Magyar Tudomány, 2006/9 1090. o.

Tanulmány



JÖVŐKUTATÁS ÉS FELELŐSSÉG


Nováky Erzsébet

DSc, egyetemi tanár

Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék

erzsebet.novaky @ uni-corvinus.hu



A tanulmány arra keresi a választ, hogy miként jelenik meg a felelősség a jövőkutatásban egy olyan korban, amelyet nagy és mélyreható változások jellemeznek. A jövőkutató felelőssége a jövőt leíró alternatívák felvázolásában, kommunikálásában és megvalósításában jelenik meg, de jelentős a felelőssége a változások elfogadtatásában is. A tanulmány végső következtetésként hangsúlyozza, hogy a jövővel való foglalkozás, a jövő alakítása mindannyiunk felelőssége, amihez a jövőkutatók gondolkodása és viselkedése példát és kiindulópontot jelenthet.


Bevezetés


A jövőkutatás és a felelősség minden korban összekapcsolódik. A változásokkal tarkított világban ez még inkább így van. Nagy felelősséget ró a jövővel tudományosan foglalkozókra az, hogy vajon felismerik-e a folyamatokban az ismétlődést és a szabályosságot, és felismerik-e azokat a jövőformáló erők által kiváltott változásokat, amelyek fordulópontokat idézhetnek elő. Vajon megfontoltan tudnak-e következtetni a jövőre, s képesek-e látni azt, hogy a jelenlegitől eltérő jövők is lehetségesek? A jövőkutató számára az is felelősségteljes feladatot jelent, hogy mikor és miként adja át ismereteit azoknak, akik megvalósítói lehetnek a jövőváltozatoknak, s akik majd olyan körülmények között élnek a jövőben, amelyeket a jövőkutatók jeleztek. A jövőkutatással és a jövőkutatókkal szembeni elvárásokat az értékváltások és a problémák összetettsége: egyszerre globális, regionális és nemzeti jellege is fokozza.


A jövőkutatásról


A modern értelemben vett jövőkutatás mintegy ötven évre tekint vissza. Az 1960-as évek új jelenségei, mint például a népességszám rohamos növekedése, a meg nem újuló erőforrások kimerülésének jelei, a fokozódó környezetszennyezés, az oktatás világválsága és sok egyéb változás iránya mind azt mutatták, hogy a gazdaság növekedése a korábbi keretek mellett nem fenntartható, új utakat kell keresni. Világszerte mind nagyobb figyelem fordult a jövő felé. Az ezredfordulóhoz közeledve mind gyakrabban beszéltek és írtak a jövőről olyanok is, akik korábban nem törődtek a jövő lehetőségeinek alaposabb kimunkálásával. Az előbbre látó tudósok és gazdasági szakemberek az 1960-as évektől mind több országban hoztak létre kutatócsoportokat, amelyek a jövővel való rendszeres és tudományos foglalkozást tűzték célul. Hazánkban is akkor kezdődött a tudományos igényű jövőkutatási tevékenység, amelynek akadémiai bizottsága – a IX. Osztály keretében működő Jövőkutatási Bizottság – idén ünnepli alapításának 30. évfordulóját.2 A jövővel hivatásszerűen foglalkozók nemzetközi szinten is létrehozták a jövőkutatók közösségeit, 1966-tól a World Future Societyt, 1973-tól a World Futures Studies Federation-t,3 s azóta új, speciális feladatokkal foglalkozók szervezeteit.

A jövőkutatás a kezdetektől fogva olyan sajátos tudományterületként került meghatározásra, amely a társadalom különböző rendszereinek és a társadalom egészének a lehetséges (jövőit) kutatja. A jövőnek azt a tartományát vizsgálja, amely kapcsolatban van a társadalom és az egyének jövőt alakító tevékenységével, azaz – amellett, hogy a természeti változások társadalmi következményeit és előfeltételeit is kutatja – nagy hangsúlyt helyez a humán tényezők következtében létrejövő jövőalternatívákra. Arra törekszik, hogy a még nem létező folyamatokkal, eseményekkel, összefüggésekkel, hatásmechanizmusokkal és állapotokkal összefüggő bizonytalanságot – amennyire az lehetséges – csökkentse, hogy az emberek mind kisebb kockázattal járó döntéseket hozhassanak.

A jövőkutatás középpontjában a változások vizsgálata áll. A térben és időben lejátszódó változások tipizálása (mennyiségi/minőségi, pozitív/kedvező, negatív/kedvezőtlen, ciklikus/nemciklikus, stabilitásnövelő/stabilitáscsökkentő, természeti/emberi beavatkozástól függő, hosszú távú/rövid távú kihatással bíró, visszafordítható/nem visszafordítható) közelebb vihet annak megértéséhez, hogy mi a változás illetve a változtatás lényege: alkalmazkodás az új helyzethez vagy elégedetlenség a meglevő helyzettel. Az első esetben „a jövő után” megyünk, a második esetben viszont „a jövő elé”. Élhetünk az ún. konstans jövőben (ahol nincs változás), a hanyatló jövőben (amelyben a múlt „elmúlik”), a folytatódó jövőben (ahol alig van változás) és a teremtett jövőben (ahol jelentősek a változások).

A változásokra fel kell készülni. Ebben segít a jövőkutatás: jelzi, hogy milyen változások várhatóak. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit kell tenni azért, hogy a kedvező változások bekövetkezzenek, illetve hogy elkerülhető legyen a kedvezőtlen változások valóra válása. Ezért is fogalmazunk úgy, hogy a jövőkutatás a változás tudománya, amely változó körülmények között változó célokat tűz ki. Ez is mutatja a jövőkutatás intellektuális tevékenység jellegét, hiszen a jövő lehetőségeinek körvonalazása hangsúlyozottabban a megújítás igényével történik. Amin változtatni lehet, az a jelenben még nem létező folyamatok, események halmaza (a jövő a kezünkben van!), ami természetesen csak a múlt által behatároltan lehetséges (a múlt megváltoztathatatlan). A jelen kettős kötöttségében élünk tehát, a múlt és a jövő szorításában. Napjaink jövőkutatásában a korábbiaknál nagyobb hangsúly helyeződik arra, hogy minél inkább szabadulhassunk a múlt szorításából, és új pályára vezérelhessük a világot. A világ megújulása remélhetően az emberek gondolkodásában és cselekedeteiben is megnyilvánul majd.


A jövőkutató felelőssége


A jövőkutatóra is érvényesek a más társadalomtudóssal szemben megfogalmazott követelmények: megbízható ismeretekre támaszkodva azok elfogulatlan elemzése, vizsgálata és tudományosan megalapozott következtetések megfogalmazása. A jövőkutató felelősséggel tartozik azért is, hogy felkeltse és fokozza a társadalmi csoportok, az emberek jövő iránti érdeklődését, a jövőalternatívákhoz való tudatos és nem tudatos viszonyulásuk felismerését és lehetséges cselekedeteik megismerését és formálását.

A jövőkutató objektív és szubjektív felelőssége nem egyszer és mindenkorra adott, hanem változtatható, tehát fokozható is. Ennek különböző módjai lehetségesek, amelyek között az első helyen említjük a kor kihívásainak megfelelő, igazolható tudományos elmélet és használható metodológia kidolgozását és alkalmazását. Ha a jövőkutató rendszeresen képes a jövővel foglalkozó tudományos elmélet megújítására (Kristóf, 2005), akkor fel tudja ismerni a jövő nagy problémáit, amelyek megoldásában segítséget tud nyújtani a társadalomnak. Újabb és újabb tudományos metodikák használata is elősegítheti a változások minél korábbi felismerését. Az előrejelezhetőség határainak feltérképezése felhívhatja a figyelmet arra, hogy a bizonytalanságot el kell fogadni, és nem a megszüntetésére, hanem a kezelésére kell törekedni. A jövőtartományok és jövőfogalmak definiálása és megkülönböztetése is szükséges ahhoz, hogy a jövőkutató „ne ragadjon benne” a múltban és a jelenben, de „ne is szálljon el” a jövőben. Világosan el kell határolnia az elképzelhető jövőt a lehetséges jövőtől, a valószínű jövőt a kívánatos jövőtől. Csak ekkor tud választ adni arra a kérdésre, hogy milyen döntések vezethetnek el a lehetséges jövőből a valószínű jövőbe, illetve az elképzelhető kívánatos jövőből a megvalósítható jövőbe. A másokkal való összefogás (a participativitás) a jövőkutató új feladata, ami nagymértékben megnöveli a felelősségét.

A jövőkutatók felelősségvállalása négy területen jelenik meg: a jövőalternatívák felvázolásában, azok kommunikálásában és megvalósításában, valamint a változások elfogadtatásában.


A jövőkutató felelőssége

a jövőalternatívák felvázolásában


A jövőkutatót az alábbi személyes képességei teszik alkalmassá jövőalternatívák felvázolására:

• a múlt-jelen információiból következtetni tud a jövőre, felismeri a folyamatok állandóságát és változékonyságát,

• az egyoldalú szubjektivitástól és a rugalmatlan objektivitáskereséstől mentesen, a folyamatok és események ismeretében elfogulatlanul elemzi azokat, és von le belőlük következtetéseket a jövőre, de képes elszakadni azoktól, és fantáziát sem nélkülözve tekinteni a jövőbe,

• intuitív, azaz képes a megszokottól, a konvencionálistól eltérően a jövő olyan alternatíváiban gondolkodni, amelyek a meglevőhöz képest merőben mások és előremutatóak lehetnek,

• explicit módon képes megfogalmazni értékpreferenciáit, azaz vállalja, hogy eltérő értékek mellett különböző jövőalternatívák kidolgozására van lehetőség és esély,

• felismeri a jövőcsírákat, azokat a jeleket, amelyek még nem fejlődtek ki, de a jövőt hordozhatják,

• a kívánatos és az elfogadható jövőket is értelmezi; tartózkodik attól, hogy csak Kasszandra-jóslatokat fogalmazzon meg.

A jövőalternatívák felvázolása nem köny-nyű feladat. Különösen azért nem, mert a jövőkutatónak eltérő metodológiai megközelítéseket kell használnia stabil és instabil helyzetekben. Az eltérő metodológiák és ebből fakadóan az eltérő metodikák jól követhetők a jövő megismerhetősége és meghatározottsága, az idő és a tér kezelése, a jövő komplexitása és a jövő alternatívái metodológiai kérdéskörökben (Nováky, 2003).

Stabil viszonyok között a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz kapcsolódása és egymásra épülése szilárd alapot teremt a jövő megismerhetőségéhez. Ekkor a jövő a múlt és a jelen többé-kevésbé változatlan folytatódásaként jön létre, mert az időben előrehaladva megerősödnek azok a tényezők, amelyek fenntartják a korábbi tendenciákat. A jövő megismerhetősége a klasszikus filozófiai és metodológiai elvekre épül: a múlt–jelen beható tanulmányozása elvezethet a jövőbeli jelenségek minél alaposabb megismeréséhez. Instabil viszonyok között – amikor a jövőt alkotó tényezők még alig jelentek meg a múltban és a jelenben, és a jövőcsírák is alig láthatók, akkor – a megismerhetőség a változások, a megújulások keresésére irányul. Ehhez a jövőre orientált szemléletmód, valamint a múltat és a jelent át- és újraértékelő gondolkodásmód adhat fogódzókat. Az új szemlélet a fordulópontok és a minőségileg új helyzetek sorozatának feltárására helyezi a hangsúlyt. Csökken a folyamatok determinisztikus meghatározottsága, és megnövekszik a teleologikus (céltételező) elemek szerepe. A jövőt kevésbé határozza meg a múlt és a jelen, miközben a jövő egyre inkább alakítható, formálható a humán cselekedetek révén. Ezt a cselekedeteink által alakítható jövőt nemcsak teremtett, hanem kreatív jövőnek is nevezhetjük, és napjainkban a legfontosabb jövőtartománynak tekintjük. A megismerhetőség ilyen irányú változásakor – amit az instabilitás megjelenése vált ki – felbomlik a múlt, a jelen és a jövő statisztikai egyensúlya, és csökken a hagyományos matematikai-statisztikai eljárások alkalmazásának lehetősége. A megismerés intuitív útjait alkalmazó szakértői módszerek, participatív eljárások, szcenárióépítés és a számítógépes szimulációk kerülnek előtérbe.

A jövő valószínűségi jellege a stabil viszonyok közötti jövőkutatás lényegi sajátossága. Bizonyos objektív feltételek fennállása esetén a jövőnek csak egy konkrét realizációja valósul meg, amelynek valószínűsége a [0, 1] intervallumban helyezkedik el. Ez a valószínűség a bekövetkező jövő lehetőségének mértékét fejezi ki. Egy folyamatnak azért lehet többféle, különböző valószínűségű fejlődéstendenciája vagy jövőbeni állapota, mert egyik lehetséges fejlődési tendencia vagy állapot sem hord még magában olyan erős, a múlt által meghatározott viszonyt, hogy biztos legyen a kérdéses folyamat kimenetele. A jövőváltozatok lehetőségét, valószínűségét tehát a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatrendszer, azaz a determinációfajta természete határozza meg. Ennek a viszonynak a különböző mértékű erőssége, illetve stabilitása alkotja az egyes jövőváltozatok eltérő valószínűségét. Napjainkban a jövő valószínűségi jellege új tartalmat hordoz. Instabil viszonyok között csökken a statisztikus valószínűség jelentősége, és megnövekszik a véletlen szerepe. A múlt és a jelen fejlődéstendenciáiból kevésbé következtethetünk valószínűségi alapon a jövőre. A korábbitól eltérően nincs kitüntetett valószínűségi értékkel bíró jövőváltozat sem (azaz nem készíthetünk predikciót), hanem sok, többé-kevésbé azonos valószínűséggel bíró jövőváltozatot tárhatunk fel. Ezek létrejöttében nagy szerepük van a hirtelen és a kis valószínűségű változásoknak, valamint a jövőre vonatkozó várakozásoknak is, amelyekben szintén sok az esetleges elem, a véletlen tényező.

A jövőkutatás metodológiai kérdésköreként említett téridő probléma abból vezethető le, hogy a jövőkutatás tárgyai (a társadalom, a gazdaság, az egyén stb.) „tér-idő kötéssel bírnak”, nyitottak a jövő felé. Ha az időt minden rendszerhez hozzárendelhető, de a rendszertől független, önállóan létező kategóriaként fogjuk fel (ahogyan ez a stabil viszonyok között szokásos), akkor az nem fejezi ki a jövőkutatás tárgyát képező komplexitásokat. Ha azonban számolunk az idő finomstruktúrájával és relatív jellegével, akkor feltárulhat előttünk a rendszerek dinamikája és az önszerveződő jellege, amit különösen az instabil viszonyok között hasznos értelmezni. Az idő finomstruktúráját értelmezve látni kell, hogy a múlt, a jelen és a jövő nemcsak egymásutániságukban léteznek, hanem minden időegységben egyszerre is. A jelen magában foglalja a múltat, azt az evolúciós folyamatot, amely ehhez a jelenhez elvezetett, és azt a jövőt is, amely összhangban van a további evolúciós választásokkal is. Ha a jelen jövőjét vizsgáljuk, akkor a jövőbeni folyamatok és struktúrák sokféleségével találkozunk, ha viszont a jövőnek a jelenre gyakorolt hatását, akkor a jövőt anticipáljuk, megjelenítjük a jelenben (vágyakban, célokban, reményekben és félelmekben). Ekkor előtérbe kerülnek az evolúciós eljárások és módszerek, valamint a jövőorientáltság-vizsgálatok.

A komplexitást is eltérően kell kezelnie a jövőkutatónak stabil és instabil feltételek esetén. Stabil viszonyok között az előrejelzés a rendszert meghatározó fő elemekre és az ún. kulcstényezőkre koncentrál, és azok jövőbeni alakulásából következtetünk a rendszer egészének jövőjére. Ez megtehető, mert az elemek és a tényezők közötti kapcsolatokra az egyszerűség és az egyirányúság a jellemző. Instabil körülmények között a rendszer sok elemét és összetevőjét kell megvizsgálni, mert egyes elemek kis változásai is alapvetően új helyzetet idézhetnek elő. A visszacsatolásokkal terhelt, sokdimenziós komplex rendszer jövője a fölülről lefelé és az alulról fölfelé történő (vegyes) megközelítéssel körvonalazható. Ez megerősítheti a kutatót annak eldöntésében, hogy melyek az előrejelzés kritikus alrendszerei, folyamatai és kapcsolatai. A komplex rendszerekben más-más megközelítés alkalmazandó a kontinuus, a kiinduló és a diszkontinuus, valamint a rövid és a középtávú folyamatokra, a lineáris, az exponenciális és a logisztikus fejlődéstípusú tendenciákra, a reverzibilis és az irreverzibilis folyamatokra. Elemzésükhöz és előrejelzésükhöz a dinamikai vizsgálatok (nemegyensúlyi és evolúciós modellvizsgálatok és -szimulációk) (Hideg, 2001), a kölcsönhatás módszer, a szakértői és a nemszakértői eljárások, valamint a „futures workshop” technikák használhatók eredményesen, amelyeket a forgatókönyvíráshoz kapcsoltan is alkalmazunk.

Az alternativitás átszövi a jövőkutatás egész folyamatát a céloktól az eszközökig és a megvalósítás útjának lehetséges megválasztásáig. A stabil viszonyok közötti célokra a gyenge alternativitás, az instabil viszonyok közötti célokra az erős alternativitás a jellemző. Az alternativitást növeli a célok és a megvalósítás eszközeinek formálásában fokozódó társadalmi részvétel is. Egyének és társadalmi csoportok nemcsak a jövőjüket, hanem a jövőképüket is alakítani akarják. A korábbi időszakoktól eltérően most erősebb az igény arra, hogy összehasonlítsák és mérlegeljék a különböző, előttük álló lehetőségeket, és számos szempontot figyelembe véve döntsenek valamelyik/valamelyikük elfogadásáról. Az instabil viszonyok közötti alternatívaképzést azok a módszerek szolgálhatják a leginkább, amelyek az utóbbi években vagy új szerepet kaptak (például forgatókönyvírás), vagy pedig most erősödtek meg (például a story telling módszer és a workshop technikák).

A jövőalternatívák felvázolásában új fogalomként és jelenségként jelenik meg a participativitás (Nováky, 2004). Ezen mindazok (jövőkutatók, szakértők, jövőorientált laikus nem szakértők, stakeholderek, NGO-k és TNC-k) részvételét értjük a lehetséges jövőalternatívák kimunkálásában, akiknek a jövőjük a kutatás tárgya, akiktől várható, hogy közreműködnek majd a megvalósításban, és akik várhatóan élnek majd az így kialakított világban. A jelenről alkotott véleményük, és a jövőre vonatkozó várakozásaik és elvárásaik megismerése nélkül a jövőkutató az „íróasztalnak” dolgozik, és nem tudja betölteni hivatását: a társadalom és a társadalmi csoportok jövőjének kedvező irányba való alakítása. A jövőkutatók ezért együttműködnek a társadalom különböző csoportjaival. Ebben a folyamatban a jövőkutatónak nyitottnak kell lennie a nemszakértők kérdésfelvetései és jövőelképzelései iránt, és az előrejelzés-készítés folyamatába be kell építeni a várakozásaikat is. A nem szakértők pedig megpróbálnak hinni abban, hogy a jövőkutatók valóban figyelnek a vélekedésükre és hasznosítják kreatív ötleteiket. Bíznak abban, hogy a jövőalternatívák megalapozottabbak lesznek az együttműködés következtében.


A jövőkutató felelőssége

a jövőalternatívák kommunikálásában


Három kérdés merül itt fel: mit, mikor és hogyan kommunikáljanak a jövőkutatók.

A jövőkutató feladata és kötelessége, hogy nyilvánosságra hozza azokat a jövőelképzeléseket, amelyek pozitív irányú elmozdulást jeleznek, és azokat is, amelyek negatív jövőalternatívaként jelennek meg. A pozitív jövőalternatívák azt fejezik ki, hogy van esély arra, hogy a társadalom és a gazdaság az éppen aktuálisnál jobb pályára legyen vezérelhető, illetve hogy van esélye valamely jövőprobléma megoldásának. A negatív jövőalternatívák azt mutatják, hogy a jelenlegi helyzet romolhat, a változások nem mutatnak kedvező irányba, és végső kifejlődésükben katasztrófahelyzet kialakulását jelzik. Nyilvánosságra hozataluk azt a célt szolgálja, hogy a társadalom legyen tisztában a jelenlegi folyamatok fenntarthatatlanságával. A jövőkutató felelőssége, hogy teljes őszinteséggel beszéljen azokról a lehetőségekről, amelyek a világ, valamely regionális egység vagy egy nemzet előtt állnak. Nem etikus csak a pozitív irányú változások lehetőségét bemutatni, túlhangsúlyozva a javulás esélyét, de nem helyes csak a negatív helyzetek, a katasztrófaváltozatok lehetőségének felvázolása sem. Ezek ugyanis gyakran bénító erővel bírnak, nem a tettekre ösztönöznek, hanem még inkább eltávolítanak azoktól.

A mikor kommunikáljanak a jövőkutatók kérdés azt a dilemmát veti fel, hogy a jövőkutatók csak akkor hozzanak nyilvánosságra előrejelzéseket, amikor azok a teljes tudományos bizonyosság állapotában vannak, vagy pedig már azt megelőzően közöljenek előrejelzéseket. Fontos, hogy a jövőkutató azokat az előrejelzéseket is nyilvánosságra hozza, amelyekben ismeretei még részlegesek, amelyek állításai és következtetései még nem teljesen bizonyítottak, de a tudomány adott állása szerint igazolhatóak, ha valamilyen erős jel arra mutat, hogy az előrejelzésekben foglaltak jelentős hatással lehetnek a társadalomra. A jövőkutatónak ilyenkor őszintén közölnie kell, hogy előrejelzései a szokásosnál is nagyobb bizonytalanságot hordoznak. Az ilyen kérdéskörökben (pl.: a globális felmelegedés társadalmi következményei) a jövőkutató tudományos és társadalmi diskurzust kezdeményezhet, és a társadalomnak mérlegelnie kell a szükséges lépéseket és a veszély nagyságát.

A jövőkutató gyakran tapasztal olyan jeleket, jelzéseket, amelyek a jelenlegitől jelentős eltérésként értelmezhetők, és talán új jövők kialakulását jelezhetik. Ezek az ún. gyenge jelek nem azért gyengék, mert nem bizonyítottak, hanem azért, mert még nem fejlődtek ki teljes valóságukban.A jövőkutatónak éppen az a feladata, hogy jövőkutatási ismereteire, módszertani tapasztalataira és intuíciójára támaszkodva felismerje a változások magjait (Hideg et al., 2006), azokat a gyenge jeleket és jövőcsírákat, amelyek kialakulni látszanak, vagy a folyamatok változatlan továbbélése esetén kialakulhatnak. A jövőkutató nem azzal segíthet a leginkább a jó döntések meghozatalához, hogy a változatlanságot állapítja meg, hanem hogy rámutat a változás lehetőségére, és következtet annak irányára, még azelőtt, hogy az kialakult volna. Azaz már a jövőjelek észlelésekor felhívja a figyelmet bizonyos folyamatok folytathatatlanságára. Ilyen gyenge jelek az objektív folyamatokban éppúgy megjelenhetnek, mint a szubjektív tényezőkben. Nemcsak a folyamatok instabilitása, a kis változásokra való érzékenysége termelhet ki ilyeneket, és adhat esélyt a változás magjainak megjelenésére, hanem a gyenge jelek megjelenhetnek a jövőformáló erőkben is. Minél inkább jövőérzékeny és kreatív egy társadalom, annál inkább van esély arra, hogy a jövőformáló erők a változás magjait hordozzák.

A hogyan kommunikáljanak a jövőkutatók kérdésben hangsúlyozom: a kommunikáció különböző módjai – tudományos dolgozatok készítése, az eredmények bemutatása, oktatás, médiaszereplés – közül a legjelentősebb formának az oktatást látom. Ekkor valósul meg ugyanis a jövőkutatási ismeretek átadása, azok megvitatása, és olyan ötletek, javaslatok felszínre hozatala, amelyekhez az impulzust esetleg nem a jövőkutató adja, hanem a nem szakértők. A participatív jövőkutatás hatékonyan él ezekkel a lehetőségekkel.


A jövőkutató felelőssége

a jövőalternatívák megvalósításában


A jövőalternatívák megvalósítása nem egyszemélyes feladat. A jövőkutató nem gondolhatja, hogy a társadalom az általa kidolgozott (mégoly kedvező) jövőváltozatot majd egy az egyben megvalósítja. A jövőalternatívák a megvalósítás folyamatában formálódnak, átalakulnak, irányt téveszthetnek, hiszen az aktuális humán tevékenységek sokszor nem a körvonalazott, de sokszor még a stratégiák vagy a tervként megjelenő cselekvési programok szerint sem formálódnak. Az emberi gondolkodás és pillanatnyi cselekvés összetettsége és kiszámíthatatlansága (Kappéter, 2003) nem teszi lehetővé az előzetes elképzelések pontos végrehajtását.

A jövő megvalósításában a társadalom egészének részvétele fontos. A jövőkutató ilyenkor legyőzi „a hosszútávfutó magányosságát”, és a társadalom mind több szereplőjét vonja be a megvalósításba, és ezzel létrejöhet a közös cselekvés, a participatív módon megvalósuló jövőalakítás. Társadalmi akciókat (jövőmozgalmakat) nemcsak katasztrófahelyzet kialakulásának elkerülése érdekében kell szervezni, hanem a pozitív jövők megvalósításáért is mozgósítani kell (Nováky, 2006). Ehhez egyének és társadalmi csoportok jövőorientáltságának fokozása, új, jövőbe mutató értékek felismerése és új etikai megközelítés szükséges.

A tettek formálásában jelentős szerep jut annak, hogy a társadalom jövőorientáltsága, nyitottsága, újat akarása és felelősségérzete miként fejlődik. A magyar lakosság körében végzett empirikus felmérések (Nováky et al., 1994) azt mutatják, hogy az emberek jövőorientáltsága jelentősen változott az elmúlt tíz-tizenöt év alatt. 1992-93-ban a remény és a jövősokk, az 1990-es évek közepén a bizonytalanság és az ellentmondásosság, az ezredforduló után pedig a bizakodás, az új értékek és a jövőre készülés a jellemző. Ez utóbbi elsősorban az egyetemista fiatalok körében figyelhető meg. A vizsgálatok bizonyították, hogy a jövőorientáltság elsősorban a képzettséggel, a műveltséggel van összefüggésben. Minél képzettebb valaki, annál inkább jellemző rá az aktív jövőorientáltság, azaz a különböző időtávú jövőért végzett, szellemi és lelki kondíciót fejlesztő tevékenységek végzése, valamint a jövő hatékony formálása, alakítása.

A jövőkutató felelőssége, hogy világosan megfogalmazza: milyen értékek vezérlik, milyen értékek talaján gondolkodik és tevékenykedik (Masini, 2004). „A jövőről való gondolkodáskor gondolkodni kell az értékekről is” – fogalmazta meg Eleonora Barbieri Masini a Jövőkutatási Világszövetség 1994. évi továbbképző kurzusán (idézi Nováky, 2001). Az értékek kavalkádjának időszakában – amikor a régi értékek éppúgy jelen vannak, mint a társadalmi megítélés szempontjából nem egyértelmű új értékek, továbbá a társadalmi és az egyéni értékek változásának is tanúi vagyunk – ez különleges feladat. Új társadalmi értékekként jelenik meg az információ mint növekedési tényező elismerése, a környezet szeretete és tisztelete, valamint a hosszú távú elkötelezettség. Ezek sajnos még nem mindenütt elfogadottak. A nagy többség még nem ismerte fel, hogy az anyagi jólétnél fontosabb az elvégzett munka öröme, hogy a legfontosabb értékek a tudás és a biztonságos, kiegyensúlyozott élet, amihez az értelmesség mellett szükséges a szavahihetőség, a felelősségteljesség és a bátorság, gerincesség. A jövőkutató értékválasztásával példát mutathat a döntéshozóknak, és a participatív jövőkutatás alkalmazásával a nem szakértőknek is.

A jövőkutató felelősségét növeli az, hogy változás figyelhető meg az etika oldaláról is: a kötelesség-etika, az egyértelmű kötelességek („tedd meg, amit meg kell tenned”) mellett megjelent a lehetőség-etika is. Ez arra irányítja a figyelmet, hogy vajon „képesek vagyunk-e nem megtenni azt, amit meg tudnánk tenni, de az új értékek talaján nem kívánatos megtenni” (pl. nem avatkozunk be a természetbe), ill. „képesek vagyunk-e megtenni valamit, ami az eddigiektől eltérő, más, egészen új” (jelezve a társadalom és az egyének új iránti érzékenységét). Ez nemcsak a társadalmi felelősség, hanem a társadalom megújulásának kérdésével is összefügg.


A jövőkutató felelőssége

a változások elfogadtatásában


Hiába érzékelik a jövőkutatók a változások szükségességét, és hiába készítik elő a legjobb alternatívákat, ha a lakosság nem készül fel azokra, vagy nem idejében fogadja el azokat. Ezért a jövőkutató felelőssége ezen a területen is megjelenik.

A jövőkutató feladata, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a változások objektív lehetőségei (folyamatok önszerveződése) és a változásokhoz való szubjektív tudatos és nem tudatos viszony (egyének, társadalmi csoportok tevékenységei és várakozásai) együttesen határozzák meg azt, hogy melyik jövőalternatíva valósulhat meg. A jövőkutató akkor tud segíteni ebben, ha megismeri a lakosság változásokhoz való viszonyát, majd annak ismeretében fejleszti a változások elfogadását erősítő adottságokat.

A Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszékén folyó empirikus vizsgálódások keretében törekedtünk megismerni az egyetemi hallgatók változásokhoz való viszonyát (Nováky – Kappéter, 2005). Közel háromszáz egyetemi hallgatóval folytatott vizsgálat alapján azt mondhatjuk, hogy az egyetemi hallgatók

• pozitívan viszonyulnak a változásokhoz, elfogadják létezésüket, nem riadnak meg tőlük,

• úgy vélik, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a változásokhoz, de nem tudatosodnak bennük a várható nagy változások és a veszélyek,

• a családon belül a stabilitást érzik fontosnak,

• remélik, hogy ez motivációt és erőt ad a kedvezőtlen külső változások elviseléséhez.

A minta alapján tehát jóllehet, a fiatalok elfogadják a változásokat, és pozitívan is viszonyulnak azokhoz, de kimondva-kimondatlanul mégis azt szeretnék, ha azok nem érintenék a kisközösségi szférát, ahol a stabilitást preferálják. Ebből arra következtetünk, hogy a jövőkutatónak még igen sok feladata van, hogy hazánkban és a világban megváltozzon a jelenlegi rövid távú és gazdaságcentrikus szemlélet, hogy új utak-pályák legyenek megfogalmazhatóak hazánk és a világ számára. A jövőkutatóknak ezt a feladatot csak a jövőért érzett felelősséggel, elhivatottsággal szabad végezniük.


Összegzés


A jövőkutató felelőssége tehát az alábbiakban összegezhető. A jövőkutató felelős: a jövőkutatás tudományának fejlesztéséért, a pozitív jövőalternatívák kidolgozásáért és a döntéshozók felé való kommunikálásért, a társadalom jövőjét veszélyeztető tendenciákra való figyelmeztetésért, a társadalom tagjai jövőorientáltságának fokozásáért, a jövőformáló erők mozgósításáért, a jövőformáló erők és a folyamatok mozgásában rejlő erők összhangjának megteremtéséért, a pozitív irányú változások elősegítéséért. A jövő alakítása azonban nemcsak a jövőkutatók feladata, hanem mindannyiunk – jövőkutatók és nem jövőkutatók, döntés-előkészítők és politikusok – felelőssége. E felelősségben osztoznia kell az oktatás-nevelésnek, amit jövőcentrikusan célszerű végezni. Ez igen kevés helyen valósult meg. A jövőkutatás egyetemi szintű oktatása, az egyetemi jövőkutató-képzés és a jövőkutató műhelyek, kutatócsoportok támogatása ezért kiemelt feladat.


Kulcsszavak: jövőkutatás, felelősség, stabilitás, instabilitás, jövőkutatási metodikák, participativitás, jövőorientáltság, változás



1 A tanulmány az MTA IX. Osztályának a 2005. évi akadémiai Tudomány Napja keretében tartott tudományos ülésén (2005. november 4.) elhangzott előadás írásos változata, amely a T 043522. sz., Változás és jövő című OTKA program (témavezető: Nováky Erzsébet) részeként készült.

2 2006 októberében tudományos konferencia keretében emlékezünk meg a jubileumról.

3 Hazánk két alkalommal is rendezett WFSF világkonferenciát: 1990-ben Linking Present Decisions to Long–Range Visions, 2005-ben Futures Generation for Future Generations címmel.

4 Ilyen gyenge jelnek tekinthető például a Római Klub első jelentése, ami felhívta a figyelmet a környezetszennyezés veszélyeire.


IRODALOM

Hideg Éva (szerk.) (2001): Evolúciós modellek a jövőkutatásban. Aula, Budapest

Hideg Éva – Nováky E. – Vág, A. (2006): Exploration Seeds of Change in the Process of Actualization of Future Images for Hungary. Discussion paper. COST A 22/WG1

Kappéter István (2003): Az emberiség képes jóra változtatni a világot. Püski, Budapest

Kristóf Tamás (2005): Lehetséges-e tudományosan megalapozott társadalmi előrejelzést készíteni? Magyar Tudomány. 8, 1017–1025.

Masini, Eleonora Barbieri (2004): Values and Actions for the Future. In: Nováky Erzsébet – Fridrik Sz. – Szél B. (eds.): Action for the Future. Futures Studies Centre, Budapest University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest, 45–54.

Nováky Erzsébet (szerk.) (2001): Magyarország holnapután. BKÁE Jövőkutatási Kutatóközpont, Bp.

Nováky Erzsébet (2003): A jövőkutatás módszertana stabilitás és instabilitás mellett. BKÁE Jövőkutatási Kutatóközpont, Budapest

Nováky Erzsébet (2004): Participative Futures Studies. In: Nováky Erzsébet – Fridrik Sz. – Szél B. (eds.): Action for the Future. Futures Studies Centre – University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest, 67–80.

Nováky, Erzsébet (2006): Action Oriented Futures Studies In Hungary. Futures. 38, 685–695.

Nováky Erzsébet – Hideg É. – Kappéter I. (1994): Future Orientation in Hungarian Society. Futures. 26, 7, 759–770.

Nováky Erzsébet – Kappéter István (2005): How Do Students Relate to Changes? In: Gáspár Tamás – Bakos P. (eds.): Futures Generation for Future Generations. Futures Studies Centre, Corvinus University of Budapest. Bp, eBook, www.budapestfutures.org


<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra