogy sürgeti az alapkutatás fogalomkörének definiálását, felveti azt a kérdést, hogy az amúgy is államilag szabályozott költségvetési keret elosztása miért terheli a más funkcióra hivatott Akadémiát.

Az elnökségi állásfoglalással kapcsolatban az a legfontosabb kérdés is felvetĹ‘dik, helyes-e az elnökségi nyilatkozatban implicite kifejezĹ‘dĹ‘ nézet, amely olyan természetesnek tartja, hogy az Akadémia továbbra is megtartja az államszocializmustól örökölt intézményhálózatát, valamint a költségvetési támogatás elosztásának felügyeleti hatáskörét, hogy ezeket nem is tekinti tisztázandó problémának. A fejlett országokban – tudomásuk szerint – ezek a funkciók nem a tudományos akadémiáikhoz, hanem többnyire valamelyik állami szervezet hatáskörébe tartoznak.

Az elnöki állásfoglalás 12 pontja az Akadémia osztályainak szerepét sem veti fel. A negyedik melléklet ugyancsak 12 pontban az akadémiai reform lépéseit részletezi. Ezek közül az elsĹ‘ azt a célt tűzi ki, hogy az MTA „köztestületi kezdeményezései… érdemben bevonják a magyar tudományos közéletet a tudománypolitika… megvitatásába, a stratégia alkotásába és végrehajtásába”. A következĹ‘ pont a MTA „központi titkárság szolgáltatáselvű átalakítását” javasolja. Az utolsó pont szerint az MTA nemzetközi kezdeményezését „az uniós alapkutatási potenciál megerĹ‘sítése érekében” tartja fontosnak, és azt összekapcsolja az „európai tudományos autonómiával.”13

Ezeket az általános célokat nem vitatva, felmerül a kérdés, nem kellene-e elsĹ‘sorban az Akadémia múlt századi osztálystruktúráját korszerűsíteni. Fontos lenne azt is tisztázni, milyen módon érhetĹ‘ el, hogy az akadémikusok kiválasztásában a magas tudományos szint, valamint az aktív újító készség és képesség jobban érvényesüljön.

Végül keresni kellene annak módozatait, hogyan segíthetné elĹ‘ az akadémikusok testülete az eddiginél hatékonyabban a tudományok fejlĹ‘dését és a tudománypolitika, valamint a tudományetika fejlĹ‘dését.

Az elĹ‘zĹ‘ekben felmerült problémák megoldása és a felvetĹ‘dött kérdések megválaszolása – úgy véljük – az Akadémia testületeinek, szervezetének és munkamódszereinek átfogó revízióját is igénylik. Alapos elemzésre és gondosan ellenĹ‘rzött módszerek kidolgozására volna szükség, hogyan és mely szervezeteknek célszerű az Akadémia intézeti hálózatát és a kutatás költségvetési keretének elosztását átadni. Tisztázni kellene a tudományos minĹ‘sítés rendszerét is.

Mindez messzemenĹ‘en meghaladja e cikk célját és lehetĹ‘ségeit. Az itt feltett és más kérdések megválaszolása nemcsak hatalmas munkát jelent, hanem az Akadémia, az egyetemek és az állami szervezetek összehangolt és közös elemzĹ‘, tervezĹ‘ és szervezĹ‘ munkáját is igényli és sürgeti. Erre annál is inkább szükség van, mert az MTA új státusának kidolgozása csak a felsĹ‘oktatás, távlati stratégiai tervének kidolgozásával14  összehangolva lehetséges.


Összefoglalás és zárszó helyett


A rendszerváltás fordulópontja idején már felmerült az akadémiai reform. A Magyar Tudomány 1989-ben különszámot jelentetett meg Fórum az Akadémiáról címmel. Ez a Magyar Nemzetben kibontakozott vita nyomán, 1989. szeptember 26-án szervezett fórumon elhangzott hozzászólásokat adta közre, néhány tanulmánnyal és dokumentummal kiegészítve. A különszámból látható, hogy a mostani problémák tizenhét évvel ezelĹ‘tt is felmerültek. Az Akadémia fĹ‘hatósági, és intézményirányítói vagy a minĹ‘sítési funkciók ellentmondásain azóta sem sikerült túllépni. Az évek múltával a problémák köre és súlypontjai kissé módosultak. LegelĹ‘ször ezeket a kell tisztáznunk. Megbízható elemzés nélkül nincs helyes diagnózis. Kérdéses, hogy most eljutunk-e a helyes diagnózisig, és sikerül-e majd az Akadémia és a felsĹ‘oktatás reformját végigvinni? Kétségeink lehetnek, de nincs okunk, hogy ne kíséreljük meg úja és újra mindaddig, amíg erĹ‘feszítéseinket siker nem koronázza.


Kulcsszavak: akadémiai kutatóintézetek, felsĹ‘oktatás-politika, felsĹ‘oktatás tömegesedése, Magyar Tudományos Akadémia, MTA funkciói, MTA osztályai, nagydoktorok piaca, nagydoktorok tiszteletdíja, tudományos minĹ‘sítés


1 OKKT T 049593 oktatáspolitikai kutatások

2 Továbbiakban Akadémia vagy MTA

3 Timár, 2003. 63. Az idézet az agrároktatás fejlesztésérĹ‘l írt cikkben jelent meg, és az akkori új Agráregyetem, mai nevén Szent István Egyetem, GödöllĹ‘re tervezett beruházásáról számolt be.

4 A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülése utáni nevén Magyar Dolgozók Pártja (MDP)

5 A Magyar Tudományos Tanács Pártkollégiuma 1949. júl. 2-i ülésének állásfoglalása; Ladányi, 1989, 41.

6 Tájékoztatásul lásd a XVII. században alapított francia Tudományos Akadémia jelenlegi alkotmányát: Statuts et missions de l’Académie des sciences, Décret du 31 janvier 2003.

7 Romsics, 2001: „A tudósképzés és a tudományos kutatás fellegvárai 1945 elĹ‘tt az egyetemi tanszékek voltak. A tudományos élet 1949-1950-es átszervezésével ezek súlypontja a Magyar Tudományos Akadémiára helyezĹ‘dött át, amely az egész országban folyó kutatások legfelsĹ‘bb irányító szervévé vált, s egyben saját kutatóintézeti hálózatot is kifejlesztett. 1951-ben, az átszervezést követĹ‘en még csak 10 kutatóintézet tartozott a felügyelete alá, 1956-ban 23, 1960-ban 34, 1970-ben 43.”

8 Az egyetemi tanári illetmény 2006-ban 416 500 Ft/hó, amiért havonta legfeljebb egy-két látogatást kell tenni az egyetemen.

9 A 2006. évi költségvetési törvény értelmében (11§ (6)) „A Magyar Tudományos Akadémia tagjai tiszteletdíjának havi összege a) az Akadémia rendes tagjai esetében 455 000 forint, b) az Akadémia levelezĹ‘ tagjai esetében 353 900 forint.

10 A 2006. évi költségvetési törvény értelmében (11§ (7)) „A Tudományok Doktora, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Doktora tudományos fokozattal rendelkezĹ‘k tiszteletdíjának havi összege 101 100 forint, az 1995. január 1. elĹ‘tt nyugdíjba vonultak esetében – a korábban megállapított nyugdíjra tekintettel – 97 100 forint”.

11 A kandidátusok kezdetben élethosszig járó illetménykiegészítését 1989-ben elĹ‘ször ötévi illetménykiegészítésre módosították, 1994-ben az új akadémiai törvény eltörölte.

 12 Vizi E. Szilveszter elnöki beszámolója az MTA működésérĹ‘l az átalakulás feladatairól, 2006. május 6. és az Elnökség május 30-i állásfoglalása.

13 Az MTA dokumentumaiban az autonómia nagy hangsúlyt kap. Érdemes megemlíteni, hogy a világ elsĹ‘ akadémiájának, a XVII. században alapított francia tudományos akadémiának jelenlegi alkotmánya szerint az akadémikusok választásának érvényességéhez a köztárasági elnök jóváhagyása és ennek az oktatási miniszter által történĹ‘ hivatalos kihirdetése szükséges. Az MTA feltehetĹ‘leg autonómiája súlyos megsértésének tekintené, ha nálunk ilyen eljárást javasolnának.

14 Amit legutóbb a 2005. évi felsĹ‘oktatási törvény elĹ‘tt mulasztottak el.


Irodalom:

Ladányi Andor (1989): Mennyiségi fejlĹ‘dés és strukturális változások: a felsĹ‘oktatás útja a felszabadulás után. Tankönyvkiadó-Oktatáskutató Intézet, Bp.

MTA jelentés (2005): Az uniós Magyarország tudománypolitikája. (3.4. sz. változat) 2005. szeptember 27. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Polónyi István – Timár János (2006a): A magyar felsĹ‘oktatás-politika és a diplomás túlképzés, Külgazdaság. május–június

Polónyi István – Timár János (2006b): A felsĹ‘oktatás sikerágazat? Ábránd és valóság FelsĹ‘oktatás-politika 1990–2005. Dokumentum-elemzés. 2006. augusztus (Kézirat) – megjelenés alatt a Competitio című folyóiratban

Romsics Ignác (2001): Gazdaság és gazdálkodás In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Encyclopaedia Humana Hungarica. 09H. Bp.

Természet és Technika. (1949): CVIII, új sorozat, 65.

Timár János (2003): Életregény. Noran, Budapest


<-- Vissza a 2006/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra