Magyar Tudomány, 2006/7 879. o.

Tudós fórum



A tudomány szabadsága

a pénz világában1


Pléh Csaba

az MTA főtitkárhelyettese

pleh @ itm.bme.hu



A tudomány szabadsága a szó megismerési értelmében, abban az értelemben, hogy a tudománynak nem szabad alárendelődnie politikai hatalmaknak, amikor a világ megismerésére törekszik, közhelyszerű tényezőnek tűnik. Galilei óta evidencia számunkra, hogy a szabad vizsgálódást nem szabad sem politikai, sem ideológiai hatalmaknak korlátozniuk. Szoktunk azzal is érvelni, hogy pontosan e két oldalnak a szétválása, azaz a vizsgálódás szabadsága és politikai, ideológiai és társadalmi hatalom különállása tette oly naggyá az európai protestáns országokban a tudást, s ez az, amivel olyan nehezen próbál majd a 19. században megküzdeni a katolikus Európa. Elavult, régi, történeti problémának tűnik ez, azonban fontos és releváns tényezővé válik jelenünkben is, ha nem is közvetlenül a politikai hatalom révén, de az intézményesen művelt tudomány finanszírozási keretei és a keretet adó társadalmi és gazdasági hatalom természete miatt. Egy közép-európai értelmiségi persze tudja, hogy a politikai és az ideológiai beavatkozás sincsen olyan messze a tudomány világától. Két évtizeddel ezelőtt még bizony szajkózódtak a mi társadalmunkban is azok a jelszavak, amelyek a „kutatás szabadságáról és a publikálás felelősségéről” beszéltek. Az érzékeny témákban pedig négy évtizeddel ezelőtt éppen csak hogy megszabadult néhány kulcs-tudományterület a burzsoá áltudomány bélyegétől, például a kibernetika néven formálódó informatika és számítástechnika vagy a genetika. Az én nemzedékem számára még jól ismert a tudomány eszmei és a közvetlen politikai hatalomtól való szabadságának igénye. Galilei mintája a mi nemzedékünk belső tartását befolyásolta, bár Németh László drámájának ötvenhatos bemutatója idején még gyermekek voltunk. (Németh László: Galilei. Bemutató: 1956. október 20.)

A tudomány szabadságának ismételt felvetéséhez a releváns mozzanatokat a tudomány finanszírozásának keretei adják meg. Nem pusztán vélekedés, valamiféle túlérzékenység mondatja velem azt, hogy a tudomány, s különösen az elméleti igényű alapkutatás művelőinek újra kell fogalmazniuk saját szabadságukat a pénz világában is. Néhány hónappal ezelőtt, 2005 decemberében, mint műegyetemi tanár hallottam egy igen tanulságos előadást Boda Miklóstól, a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Hivatal elnökétől az elit egyetemekről. Előadásában felvetette, hogy a magyar alkotmánynak az a passzusa (70/G/2), amely arról szól, hogy a tudomány kérdéseiben egyedül a tudomány művelőinek van joguk nyilatkozni, nem problémamentes. E paragrafus így szól: „70/G. § (1) A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Boda Miklós szerint ezek a pontok értelmezhetetlen, elavult szemléletet tükröznek, és bizonyos megrögzött rendet konzerválnak, ebben az értelemben konzervatívak. A tudomány szabadsága mint eszmény a finanszírozó technológus számára értelmezhetetlen kategória. A tudománynak vagy tágabban a kutatásnak közvetlenül a társadalom igényeire és közvetlenül a megrendelőjére kell reflektálnia.

Hitemet abban, hogy itt valóban van mit megfogalmaznunk, megerősítette, amikor Boda Miklóstól egy interjúban ugyanezt olvashattuk (2006):

„Ezért tartom nagyon furcsának a magyar alkotmánynak azt a paszszusát [sic!], amely kimondja: a tudományos igazságoknak a megítélésére, a tudományos értékeknek a meghatározására egyedül a tudomány művelői jogosultak. Ebből csak három szó ismeretlen előttem, mert nincs definiálva: mi az, hogy tudományos igazság, ez mindig később derül ki (Galilei), mi az, hogy tudományos érték – erre még senki nem tudott nekem választ adni, és kik a tudomány művelői. Ahol az alkotmányban is szerepel a konzervatív szemlélet, nehéz kitörni.

Nem az alkotmány értelmezésében szeretnék vitázni a nagy tekintélyű és nagy hatalmú kutatás-finanszírozó szervezet vezetőjével, hanem szeretném a tudós, az alapkutatásban elkötelezett ember életszemlélete szempontjából értelmezni, hogyan is van igaza a Boda Miklós által kritizált alkotmányos passzusnak, hogyan fejez ez ki valami alapvető értéket. Kétségtelen, hogy a gazdasági szemlélet számára a finanszírozás, a pénzügyi források alkotják azt az egységesítő felületet vagy terepet, amely szempontjából minden emberi tevékenység értelmezhetőnek és értékelhetőnek tűnik. Olyan közös nevezőt ad a finanszírozás, amelyben természetesen kevesebb értékű az a tevékenység, amire a finanszírozó kevesebb pénzt ad. Amikor a tudósok – Galileit éppenséggel másképp értelmezve, mint a tudományfinanszírozó Boda Miklós – kitérnek arra, hogy mit is jelent számukra a vizsgálódás szabadsága, ezt megfogalmazhatják két szinten: az egyik szint kognitív jellegű, a másik pedig társadalmi.


Mit nyújt a megismerés számára

a tudomány szabadsága?


A kutatás szabadsága távoli területek közötti új kapcsolatokat eredményez. A sorsfordító felfedezések kulcsa eredetileg egymással össze nem kapcsolt területek közötti új összefüggések teremtése. Hadd említsek egy 19. századi példát. Amikor Helmholtz összekapcsolta egymással a hangok fizikáját és a belső fül szerkezetéről vallott felfogását, az élettanból örökölt „specifikus érzékszervi energiák” Johannes Müllertől származó elvének egy sajátos fizikai értelmezést adott, és ezzel az emberi hallást mint valamiféle Fouriet elemző rendszert tudta felfogni. Két össze nem kapcsolt terület közti összefüggést látott meg a biokémikus, amikor a 20. század közepén a Watson és Crick leírta modell megjelent az átörökítő anyagról. Ekkor a biokémiai szemlélet és egy évszázadok óta velünk levő és Mendel, majd újrafelfedezői által kifejtett biológiai átörökítő szemlélet közötti hidat teremtette meg az önreprikáló molekulák feltételezésével. Ha a finanszírozó ezekre a vizsgálódásokra azt mondta volna, hogy túl kockázatos, merész, spekulatív, reménytelen vállalkozások, soha nem jutottunk volna el ide. Szerencsére egyik sem állt finanszírozási ellenőrzés alatt.

Nem várt eredmények is születnek az új kapcsolatokból. A kutatásnak, a szabad vizsgálódásnak mindig vannak szabad melléktermékei, amelyekre eredetileg nem irányult a kutató törekvése. A 19. század elején több évtizedes vizsgálódás próbálta tisztázni, hogy hogyan lehet pontosítani a csillagászati megfigyelés idői paramétereit, hogyan lehet kikalibrálni a megfigyelők közötti eltéréseket. Ennek az eredetileg egy nevezetes, 18. század végi greenwichi botrányból kiinduló gondolatmenetnek (a fő csillagász és segédje eltérő megfigyeléseket tettek, ami bizonyos csillagok áthaladásának időzítését illeti, s ennek az asszisztens látta kárát) néhány évtized múlva azonban, éppen az abszolút időmérés technikai lehetőségének megjelenésével, egy fontos mellékterméke lett az eredetileg csak kikalibrálandó, zavaró tényezőnek – az emberi reakcióidőnek a vizsgálata. Ami eredetileg a csillagászat pontosítására szolgált, az fokozatosan az ember paramétereinek segítőjévé vált. Sir Frederic Bartlett (1958) már fél évszázaddal ezelőtt bemutatta, hogy kognitív értelemben ez az ugrás az igen távoli területek között és az ennek köszönhető, másodlagosan felhasználható eredmények képezik a tudományos kreativitás kulcsát. Mondhatjuk persze, hogy a kreativitás a finanszírozó számára önmagában nem érték, csakhogy az ő számára fontos értékeknek ezek a váratlan, kreatív megoldások lehetnek a forrásai. Vagyis a távoli területek közti kapcsolatok teremtése és a nem várt eredmények generálása, bár a tudós számára pusztán az intellektuális kíváncsiság, a meglepetés és az eredetiség igénye miatt lehetnek fontosak, ám hosszú távon pontosan ugyanezek válnak jelentőssé az egységesítő finanszírozás keretében gondolkodó társadalom számára is.

A kultúra fenntartása. A tudomány szabadsága természetesen alapvető jelentőségű a kultúra fenntartása szempontjából is. A szabadság adja meg ugyanis azt a motivációs keretet, amelyben a kultúra művelőinek egyáltalán érdemes foglalkozniuk a kultúra fenntartásával, azt a kecsegtető lehetőséget szem előtt tartva, hogy nem egyszerűen fenntartják a meglévő gondolati reprezentációkat, hanem azokat átalakítják, a reprezentációkból új reprezentációkat készítenek. A finanszírozó számára öncélúnak tűnhet maga ez a jellemzője a szabadság kognitív következményeinek, vagyis hogy a szabadság a kultúra fennmaradását és variabilitását eredményezi. Sok más megfontolás mellett Karl Popper (1998) felfogása is képviseli a kultúra mint sajátos eljárás és gondolatvilág, a popperi értelemben vett harmadik világ koncepciójában, a kultúra különleges jelentőségű és érdekességű az emberi közösségek fennmaradása szempontjából. A kultúra nem pusztán valamiféle decorum, hanem a közösséget összetartó sajátos eljárásrendszer. A kultúra fennmaradása az ember reprezentációkban, gondolatokban megvalósuló szimbolikus létezésének kulcsa. Mi köze van ennek a kutatás szabadságához? Ahhoz, hogy a kultúra fennmaradjon, szolgáit is állandóan újra kell teremtenie. Richard Dawkins (2005) gondolatmenetének analógiájával érvelve mondhatjuk azt, hogy a kultúra az a jelképes rendszer, melynek a tudósok a szolgálói, s akkor válnak igazán aktív, tevékeny szolgálóivá, ha megvan az az akárcsak illúziójuk is, hogy ezt szabadon tehetik, s nincsenek közvetlen meghatározottságai annak, hogy mit is csináljanak a jelképek világában.


Miért van szükség társadalmilag

a tudomány szabadságára?


A tudás megalapozása és átfogósága. A közép-európai tudós számára különösen fontos mozzanat az, hogy a tudomány és a világ megismerésére való törekvés ne csak közvetlen, azonnali, a baconi értelemben instrumentális, egyedi megoldásokra vezessen. A tudás és a tudásra való törekvés ne pusztán egyetlen gyakorlati eljárást eredményezzen. A vizsgálódás szabadsága – különösen, ami az alapkutatást és a területek fenntartását illeti – elősegíti azt, hogy a tudomány társadalmi értelemben átfogó intézményként funkcionáljon még egy viszonylag szegény és szerény lehetőségekkel rendelkező országban is. Az átfogóság és a megalapozottság segítheti kiegyenlíteni azt, hogy bármennyire szeretnénk is részt venni a nemzetközi versenyben, néha abban, éppen relatív periférikus helyzetünk miatt, lemaradunk a mindenkori győztes pozíciótól. Ugyanakkor értelmezőbbek és stratégikusabbak tudunk lenni, például jobban látjuk a felvetett instrumentális megoldások átfogó társadalmi veszélyeit és így tovább. Nem csupán bölcsebbek vagyunk; ez a megalapozottság és átfogóság nem pusztán a szegény töprengő bölcsek vigasza, hanem saját tudásunk állandó elhelyezését és a nagyobb előrelátást is segítheti.

Ne az erőforrások képezzék a vizsgálódások célját. A tudomány szabadsága egy olyan motivációs rendszert képes fenntartani, ahol nem válik a tudósok céljává maguk az erőforrások megszerzése. Az erőforrások valóban eszközökként értelmeződnek. Nem akármilyen veszélyről van itt szó. Nagyon jól látjuk, hogy a kis tudomány–nagy tudományváltások sajátos magyar változataiban bizony erőteljesen megjelennek olyan átalakulások, amelyeknél a források megszerzése mintegy önálló életre kel; ami eredetileg eszköz volt, céllá válik. A szabad kutatás és a szabad kutatás révén elkerülhetetlenül megjelenő kriticista szellem azt a társadalmi érdeket is közvetíti, hogy a pénzért való küzdelem ne helyettesítse az új tudásokért való küzdelmet. A vizsgálódás szabadsága – hiszünk benne – egyben annak záloga is, hogy az elsődleges cél maga a vizsgálódás maradjon, bármennyire feleslegesnek tűnjön is ez a finanszírozó számára.

Pávafarok-hatás. A tudomány szabadsága másodlagos társadalmi szimbolikával is bír. Szándékosan használom erre az etológiából és az evolúciós pszichológiából ismerős pávafarok kifejezést. Ennek lényege, hogy a másik nemű fajtársakért való versengésben gyakran olyan haszontalan szervek vagy magatartásformák is kifejlődnek, mint amilyen a pávafarok, vagy amilyen sokak értelmezésében az emberi nyelv (Miller, 2006). Ezek a pávafarok-tényezők azért olyan vonzóak a másik nem képviselői számára, mert azt sugallják, hogy mennyire rátermett is ez a fickó, hiszen miközben bonyolult egyensúlyozó műveletet végezve halad át egy vékony pallón, még hangokat is képes kiadni. A szépen beszélő rétor, a fütyörészve kötélmászó ifjú vonzó számunkra, mert igen teherbírónak tűnik. Ebből a szempontból a kutatás szabadsága a társadalmak vagy a társadalmi csoportok közötti verseny egy sajátos „pávafarok” tényezője.

Azok a társadalmak, amelyek megengedhetik tagjaik számára a kutatás és vizsgálódás szabadságát, a többi társadalomnál fittebbnek, jobban szervezettnek, rátermettebbnek tűnnek, hiszen úgy látszik, hogy erőforrásaikból pazarló módon költenek. Bátran költhetnek, mert van belőle elég. Itt most nem pénzköltésre kell gondolni, hanem arra a jelképes versenyelőnyre, amit a tudomány, a szabadon művelt tudomány jelent.


Módszerbeli kérdések:

hogyan szabad a tudomány?


Amikor a tudomány szabadságáról beszélünk a finanszírozóknak, fontos elmondanunk, hogyan szabad a modern intézményes világban a kutató és a kutatás. Mindannyian intézményekben dolgozunk, nem nagyon tudjuk felrúgni a hierarchiákat, nem bántjuk meg főnökeinket, udvariasak vagyunk a dékánokkal és rektorokkal, csak nagyon kiélezett helyzetekben borítjuk az asztalt a tudomány nagy tekintélyeire és így tovább. Szabályokat követünk tehát, de a szabályokat követve vagyunk ugyanakkor sajátosan szabadok. Érdemes ezeket a szabályokat, tűnjenek bármennyire triviálisnak is, egyszerűen elősorolni, mert sokban eltérnek a társadalmi viselkedés általános szabályaitól, s a tudományos közösségnek, ha nem is különb voltát, de specifikusságát mutatják.

Autonómia. A tudományos világban a 18. századtól kezdve, attól kezdve, hogy úriemberek tanúbizonysága révén váltak ellenőrizhetővé és elfogadhatóvá a tudományos tények (kitűnő, ironikus bemutatását ennek lásd Shapin, 1996), egyre finomabban rajzolódott ki a tudomány autonómiájának tézise. Ez az autonómia azt jelenti, hogy a tudósok mintegy céhszerűen saját rendszert hoztak lére, amely, valljuk be, eredetileg vallási, később politikai és bizony társadalmi beavatkozásoktól igyekszik függetleníteni magát, ugyanakkor saját magát szeretné ellenőrizni. Ennek a saját ellenőrzésnek különleges formája a pályatárs lektori szerepe, a peer review rendszere. A tudományos közlemények, a tudományos pályázatok világában mindig kénytelenek vagyunk önként és dalolva alávetni magunkat a többnyire névtelenített mások hatalmának. Amikor feszültségek támadnak a finanszírozással vagy a folyóiratcikkek elutasításával vagy hasonlókkal, a feszültségek éppen azért olyan drámaiak az elutasított csapat vagy elutasított kutató számára, mert úgy véli, hogy a fair peer review rendszere sérült. Részrehajlás vagy korrupció elvileg, a deklaráció szintjén nem befolyásolhatja ezt a rendszert, s ennek a befolyáskorlátozásnak magunk vetjük magunkat alá. Nem különbejáratú pénzeket akarunk, hanem mindig feltételezzük, hogy a közösség, a maga rosszindulatú kriticista szellemével statisztikusan dönti el, ki is a jobb. Több szabályozórendszerről van tehát szó, amelyek eszményeiben a céhbe tartozók által végeztetik el a megítélés. Természetesen a külső szemlélő, a finanszírozó sok korlátot láthat ebben, és mondhatja azt, hogy ezt a szelekciót a piac végezze el, a tudós azonban azt mondaná, hogy a peer review rendszere által kreált belső piac azt biztosítja, hogy olyan viszonylagosan izolált piacunk legyen, ahol az eszmék értéke és ígért újdonsága az egyedüli megítélési szempont, és nem a finanszírozásban kétségtelenül joggal közös nevezőnek tekintett pénzügyi hasznosság ígérete. A peer review rendszere biztosítja a tudósok számára a rendszerszerű szabadság megmaradását. Ezt, éppen ezért, soha nem szabad megkérdőjelezni. Hozzá kapcsolódik az autonómia motivációs oldala, amelyet a 30-as évek, Robert Merton kutatásai óta (magyarul lásd Merton, 2002) úgy ismerünk, mint a kortársak általi elismerés problémáját (peer recognition). Ennek a lényege, hogy ha azt nézzük, hogy mi is az, ami az igazi tudóst valójában hajtja, akkor kiderül, hogy „kincs, hír, gyönyör” helyett legfőbb mozgatóereje a feltételezett jelképes közösség, a láthatatlan kollégium szakmabelijeinek elismerése. A tudomány, amióta csak létrejött kissé perverz, kissé céhszerű, kissé zárt közössége, legfontosabb hajtóerejének az ebből a közösségből származó elismerést tekinti. A díjak, a valóban tisztán odaadott díjak, a címek, de még a fokozatok is mind ennek a sorstársi elismerésnek a tényezői. A társadalmi elismertségnek egy különleges formája ez, mely, mint Merton részletesen elemzi, sokszor pszichológiai feszültségeket okoz, hiszen nem tudunk kilépni a magunk által készített keretekből. Pontosabban, ha kilépünk, ha másféle elismerésre vágyunk, akkor már nem tudósként működünk. A tudósvilágban a legfőbb mozgatóerő nem a társadalmi elismertség, nem a népszerűség, nem a kilépés a tömegközlés világába, hanem a szigorú belső világ általi elismerés.

Miben másak a tudomány művelői? Ha nagyképű lennék, azt is mondhatnám, hogy mitől különbek, mint amilyenek általában az emberek. De itt nem arról van szó, hogy a tudós valamiféle különös emberfajta lenne, mint mondjuk „a népek nagy tanítómestere” hirdette a kommunistákról, hanem arról, hogy tudományos, tudósi szerepünkben mindannyian sajátos gondolkodásbeli és motivációs premisszákat követünk. Ezt még akkor is kénytelenek vagyunk megtenni annak érdekében, hogy a céhen belül maradjunk, ha egyébként tudjuk, hogy az emberi viselkedést nem mindig ezek irányítják, sőt, saját viselkedésünket sem. Az egyik a racionalitás következetes és kérlelhetetlen keresztülvitele. Ennek megvan a maga formája a tudományos bizonyításban, a különleges, indirekt formája, amelyet Karl Popper (1997) nyomán falszifikációs elméletnek nevezünk: tudományos elméleteid akkor valóban tudományosak, ha elméletileg lehet olyan tényeket találni vagy kreálni, amelyek cáfolhatnák őket. Racionalitáson kell azt is érteni, hogy kifejtett építkezésében tudományos munkáink alátámasztottan egymásból következő kijelentéseket kell tartalmazzanak, és elvileg nem alkalmazhatnak rejtett premisszákat és rejtett következtetéseket. Racionalitás jellemzi elvileg, hangsúlyozom: elvileg a tudományos vitákat is, ahol az érvelésbe nem szabad, hogy belejátsszon a hatalom, noha természetesen mindig belejátszik, s ilyenkor a fiatal nemzedék kivonul a hegyen túlra, és új intézményeket alapít. Az eszmények szintjén mindig csak a racionalitás játszhat szerepet. Egy fontos tényezője ennek a sajátos mikrovilágnak az, hogy mi a motívációs nevezője a tudományos munkának. A tudomány világában nem lehet a pénz a közös nevező. Soha nem lehet mérce az, hogy kinek mennyi erőforrása van. A fiatal nemzedék részéről látjuk is, hogy inkább lenézi az erőforrásokat, miközben él velük, mintsem a tekintély forrásaiként kezelné azokat. És ez helyes is. Az egyetlen közös nevező a tudások világa. A tudás az egyetlen olyan konvergenciafelület, amely a különböző utakon megszerzett ismereteket, a különböző helyekről, diszciplínákból származó tényeket stb. egy közös vetítővászonra egyesíti.

A tudomány tehát, Merton óta jól tudjuk, egy sajátos sziget. Természetesen utópisztikus sziget ez, hiszen a társadalom egészében egyre inkább benne él a tudós és maga a tudomány intézményrendszere is, a tudós azonban sajátos etikai elveket is követ. Egy ilyen sajátos etikai elv a bizonyítás kényszeréből fakadóan az adatok megosztásának kényszere. Szemben az üzleti világgal, a tudományos világban, ha valami tudományos közlés tárgyát képezi (gondoljunk csak arra, hogy milyen kacifántossá váltak ennek megfelelően a legrangosabb folyóiratok közlési anyagai), a tudós egyben kötelezettséget vállal arra, hogy kételkedő társai számára bizonyságot szolgáltasson. Addig marad tudós, amíg adatait nem titkolja. Abban a pillanatban, amikor rákérdezés esetén is titkolózik, adatai megkérdőjeleződnek, és mint egyes esetekben be is bizonyosodott, sokszor hamisak is ezek az adatok. A nyilvánosság vállalt kényszerével tehát sajátos etikai elveket követ, mert a versengés közepette kénytelen elkötelezni magát az együttműködésre és a tények megosztására. Ám ellenérdekeltekként is kénytelenek vagyunk az ellenérdekelt feleket is felvilágosítani, mert egyébként nem ugyanazokkal az adatokkal érvelünk, s ezáltal kilépünk a tudományos közösségből.


Mit tegyen a társadalom

a tudomány szabadsága érdekében?


Ne fenyegesse a tudomány szabadságát. Nem helyes, ha luxusnak tartja a szabad tudomány művelését. Senki sem kényszeríti a társadalmat, a politikát és a gazdagokat arra, hogy ezt támogassák, de ne tegye nevetségessé a saját finanszírozási logikájának megfelelően, aminek megvan az általános közös nevező érdeke.

Ha nem támogatja, engedje valóban azt csinálni, amit akar. Fogadja el, hogy van olyan értékrend, amely elsődlegesen nem a hasznot tekinti. A finanszírozónak, a gazdag embernek, a társadalomnak általában nem kell elfogadnia és nem kell a maga számára fontosnak tartania ezt a nem pragmatikus értékrendet. Pusztán el kell ismernie, hogy lehetséges, és van is ilyen értékrend. Nem hitbéli módon, hiszen, mint fentebb érveltem mellette, tudnia kell azt is, hogy ebből az értékrendből számára hasznos dolgok fakadhatnak. Ha ebbe nem akar beleavatkozni, még jobb is, ha nem teszi, de legalább hagyja élni.

Ismerje el, hogy az innovációs ciklus többlépcsős folyamat. Mint a már többször emlegetett Popper hangsúlyozza szelekciós gondolkodáselméletében, a gondolatok keletkezése és a gondolatok közti választás, az új gondolat és annak eldöntése, hogy mire jó a gondolat – ez két különböző ciklus. Minden optimálisan működő rendszerben így van ez. A természetes kiválasztásnál is, ahol a mutációs mechanizmusok hozzák létre az új lényeket, és a megfelelés révén maradnak fenn és halnak ki bizonyos változatok, de így van ez a tudomány fejlődésében is – mondja Popper. El kell választanunk egymástól azt a ciklust, amely szabadon, reprezentációkat kombinálva új gondolati modelleket hoz létre, és azt a ciklust, amely eldönti, hogy vajon ezek az új gondolati modellek mint javaslatok hasznosak-e a társadalom számára. Ez a ciklicitás nemcsak a tudományon belül érvényes, ahol gondolkodás és igazolás kettősségét jelenti, hanem tudomány és társadalom viszonyában is. Alkotás és felhasználás optimálisan úgy kell illeszkedjenek, hogy a felhasználónak meg kell engednie, hogy legyenek pusztán alkotásra irányuló, valóban szabad tudományos tevékenységek.



1 A cikk az Élet és Irodalom 2006. május 26-i számában megjelent írás bővített újraközlése.



Irodalom

Boda Miklós (2005): Elitegyetemek problémái hazánkban. Előadás a BME akadémikusainak testületi ülésén, 2005. december 20.

Boda Miklós (2006): A „challengerek” országa leszünk. Magyar Hírlap. 2006. január 17., 8.

Bartlett, Frederic Charles (1958): Thinking: A Study in Experimental and Social Psychology. Cambridge University Press, Cambridge

Dawkins, Richard (2005): Az önző gén. 2. bővített kiadás, Kossuth, Budapest

Popper, Karl (1997): A tudományos kutatás logikája. Európa, Budapest

Popper, Karl (1998): Test és elme. Typotex, Budapest

Miller, Geoffrey (2006): A párválasztó agy. A párválasztás szerepe az emberi agy evolúciójában. Typotex, Budapest

Shapin, Steven (1996): The Scientific Revolution. Basic Books, New York

Merton, Robert K. (2002): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Osiris, Budapest