Magyar Tudomány, 2006/7 813. o.

Humán tudományok



A zenetudomány hasznáról

Tallián Tibor


kandidátus, igazgató, MTA Zenetudományi Intézet

Info @ zti.hu


A történelem, művelődés és művészetek tudományainak munkásai szorongással vegyes ingerültséggel reagálnak a tudományuk hasznát, hasznosságát firtató kérdésekre. Joggal feltételezik, hogy a kérdést a kérdező eleve ironikusan fogalmazza meg, és valójában a mihasznaság állítását rejti bele, nem is túl mélyen. A hangadó természettudósok egy részének felfogása szerint a tudományos társadalom hangyákra és tücskökre oszlik. A természettudományok a társadalom megélhetését biztosító hangya szerepében tetszelegnek, képviselőik látásmódja a történelem-, művelődés- és művészettudományokat azon körbe száműzi, melyben magát a kultúrát is elhelyezi, ha bármi szerepet szán neki egyáltalán: a művelődés és művészet a szabadidő része, a művelődés- és művészettudományok pedig szabadidő-tudományok, nemcsak abban az értelemben, hogy a társadalom szabadidőben végzett tevékenységeivel foglalkoznak, hanem abban is, hogy képviselőik egyáltalán nem dolgoznak, hanem hogy olyasmit állítanak be megélhetési tevékenységnek, ami valójában a szabadidős tevékenység körébe tartozik: a műveltség, a művészet élvezetét. A természettudományok hallgatólagos vagy tevőleges türelmetlenségét a kultúrával szemben általában, a kultúratudományokkal szemben különösen meglovagolják és manipulálják a nagy játékosok, a társadalom valódi improduktív erői, az üzlet szerencselovagjai, kiket egyáltalában nem érdekel a tudomány haszna, csak a haszon tudománya. Legújabban az üzlet levetette politikai álarcát, és nyíltan át kívánja venni a társadalom valamennyi körének irányítását. A totalitárius üzleti rendszerek ugyanolyan súlyosan veszélyeztetik a társadalmi normalitást, ahogy a totalitárius politikai rendszerek veszélyeztették. A veszély forrása nem utolsósorban a természettudományok eredményeinek abszolutisztikus alkalmazásában rejlik, amire a totalitárius üzleti társadalomszervezésben éppen olyan erősen él a hajlam, mint a politikaiban. Nem szükséges olefin- és eocénprogramokra emlékeztetni: a természettudományok eredményeinek veszélypotenciálját sajnálatosan példázza a legbanálisabb fürdőkádas hajszárító-baleset. A művelődés- és művészettudományok lelkiismeretét megnyugtathatja, hogy eredményeik alkalmazása, ha igaz is lenne, hogy nem hoz hasznot, közvetlen személyes és társadalmi veszélyekkel sem fenyeget. Igaz, a totalitárius politikai rendszerek ál-művelődés- és társadalomtudományai nagy és sokféle társadalmi károkat okoztak, de ez éppen azt bizonyítja, hogy nem voltak modern értelemben vett társadalom- és művelődéstudományok.

De ha nem is ártanak – használnak-e valamit a művelődés- és művészettudományok? Ősiségük mindenesetre erre utal. Az emberi kultúra jelenségeinek tudatos reflexiója és vizsgálata a kultúrával egykorú. Különösen a hang és a hangkeltő eszközök használatát tudatosította az ember igen korán, mert antropológiai-kulturális és transzcendens jelértéke mellett hamar felismerte fizikai meghatározottságát és kulturális-esztétikai rendszerképző képességét: a hangrendszerek mint „kompetenciák” és a zenélés mint „performance” a hajvágásnál hasonlíthatatlanul szervezettebb jelrendszerei a kultúráknak. Az a meggyőződés, hogy a zene (pontosabban szólva: a hangrendszer) és a társadalmi rend, a zene és a világrend azonos törvényeknek engedelmeskedik, sokszor változtatta ugyan formáját, de mély szimbolikus tartalmát megőrizte az ókori Kínától Platónon át Hermann Hesséig. A nagy német író a második világháború éveiben a hangzásburkától megfosztott tiszta zene (Glasperlenspiel, üveggyöngyjáték) kultuszának csődjét írta le, és ezzel a klasszikus művelődés összeomlását jósolta meg sok százéves távlatban; a mai helyzet láttán valószínűleg kevesen vitatják, becslése túlzottan derűlátónak bizonyult. De egyes jel- és jelképrendszerek pusztulása, mások keletkezése, cseréje nemcsak nagy regények tárgya, hanem művelődéstudományok tárgya is lehet, sőt annak is kell lennie. A nagy kulturális rendszerek keletkezésének, működésének, hanyatlásának, egyszóval létezésének és funkcionálásának vizsgálata és a felismert szabályok internalizálása az „ismerd meg önmagadat” parancs jegyében áll, az egyéni és társadalmi viselkedést facilitálja, olajozza a társadalmi rendszerek működését, változásaik végrehajtását és elviselését, továbbá hozzásegít az új rendszer humanizálásához. A zene a rendszerváltásokat nemcsak megkönnyíteni képes, hanem eredményesen hozzájárul új rendszerek tervezéséhez és megéléséhez is, és ezt a lélekvezető funkcióját elvileg akkor sem veszíti el, ha a zenére alapozott egyes kulturális koncepciók nem érnek el totális eredményt. Magyarországon sem a klasszikus (vagyis magas minőségű) zenének a 19-20. században hatalmas mértékben fellendült és demokratizálódott oktatása, sem a Kodály-mozgalom, sem a folklor-revival mozgalom nem juttatta az általa propagált zenét abszolút uralomra; ez nem is volt célja. Célja volt viszont mindegyiknek, hogy megakadályozza a társadalom teljes uniformizálását a globális populáris zenei mozgalmak jegyében. Kijelenthetjük, hogy ezt a vállalást sikeresen teljesítették, rövid időszakokat leszámítva általában meglehetősen ellenséges körülmények között.

A művészi zene és a klasszikus (vagyis mintaszerűen értékes) népzene történeti múltjának és jelenkori létének megismerése és tanulmányozása nélkül további élete és kulturális hatása ugyanúgy elképzelhetetlen, mint az európai irodalomé az írás ismerete nélkül. A zenetudomány mint művelődés- és művészettudomány a maga szerény, de kitartó módján igyekszik hozzájárulni a zene mint az esztétikai szférához tartozó művelődési és kommunikációs rendszer megismeréséhez, közvetítéséhez és gyarapításához. Ezt a művészi zene sajátos művelési módja maga is megköveteli. A zene sokkal jobban megőrizte helyét a nyilvánosságban, sokkal inkább „előadott” művészet maradt, mint az irodalom; a zene előadásának művészete pedig előfeltételezi a zenetudomány egyes ágainak intenzív művelését, és viszont: egyes zenetudományi irányok és ágak az előadóművészetből sarjadnak ki. De előfordul, hogy organikus kapcsolat jön létre a zeneszerzés és a zenetudomány között is: a magyar zenetudomány a 20. század elején Bartók és Kodály zeneszerzői törekvéseiből sarjadt ki. Munkásságukban megfigyelhető az ellenkező irányú mozgás is: a tudományos tapasztalatok és felismerések meg-megújuló művészi kiaknázása. A mai magyar zenetudományt alapítóinak személye és az alapításkor kijelölt feladatok maradandóan elkötelezték a zenetudomány társadalmi-művelődési haszonelvűségének eszménye mellett. Az intézményes – elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében folytatott – zene- és táncfolklorisztikai kutatások a népművészeti műfajok gyűjtésén, elméleti és történeti elemzésén túl mindig is kiterjedtek a műfajok társadalmi-kulturális-néprajzi beágyazottságának vizsgálatára. Ha az utóbbi évtizedek magyar népzenetudományában a magyar nyelvterületen még mindig folytatódó és folytatható gyűjtések mellett egyre nagyobb részt foglalt el az elmúlt száz évben felgyűjtött autentikus paraszti népdal és hangszeres népzenei anyag rendszerezése és elemzése, ezt nem a tudományszak elfordulása okozta a népművészeti társadalmi-kulturális környezetétől, hanem az, hogy a klasszikus paraszti zenefolklór lassanként háttérbe szorult, és – Dobszay László meglátása szerint – a népzenetudomány fokozatosan egyre nagyobb részben történeti tudománnyá alakult át. Ám a klasszikus történettudománytól a zenetörténetet megkülönbözteti, hogy tárgya, a zene – így a népzene is – rekonstruálható, és újra a jelen kultúrájának részévé tehető. A népzenei hagyomány kritikai összkiadása, valamint egyéb írott és hangzó formában történő közreadása a magyar művelődés olyan vágyott jövőképét vetíti elénk, amelynek a népzene ismét integráns részét képezi, ha magától értődően megváltozott funkcióban is. Aki életében csak fél órát hallgatott autentikus népénekest, a legmelegebben átérezheti, milyen nagy mértékben rejti magában e célkitűzés önnön jutalmát.

Nem kevésbé intenzíven hasznosul a ma művelődésében a szorosabb értelemben vett zenetörténeti (azaz az írásbeli zenei hagyatékra vonatkozó) kutatások hozadéka. Bartók Béla inkommenzurábilis alakja Magyarország határain, illetve a tudomány területén messze túlterjedően évtizedek óta folyamatos érdeklődést vált ki, úgyhogy ha van intézménye a magyar zenetudománynak, amelynek egyes tudománypolitikai brosúrák elvárásait messzemenően kielégítő módon, szakadatlanul „adekvát válaszokat” kell adnia a „társadalmat foglalkoztató kérdésekre”, a Zenetudományi Intézet Bartók Archívuma bizonyosan ilyen intézmény – Bartók-évfordulók idején – mint a 2005-6. év – különösen. (Ne feledjük, hogy Bartók életművére vonatkozó kérdésekre adekvát válaszokat mások, másutt is adnak Magyarországon és külföldön.) De a magyar zenetudomány műhelyeiben folyó zenetörténeti kutatások az elmúlt évtizedekben más eredményeket is hoztak: valósággal újrarajzolták a magyarországi egyházi és világi zenetörténetet a kezdetektől a 18. század végéig; a feltárás és közreadás közép-európai távlatokban folytatódik. A magyarországi régi zenetörténet forrásainak közreadása a hangversenyműsorokat és hanglemezrepertoárt számottevő mértékben gyarapította. A 19. században az operatörténet kerül új megvilágításba az Erkel-életmű kritikai kiadásának megkezdésével és a Nemzeti Színház zenei működésének vizsgálatával. Önálló kutatóközpont és múzeum tárja fel az európai zenetörténet egyik nagymestere, Liszt Ferenc hagyatékát. A 20. századi magyar zenei intézmény- és zeneszerzés-történetének ismeretét – ezen belül Kodály életművének feltárását – monográfiák, tudomány- és intézménytörténeti feldolgozások, adattárak, kottakiadások teljesítik ki. Szűken vett tudományszaki jelentőségen túlmutató művelődéspolitikai aktusként említendő a Zenetudományi Intézet új vállalkozásai között Dohnányi Ernő eddig méltatlanul elhanyagolt hagyatékának gyűjtésére és életművének feldolgozására alapított Dohnányi Archívum.

E felsorolással érzékeltetni kívánom, hogy a magyar zenetudomány és intézményei a klasszikus historikus és ethnomuzikológiai területeken a tematikus bőség egyfelől boldogító, másfelől szinte nyomasztónak nevezhető bőségének zavarával küzdenek: a zenetudomány financiális és személyi ellátottsága messze elmarad a kutatandó hagyomány gazdagságával adekvát optimumtól, miközben a diszciplínától számos témában a nyilvánosság optimális teljesítményt vár el. Izgalmassá teszi a magyar zenetudomány feladatát, de éppenséggel nem könnyíti meg, hogy e tudományágban az optimum magába foglalja a Kárpát-medencei vagy „duna-völgyi” kérdésfelvetést is. Ennek magyarázata kézenfekvő: a történelmi Magyarország területén élő népek közül jóformán csak a magyarság van tudatában, és akar tudatában lenni a történelmi Magyarország mint európai térség egységes kulturális hagyományának. A magyar etnikum az egyetlen, amely a régi Magyarország egész területén jelen van, ezért is hárul a magyar népzenetudományra a kötelezettség, hogy folytassa a kelet-közép-európai népzenéknek a Kárpát-medencéből kiinduló multietnikus feltárását, amit Bartók Béla a 20. század elején megkezdett, és lenyűgöző eredménnyel folytatott élete végéig. Ugyancsak Bartók Béla ismerte fel először a rokon népek zenéje és a magyar népzene kapcsolatának kutatásában rejlő óriási tudományos távlatot és parancsot. Magyarország írásos zenetörténetének egységes vizsgálatát pedig hiába várnánk a szomszéd országok kutatóitól, akik néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, kutatómunkájukkal a jelen geopolitikai állapot historizálását szolgálják.

A klasszikus filológiai, historikus és analitikus vizsgálatokban kibontakozó magyar zenetudomány az európai – elsősorban német – muzikológia hagyományán nevelődött, annak fő irányaival ma is párhuzamos pályán halad, és legjobb teljesítményeivel megüti annak legmagasabb mércéjét. Nagy vállalkozásainak, kritikai kiadásainak és történeti összefoglalásainak kivitelezése – ugyanúgy, mint a nemzetközi zenetudományban – évtizedeket igényel, és célirányosan kiképzett kutatók egymást követő több nemzedékének elkötelezett munkálkodását feltételezi. A tudományos utánpótlás nevelése ugyanott történik, ahol a zene művészetét is oktatják. Ebből következik a magyar zenetudomány klasszikuszene-központúsága: a fiatal kutatónemzedékeket mindenekelőtt a klasszikus műzenei hagyaték feltárásának lehet megnyerni. Ehhez viszonyítva a népzenetudomány már utánpótlási nehézségekkel küzd, a populáris zene, a társadalmi közzenei gyakorlat pedig jelenleg csekély tudományos érdeklődést kelt. Régebben intenzíven folytatott munkásfolklór-, pop- és zeneszociológiai vizsgálatok az 1990-es évek elején elakadtak, és máig nem indultak újra. Ez a hiány gátolja a zenetudomány bekapcsolódását az európai kutatási programokba is, melyek a fő súlyt a jelenkor vizsgálatára helyezik. Optimális körülmények között a Zenetudományi Intézetben a zenei antropológia és szociológia diszciplínáit legalább a klasszikus népzenetudománnyal azonos személyi kapacitással, külföldi kutatók bevonásával, nemzetközi együttműködésben, és érdemi széleskörű feltáró munkát lehetővé tevő költségvetéssel kellene újraalapozni. Ebbe az irányba mutatnak a jelenkori cigány zenekultúrára irányuló zenei-művelődéstudományi kutatások. Ezek jóformán napról napra követik és dokumentálják a cigányság zeneművelésének és fogyasztásának szociális átalakulást követő rapid változásait, és szervesen illeszkednek a zenei antropológia új irányaihoz. Ígéretes új kezdeményezésként a hagyományos finnugor népzenei kutatások mellett nagy elánnal megindult a török (türk) népek zenéjének kutatása. Rádiusza Belső-Ázsiáig ér. Ezeken a területeken a hagyományos népzene még tömegek használatában él, eredeti funkcióiban, úgyhogy vizsgálata nemcsak zenei, hanem kulturális antropológiai tanulságokkal is szolgál. A közép-európai népzenetudományi iskola módszerei és célkitűzései mellett – ebben a magyar népzenekutatás évtizedek óta paradigmatikus szerepet játszik – ezek az Európán kívüli, illetve a klasszikus népzenén kívüli zenei gyakorlatra irányuló vizsgálatok előmozdítják a francia és amerikai etnomuzikológiai iskolák tematikáinak és módszereinek hazai adaptálását, a magyar zenetudomány célkitűzéseinek pluralizálását.

Ámde bármily kívánatos is a magyar muzikológia tematikus és metodikai színskálájának gazdagítása, nem téveszthetjük szem elől a tudományos kutatás alapvető szabályát: jelentős tudományos eredmény csak valós tudományos érdeklődésből származik. Itt egyenlő súlyt kell helyezni mind a jelzőre, mind a határozóra. Hiába irányítjuk a kutatást meghatározott területre, a kutató érdeklődése híján az eredmény nem lesz a szó magasabb értelmében tudományos, és ugyanígy járunk, ha megvan az olykor heves érdeklődés, de nélkülözi a tudományos fegyelmet – a populáris zene és jazz rajongóinak irodalmi kísérletei erről árulkodnak. Magától értődően nem soroljuk a dilettantizmus kategóriájába a zenetudomány egyes új irányait, melyek elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban bontakoztak ki. A new musicology kultúratudományinak nevezhető, szenzacionalizmutól nem mindig mentes eklektikus irányzatának hirtelen felvirágzását részben az amerikai muzikológiában dívó kenyérharc magyarázza. Bár legjobb képviselői inspirálóan alkalmazzák más tudományterületek szempontjait (például gender studies), a magyar szakma egyelőre tartózkodást mutat e kezdeményekkel szemben. Az intenzívebb feldolgozást részben a felsorolt nagy feladatok sorompója zárja el, részben pedig a „marxista” csömör: a zenei jelenségekre az új zenetudomány által kínált magyarázatok a maguk olykor militáns pártosságával szkeptikussá teszik az itteni idősebb nemzedékeket, amelyeknek volt módjuk megismerni tudományos panaceák deprimáló hatását: egyik-másik 1990-es években írott amerikai disszertáció csiszoltabb modorban ugyan, de az 1960-as évekbeli magyarországi marxista általánosságokig jut el végeredményként. Ámde ha a magát pluralizmusnak álcázó szellemi monizmust tartózkodóan is kezeljük, elismerést érdemel, és, főképp a fiatal nemzedék számára, iránymutató lehet a munkák alapjául szolgáló dokumentált forráskutatás, ami a marxista előzményeket éppenséggel nem jellemezte. Példaképpen említem, hogy a Bartók életével és művészetének utóéletével kapcsolatos magyar források első kézből való megismerésének kötelezettsége nemegy fiatal amerikai muzikológust vett rá a magyar nyelv imponáló szintű elsajátítására. Sajnos a magyar zenetörténészeknek és népzenekutatóknak egyáltalán nem ilyen magától értődő, hogy megtanulják a szomszéd népek nyelvét – beleértve a németet, melyet egyre inkább háttérbe szorít a tudományos pidgin-English.

Kulcsszavak: múzeum, duna-völgyi, new musicology, népzenetudományi iskola


<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra