JÖVŐKUTATÁS ÉS FELELŐSSÉG1
Nováky Erzsébet
DSc, egyetemi tanár
Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék
erzsebet.novaky @ uni-corvinus.hu
A tanulmány arra keresi a választ, hogy miként jelenik meg a felelősség a jövőkutatásban egy olyan korban, amelyet nagy és mélyreható változások jellemeznek. A jövőkutató felelőssége a jövőt leíró alternatívák felvázolásában, kommunikálásában és megvalósításában jelenik meg, de jelentős a felelőssége a változások elfogadtatásában is. A tanulmány végső következtetésként hangsúlyozza, hogy a jövővel való foglalkozás, a jövő alakítása mindannyiunk felelőssége, amihez a jövőkutatók gondolkodása és viselkedése példát és kiindulópontot jelenthet.
Bevezetés
A jövőkutatás és a felelősség minden korban összekapcsolódik. A változásokkal tarkított világban ez még inkább így van. Nagy felelősséget ró a jövővel tudományosan foglalkozókra az, hogy vajon felismerik-e a folyamatokban az ismétlődést és a szabályosságot, és felismerik-e azokat a jövőformáló erők által kiváltott változásokat, amelyek fordulópontokat idézhetnek elő. Vajon megfontoltan tudnak-e következtetni a jövőre, s képesek-e látni azt, hogy a jelenlegitől eltérő jövők is lehetségesek? A jövőkutató számára az is felelősségteljes feladatot jelent, hogy mikor és miként adja át ismereteit azoknak, akik megvalósítói lehetnek a jövőváltozatoknak, s akik majd olyan körülmények között élnek a jövőben, amelyeket a jövőkutatók jeleztek. A jövőkutatással és a jövőkutatókkal szembeni elvárásokat az értékváltások és a problémák összetettsége: egyszerre globális, regionális és nemzeti jellege is fokozza.
A jövőkutatásról
A modern értelemben vett jövőkutatás mintegy ötven évre tekint vissza. Az 1960-as évek új jelenségei, mint például a népességszám rohamos növekedése, a meg nem újuló erőforrások kimerülésének jelei, a fokozódó környezetszennyezés, az oktatás világválsága és sok egyéb változás iránya mind azt mutatták, hogy a gazdaság növekedése a korábbi keretek mellett nem fenntartható, új utakat kell keresni. Világszerte mind nagyobb figyelem fordult a jövő felé. Az ezredfordulóhoz közeledve mind gyakrabban beszéltek és írtak a jövőről olyanok is, akik korábban nem törődtek a jövő lehetőségeinek alaposabb kimunkálásával. Az előbbre látó tudósok és gazdasági szakemberek az 1960-as évektől mind több országban hoztak létre kutatócsoportokat, amelyek a jövővel való rendszeres és tudományos foglalkozást tűzték célul. Hazánkban is akkor kezdődött a tudományos igényű jövőkutatási tevékenység, amelynek akadémiai bizottsága – a IX. Osztály keretében működő Jövőkutatási Bizottság – idén ünnepli alapításának 30. évfordulóját.2 A jövővel hivatásszerűen foglalkozók nemzetközi szinten is létrehozták a jövőkutatók közösségeit, 1966-tól a World Future Societyt, 1973-tól a World Futures Studies Federation-t,3 s azóta új, speciális feladatokkal foglalkozók szervezeteit.
A jövőkutatás a kezdetektől fogva olyan sajátos tudományterületként került meghatározásra, amely a társadalom különböző rendszereinek és a társadalom egészének a lehetséges (jövőit) kutatja. A jövőnek azt a tartományát vizsgálja, amely kapcsolatban van a társadalom és az egyének jövőt alakító tevékenységével, azaz – amellett, hogy a természeti változások társadalmi következményeit és előfeltételeit is kutatja – nagy hangsúlyt helyez a humán tényezők következtében létrejövő jövőalternatívákra. Arra törekszik, hogy a még nem létező folyamatokkal, eseményekkel, összefüggésekkel, hatásmechanizmusokkal és állapotokkal összefüggő bizonytalanságot – amennyire az lehetséges – csökkentse, hogy az emberek mind kisebb kockázattal járó döntéseket hozhassanak.
A jövőkutatás középpontjában a változások vizsgálata áll. A térben és időben lejátszódó változások tipizálása (mennyiségi/minőségi, pozitív/kedvező, negatív/kedvezőtlen, ciklikus/nemciklikus, stabilitásnövelő/stabilitáscsökkentő, természeti/emberi beavatkozástól függő, hosszú távú/rövid távú kihatással bíró, visszafordítható/nem visszafordítható) közelebb vihet annak megértéséhez, hogy mi a változás illetve a változtatás lényege: alkalmazkodás az új helyzethez vagy elégedetlenség a meglevő helyzettel. Az első esetben „a jövő után” megyünk, a második esetben viszont „a jövő elé”. Élhetünk az ún. konstans jövőben (ahol nincs változás), a hanyatló jövőben (amelyben a múlt „elmúlik”), a folytatódó jövőben (ahol alig van változás) és a teremtett jövőben (ahol jelentősek a változások).
A változásokra fel kell készülni. Ebben segít a jövőkutatás: jelzi, hogy milyen változások várhatóak. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit kell tenni azért, hogy a kedvező változások bekövetkezzenek, illetve hogy elkerülhető legyen a kedvezőtlen változások valóra válása. Ezért is fogalmazunk úgy, hogy a jövőkutatás a változás tudománya, amely változó körülmények között változó célokat tűz ki. Ez is mutatja a jövőkutatás intellektuális tevékenység jellegét, hiszen a jövő lehetőségeinek körvonalazása hangsúlyozottabban a megújítás igényével történik. Amin változtatni lehet, az a jelenben még nem létező folyamatok, események halmaza (a jövő a kezünkben van!), ami természetesen csak a múlt által behatároltan lehetséges (a múlt megváltoztathatatlan). A jelen kettős kötöttségében élünk tehát, a múlt és a jövő szorításában. Napjaink jövőkutatásában a korábbiaknál nagyobb hangsúly helyeződik arra, hogy minél inkább szabadulhassunk a múlt szorításából, és új pályára vezérelhessük a világot. A világ megújulása remélhetően az emberek gondolkodásában és cselekedeteiben is megnyilvánul majd.
A jövőkutató felelőssége
A jövőkutatóra is érvényesek a más társadalomtudóssal szemben megfogalmazott követelmények: megbízható ismeretekre támaszkodva azok elfogulatlan elemzése, vizsgálata és tudományosan megalapozott következtetések megfogalmazása. A jövőkutató felelősséggel tartozik azért is, hogy felkeltse és fokozza a társadalmi csoportok, az emberek jövő iránti érdeklődését, a jövőalternatívákhoz való tudatos és nem tudatos viszonyulásuk felismerését és lehetséges cselekedeteik megismerését és formálását.
A jövőkutató objektív és szubjektív felelőssége nem egyszer és mindenkorra adott, hanem változtatható, tehát fokozható is. Ennek különböző módjai lehetségesek, amelyek között az első helyen említjük a kor kihívásainak megfelelő, igazolható tudományos elmélet és használható metodológia kidolgozását és alkalmazását. Ha a jövőkutató rendszeresen képes a jövővel foglalkozó tudományos elmélet megújítására (Kristóf, 2005), akkor fel tudja ismerni a jövő nagy problémáit, amelyek megoldásában segítséget tud nyújtani a társadalomnak. Újabb és újabb tudományos metodikák használata is elősegítheti a változások minél korábbi felismerését. Az előrejelezhetőség határainak feltérképezése felhívhatja a figyelmet arra, hogy a bizonytalanságot el kell fogadni, és nem a megszüntetésére, hanem a kezelésére kell törekedni. A jövőtartományok és jövőfogalmak definiálása és megkülönböztetése is szükséges ahhoz, hogy a jövőkutató „ne ragadjon benne” a múltban és a jelenben, de „ne is szálljon el” a jövőben. Világosan el kell határolnia az elképzelhető jövőt a lehetséges jövőtől, a valószínű jövőt a kívánatos jövőtől. Csak ekkor tud választ adni arra a kérdésre, hogy milyen döntések vezethetnek el a lehetséges jövőből a valószínű jövőbe, illetve az elképzelhető kívánatos jövőből a megvalósítható jövőbe. A másokkal való összefogás (a participativitás) a jövőkutató új feladata, ami nagymértékben megnöveli a felelősségét.
A jövőkutatók felelősségvállalása négy területen jelenik meg: a jövőalternatívák felvázolásában, azok kommunikálásában és megvalósításában, valamint a változások elfogadtatásában.
A jövőkutató felelőssége
a jövőalternatívák felvázolásában
A jövőkutatót az alábbi személyes képességei teszik alkalmassá jövőalternatívák felvázolására:
• a múlt-jelen információiból következtetni tud a jövőre, felismeri a folyamatok állandóságát és változékonyságát,
• az egyoldalú szubjektivitástól és a rugalmatlan objektivitáskereséstől mentesen, a folyamatok és események ismeretében elfogulatlanul elemzi azokat, és von le belőlük következtetéseket a jövőre, de képes elszakadni azoktól, és fantáziát sem nélkülözve tekinteni a jövőbe,
• intuitív, azaz képes a megszokottól, a konvencionálistól eltérően a jövő olyan alternatíváiban gondolkodni, amelyek a meglevőhöz képest merőben mások és előremutatóak lehetnek,
• explicit módon képes megfogalmazni értékpreferenciáit, azaz vállalja, hogy eltérő értékek mellett különböző jövőalternatívák kidolgozására van lehetőség és esély,
• felismeri a jövőcsírákat, azokat a jeleket, amelyek még nem fejlődtek ki, de a jövőt hordozhatják,
• a kívánatos és az elfogadható jövőket is értelmezi; tartózkodik attól, hogy csak Kasszandra-jóslatokat fogalmazzon meg.
A jövőalternatívák felvázolása nem köny-nyű feladat. Különösen azért nem, mert a jövőkutatónak eltérő metodológiai megközelítéseket kell használnia stabil és instabil helyzetekben. Az eltérő metodológiák és ebből fakadóan az eltérő metodikák jól követhetők a jövő megismerhetősége és meghatározottsága, az idő és a tér kezelése, a jövő komplexitása és a jövő alternatívái metodológiai kérdéskörökben (Nováky, 2003).
Stabil viszonyok között a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz kapcsolódása és egymásra épülése szilárd alapot teremt a jövő megismerhetőségéhez. Ekkor a jövő a múlt és a jelen többé-kevésbé változatlan folytatódásaként jön létre, mert az időben előrehaladva megerősödnek azok a tényezők, amelyek fenntartják a korábbi tendenciákat. A jövő megismerhetősége a klasszikus filozófiai és metodológiai elvekre épül: a múlt–jelen beható tanulmányozása elvezethet a jövőbeli jelenségek minél alaposabb megismeréséhez. Instabil viszonyok között – amikor a jövőt alkotó tényezők még alig jelentek meg a múltban és a jelenben, és a jövőcsírák is alig láthatók, akkor – a megismerhetőség a változások, a megújulások keresésére irányul. Ehhez a jövőre orientált szemléletmód, valamint a múltat és a jelent át- és újraértékelő gondolkodásmód adhat fogódzókat. Az új szemlélet a fordulópontok és a minőségileg új helyzetek sorozatának feltárására helyezi a hangsúlyt. Csökken a folyamatok determinisztikus meghatározottsága, és megnövekszik a teleologikus (céltételező) elemek szerepe. A jövőt kevésbé határozza meg a múlt és a jelen, miközben a jövő egyre inkább alakítható, formálható a humán cselekedetek révén. Ezt a cselekedeteink által alakítható jövőt nemcsak teremtett, hanem kreatív jövőnek is nevezhetjük, és napjainkban a legfontosabb jövőtartománynak tekintjük. A megismerhetőség ilyen irányú változásakor – amit az instabilitás megjelenése vált ki – felbomlik a múlt, a jelen és a jövő statisztikai egyensúlya, és csökken a hagyományos matematikai-statisztikai eljárások alkalmazásának lehetősége. A megismerés intuitív útjait alkalmazó szakértői módszerek, participatív eljárások, szcenárióépítés és a számítógépes szimulációk kerülnek előtérbe.
A jövő valószínűségi jellege a stabil viszonyok közötti jövőkutatás lényegi sajátossága. Bizonyos objektív feltételek fennállása esetén a jövőnek csak egy konkrét realizációja valósul meg, amelynek valószínűsége a [0, 1] intervallumban helyezkedik el. Ez a valószínűség a bekövetkező jövő lehetőségének mértékét fejezi ki. Egy folyamatnak azért lehet többféle, különböző valószínűségű fejlődéstendenciája vagy jövőbeni állapota, mert egyik lehetséges fejlődési tendencia vagy állapot sem hord még magában olyan erős, a múlt által meghatározott viszonyt, hogy biztos legyen a kérdéses folyamat kimenetele. A jövőváltozatok lehetőségét, valószínűségét tehát a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatrendszer, azaz a determinációfajta természete határozza meg. Ennek a viszonynak a különböző mértékű erőssége, illetve stabilitása alkotja az egyes jövőváltozatok eltérő valószínűségét. Napjainkban a jövő valószínűségi jellege új tartalmat hordoz. Instabil viszonyok között csökken a statisztikus valószínűség jelentősége, és megnövekszik a véletlen szerepe. A múlt és a jelen fejlődéstendenciáiból kevésbé következtethetünk valószínűségi alapon a jövőre. A korábbitól eltérően nincs kitüntetett valószínűségi értékkel bíró jövőváltozat sem (azaz nem készíthetünk predikciót), hanem sok, többé-kevésbé azonos valószínűséggel bíró jövőváltozatot tárhatunk fel. Ezek létrejöttében nagy szerepük van a hirtelen és a kis valószínűségű változásoknak, valamint a jövőre vonatkozó várakozásoknak is, amelyekben szintén sok az esetleges elem, a véletlen tényező.
A jövőkutatás metodológiai kérdésköreként említett téridő probléma abból vezethető le, hogy a jövőkutatás tárgyai (a társadalom, a gazdaság, az egyén stb.) „tér-idő kötéssel bírnak”, nyitottak a jövő felé. Ha az időt minden rendszerhez hozzárendelhető, de a rendszertől független, önállóan létező kategóriaként fogjuk fel (ahogyan ez a stabil viszonyok között szokásos), akkor az nem fejezi ki a jövőkutatás tárgyát képező komplexitásokat. Ha azonban számolunk az idő finomstruktúrájával és relatív jellegével, akkor feltárulhat előttünk a rendszerek dinamikája és az önszerveződő jellege, amit különösen az instabil viszonyok között hasznos értelmezni. Az idő finomstruktúráját értelmezve látni kell, hogy a múlt, a jelen és a jövő nemcsak egymásutániságukban léteznek, hanem minden időegységben egyszerre is. A jelen magában foglalja a múltat, azt az evolúciós folyamatot, amely ehhez a jelenhez elvezetett, és azt a jövőt is, amely összhangban van a további evolúciós választásokkal is. Ha a jelen jövőjét vizsgáljuk, akkor a jövőbeni folyamatok és struktúrák sokféleségével találkozunk, ha viszont a jövőnek a jelenre gyakorolt hatását, akkor a jövőt anticipáljuk, megjelenítjük a jelenben (vágyakban, célokban, reményekben és félelmekben). Ekkor előtérbe kerülnek az evolúciós eljárások és módszerek, valamint a jövőorientáltság-vizsgálatok.
A komplexitást is eltérően kell kezelnie a jövőkutatónak stabil és instabil feltételek esetén. Stabil viszonyok között az előrejelzés a rendszert meghatározó fő elemekre és az ún. kulcstényezőkre koncentrál, és azok jövőbeni alakulásából következtetünk a rendszer egészének jövőjére. Ez megtehető, mert az elemek és a tényezők közötti kapcsolatokra az egyszerűség és az egyirányúság a jellemző. Instabil körülmények között a rendszer sok elemét és összetevőjét kell megvizsgálni, mert egyes elemek kis változásai is alapvetően új helyzetet idézhetnek elő. A visszacsatolásokkal terhelt, sokdimenziós komplex rendszer jövője a fölülről lefelé és az alulról fölfelé történő (vegyes) megközelítéssel körvonalazható. Ez megerősítheti a kutatót annak eldöntésében, hogy melyek az előrejelzés kritikus alrendszerei, folyamatai és kapcsolatai. A komplex rendszerekben más-más megközelítés alkalmazandó a kontinuus, a kiinduló és a diszkontinuus, valamint a rövid és a középtávú folyamatokra, a lineáris, az exponenciális és a logisztikus fejlődéstípusú tendenciákra, a reverzibilis és az irreverzibilis folyamatokra. Elemzésükhöz és előrejelzésükhöz a dinamikai vizsgálatok (nemegyensúlyi és evolúciós modellvizsgálatok és -szimulációk) (Hideg, 2001), a kölcsönhatás módszer, a szakértői és a nemszakértői eljárások, valamint a „futures workshop” technikák használhatók eredményesen, amelyeket a forgatókönyvíráshoz kapcsoltan is alkalmazunk.
Az alternativitás átszövi a jövőkutatás egész folyamatát a céloktól az eszközökig és a megvalósítás útjának lehetséges megválasztásáig. A stabil viszonyok közötti célokra a gyenge alternativitás, az instabil viszonyok közötti célokra az erős alternativitás a jellemző. Az alternativitást növeli a célok és a megvalósítás eszközeinek formálásában fokozódó társadalmi részvétel is. Egyének és társadalmi csoportok nemcsak a jövőjüket, hanem a jövőképüket is alakítani akarják. A korábbi időszakoktól eltérően most erősebb az igény arra, hogy összehasonlítsák és mérlegeljék a különböző, előttük álló lehetőségeket, és számos szempontot figyelembe véve döntsenek valamelyik/valamelyikük elfogadásáról. Az instabil viszonyok közötti alternatívaképzést azok a módszerek szolgálhatják a leginkább, amelyek az utóbbi években vagy új szerepet kaptak (például forgatókönyvírás), vagy pedig most erősödtek meg (például a story telling módszer és a workshop technikák).
A jövőalternatívák felvázolásában új fogalomként és jelenségként jelenik meg a participativitás (Nováky, 2004). Ezen mindazok (jövőkutatók, szakértők, jövőorientált laikus nem szakértők, stakeholderek, NGO-k és TNC-k) részvételét értjük a lehetséges jövőalternatívák kimunkálásában, akiknek a jövőjük a kutatás tárgya, akiktől várható, hogy közreműködnek majd a megvalósításban, és akik várhatóan élnek majd az így kialakított világban. A jelenről alkotott véleményük, és a jövőre vonatkozó várakozásaik és elvárásaik megismerése nélkül a jövőkutató az „íróasztalnak” dolgozik, és nem tudja betölteni hivatását: a társadalom és a társadalmi csoportok jövőjének kedvező irányba való alakítása. A jövőkutatók ezért együttműködnek a társadalom különböző csoportjaival. Ebben a folyamatban a jövőkutatónak nyitottnak kell lennie a nemszakértők kérdésfelvetései és jövőelképzelései iránt, és az előrejelzés-készítés folyamatába be kell építeni a várakozásaikat is. A nem szakértők pedig megpróbálnak hinni abban, hogy a jövőkutatók valóban figyelnek a vélekedésükre és hasznosítják kreatív ötleteiket. Bíznak abban, hogy a jövőalternatívák megalapozottabbak lesznek az együttműködés következtében.
A jövőkutató felelőssége
a jövőalternatívák kommunikálásában
Három kérdés merül itt fel: mit, mikor és hogyan kommunikáljanak a jövőkutatók.
A jövőkutató feladata és kötelessége, hogy nyilvánosságra hozza azokat a jövőelképzeléseket, amelyek pozitív irányú elmozdulást jeleznek, és azokat is, amelyek negatív jövőalternatívaként jelennek meg. A pozitív jövőalternatívák azt fejezik ki, hogy van esély arra, hogy a társadalom és a gazdaság az éppen aktuálisnál jobb pályára legyen vezérelhető, illetve hogy van esélye valamely jövőprobléma megoldásának. A negatív jövőalternatívák azt mutatják, hogy a jelenlegi helyzet romolhat, a változások nem mutatnak kedvező irányba, és végső kifejlődésükben katasztrófahelyzet kialakulását jelzik. Nyilvánosságra hozataluk azt a célt szolgálja, hogy a társadalom legyen tisztában a jelenlegi folyamatok fenntarthatatlanságával. A jövőkutató felelőssége, hogy teljes őszinteséggel beszéljen azokról a lehetőségekről, amelyek a világ, valamely regionális egység vagy egy nemzet előtt állnak. Nem etikus csak a pozitív irányú változások lehetőségét bemutatni, túlhangsúlyozva a javulás esélyét, de nem helyes csak a negatív helyzetek, a katasztrófaváltozatok lehetőségének felvázolása sem. Ezek ugyanis gyakran bénító erővel bírnak, nem a tettekre ösztönöznek, hanem még inkább eltávolítanak azoktól.
A mikor kommunikáljanak a jövőkutatók kérdés azt a dilemmát veti fel, hogy a jövőkutatók csak akkor hozzanak nyilvánosságra előrejelzéseket, amikor azok a teljes tudományos bizonyosság állapotában vannak, vagy pedig már azt megelőzően közöljenek előrejelzéseket. Fontos, hogy a jövőkutató azokat az előrejelzéseket is nyilvánosságra hozza, amelyekben ismeretei még részlegesek, amelyek állításai és következtetései még nem teljesen bizonyítottak, de a tudomány adott állása szerint igazolhatóak, ha valamilyen erős jel arra mutat, hogy az előrejelzésekben foglaltak jelentős hatással lehetnek a társadalomra. A jövőkutatónak ilyenkor őszintén közölnie kell, hogy előrejelzései a szokásosnál is nagyobb bizonytalanságot hordoznak. Az ilyen kérdéskörökben (pl.: a globális felmelegedés társadalmi következményei) a jövőkutató tudományos és társadalmi diskurzust kezdeményezhet, és a társadalomnak mérlegelnie kell a szükséges lépéseket és a veszély nagyságát.
A jövőkutató gyakran tapasztal olyan jeleket, jelzéseket, amelyek a jelenlegitől jelentős eltérésként értelmezhetők, és talán új jövők kialakulását jelezhetik. Ezek az ún. gyenge jelek nem azért gyengék, mert nem bizonyítottak, hanem azért, mert még nem fejlődtek ki teljes valóságukban.4 A jövőkutatónak éppen az a feladata, hogy jövőkutatási ismereteire, módszertani tapasztalataira és intuíciójára támaszkodva felismerje a változások magjait (Hideg et al., 2006), azokat a gyenge jeleket és jövőcsírákat, amelyek kialakulni látszanak, vagy a folyamatok változatlan továbbélése esetén kialakulhatnak. A jövőkutató nem azzal segíthet a leginkább a jó döntések meghozatalához, hogy a változatlanságot állapítja meg, hanem hogy rámutat a változás lehetőségére, és következtet annak irányára, még azelőtt, hogy az kialakult volna. Azaz már a jövőjelek észlelésekor felhívja a figyelmet bizonyos folyamatok folytathatatlanságára. Ilyen gyenge jelek az objektív folyamatokban éppúgy megjelenhetnek, mint a szubjektív tényezőkben. Nemcsak a folyamatok instabilitása, a kis változásokra való érzékenysége termelhet ki ilyeneket, és adhat esélyt a változás magjainak megjelenésére, hanem a gyenge jelek megjelenhetnek a jövőformáló erőkben is. Minél inkább jövőérzékeny és kreatív egy társadalom, annál inkább van esély arra, hogy a jövőformáló erők a változás magjait hordozzák.
A hogyan kommunikáljanak a jövőkutatók kérdésben hangsúlyozom: a kommunikáció különböző módjai – tudományos dolgozatok készítése, az eredmények bemutatása, oktatás, médiaszereplés – közül a legjelentősebb formának az oktatást látom. Ekkor valósul meg ugyanis a jövőkutatási ismeretek átadása, azok megvitatása, és olyan ötletek, javaslatok felszínre hozatala, amelyekhez az impulzust esetleg nem a jövőkutató adja, hanem a nem szakértők. A participatív jövőkutatás hatékonyan él ezekkel a lehetőségekkel.
A jövőkutató felelőssége
a jövőalternatívák megvalósításában
A jövőalternatívák megvalósítása nem egyszemélyes feladat. A jövőkutató nem gondolhatja, hogy a társadalom az általa kidolgozott (mégoly kedvező) jövőváltozatot majd egy az egyben megvalósítja. A jövőalternatívák a megvalósítás folyamatában formálódnak, átalakulnak, irányt téveszthetnek, hiszen az aktuális humán tevékenységek sokszor nem a körvonalazott, de sokszor még a stratégiák vagy a tervként megjelenő cselekvési programok szerint sem formálódnak. Az emberi gondolkodás és pillanatnyi cselekvés összetettsége és kiszámíthatatlansága (Kappéter, 2003) nem teszi lehetővé az előzetes elképzelések pontos végrehajtását.
A jövő megvalósításában a társadalom egészének részvétele fontos. A jövőkutató ilyenkor legyőzi „a hosszútávfutó magányosságát”, és a társadalom mind több szereplőjét vonja be a megvalósításba, és ezzel létrejöhet a közös cselekvés, a participatív módon megvalósuló jövőalakítás. Társadalmi akciókat (jövőmozgalmakat) nemcsak katasztrófahelyzet kialakulásának elkerülése érdekében kell szervezni, hanem a pozitív jövők megvalósításáért is mozgósítani kell (Nováky, 2006). Ehhez egyének és társadalmi csoportok jövőorientáltságának fokozása, új, jövőbe mutató értékek felismerése és új etikai megközelítés szükséges.
A tettek formálásában jelentős szerep jut annak, hogy a társadalom jövőorientáltsága, nyitottsága, újat akarása és felelősségérzete miként fejlődik. A magyar lakosság körében végzett empirikus felmérések (Nováky et al., 1994) azt mutatják, hogy az emberek jövőorientáltsága jelentősen változott az elmúlt tíz-tizenöt év alatt. 1992-93-ban a remény és a jövősokk, az 1990-es évek közepén a bizonytalanság és az ellentmondásosság, az ezredforduló után pedig a bizakodás, az új értékek és a jövőre készülés a jellemző. Ez utóbbi elsősorban az egyetemista fiatalok körében figyelhető meg. A vizsgálatok bizonyították, hogy a jövőorientáltság elsősorban a képzettséggel, a műveltséggel van összefüggésben. Minél képzettebb valaki, annál inkább jellemző rá az aktív jövőorientáltság, azaz a különböző időtávú jövőért végzett, szellemi és lelki kondíciót fejlesztő tevékenységek végzése, valamint a jövő hatékony formálása, alakítása.
A jövőkutató felelőssége, hogy világosan megfogalmazza: milyen értékek vezérlik, milyen értékek talaján gondolkodik és tevékenykedik (Masini, 2004). „A jövőről való gondolkodáskor gondolkodni kell az értékekről is” – fogalmazta meg Eleonora Barbieri Masini a Jövőkutatási Világszövetség 1994. évi továbbképző kurzusán (idézi Nováky, 2001). Az értékek kavalkádjának időszakában – amikor a régi értékek éppúgy jelen vannak, mint a társadalmi megítélés szempontjából nem egyértelmű új értékek, továbbá a társadalmi és az egyéni értékek változásának is tanúi vagyunk – ez különleges feladat. Új társadalmi értékekként jelenik meg az információ mint növekedési tényező elismerése, a környezet szeretete és tisztelete, valamint a hosszú távú elkötelezettség. Ezek sajnos még nem mindenütt elfogadottak. A nagy többség még nem ismerte fel, hogy az anyagi jólétnél fontosabb az elvégzett munka öröme, hogy a legfontosabb értékek a tudás és a biztonságos, kiegyensúlyozott élet, amihez az értelmesség mellett szükséges a szavahihetőség, a felelősségteljesség és a bátorság, gerincesség. A jövőkutató értékválasztásával példát mutathat a döntéshozóknak, és a participatív jövőkutatás alkalmazásával a nem szakértőknek is.
A jövőkutató felelősségét növeli az, hogy változás figyelhető meg az etika oldaláról is: a kötelesség-etika, az egyértelmű kötelességek („tedd meg, amit meg kell tenned”) mellett megjelent a lehetőség-etika is. Ez arra irányítja a figyelmet, hogy vajon „képesek vagyunk-e nem megtenni azt, amit meg tudnánk tenni, de az új értékek talaján nem kívánatos megtenni” (pl. nem avatkozunk be a természetbe), ill. „képesek vagyunk-e megtenni valamit, ami az eddigiektől eltérő, más, egészen új” (jelezve a társadalom és az egyének új iránti érzékenységét). Ez nemcsak a társadalmi felelősség, hanem a társadalom megújulásának kérdésével is összefügg.
A jövőkutató felelőssége
a változások elfogadtatásában
Hiába érzékelik a jövőkutatók a változások szükségességét, és hiába készítik elő a legjobb alternatívákat, ha a lakosság nem készül fel azokra, vagy nem idejében fogadja el azokat. Ezért a jövőkutató felelőssége ezen a területen is megjelenik.
A jövőkutató feladata, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a változások objektív lehetőségei (folyamatok önszerveződése) és a változásokhoz való szubjektív tudatos és nem tudatos viszony (egyének, társadalmi csoportok tevékenységei és várakozásai) együttesen határozzák meg azt, hogy melyik jövőalternatíva valósulhat meg. A jövőkutató akkor tud segíteni ebben, ha megismeri a lakosság változásokhoz való viszonyát, majd annak ismeretében fejleszti a változások elfogadását erősítő adottságokat.
A Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszékén folyó empirikus vizsgálódások keretében törekedtünk megismerni az egyetemi hallgatók változásokhoz való viszonyát (Nováky – Kappéter, 2005). Közel háromszáz egyetemi hallgatóval folytatott vizsgálat alapján azt mondhatjuk, hogy az egyetemi hallgatók
• pozitívan viszonyulnak a változásokhoz, elfogadják létezésüket, nem riadnak meg tőlük,
• úgy vélik, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a változásokhoz, de nem tudatosodnak bennük a várható nagy változások és a veszélyek,
• a családon belül a stabilitást érzik fontosnak,
• remélik, hogy ez motivációt és erőt ad a kedvezőtlen külső változások elviseléséhez.
A minta alapján tehát jóllehet, a fiatalok elfogadják a változásokat, és pozitívan is viszonyulnak azokhoz, de kimondva-kimondatlanul mégis azt szeretnék, ha azok nem érintenék a kisközösségi szférát, ahol a stabilitást preferálják. Ebből arra következtetünk, hogy a jövőkutatónak még igen sok feladata van, hogy hazánkban és a világban megváltozzon a jelenlegi rövid távú és gazdaságcentrikus szemlélet, hogy új utak-pályák legyenek megfogalmazhatóak hazánk és a világ számára. A jövőkutatóknak ezt a feladatot csak a jövőért érzett felelősséggel, elhivatottsággal szabad végezniük.
Összegzés
A jövőkutató felelőssége tehát az alábbiakban összegezhető. A jövőkutató felelős: a jövőkutatás tudományának fejlesztéséért, a pozitív jövőalternatívák kidolgozásáért és a döntéshozók felé való kommunikálásért, a társadalom jövőjét veszélyeztető tendenciákra való figyelmeztetésért, a társadalom tagjai jövőorientáltságának fokozásáért, a jövőformáló erők mozgósításáért, a jövőformáló erők és a folyamatok mozgásában rejlő erők összhangjának megteremtéséért, a pozitív irányú változások elősegítéséért. A jövő alakítása azonban nemcsak a jövőkutatók feladata, hanem mindannyiunk – jövőkutatók és nem jövőkutatók, döntés-előkészítők és politikusok – felelőssége. E felelősségben osztoznia kell az oktatás-nevelésnek, amit jövőcentrikusan célszerű végezni. Ez igen kevés helyen valósult meg. A jövőkutatás egyetemi szintű oktatása, az egyetemi jövőkutató-képzés és a jövőkutató műhelyek, kutatócsoportok támogatása ezért kiemelt feladat.
Kulcsszavak: jövőkutatás, felelősség, stabilitás, instabilitás, jövőkutatási metodikák, participativitás, jövőorientáltság, változás
1 A tanulmány az MTA IX. Osztályának a 2005. évi akadémiai Tudomány Napja keretében tartott tudományos ülésén (2005. november 4.) elhangzott előadás írásos változata, amely a T 043522. sz., Változás és jövő című OTKA program (témavezető: Nováky Erzsébet) részeként készült.
2 2006 októberében tudományos konferencia keretében emlékezünk meg a jubileumról.
3 Hazánk két alkalommal is rendezett WFSF világkonferenciát: 1990-ben Linking Present Decisions to Long–Range Visions, 2005-ben Futures Generation for Future Generations címmel.
4 Ilyen gyenge jelnek tekinthető például a Római Klub első jelentése, ami felhívta a figyelmet a környezetszennyezés veszélyeire.
IRODALOM
Hideg Éva (szerk.) (2001): Evolúciós modellek a jövőkutatásban. Aula, Budapest
Hideg Éva – Nováky E. – Vág, A. (2006): Exploration Seeds of Change in the Process of Actualization of Future Images for Hungary. Discussion paper. COST A 22/WG1
Kappéter István (2003): Az emberiség képes jóra változtatni a világot. Püski, Budapest
Kristóf Tamás (2005): Lehetséges-e tudományosan megalapozott társadalmi előrejelzést készíteni? Magyar Tudomány. 8, 1017–1025.
Masini, Eleonora Barbieri (2004): Values and Actions for the Future. In: Nováky Erzsébet – Fridrik Sz. – Szél B. (eds.): Action for the Future. Futures Studies Centre, Budapest University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest, 45–54.
Nováky Erzsébet (szerk.) (2001): Magyarország holnapután. BKÁE Jövőkutatási Kutatóközpont, Bp.
Nováky Erzsébet (2003): A jövőkutatás módszertana stabilitás és instabilitás mellett. BKÁE Jövőkutatási Kutatóközpont, Budapest
Nováky Erzsébet (2004): Participative Futures Studies. In: Nováky Erzsébet – Fridrik Sz. – Szél B. (eds.): Action for the Future. Futures Studies Centre – University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest, 67–80.
Nováky, Erzsébet (2006): Action Oriented Futures Studies In Hungary. Futures. 38, 685–695.
Nováky Erzsébet – Hideg É. – Kappéter I. (1994): Future Orientation in Hungarian Society. Futures. 26, 7, 759–770.
Nováky Erzsébet – Kappéter István (2005): How Do Students Relate to Changes? In: Gáspár Tamás – Bakos P. (eds.): Futures Generation for Future Generations. Futures Studies Centre, Corvinus University of Budapest. Bp, eBook, www.budapestfutures.org
<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra