A zenetudomány hasznáról
Tallián Tibor
kandidátus, igazgató, MTA Zenetudományi Intézet
Info @ zti.hu
A történelem, művelÅdés és művészetek tudományainak munkásai szorongással vegyes ingerültséggel reagálnak a tudományuk hasznát, hasznosságát firtató kérdésekre. Joggal feltételezik, hogy a kérdést a kérdezÅ eleve ironikusan fogalmazza meg, és valójában a mihasznaság állítását rejti bele, nem is túl mélyen. A hangadó természettudósok egy részének felfogása szerint a tudományos társadalom hangyákra és tücskökre oszlik. A természettudományok a társadalom megélhetését biztosító hangya szerepében tetszelegnek, képviselÅik látásmódja a történelem-, művelÅdés- és művészettudományokat azon körbe száműzi, melyben magát a kultúrát is elhelyezi, ha bármi szerepet szán neki egyáltalán: a művelÅdés és művészet a szabadidÅ része, a művelÅdés- és művészettudományok pedig szabadidÅ-tudományok, nemcsak abban az értelemben, hogy a társadalom szabadidÅben végzett tevékenységeivel foglalkoznak, hanem abban is, hogy képviselÅik egyáltalán nem dolgoznak, hanem hogy olyasmit állítanak be megélhetési tevékenységnek, ami valójában a szabadidÅs tevékenység körébe tartozik: a műveltség, a művészet élvezetét. A természettudományok hallgatólagos vagy tevÅleges türelmetlenségét a kultúrával szemben általában, a kultúratudományokkal szemben különösen meglovagolják és manipulálják a nagy játékosok, a társadalom valódi improduktív erÅi, az üzlet szerencselovagjai, kiket egyáltalában nem érdekel a tudomány haszna, csak a haszon tudománya. Legújabban az üzlet levetette politikai álarcát, és nyíltan át kívánja venni a társadalom valamennyi körének irányítását. A totalitárius üzleti rendszerek ugyanolyan súlyosan veszélyeztetik a társadalmi normalitást, ahogy a totalitárius politikai rendszerek veszélyeztették. A veszély forrása nem utolsósorban a természettudományok eredményeinek abszolutisztikus alkalmazásában rejlik, amire a totalitárius üzleti társadalomszervezésben éppen olyan erÅsen él a hajlam, mint a politikaiban. Nem szükséges olefin- és eocénprogramokra emlékeztetni: a természettudományok eredményeinek veszélypotenciálját sajnálatosan példázza a legbanálisabb fürdÅkádas hajszárító-baleset. A művelÅdés- és művészettudományok lelkiismeretét megnyugtathatja, hogy eredményeik alkalmazása, ha igaz is lenne, hogy nem hoz hasznot, közvetlen személyes és társadalmi veszélyekkel sem fenyeget. Igaz, a totalitárius politikai rendszerek ál-művelÅdés- és társadalomtudományai nagy és sokféle társadalmi károkat okoztak, de ez éppen azt bizonyítja, hogy nem voltak modern értelemben vett társadalom- és művelÅdéstudományok.
De ha nem is ártanak â használnak-e valamit a művelÅdés- és művészettudományok? Åsiségük mindenesetre erre utal. Az emberi kultúra jelenségeinek tudatos reflexiója és vizsgálata a kultúrával egykorú. Különösen a hang és a hangkeltÅ eszközök használatát tudatosította az ember igen korán, mert antropológiai-kulturális és transzcendens jelértéke mellett hamar felismerte fizikai meghatározottságát és kulturális-esztétikai rendszerképzÅ képességét: a hangrendszerek mint âkompetenciákâ és a zenélés mint âperformanceâ a hajvágásnál hasonlíthatatlanul szervezettebb jelrendszerei a kultúráknak. Az a meggyÅzÅdés, hogy a zene (pontosabban szólva: a hangrendszer) és a társadalmi rend, a zene és a világrend azonos törvényeknek engedelmeskedik, sokszor változtatta ugyan formáját, de mély szimbolikus tartalmát megÅrizte az ókori Kínától Platónon át Hermann Hesséig. A nagy német író a második világháború éveiben a hangzásburkától megfosztott tiszta zene (Glasperlenspiel, üveggyöngyjáték) kultuszának csÅdjét írta le, és ezzel a klasszikus művelÅdés összeomlását jósolta meg sok százéves távlatban; a mai helyzet láttán valószínűleg kevesen vitatják, becslése túlzottan derűlátónak bizonyult. De egyes jel- és jelképrendszerek pusztulása, mások keletkezése, cseréje nemcsak nagy regények tárgya, hanem művelÅdéstudományok tárgya is lehet, sÅt annak is kell lennie. A nagy kulturális rendszerek keletkezésének, működésének, hanyatlásának, egyszóval létezésének és funkcionálásának vizsgálata és a felismert szabályok internalizálása az âismerd meg önmagadatâ parancs jegyében áll, az egyéni és társadalmi viselkedést facilitálja, olajozza a társadalmi rendszerek működését, változásaik végrehajtását és elviselését, továbbá hozzásegít az új rendszer humanizálásához. A zene a rendszerváltásokat nemcsak megkönnyíteni képes, hanem eredményesen hozzájárul új rendszerek tervezéséhez és megéléséhez is, és ezt a lélekvezetÅ funkcióját elvileg akkor sem veszíti el, ha a zenére alapozott egyes kulturális koncepciók nem érnek el totális eredményt. Magyarországon sem a klasszikus (vagyis magas minÅségű) zenének a 19-20. században hatalmas mértékben fellendült és demokratizálódott oktatása, sem a Kodály-mozgalom, sem a folklor-revival mozgalom nem juttatta az általa propagált zenét abszolút uralomra; ez nem is volt célja. Célja volt viszont mindegyiknek, hogy megakadályozza a társadalom teljes uniformizálását a globális populáris zenei mozgalmak jegyében. Kijelenthetjük, hogy ezt a vállalást sikeresen teljesítették, rövid idÅszakokat leszámítva általában meglehetÅsen ellenséges körülmények között.
A művészi zene és a klasszikus (vagyis mintaszerűen értékes) népzene történeti múltjának és jelenkori létének megismerése és tanulmányozása nélkül további élete és kulturális hatása ugyanúgy elképzelhetetlen, mint az európai irodalomé az írás ismerete nélkül. A zenetudomány mint művelÅdés- és művészettudomány a maga szerény, de kitartó módján igyekszik hozzájárulni a zene mint az esztétikai szférához tartozó művelÅdési és kommunikációs rendszer megismeréséhez, közvetítéséhez és gyarapításához. Ezt a művészi zene sajátos művelési módja maga is megköveteli. A zene sokkal jobban megÅrizte helyét a nyilvánosságban, sokkal inkább âelÅadottâ művészet maradt, mint az irodalom; a zene elÅadásának művészete pedig elÅfeltételezi a zenetudomány egyes ágainak intenzív művelését, és viszont: egyes zenetudományi irányok és ágak az elÅadóművészetbÅl sarjadnak ki. De elÅfordul, hogy organikus kapcsolat jön létre a zeneszerzés és a zenetudomány között is: a magyar zenetudomány a 20. század elején Bartók és Kodály zeneszerzÅi törekvéseibÅl sarjadt ki. Munkásságukban megfigyelhetÅ az ellenkezÅ irányú mozgás is: a tudományos tapasztalatok és felismerések meg-megújuló művészi kiaknázása. A mai magyar zenetudományt alapítóinak személye és az alapításkor kijelölt feladatok maradandóan elkötelezték a zenetudomány társadalmi-művelÅdési haszonelvűségének eszménye mellett. Az intézményes â elsÅsorban a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében folytatott â zene- és táncfolklorisztikai kutatások a népművészeti műfajok gyűjtésén, elméleti és történeti elemzésén túl mindig is kiterjedtek a műfajok társadalmi-kulturális-néprajzi beágyazottságának vizsgálatára. Ha az utóbbi évtizedek magyar népzenetudományában a magyar nyelvterületen még mindig folytatódó és folytatható gyűjtések mellett egyre nagyobb részt foglalt el az elmúlt száz évben felgyűjtött autentikus paraszti népdal és hangszeres népzenei anyag rendszerezése és elemzése, ezt nem a tudományszak elfordulása okozta a népművészeti társadalmi-kulturális környezetétÅl, hanem az, hogy a klasszikus paraszti zenefolklór lassanként háttérbe szorult, és â Dobszay László meglátása szerint â a népzenetudomány fokozatosan egyre nagyobb részben történeti tudománnyá alakult át. Ám a klasszikus történettudománytól a zenetörténetet megkülönbözteti, hogy tárgya, a zene â így a népzene is â rekonstruálható, és újra a jelen kultúrájának részévé tehetÅ. A népzenei hagyomány kritikai összkiadása, valamint egyéb írott és hangzó formában történÅ közreadása a magyar művelÅdés olyan vágyott jövÅképét vetíti elénk, amelynek a népzene ismét integráns részét képezi, ha magától értÅdÅen megváltozott funkcióban is. Aki életében csak fél órát hallgatott autentikus népénekest, a legmelegebben átérezheti, milyen nagy mértékben rejti magában e célkitűzés önnön jutalmát.
Nem kevésbé intenzíven hasznosul a ma művelÅdésében a szorosabb értelemben vett zenetörténeti (azaz az írásbeli zenei hagyatékra vonatkozó) kutatások hozadéka. Bartók Béla inkommenzurábilis alakja Magyarország határain, illetve a tudomány területén messze túlterjedÅen évtizedek óta folyamatos érdeklÅdést vált ki, úgyhogy ha van intézménye a magyar zenetudománynak, amelynek egyes tudománypolitikai brosúrák elvárásait messzemenÅen kielégítÅ módon, szakadatlanul âadekvát válaszokatâ kell adnia a âtársadalmat foglalkoztató kérdésekreâ, a Zenetudományi Intézet Bartók Archívuma bizonyosan ilyen intézmény â Bartók-évfordulók idején â mint a 2005-6. év â különösen. (Ne feledjük, hogy Bartók életművére vonatkozó kérdésekre adekvát válaszokat mások, másutt is adnak Magyarországon és külföldön.) De a magyar zenetudomány műhelyeiben folyó zenetörténeti kutatások az elmúlt évtizedekben más eredményeket is hoztak: valósággal újrarajzolták a magyarországi egyházi és világi zenetörténetet a kezdetektÅl a 18. század végéig; a feltárás és közreadás közép-európai távlatokban folytatódik. A magyarországi régi zenetörténet forrásainak közreadása a hangversenyműsorokat és hanglemezrepertoárt számottevÅ mértékben gyarapította. A 19. században az operatörténet kerül új megvilágításba az Erkel-életmű kritikai kiadásának megkezdésével és a Nemzeti Színház zenei működésének vizsgálatával. Önálló kutatóközpont és múzeum tárja fel az európai zenetörténet egyik nagymestere, Liszt Ferenc hagyatékát. A 20. századi magyar zenei intézmény- és zeneszerzés-történetének ismeretét â ezen belül Kodály életművének feltárását â monográfiák, tudomány- és intézménytörténeti feldolgozások, adattárak, kottakiadások teljesítik ki. Szűken vett tudományszaki jelentÅségen túlmutató művelÅdéspolitikai aktusként említendÅ a Zenetudományi Intézet új vállalkozásai között Dohnányi ErnÅ eddig méltatlanul elhanyagolt hagyatékának gyűjtésére és életművének feldolgozására alapított Dohnányi Archívum.
E felsorolással érzékeltetni kívánom, hogy a magyar zenetudomány és intézményei a klasszikus historikus és ethnomuzikológiai területeken a tematikus bÅség egyfelÅl boldogító, másfelÅl szinte nyomasztónak nevezhetÅ bÅségének zavarával küzdenek: a zenetudomány financiális és személyi ellátottsága messze elmarad a kutatandó hagyomány gazdagságával adekvát optimumtól, miközben a diszciplínától számos témában a nyilvánosság optimális teljesítményt vár el. Izgalmassá teszi a magyar zenetudomány feladatát, de éppenséggel nem könnyíti meg, hogy e tudományágban az optimum magába foglalja a Kárpát-medencei vagy âduna-völgyiâ kérdésfelvetést is. Ennek magyarázata kézenfekvÅ: a történelmi Magyarország területén élÅ népek közül jóformán csak a magyarság van tudatában, és akar tudatában lenni a történelmi Magyarország mint európai térség egységes kulturális hagyományának. A magyar etnikum az egyetlen, amely a régi Magyarország egész területén jelen van, ezért is hárul a magyar népzenetudományra a kötelezettség, hogy folytassa a kelet-közép-európai népzenéknek a Kárpát-medencébÅl kiinduló multietnikus feltárását, amit Bartók Béla a 20. század elején megkezdett, és lenyűgözÅ eredménnyel folytatott élete végéig. Ugyancsak Bartók Béla ismerte fel elÅször a rokon népek zenéje és a magyar népzene kapcsolatának kutatásában rejlÅ óriási tudományos távlatot és parancsot. Magyarország írásos zenetörténetének egységes vizsgálatát pedig hiába várnánk a szomszéd országok kutatóitól, akik néhány tiszteletreméltó kivételtÅl eltekintve, kutatómunkájukkal a jelen geopolitikai állapot historizálását szolgálják.
A klasszikus filológiai, historikus és analitikus vizsgálatokban kibontakozó magyar zenetudomány az európai â elsÅsorban német â muzikológia hagyományán nevelÅdött, annak fÅ irányaival ma is párhuzamos pályán halad, és legjobb teljesítményeivel megüti annak legmagasabb mércéjét. Nagy vállalkozásainak, kritikai kiadásainak és történeti összefoglalásainak kivitelezése â ugyanúgy, mint a nemzetközi zenetudományban â évtizedeket igényel, és célirányosan kiképzett kutatók egymást követÅ több nemzedékének elkötelezett munkálkodását feltételezi. A tudományos utánpótlás nevelése ugyanott történik, ahol a zene művészetét is oktatják. EbbÅl következik a magyar zenetudomány klasszikuszene-központúsága: a fiatal kutatónemzedékeket mindenekelÅtt a klasszikus műzenei hagyaték feltárásának lehet megnyerni. Ehhez viszonyítva a népzenetudomány már utánpótlási nehézségekkel küzd, a populáris zene, a társadalmi közzenei gyakorlat pedig jelenleg csekély tudományos érdeklÅdést kelt. Régebben intenzíven folytatott munkásfolklór-, pop- és zeneszociológiai vizsgálatok az 1990-es évek elején elakadtak, és máig nem indultak újra. Ez a hiány gátolja a zenetudomány bekapcsolódását az európai kutatási programokba is, melyek a fÅ súlyt a jelenkor vizsgálatára helyezik. Optimális körülmények között a Zenetudományi Intézetben a zenei antropológia és szociológia diszciplínáit legalább a klasszikus népzenetudománnyal azonos személyi kapacitással, külföldi kutatók bevonásával, nemzetközi együttműködésben, és érdemi széleskörű feltáró munkát lehetÅvé tevÅ költségvetéssel kellene újraalapozni. Ebbe az irányba mutatnak a jelenkori cigány zenekultúrára irányuló zenei-művelÅdéstudományi kutatások. Ezek jóformán napról napra követik és dokumentálják a cigányság zeneművelésének és fogyasztásának szociális átalakulást követÅ rapid változásait, és szervesen illeszkednek a zenei antropológia új irányaihoz. Ígéretes új kezdeményezésként a hagyományos finnugor népzenei kutatások mellett nagy elánnal megindult a török (türk) népek zenéjének kutatása. Rádiusza BelsÅ-Ázsiáig ér. Ezeken a területeken a hagyományos népzene még tömegek használatában él, eredeti funkcióiban, úgyhogy vizsgálata nemcsak zenei, hanem kulturális antropológiai tanulságokkal is szolgál. A közép-európai népzenetudományi iskola módszerei és célkitűzései mellett â ebben a magyar népzenekutatás évtizedek óta paradigmatikus szerepet játszik â ezek az Európán kívüli, illetve a klasszikus népzenén kívüli zenei gyakorlatra irányuló vizsgálatok elÅmozdítják a francia és amerikai etnomuzikológiai iskolák tematikáinak és módszereinek hazai adaptálását, a magyar zenetudomány célkitűzéseinek pluralizálását.
Ámde bármily kívánatos is a magyar muzikológia tematikus és metodikai színskálájának gazdagítása, nem téveszthetjük szem elÅl a tudományos kutatás alapvetÅ szabályát: jelentÅs tudományos eredmény csak valós tudományos érdeklÅdésbÅl származik. Itt egyenlÅ súlyt kell helyezni mind a jelzÅre, mind a határozóra. Hiába irányítjuk a kutatást meghatározott területre, a kutató érdeklÅdése híján az eredmény nem lesz a szó magasabb értelmében tudományos, és ugyanígy járunk, ha megvan az olykor heves érdeklÅdés, de nélkülözi a tudományos fegyelmet â a populáris zene és jazz rajongóinak irodalmi kísérletei errÅl árulkodnak. Magától értÅdÅen nem soroljuk a dilettantizmus kategóriájába a zenetudomány egyes új irányait, melyek elsÅsorban az Amerikai Egyesült Államokban bontakoztak ki. A new musicology kultúratudományinak nevezhetÅ, szenzacionalizmutól nem mindig mentes eklektikus irányzatának hirtelen felvirágzását részben az amerikai muzikológiában dívó kenyérharc magyarázza. Bár legjobb képviselÅi inspirálóan alkalmazzák más tudományterületek szempontjait (például gender studies), a magyar szakma egyelÅre tartózkodást mutat e kezdeményekkel szemben. Az intenzívebb feldolgozást részben a felsorolt nagy feladatok sorompója zárja el, részben pedig a âmarxistaâ csömör: a zenei jelenségekre az új zenetudomány által kínált magyarázatok a maguk olykor militáns pártosságával szkeptikussá teszik az itteni idÅsebb nemzedékeket, amelyeknek volt módjuk megismerni tudományos panaceák deprimáló hatását: egyik-másik 1990-es években írott amerikai disszertáció csiszoltabb modorban ugyan, de az 1960-as évekbeli magyarországi marxista általánosságokig jut el végeredményként. Ámde ha a magát pluralizmusnak álcázó szellemi monizmust tartózkodóan is kezeljük, elismerést érdemel, és, fÅképp a fiatal nemzedék számára, iránymutató lehet a munkák alapjául szolgáló dokumentált forráskutatás, ami a marxista elÅzményeket éppenséggel nem jellemezte. Példaképpen említem, hogy a Bartók életével és művészetének utóéletével kapcsolatos magyar források elsÅ kézbÅl való megismerésének kötelezettsége nemegy fiatal amerikai muzikológust vett rá a magyar nyelv imponáló szintű elsajátítására. Sajnos a magyar zenetörténészeknek és népzenekutatóknak egyáltalán nem ilyen magától értÅdÅ, hogy megtanulják a szomszéd népek nyelvét â beleértve a németet, melyet egyre inkább háttérbe szorít a tudományos pidgin-English.
Kulcsszavak: múzeum, duna-völgyi, new musicology, népzenetudományi iskola
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra