Magyar Tudomány, 2005/9 1173. o.

Könyvszemle


Élelmezés és táplálkozásegészségtan

A tizenkét neves szakértőből álló szerzőcsoport által írt könyv 13 fejezetből áll, 548 oldalon foglalkozik a táplálkozással, élelmiszer-fogyasztással kapcsolatos kockázatokkal, valamint azok csökkentésének lehetőségeivel és módjaival. A közérthetően fogalmazott olvasmányos szöveget 64 ábra és 88 táblázat illusztrálja, jól szerkesztett tárgymutatót is tartalmaz.

A kérdést orvos-egészségügyi megközelítésben tárgyalja. A téma minél teljesebb megértésében az első három fejezet van az olvasó segítségére: az emésztőcsatorna anatómiája és működése, energia- és tápanyagforgalom. Későbbiekben az oxidatív stressz és az azt követő szöveti és sejtkárosodások ismertetésével, a táplálkozással összefüggő krónikus megbetegedések kialakulásában jelentős szerepet játszó történéseket mutatja be. Ezt a célt szolgálja az immunfolyamatok ismertetése és krónikus megbetegedésekben játszott szerepének leírása is.

Egy-egy fejezetben részletesen megismerhetjük a táplálkozással összefüggő krónikus megbetegedéseket, és a kialakulásukban szerepet játszó kockázati tényezőket. A szerkesztő itt tárgyalja a tápláltsági állapot vizsgálatának módszereit. A szerzők a táplálkozást mint életmódi tényezőt vizsgálják, a mozgással, fizikai aktivitással, az alkoholfogyasztással és dohányzással való kapcsolataival és komplex egészségi hatásával egyetemben.

A magyar lakosság táplálkozásának ismertetése miatt különös érdeklődésre tarthatnak számot azok a fejezetek, melyekben a populáció rossz egészségi állapotának magyarázatát is fellelhetjük. Logikusan következik, hogy megismertetik az olvasóval az egészség megőrzését, krónikus megbetegedések megelőzését szolgáló táplálkozási ajánlásokat. Az egészséges felnőtt lakosság számára készített tápanyagokra és élelmiszercsoportokra is kiterjedő ajánlásokon túl tájékoztatást kapunk a különösen érzékeny népességcsoportok - gyermekek, idősek, terhes- és szoptató anyák egészséges táplálkozásának alapelveiről is. A könyv ismerteti a szerzők különleges táplálkozási formákkal kapcsolatos állásfoglalását is.

A könyv teljes terjedelmének felét kitevő 10-13. fejezetekben az élelmiszerbiztonságot veszélyeztető makro- és mikrokörnyezeti tényezőket, és a megelőzés lehetőségeit, módszereit tárgyalják magas szakmai színvonalon. Az élelmiszerfertőzések, -mérgezések részletes ismertetése értékes információkat tartalmaz a diagnózis, a beteggel kapcsolatos teendők és a szükséges járványmegelőző tevékenység vonatkozásában.

Közismert tény, hogy hazánk lakosságának várható élettartama szignifikánsan alacsonyabb, mint a hozzánk hasonló gazdasági helyzetű európai országoké. E jelenség egyik tényezője - nagy valószínűséggel - a magyar táplálkozási szokásokban rejlik. Ezért is különös jelentőségű az élelmezésügyi és táplálkozásegészségtan problémáinak legmodernebb adatait tartalmazó könyv megjelenésének. (Ródler Imre szerkesztő: Élelmezés és táplálkozásegészségtan. Budapest, Medicina, 2005)

Tigyi József

az MTA rendes tagja


Losonczi Ágnes:

Sorsba fordult történelem

Valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor még szociológiát tanultam az ELTÉ-n, egy évfolyamtársammal fönt jártunk a Várban, a Szociológiai Intézetben. Miközben jöttünk le a lépcsőn, velünk szemben egy rendkívüli kisugárzású jelenség haladt fölfelé. Amikor kiértünk a kapun, megkérdeztem az évfolyamtársamat: "- Te, ki volt ez a nő"? "- Losonczi Ágnes!" - hangzott a válasz. Amikor megtudtam, hogy ő jött velünk szembe, kifejezetten megilletődtem, hiszen abban az időben már nem csupán zeneszociológiai munkáit ismertem, hanem friss és meghatározó olvasmányélményem volt a Békés megyei kutatáson alapuló nagy életmódkönyve is. Mindezek alapján az ő munkássága egy rendkívül vonzó példa alternatíváját kínálta számomra a hazai szakmai erőtérben. Egy olyan magatartás, illetve tudományos szemléletmód és ethosz képviseletében jelent meg számomra ő, amelyet szociológia szakos diákként példaértékűnek tartottam a nyolcvanas évek elején. Nevezetesen: egy igen sokszólamú, sokféle beágyazottságú, sokféle asszociációs irányba nyitott, ugyanakkor a szakmai tudást magabiztosan birtokló szerzőt ismerhettem meg munkáiból, aki - és ez annak idején különösen csábító és imponáló volt egy bölcsészet felől érkező és a rezsimmel szemben kritikusan gondolkodó fiatalember számára - nagyon tud írni, ráadásul munkái mentesek az átideologizált, fölösleges marxista lózungoktól.

Amikor tehát megpillantottam Losonczi Ágnest, egy pillanatra visszabillent számomra a kizökkent világ; megéreztem valamit abból az erőből és harmóniából, vagy ha tetszik, erős harmóniából, mely a slampos fogyasztói szocializmus tisztátalan világában is képesnek tűnt közös nevezőre hozni a személyiséget és a tudományos életművet. S noha ilyen világosan, ahogy most teszem, talán nem fogalmaztam meg akkoriban, de a magas színvonalú szakmaiság és az emberi tisztaság Losonczi Ágnes személyiségében inkorporálódó harmonikus koegzisztenciája valamiféle reményt kínált számomra a jövőre nézve is. Talán ez volt az a pillanat, amikor egy olyan sejtés kezdett körvonalazódni bennem, hogy talán szociológusként van lehetőség arra, hogy valaki ne csupán okos és fölkészült, hanem a szó legtágabb, legemelkedettebb értelmében szép és tisztességes is maradhasson. Eme személyes élményen gondolkodva vált egyértelművé számomra az is, amit persze évek óta sejtettem. Nevezetesen, hogy Losonczi Ágnesnek milyen meghatározó jelentősége volt saját pályám alakulása szempontjából is. Persze most nem rólam van szó, de erre a személyes vonatkozásra mindenféleképpen szeretnék még visszatérni.

Mindezek előrebocsátása után szeretnék egy részletet idézni a Sorsba fordult történelem-ből. Egy olyan szövegrészt választottam, melyben kikristályosodott formában ragadhatjuk meg a Losonczi Ágnesre jellemző kutatói attitűd és tudományos szemléletmód lényegét. A 291. oldalról idézek:

"A helyzet megjelenítéséhez hadd idézzünk fel egy képet. Fantáziakép, de szereplői és az egyes történetek valósak. A hosszan kígyózó, százakra, majd százezrekre tehető sorban itt öten állnak egymás mögött a Kárpótlási Hivatal előtt:

1. Elöl áll a deportált zsidó ember, a haláltábor túlélője. A háború alatt mindenétől megfosztották, családját megölték.

2. Mögötte a csendőr, aki 1944-ben részt vett a zsidók deportálásában, s ezért a háború után évekig börtönben ült.

3. A csendőr mögött egy zsidó munkaszolgálatosból lett rendőr áll, aki 1945-ben a csendőrt letartóztatta. Később ávós lett, a koncepciós perek idején saját társai megvádolták, megkínozták, börtönbe vetették.

4. Mögötte áll az az '56-os forradalmár, aki egy pártembert mentett meg a lincseléstől, a lakásában bújtatta. A forradalom után mégis börtönbüntetést kapott 'ellenforradalmisága' miatt, mert a pártember ellene tanúskodott.

5. A forradalmár mögött az a pufajkás áll, aki az ellenforradalmárok felszámolásakor ellene tanúskodott, majd katonatisztként a vád szerint 'baloldali' összeesküvésben vett részt, s több év börtönre ítélték, így ő is 'koncepciós per' áldozata lett."

Ebben a fantáziaképben az a rendkívüli, hogy egyszerre több jelentésszinten is értelmezhető. Minden további nélkül elképzelhető ugyanis, hogy a fizikai valóságban létező hivatal előtti sorban fizikai valóságukban is ott álltak az említettek, mégpedig pontosan ebben az összetételben. Ugyanakkor a szerző retorikailag egyértelművé teszi ("a hosszan kígyózó, százakra, majd százezrekre tehető sorban" - írja), hogy e kép az emberi sorsokba fordult, sorsokban inkorporálódott magyar történelem metaforikus sűrítményének is tekinthető.

Sokféle kvalitásra van szükség ahhoz, hogy egy szociológus ilyen lényegre törően és több jelentésszinten is képes legyen fogalmazni. A továbbiakban néhány, Losonczi Ágnes szociológiájára jellemző sajátosságot szeretnék kiemelni, előrebocsátva, hogy meglátásom szerint mindezek nem csupán a most megjelent könyvre, hanem az életmű egészére is érvényesek.

Mindenekelőtt az empirikus szociológiai kutatáshoz szükséges módszertani-szakmai tudás fölényes birtoklását, valamint a különböző kutatási módszerek és technikák magabiztos ötvözésének, összeegyeztetésének képességét említeném. Losonczi Ágnes egyik fő jellemzője - mely egész életművében: zeneszociológiai munkáiban, a Békés megyei kutatásban vagy az egészségüggyel foglalkozó könyveiben is érvényesül -, hogy kiválóan tudja alkalmazni az intenzív kvalitatív kutatási módszereket a mélyinterjúktól a mikrojelenségeket is figyelemmel követő, érzékeny résztvevő megfigyelésig. Ugyanakkor nemcsak a kvalitatív technikák kifinomult használatára képes; jól ismeri a kvantitatív szociológia eszköztárát, valamint eme eszköztár magyar társadalomtudományban felhasznált eredményeit is. E komplex tudás érvényesítésének bizonysága most megjelent könyve is.

A második sajátosság, amely Losonczi Ágnest megkülönböztethetővé és kiemelkedő jelentőségű alkotóvá teszi a magyar szociológiában, műveinek komplexitása. Az imént említettek mellett természetesen rendelkezik azzal az elméleti fölkészültséggel, amely kellő alapot teremt számára, hogy problematikáját a szakirodalom kontextusába illessze, valamint, hogy mindenkori tárgyát megkonstruálja. E fölkészültség lényegi eleme, hogy a szorosan vett szociológiai irodalom mellett otthonosan mozog a huszadik századi magyar társadalomtörténeti szakirodalomban is: jelzésértékű, hogy az új könyvében hivatkozott szerzők listája Karády Viktortól Romsics Ignácig terjed. Következésképpen a Losonczi-féle tudományosság diszciplináris határai nyitottak: széles értelemben vett társadalomtudományt művel, mely nem zárkózik el a rokon diszciplínák ismereteinek és eredményeinek fölhasználásától. Vagyis: több húron képes játszani.

Ám nem csupán több húron, hanem több hangszeren is tud játszani - mégpedig igen magas szinten. Az általa belakott regiszterek a kamaramuzsika legintimebb formáitól a Mahler-szimfóniák totális világáig terjednek. Ráadásul az ő szövegeit nagyon jó olvasni. Losonczi Ágnes olyan szépen ír, hogy tudományos prózája sokszor, szinte észrevétlenül, olykor szépirodalmi jellegű szociográfiává alakul, míg máskor egyenesen szépprózai magasságba emelkedik. Mindennek természetesen megvannak a tudatosan alkalmazott stilisztikai és retorikai eszközei; nem sok társadalomtudós akad ma Magyarországon, aki hozzá hasonló színvonalon képes a nyelvet használni, illetve a nyelv által kifejezhető komplex, sokszólamú és -vegyértékű jelentéstartalmakat érzékeltetni.

E komplexitásra törekvő, tudatos retorikai stratégia része, hogy referenciahorizontja nyitott az irodalom irányába is. Az olvasó számára mélyen megérintő - meggyőződésem, hogy nemcsak én vagyok ezzel így -, hogy új könyvét meri Pilinszky-idézettel kezdeni. És mer József Attilára, Rakovszky Zsuzsára és sokmindenki másra hivatkozni. Vagyis: a referenciahorizont bővítésével az értelmezési horizontot is tudatosan tágítja; olyan asszociációkat képes beemelni mondjuk a Fodor Ákos által újraértelmezett József Attila megidézésével, amelyeket egy szociológiába zárt, naivan objektivitáselvű munkában gyakorlatilag lehetetlen volna kontextualizálni. Nem csekély részben éppen e diszciplína- és műfaji határokon bátran átlépő alkotói stratégiának köszönhető, hogy a csoda megtörténhet: művében a szerző képessé válik annak érzékletes megjelenítésére, ahogyan a történetileg meghatározott társadalmi viszonylatok egyedi, tragikus, komplex, ám mégis típusjegyekkel megragadható emberi "sorsokba fordulnak".

A következő sajátosság, mely ebben a könyvben - az életmű korábbi alkotásaihoz hasonlóan - példaértékű tisztasággal jelenik meg, a történeti szemléletmód. Azt gondolom, hogy mindannyiunknak, akik a szociológiát hivatásszerűen igyekszünk művelni, kötelességünk volna, hogy az általunk elsősorban vizsgált jelenbéli viszonylatokat ne csupán egy szinkron összefüggésrendszerben, hanem a lehető legbőségesebben és legkomplexebben beágyazott történeti kontextusukban is próbáljuk megragadni. Nos, a Sorsba fordult történelem - mint ahogy már címe is jelzi - valóban komolyan veszi e feladatot. S a könyv elolvasása után megállapítható, hogy a maga számára támasztott követelménynek minden tekintetben megfelel.

A történeti szemléletmód természetesen sokféleképpen érvényesülhet egy szociológiai munkában. Legegyszerűbb, iskolás formájában sokszor nem jelent mást, mint egymás után következő események diakron logika által történő, többé-kevésbé leíró szemléletű fölsorolását, melyet aztán az - úgymond - "érdemi", jelenorientált elemzés követ. Talán mondani sem kell, Losonczi Ágnes messze fölötte áll eme kvázi történelemszemléletnek - mely különben sokszor képzett szociológusok munkáiban is érvényesül. Ő ugyanis ismeretelméletileg is kifejezetten rafinált és reflektált módon viszonyul a történelemhez, és tudatosan törekszik a szubjektív módon átélt történelem, azaz a "megélt történelmi idő" relacionális megragadására.

Anélkül, hogy a fenomenológiai tudásszociológia hivatkozásaival terhelné agyon munkáját, gondja van arra, hogy az idő beágyazottságát - jövőhöz, múlthoz, személyes életúthoz kötöttségét - tudatosan vegye figyelembe, és ily módon sikeresen oldja meg kutatásának legfontosabb ismeretelméleti problémáját. Nevezetesen, hogy a vizsgálatba vont különböző társadalmi pozíciójú, élethelyzetű, életkorú, tudáshorizontú - s ilyeténképpen időkezelésű - ember szubjektív életvilágában megkonstruált történelmi időt összhangba hozza a történeti folyamatokat föltárni igyekvő társadalomtudós által megalkotott történelmi idővel. Vagyis a történetiség kifejezetten rafinált és reflektált módon jelenik meg, így a könyv e tekintetben is jogosan állítható példaként más kutatók, illetve megközelítések számára.

A fentiekben megkíséreltem összefoglalni a Losonczi Ágnes munkásságára jellemző főbb sajátosságokat. A talán legfontosabb alkotói vonást azonban még nem azonosítottam: véleményem szerint ugyanis az említett, egymást kiegészítő kvalitások kéz a kézben járnak oeuvre-jének differentia specificá-jával: rendkívüli eredetiségével. Azzal az eredetiséggel, mely nem csupán eme kvalitások kombinált jelenlétében ragadható meg, hanem abban is, hogy képes új téma- és tudásköröket, új problémahalmazokat meghonosítani a hazai társadalomtudományosságban. Véleményem szerint - és e megállapítással hozzászólásom legfontosabb eleméhez érkeztem - e könyv egy ilyen, kiemelkedő fontosságú új kutatási terület intézményesítését szolgáló alkotásnak tekinthető. Ez a terület pedig nem más, mint a társadalmi traumák történetszociológiai kutatásának problémahalmaza, mely természetesen nem a semmiből teremtődik, hiszen a trauma, a traumatizáltság jelenségköre az életmű korábbi alkotásaiban is jelen volt már. Ugyanakkor vitathatatlannak érzem, hogy a Losonczi-féle traumaszociológia ebben a könyvben jut el a legmagasabb szintű és leginkább kikristályosodott állapotába.

Miképpen talán a bevezetőként fölolvasott rövid részlet is szemléltette, az új mű az emberi sorsokból rekonstruált mikrotörténelem, valamint a huszadik századi magyar történelem metszéspontjaira koncentrál, s ily módon sok esetben megrázó sűrítettséggel és hitelességgel képes megjeleníteni a társadalmi traumáknak ama dimenzióit, amelyek a hazai társadalomtudományosságban a szociológusok számára eddig többé-kevésbé rejtve maradtak, mivel mostanáig elsősorban a pszichológusok figyelmét keltették föl. Pedig az elfojtások, az elhallgatások, a szorongások, a generációkon keresztül megőrzött titkok, az elmaradt katarzisok, a bűn- és veszteségélmények földolgozatlan traumái a huszadik századi Magyarországon egyértelműen rendszersajátos társadalmi jelenségeknek tekinthetők. Amennyiben tehát szeretnénk megérteni azokat a paradox sorsokat, tudáskonstrukciókat és abszurd függőségi viszonyokat, amelyek a világ e pontján tipikusan meghatározták az emberi kapcsolatok és a társadalmi intézmények működését, egy traumákat középpontba állító történetszociológiai megközelítés igen komoly eredménnyel kecsegtethet. És e tekintetben Losonczi Ágnes szerepe meghatározó a hazai szociológiában.

Egy név ötlik most a recenzens eszébe, Donna Haraway neve. Ő a társadalmi nemekkel foglalkozó, második-harmadik hullámos feministák nagyasszonya, aki egyik legújabb könyvének címében modest witness-nek, azaz szerény tanúnak nevezi magát. A szerény tanú ugyanakkor elkötelezetten, szenvedélyesen és hitelesen próbálja vizsgálni azt a jelenségegyüttest, amely személyes beágyazottságából - élethelyzetéből, sorsából - meghatározottan számára kijelöltetett. Mindazonáltal mindent elkövet annak érdekében, hogy e beágyazottságának esetlegességére ismeretelméletileg is reflektáljon, azaz, hogy a szerény tanú szituációba ágyazott szenvedélyes elkötelezettségét tegye meg az objektivitás föltételéül. Kétségtelen, Losonczi Ágnes eme új könyvében nem hivatkozik Donna Haraway-re. Mégis, úgy vélem, megismerői státusa lényegében azonos amerikai kolléganőjével, amennyiben kutatásának tárgyát reflektált módon, egyfajta szenvedélyes személyesség alapján konstruálja meg, s nem utolsósorban éppen ennek köszönhetően jut el egy minden tekintetben eredeti problémahalmaz körülhatárolásához.

És akkor ez az a pont, amikor visszatérnék a korábban kilátásba helyezett vonatkozáshoz; ahhoz nevezetesen, hogy milyen erőteljesen határozta meg Losonczi Ágnes szellemisége, szemléletmódja, munkássága a sajátomat. És azért merek - némileg talán tolakodónak tűnő módon - a saját pályám alakulására hivatkozni, mert úgy vélem, e tekintetben nem vagyok egyedül a magyar szociológusok között. Amikor ugyanis a kilencvenes évek első felétől fogva olyan témákkal kezdtem el foglalkozni, amelyek valamiféleképpen a személyességen átszűrt szenvedélyesség hitelesség-garanciájának esélyét rejtették magukban, akkor lényegében ugyanazt a stratégiát próbáltam követni, amely - véleményem szerint - Losonczi Ágnes életművének egészét is jellemzi. Jó tíz évvel ezelőtt magam is leszámoltam azzal az illúzióval, hogy lehetséges volna objektivitás-igényű tudományos munkát végezni anélkül, hogy tudatosan reflektálni igyekeznék saját részleges pozicionáltságomból fakadó beágyazottságomra.

A Sorsba fordult történelem-mel Losonczi Ágnes egy igen jelentős munkával ajándékozta meg a hazai társadalomtudományi közéletet. (Losonczi Ágnes: Sorsba fordult történelem. Bp., Holnap Kiadó, 2005. 329 p.)

Hadas Miklós

szociológus, Budapesti Corvinus Egyetem


Kornai János:

A gondolat erejével - Rendhagyó önéletrajz

Kornai János önéletrajza, amely a 2005-ös év intellektuális szenzációja, inkább rendhagyó, mint önéletrajz, a szó hagyományos értelmében. Bár a főcímként választott szókapcsolat, a "gondolat erejével" kissé jelszószerűen cseng, mégis a lényegre utal. A 426 oldalból sokkal nagyobb teret foglalnak el ugyanis Kornai János gondolatai, mint Kornai János élete. A kettőt talán nem is lehet igazán szétválasztani, életének epizódjai (még a gyermekkori történések is) mintha csak a művekhez festenének hátteret, vagy a könyvben részletesen bemutatott írásaihoz szolgálnának "előtanulmányul". A hiány szerzőjének életét a kutatás mozgatja, minden más mozzanat elhalványul a művek sugárzásában. A Harvard Egyetem professzorának, a Collegium Budapest tanárának fél évszázadot felölelő pályafutását egyetlen szenvedély vezérli. Ezt a legjobban egy Szókratészre vonatkozó megjegyzéssel írhatjuk le: "Van egy jellemző pillanat az Állam IV. könyvében, amikor Szókratész és társai vitájuk során körülkerítenek egy elvont igazságot. Úgy hallaliznak, mint a vadászok, akik felverték és elejtették a zsákmányt... Nem a dicsőségért, nem az emberi faj üdvéért, nem a társadalmi igazságosság vagy az anyagi haszon kedvéért, hanem olyan erőtől hajtva, amely erősebb a szeretetnél, erősebb még a gyűlöletnél is, és ez az erő nem más, mint az érdeklődés valami iránt. Titokzatos önmaga kedvéért. Mert ott van.1

Kornai János minden érzelemnél erősebb érdeklődése a szocialista rendszerre irányult, számára a szocialista gazdaság "volt ott". Számosan akadtak persze rajta kívül, határokon belül és túl, akik ugyanezt a tárgyat választották, s olyanok is, akik életüket tették e kutatási témára. Miben áll mégis a Kornai életművének egyedisége, sikerének titka, kiemelkedő nemzetközi elismertségének magyarázata? Rendhagyó életrajzát olvasva e recenzió írója a magyarázatot öt jellegzetes vonás együtthatásában véli felfedezni, amelyek pályájának kezdetétől a mai napig jellemzők munkásságára: 1. úszás az árral szemben; 2. valóságérzékenység; 3. elméletalkotás; 4. rendszerszemlélet; 5. kettős "anyanyelv". A továbbiakban e sajátosságokat kíséreljük meg az önéletrajz alapján bemutatni.

Amikor Kornai János 1955 júniusában a Szabad Nép szerkesztői székét a Közgazdaságtudományi Intézet kutatói státusával cserélte fel, az uralkodó "tudományos" nézet a marxista-leninista-sztálinista dogma volt. "Maroknyi ember ismeri csak a nyugati közgazdaságtant; ezek a szellemi élet perifériáján helyezkednek el, és nincs befolyásuk. Mindenki, aki a gazdasági életben, valamint a közgazdasági felsőoktatásban tevékenykedik, magától értetődően, belső ellenállás nélkül fogadja el a hivatalos ideológiát."2 Kornai már pályájának e kezdeti időszakában sem a "mindenkik" népes csoportját gyarapította, hanem szívós tanulással ahhoz a maroknyi emberhez csatlakozott, akik a nyugati közgazdaságtant tekintették gondolkodásuk fundamentumának. A fiatalabb generáció számára már történelem, mégsem árt felidézni, hogy olyan időket éltünk, amikor "Magyarországon közgazdasági kutatás nem folyt, eredeti írásokat közlő közgazdasági folyóiratok vagy hetilapok nem léteztek... rendszeres statisztikai adatszolgáltatás nem jelent meg a nyilvánosság számára."3 Ebben a közegben értékelhető csak Kornai első művének, A túlzott központosítás-nak a jelentősége.4 Ennek ismeretében válik érthetővé, hogy a látszólag "unalmas témát": a hazai könnyűipar helyzetét taglaló munka miért robbant be megjelenésével egy időben nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi köztudatba. Már maga az attitűd, ami Kornai első fontosabb művét jellemezte, szentségtörés az ötvenes évek nyomasztó légkörében. Az önéletrajz szerzője így ír erről: "Nem volt semmiféle előzetes pozitív hipotézisem, amikor a kutatást megkezdtem. Viszont kérdéseimet jelentősen befolyásolta egy negatív hipotézis: Bizonyára nem állja meg a helyét az, amit a hivatalos tankönyvek és a pártpropaganda állít, miszerint a tervhivatal előírja a terveket, és a valóságos gazdasági folyamatok e tervek előirányzatait követik. Habozás és kísérletezés nélkül választottam ki kutatási módszereimet. Ennek középpontjában a gazdaságirányítási és tervezési folyamat szereplőinek alapos kikérdezése állt. Ösztönösen úgy éreztem, ők és csak ők azok, akik igazán tudják, mi megy végbe az irányítást végzők fejében és cselekedeteiben. Kérdeztem magas, középszintű és alacsony beosztású embereket." (96.) Ha tüzetesen megvizsgáljuk a fenti néhány mondatot, Kornai könyve születéséről, érzékeljük, hogy az adott közegben a fenti attitűd minden elemében lázadás és botrány. Hogyhogy nincs előzetes hipotézise, amikor a marxizmus-leninizmus elveiből kellett volna kiindulnia (nem is csak hipotézisként, hanem megrendíthetetlen igazságként kezelve őket)! Hogyhogy középszintű és alacsony beosztású vezetőktől tudakolja, hogy miként működnek a dolgok, amikor a párt és bölcs vezetői az igazság egyedüli letéteményesei! A lázadás - bár Kornai Közgazdaságtudományi Intézetből való eltávolításával fizetett érte - nem nyílt, nem látványos. A szovjet típusú rendszerekben tudományosság egyetlen terepe az empirikus vizsgálat maradt, mert a tények puszta leírása nem cáfolta közvetlenül a skolasztikus tételeket. "Honnét jött a sugalmazás, hogy elsősorban a személyes kikérdezésre építsem dolgozatom empirikus anyagát? Bizonyára az újságírói gyakorlat is rászoktatott erre... Egy-két munkatársammal együtt felkerestünk egy üzemet, napokat töltöttünk ott, és megkérdeztük az embereket, a vezetőktől a munkásokig, mit gondolnak az üzem munkájáról". (97.) Érdekes fintora a sorsnak, hogy Kornai János Szabad Népnél eltöltött évei, amelyet ő maga élete mérlegének negatív serpenyőjébe tesz, s e periódusát megbocsáthatatlan vétekként könyveli el (70.), más oldalról olyan művének genezisében jutnak szerephez, amelyek iskolateremtő személyiséggé tették szerzőjüket, mégpedig a korszak egyetlen, tudományosnak nevezhető iskolájában, az empirikus iskolában.

Az empirizmus egyfajta kitérés, elhajlás volt a kor kanonizált, megmerevedett és a valóságnak szembeszökően ellentmondó elméletei elől. És még azt a kitérést és elhajlást is kevesen vállalták fel. Az ideológiai ellenőrök, akik késve ugyan (1958-ban), de példás büntetést róttak ki a valóság kendőzetlen bemutatásáért Kornaira, jól sejtették: az empirikus kutatás nála nem csupán "hallgatag ellenállás" az ideológiával szemben, hanem a szocializmus kritikai elméletének megalapozása. "Saját munkám nem állt meg... az empíria egyszerű közlésénél... A tapasztalati anyagot igyekezett szigorú gondolati szerkezetben elrendezni. Kísérletet tett annak bemutatására, hogy a jelenségek milyen szabályosságokat mutatnak. Megpróbálkozott az okozati analízissel. Igaz, nem jutottam el a kidolgozott elméletig." (98.)

Azt hihetnők, hogy amint a közgazdaságtudomány "normalizálódik", és kitör a sztálinista dogmák kalodájából, Kornai János már belesimulhat a magyarországi "főáramba". Ez azonban egyáltalán nem következik be. A vitathatatlanul legtekintélyesebb magyar közgazdász később sincs szinkronban a magyar közgazdaságtudomány fejlődésével. Amikor kollégáinak színe-java a 68-as reform előkészítésén dolgozik, Kornai az Anti-Equilibrium-ot írja, amely mű annak a piacgazdasági modellnek a harmóniáját és a nyugati mainstream által hangsúlyozott egyensúlyát vonja kétségbe, amelyet a reformközgazdászok magától értetődő axiómaként állítanak a tervgazdaság diszharmóniájával szembe. Mindazonáltal - és ez megint ritka tudósi attitűd - nem szólja le azokat, akik a szocializmus megreformálásával foglakoznak, hanem ahogy könyvének egy fejezetcímével fogalmaz, "barátságos, távolságtartó kritikával" kezeli őket. (281.)

Bár az Anti-Equilibrium fontos új gondolatokat tartalmazott, nem volt tökéletesen kiérlelt munka. A nyugati közgazdászszakma pedig - kihasználva a mű "gyemekbetegségeit"- mereven elzárkózott az általános egyensúlyelmélet Kornai-féle kritikájától. Az Anti-Equilibrium szerzője pályafutásának későbbi szakaszában - a többi között ebben az önéletrajzban is - bírálja a főáramlatú közgazdaság képviselőit azért, mert azok lenyesik a fiatal kutatók szárnyait, s az iskola elfogadott tételeinek kalodájába szorítják be őket. "Mind több másod- és harmadosztályú egyetem próbálja utánozni az öt vagy tíz vezető egyetem példáját, és megkövetelni a tanársegédektől, hogy agyuknak minden sejtjét préseljék keresztül a publikációs húsdarálón, s még csak egy pár cellát se tartsanak fel kockázatos gondolatokra... Fal mellett lapuló óvatosságra szoktatja a kutatókat, ahelyett, hogy bátorságra nevelné". (278.) A Kornai-féle látlelet az amerikai közgazdaságtan belvilágáról messze van attól az idilli képtől, amelyet az 1-2 éves kurzusokon ott tartózkodó, de magukat máris a főáramlat korifeusainak érző "kiküldöttek" festenek róla. Kritikus látásmódjával Kornai minden sorból kilóg, minden kényszert elutasít a kutatásban, legyen az primitív "keleti ácsolatú" ideológiai kaloda vagy finomabb nyugati "elvárás" az érvényesülni vágyó ifjú tudósjelöltekkel szemben. Különállását a hazai "főáramtól" is mindvégig megőrzi - nemcsak a keményebb időkben, hanem a reformperiódusokban is.

Amikor a magyar közgazdászok progresszív vonulata nyakig elmerül a politikában, és a szocializmus megreformálásán fáradozik, Kornai antitézise ezzel a felfogással szemben A hiány, amelyben bebizonyítja, hogy a rendszer törvényszerűen olyan, amilyen, azaz a lényeget tekintve megreformálhatatlan. "Meghatározott társadalmi viszonyok, intézményi adottságok meghatározott magatartási formákat, gazdasági szabályosságokat, normákat szülnek. A hiánygazdaság a szocialista rendszer immanens, rendszerspecifikus tulajdonsága. A reformok enyhíthetnek a problémákon, de nem szüntetik meg azokat. Ez volt a hiány című könyv üzenete." (251.) Kornai a rendszerváltás után is megőrizte különállását. Miközben a közgazdasági eszmék piacát keleten és nyugaton egyaránt a "gyors érlelésű" és később rendre tévesnek bizonyult tranzitológiai művek árasztják el, Kornai tartózkodik attól, hogy felüljön erre a hullámra. 1988 és 1993 között a nagy szintézisen: A szocialista rendszer című könyvén dolgozik, nem sokat törődve azzal, hogy műve - a dolog természeténél fogva - már csak egy lezárult korszak búcsúszimfóniája lehet. Az öt év munkájaként megszülető szintézis nem a pillanatnak szól, ellentétben azokkal a kurrens gazdaságpolitikai szakácskönyvekkel, amelyekből az újdonsült piacgazdaság tudatlan szakácsai főznek. Kornai hosszú távra dolgozik, és hosszú távon készíti elő életműve összefoglalásának szánt, terjedelemre is nagy művét. "Szükségem volt hosszú előkészületre, hiszen rendkívül ambiciózus vállalkozásba fogtam. Annyi összecsapott írás jelent meg az 1990-es évek elején, amelyben a szerzők sebtiben elmondtak néhány igaz vagy félig igaz tételt a kommunizmusról! Míves munkát akartam kiadni a kezemből, amelyben minden érvelés átgondolt és szigorúan logikus, amelyben pontos minden hivatkozás, s amelyet sok meggyőző adat illusztrál." (346.) Az indoklás, hogy miért foglalkozik egy letűnt rendszerrel, amikor mindenki más az újjal van elfoglalva, meggyőző: "Mi vagyunk a tanúk. Itt különös jelentősége van, legalábbis Kelet-Európában az én nemzedékem tanúvallomásának, hiszen mi ott voltunk." (346.)

Bár már korábbi műveiben, elsősorban A hiány-ban is markánsan jelentkezik, A szocialista a rendszer-ben "tetőződik" Kornai Jánosnak az a közgazdász-kutatók körében fehér hollónak számító tulajdonsága, amit John Maynard Keynes "az igazi közgazdásszal" szembeni mellőzhetetlen követelményként ír le. "A részleteket az egész tükrében kell szemlélnie, a valósat és az elvontat ugyanazzal a gondolattal kell megközelítenie."5 Ez a tulajdonság, azaz az elméleti következtetések összekapcsolása az empirikus kutatások eredményeivel, a modellszerű gondolkodás kombinálása a tényekhez való hűséggel, szinte egyedülálló Kornainál. A legtöbb szakmabelinél szétválnak a tények és az elméletek. A modellalkotók megvetik a szorgalmas "gyűjtögetőket", az empirikus kutatók pedig léggömbhámozásnak, öncélú matematizálásnak minősítik az elméletalkotásra való törekvést. Kornai Jánosnál harmonikusan simul össze a kétfajta attitűd, miközben kritikával illeti mindkettő egyoldalúságait.

Kornai veszélyesnek tartja a kizárólagosságra törekvést, ami főként a nyugati, a mainstream közgazdaságtanra jellemző. "Elsősorban a közgazdaság-tudományban, de mindinkább a többi társadalomtudományban is a matematikai eszközök használata ad tekintélyt az írásnak. Még ha a gondolatot el lehetne mondani egyszerűen, hétköznapi szavakkal, akkor is célszerűbb bonyolultabban, matematikai formulák segítségével előadni... Sokszor a képlet vagy egyenlet úgy csüng a fejtegetésen, mint egy díszítő sallang a ruhán, nincs igazi magyarázó funkciója - de odateszik, mert azt hiszik így impozánsabb. Mindaz, amit itt kritikai éllel kifejtettem, nem irányul az elméletek formalizálása, a matematikai technika felhasználása ellen. Ennek híve és szerény művelője voltam, és leszek. Csak a túlzás és az egyoldalúság ellen, bármely módszer vagy megközelítés agresszíven kikényszerített monopóliuma ellen emelek szót... Sokszor szomorkodva gondoltam arra, de kár, hogy nem tölthettem az életemet a nyugodt amerikai akadémiai világban... Máskor azonban úgy érzem: talán jól jártam azzal, hogy nem így történt. Amióta kutatói pályára léptem, sohasem vetettem magam alá semmilyen kívülről rám kényszerített dogma fegyelmének. Inkább vállaltam az outsider szerepét, de nem váltam gépies mintakövetővé." (278-279.)

Ha van üzenete Kornai János önéletrajzi írásának az utána következő közgazdász-generációk számára, akkor ez az. E sorok írója is aggodalommal figyeli, hogy mennyire terjed a kopírozó mintakövetés a tudomány világában. Félreértés ne essék, nem a közgazdaságtan (vagy bármely más tudomány) nemzetköziesedése aggasztó, ez természetes trend. Csak a külföldi minták kritikátlan átvétele fosztja meg a magyar és a kelet-európai közgazdaságtant attól, hogy érvényes mondanivalója legyen a világ számára. A nemzetközi közösség ugyanis nem a saját hangját akarja sokadszor hallani, az egyéni szólónkra, mindenki máséval összetéveszthetetlen hangunkra kíváncsi. Az utánzással nem jutunk messzire. Eredeti gondolatainkat, csak általunk megélhető tapasztalatainkat azonban magától értetődően "biztos hangszertudás" birtokában, a közgazdaságtan eddig kifejlesztett eszközeinek alapos ismeretében tudjuk a tudományos közösség számára hozzáférhetővé és élvezhetővé tenni.

Kornai János útja ebből a szempontból is tanulságokkal teli. Pekingtől Washingtonig azért tekinthetnek tisztelettel rá, mert a térségünkről felhalmozott, személyes tapasztalatokkal hitelesített tudását konkrét és átvitt értelemben egyaránt a közgazdaságtan anyanyelvén adja elő, azaz angol nyelven és matematikai szimbólumokkal. Már első művét, a Túlzott központosítás-t is 1959-ben megjelentette angolul,6 későbbi műveiben pedig magától értetődő természetességgel jelenik meg a nyugati közgazdaságtan fogalomrendszere és ahol azt a mondanivaló megköveteli, matematikai eszköztára.

"A közgazdaságtani módszertanban a legutóbbi időkben végbement változás legfontosabb eredménye a kifejezés szabatosságának, világosságának létrejött magas szintje. A közgazdasági fogalmak pontos definíciója legtöbbször nagyfokú kétértelműséget tartalmaz. Az axiomatikus elmélet az elmosódott közgazdasági fogalom helyébe egy matematikai objektumot helyez, amely már pontosan meghatározott gondolkodási eljárásokkal vizsgálható."7 Kornai János behozhatatlan előnye: műveinek a kezdetektől meglévő szabatossága, fegyelmezettsége nyilván nem választható el ettől a nyelvtől, bár legalább ennyire következik alapvető személyiségjegyeiből: pontosságából, rendszeretetéből is. A rendet nemcsak munkájában igyekszik megteremteni, hanem a társadalmi mozgásokban is a rendet, a szabályosságokat, a koherens logikát keresi.

Kornai János műveinek fontos vonása a rendszerben való gondolkodás. Mind a hiány, mind a szocialista rendszer, amely utóbbi címével hangsúlyozza a rendszer meghatározó voltát, a gazdaságot koherens egészként ábrázolja. "A könyv egyik alapgondolata az, hogy a klasszikus szocialista rendszer különböző elemei között - nem utolsósorban az intézmények természetes kiválasztódása, az evolúciós fejlődés eredményeként - affinitás van. Mint a fogaskerekek jól illeszkednek egymáshoz a zsarnokság gépezetében." (345.) Nem elégszik meg a gazdaság (és a társadalom) különféle szféráinak egymás melletti elemzésével, a rendszerben való gondolkodás valami többletet ad az izolált elemzéshez, és hogy mi ez a többlet, azt Orthmayr Imre egy szemléletes ház-hasonlatával világíthatjuk meg a leginkább. Nem vitás, hogy a ház semmi másból nem áll, mint téglákból, malterből, csövekből, gerendákból stb. Tehát itt sincs semmiféle "hozzátett entitás", amitől az alkotórészek házzá válnának. A ház nem több, mint megfelelő módon elrendezett alkotórészeinek összessége. Mindazonáltal a ház rendelkezik olyan emergens tulajdonságokkal, amelyekkel egyetlen része sem rendelkezik: megvéd esőtől és széltől, fűthető, bebútorozható... stb. Egyrészt tehát nincs a háznak egyetlen olyan atomja sem, amely ne valamelyik alkotórészének atomja lenne, másrészt viszont számos olyan tulajdonsága van, amellyel egyetlen alkotórésze sem rendelkezik. Továbbá maguknak az alkotórészeknek is vannak tulajdonságaik, melyekkel csak a ház részeként rendelkeznek"8

Kornai János életművének egyes darabjai is csak az egész részeként szemlélhetők, elemezhetők, értelmezhetők igazán. Felesége szelíd unszolásán kívül nyilván ez indította a Gondolat erejével szerzőjét arra, hogy az Olvasók kezébe adja életének és munkáinak rendszerbe foglalását. (Kornai János: A gondolat erejével - Rendhagyó önéletrajz. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 426 p.)

Hámori Balázs

közgazdász


1 Steiner, George (1989): Has Truth a Future. In: Dixon, Bernard (ed.): From Creation to Chaos. Basil Blackwell, Idézi: Calvin, William H.: A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlődéstörténete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1996. 165-166.

2 Kornai János: Péter György a reformközgazdász: In: Árvay János - Hegedűs B. András (szerk.): Egy reformközgazdász emlékére. Péter György, 1903-1969. Cserépfalvi Kiadó - T-Twins, Budapest, 1994.

3 Szamuely László - Csaba László (1998): Rendszerváltás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltásban. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Bp.

4 Kornai János (1957): A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok alapján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp.

5 Keynes, John Maynard (1972): Alfred Marshall. In: Essays In Bigraphy. The Collected Writings of John Maynard Keynes. Vol. 10. McMillan St. Martin Press, London, 173.

6 Kornai János (1959): Overcentralization in Economic Administration. Oxford University Press, Oxford

7 Debreau, Gerard (1987): Közgazdaságtan axiomatikus módszerrel. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 15.

8 Orthmayr Imre (1997): Módszertani individualizmus. Szociológiai Szemle, 3.


<-- Vissza a 2005/9 szám tartalomjegyzékére