Magyar Tudomány, 2005/9 1065. o.

Száz éve született Arthur Koestler

Hargittai István

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, Budapesti Műszaki Egyetem Általános és Analitikai Kémia Tanszék és MTA-ELTE Szerkezeti Kémiai Tanszéki Kutató Csoport - hargittai.istvan @ tki.aak.bme.hu

ARTHUR KOESTLER NYOMÁBAN


Arthur Koestler/Kösztler Artúr (1905-1983) hatalmas munkásságából csak néhány vonatkozásra utalok ebben a cikkben. Amikor az 1983/84-es tanévben vendégprofesszor voltam a Connecticuti Egyetem Fizika Tanszékén, kémikus lévén, nem kis feladatot jelentett számomra fizikát előadni. Egyetemi dolgozószobámban ott volt elődöm néhány hátrahagyott kötete; az egyik Arthur Koestler The Sleepwalkers (Alvajárók) című könyve volt. Az általam használt általános fizikatankönyv mellett felüdülést jelentett ez a könyv. A fizikaelőadásokban azután valamelyest közvetlenül is hasznosítottam az olvasottakat, mert a történeti utalások mindig felkeltik az érdeklődést. A közvetett nyereség még nagyobb volt, mert segített abban, hogy jobban otthon érezzem magamat az előadott tárgyban. Az utóbbi időben találkozom olyan véleményekkel, hogy Koestler egyre veszít időszerűségéből. Ezt azonban nehéz lenne pontosan lemérni. Hatásában mindenképpen jelen van, sokszor más szerzőkre, kutatókra, politikusokra gyakorolt hatásában; jelen írással ezt a közvetett hatást szeretném érzékeltetni.

Kepler

Johannes Kepler sok vonatkozásban hasonlít Koestlerre, és talán ez is ösztönözte az írót arra, hogy foglalkozzék vele. Koestler segített bevezetni Keplert az angol nyelvű irodalomba, és közérthetően tolmácsolta tudományos eredményeit. Bár Kepler munkásságát évszázadok óta ismerte a természettudomány, Kepler maga - sem mint tudós, sem pedig mint ember - nem volt ismert. A 19. században két angol nyelvű tanulmány is megjelent róla, de korántsem olvasták őket elegen. Még komoly Kepler-kutatók sem mindig éreztek elegendő indíttatást Kepler nehéz szövegeinek eredetiben való tanulmányozására, aminek részben az volt az oka, hogy Newton már korábban előásta, megértette és felhasználta felfedezéseit. Kepler ismertségében nagy változás a 20. század közepén következett be, amikor Max Caspar 1948-ban megjelentette az első átfogó életrajzot. A német nyelvű munka angol fordítása 1959-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor az Alvajárók. E Koestler- mű középpontjában Kepler áll; a Keplerről szóló rész The Watershed (A vízválasztó) címmel önállóan is megjelent. John H. Durston mondja a kötet előszavában, "Koestlernek a világ üldözöttjei és elűzöttjei között szerzett tapasztalatai segítettek az emberi furcsaságok megértésében, ami élethűbbé tette, és kiemelte Kepler-arcképét a többiek közül." Mind Keplert, mind pedig Koestlert foglalkoztatta a tudományos felfedezés természetének kérdése. Az általános érdekességen kívül a kérdés tanulmányozásának utilitárius jelentősége is van, hiszen ha jobban megértenénk, miként születnek a tudományos felfedezések, elő is segíthetnénk azok létrejöttét. Koestler Keplert idézi, de saját maga is mondhatná: "Azok az utak, amelyeken az emberek eljutnak az égi dolgok megértéséhez, nekem majdnem olyan csodálatraméltónak tűnnek, mint maguk az égi dolgok. Ezért mutatom be ezeket az utakat oly gondosan..." Az igény a tudományos felfedezés természetének a megismerésére más kiváló tudósoknál is jelentkezik, de ritkán fordul elő, hogy bepillantást engedjenek a műhelytitkokba. Richard Feynman a ritka kivételek közé tartozott, mert nemcsak szükségét érezte annak, hogy elmondja, milyen is egy felfedezés igazi folyamata, de meg is tette. Erre a Nobel-előadás által biztosított különleges fórumot használta fel. "Cikkeket írunk tudományos folyóiratok számára, és amennyire csak lehet, elvarrjuk a munka szálait, és eltüntetjük az összes áruló nyomot, hogy ne kelljen aggódnunk a zsákutcák vagy a kezdeti tévedések stb. kikerülése miatt." Feynman stockholmi előadásában elmesélte a kvantumelektrodinamika tér-idő elméletének kidolgozását úgy, ahogy az valójában történt.

A felfedezés természete

Koestler Alvajárók című könyve utószavában alig két oldalba sűríti össze mindazt, amit a tudományos felfedezés természetéről el akar mondani. Néhány általános megjegyzést tesz, amelyek ma ugyanúgy érvényesek, mint keletkezésük idején, közel fél évszázada. Koestler szerint a tudományban az új szintézise nemcsak azt jelenti, hogy valamit hozzáad az eddigiek összességéhez, hanem azt is, hogy valamit összeköt abból, ami előzőleg nem tartozott össze. Ezzel különösen jól egybecseng Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus megállapítása, amely szerint a tudományban nemcsak egyre fokozódó differenciálódásnak vagyunk tanúi, hanem annak is, hogy az egyre differenciálódó elágazások között új összekapcsolódások jönnek létre. Koestler egyébként az új szintézis feltételéül is szabja azt, hogy bizonyos előzmények darabjaikra törjenek. Utal Newton új szintézisére, amely azt követően születhetett meg, hogy Kepler felőrölte az ortodox asztronómiát, Galilei pedig az ortodox fizikát. Hasonlóan - jegyzi meg továbbá - a modern kémia és fizika csak azután tudott újra egyesülni, hogy a fizika feladta az atom oszthatatlanságának, a kémia pedig az elemek átalakíthatatlanságának dogmáját. Érdekes, hogy az atom fogalmának kialakulása, illetve az elemek átalakíthatatlanságának elfogadása a maguk idejében hatalmas haladó lépést jelentettek.

Koestler a példáit a fizikából vette, de álljon itt most egy biológiai-kémiai példa. A huszadik század első felében elterjedt volt az a nézet, hogy az öröklődés anyaga a fehérjék. Ezzel párhuzamosan fogadták el azt a nézetet, hogy a kisszámú építőkőből sok ismétlődéssel felépülő nukleinsavak "unalmas" molekulák, és ezért kevéssé alkalmasak információ hordozásra. Ezt a tetranukleotid-hipotézisben fogalmazták meg; eszerint a DNS-ben a négy nukleotid szabályos rendben ismétlődik. Ezután következett Oswald Avery és munkatársainak felfedezése, amely szerint a DNS az öröklődés anyaga. Sajnos azonban ennek a felfedezésnek csak kevés kutatóra volt hatása, mert a tudományos környezet nem állt készen a befogadására. A felfedezés anélkül született meg, hogy a tetranukleotid-hipotézist megcáfolták volna.

Erwin Chargaff volt azon kevés kutatók egyike, akinek a gondolkodását azonban gyökeresen átalakította Avery et al. felfedezése. Chargaff akkor már sikeres biokémikus volt, de lesöpörte asztaláról az éppen folyó kutatásait, és a DNS vizsgálatára állt át. Hamarosan megállapította, hogy a nukleinsavak távolról sem "unalmas" molekulák, épp ellenkezőleg: a DNS szervezetspecifikus. Ezután következett az idővel híressé vált Hershey-Chase-kísérlet, amely ugyanarra a megállapításra jutott, mint Avery és munkatársai, de a hatása élesen különbözött az előző munkáétól. Avery és Hershey között tíz év sem telt el, de közben a tudományos világ - nem utolsósorban Chargaff felfedezése nyomán - már készen állt annak elfogadására, hogy a DNS az öröklődés anyaga. Ehhez hozzátehetjük még, hogy Alfred Hershey kísérlete objektíve kevésbé volt pontos és meggyőző, mint Averyéké, de a megváltozott környezet másképpen reagált rá. Amikor röviddel később Watson és Crick bejelentették a DNS kettőscsavar-szerkezetét, már alig kellett ellenállással számolniuk a tekintetben, hogy az öröklődés mechanizmusára is fényt derítettek a szerkezet megállapításával.

Koestler is levonja a következtetést az általa vizsgált esetekből: egy tudományos felfedezés elfogadtatásához szükség van arra, hogy az új befogadására a tágabb tudományos környezet is érett legyen. Avery felfedezése alig volt idő előtti, sőt ha Chargaff reakcióját tekintjük, akkor időben történt. Korai csak annyiban volt, amennyiben Avery haláláig alig részesült elismerésben korszakalkotó felfedezéséért.

Koestler fentiekben idézett tézisét úgy is megfogalmazza, hogy egy új, forradalmi gondolat csak akkor juthat diadalra, ha azt megelőzi a túlspecializálódás valamilyen szinten történő visszadifferenciálódása. Ez a reintegráció nem csak egy-egy területen belül történhet meg, hanem nagyobb tudományterületek között is. Ide vonatkozó példának tartjuk azt, amikor valaki egy másik tudományterületről érkezik, és előző területének tapasztalatait hasznosítja új területén. Ez gyakran vezet új felfedezésre.

A felfedező

Koestler nemcsak a tudományos felfedezések természetével foglalkozott; kereste a közös vonásokat a tudományos felfedezők között is. Megállapította, hogy egyrészt általában szkeptikusak, esetenként akár tekintélyrombolásra is hajlamosak, gyakran tiszteletlenek a hagyományos elképzelések, axiómák és dogmák iránt, és semmit sem szeretnek elfogadni anélkül, hogy azt előzőleg meg ne kérdőjeleznék. Másrészt viszont sokszor annyira széleslátókörűek és készek minden új befogadására, hogy sokukat akár a hiszékenység is jellemezheti. A fenti kétféle jellemvonásból következik: a felfedezők rendszerint olyan egyének, akik nyitottak az újra, és képesek arra, hogy már ismert és megszokott dolgokat is új megvilágításban lássanak és láttassanak. A régi, az elavult szétrombolása és a valami újnak a megteremtése együttesen része az alkotói tevékenységnek.

Koestler külön kiemelte a kérdezés fontosságát a tudományos alkotómunkában. Keplerrel kapcsolatban jegyzi meg a The Watershed 61. oldalán: "Hogy válaszai közül egyesek nem helyesek, nem baj. Ugyanúgy, mint a hőskor jón filozófusai, talán a reneszánsz filozófusai is jelentékenyebbek voltak feltett kérdéseik forradalmi természete révén, mint az általuk adott válaszok miatt. Paracelsus és Bruno, Gilbert és Tycho, Kepler és Galilei megfogalmazott néhány máig érvényes választ; de elsősorban és mindenekelőtt óriási kérdezők voltak. Post factum azonban mindig nehéz megítélni, hogy mennyi eredetiséget és mekkora képzelőerőt követelt meg egy olyan kérdés megfogalmazása, amelyet addig soha senki sem vetett fel. Ebben a tekintetben is Kepler tartja a rekordot."

Koestler Kepler és más tudománytörténeti kiválóságok tanulmányozásából vonta le ezeket a következtetéseket, de megállapításai a huszadik század nagy tudományos felfedezőire is érvényesek.

Biszociáció

A tudományos felfedezésekben sokszor fordul elő a különböző tudományterületekről származó gondolatok és tapasztalatok egymást megtermékenyítő jótékony hatása. A különböző síkokon levő gondolatok közötti kapcsolatteremtés Koestler szerint sokszor eredményez felfedezést. Az ilyen gondolat-kapcsolatot Koestler biszociációnak nevezi, szemben a gondolati asszociációval, amely azonos síkon levő gondolatokat kapcsol össze. A biszociációt tekinthetjük a gondolattársítás antiszimmetrikus párjának. A biszociáció nemcsak a tudományos felfedezésekben fordul elő, hanem gyakran a humornak is forrása. E vonatkozásban Koestler hangsúlyozottan kapcsolatot lát a tudományos felfedezés és a humor között. Idézzünk néhány példát tőle magától:

"...egy XIV. Lajos udvara-béli márki [...] belépve a felesége budoárjába, ott találta az asszonyt egy püspök karjai között. A márki nyugodtan az ablakhoz sétált, s széles karmozdulatokkal áldást kezdett hinteni a járókelőkre.

- Mit művel Ön? - kérdezte döbbenten a felesége.

- A Monseigneur az én kötelességemet igyekszik teljesíteni - felelte a márki -, én tehát ellátom az övét."

Bár a márki belépésekor hatalmas feszültség keletkezik, váratlan reakciója feloldja ezt a feszültséget. Magyarázata logikus, de váratlan és elképesztő. Amit várnánk, az az lenne, hogy kihúzza a kardját és leszúrja a püspököt, a feleségét, esetleg mindkettőjüket. Ehelyett valami olyasmit csinál, amitől elnevetjük magunkat.

Egy másik példa:

"A herceg birtokán utazgatott, s egy helyen az őt éljenző tömegben megpillantott egy embert, aki szinte a hasonmása volt. Magához hívta és megkérdezte tőle: - Szolgált az édesanyja valaha a kastélyunkban?

- Nem, Sire - felelte az ember -, de apám igen."

A feudális uraktól természetesnek vették, hogy vannak házasságon kívüli gyerekeik, de a feudális úrnőkről ezt nem tételezték fel; ez a váratlan fordulat származik a biszociációtól ebben a történetben. Néhány további példa:

"Egy elítélt a börtönben az őreivel kártyázott. Észrevették, hogy csal, és kidobták a börtönből."

"Egy műkereskedő [...] vásárolt egy Picasso szignójú vásznat, s elutazott Cannes-ba, a mesterhez, hogy biztos forrásból győződhessen meg róla: valódi-e a mű. Picasso épp a műtermében dolgozott; egy pillantást vetett a képre és így szólt: - Hamisítvány.

Néhány hónappal később a műkereskedő ismét vett egy vásznat Picasso aláírással. Megint Cannes-ba utazott, és ismét felkereste Picassót, aki ezúttal is csak odapillantott, és azt morogta: - Hamisítvány.

- De cher maître - tiltakozott a kereskedő -, történetesen a saját szememmel láttam, amikor Ön ezt a képet festette pár évvel ezelőtt!

- Gyakran festek hamisítványokat - vont vállat Picasso."

"A szadista kedveskedik a mazochistának azzal, hogy kínozza őt, és

a szadista kínozza a mazochistát azzal, hogy kedves vele."

És végül:

"- Nos, elvtárs, mi a kapitalizmus?

- Az ember ember által való kizsákmányolása.

- És mi a kommunizmus?

- A fordítottja."

Politika

Koestler művei - elsősorban a Sötétség délben - érdekes és széleslátókörű emberek világnézetének kialakításában játszottak fontos szerepet. Diktatúrákkal és totalitárius rendszerekkel mások is szereztek tapasztalatokat, de kevesen tudták ezt úgy tolmácsolni, mint Koestler. Csak néhány példát említek ezzel kapcsolatban. George Orwell számára fontos volt Koestler közvetlen tapasztalata. Orwell a spanyol polgárháború kapcsán döbbent rá arra, hogy az újságok milyen, addig elképzelhetetlen mértékben képesek hamisításokra. Ezért mondta Koestlernek: "a történelem megállt 1936-ban". Koestler közvetítése különlegesen fontossá vált Orwell és mások számára, de Koestler személyes tapasztalatainak nagy ára volt. Laura Fermi jegyezte meg, hogy Koestler harmincéves kora előtt szerzett barátainak és ismerőseinek háromnegyedét elpusztították.

Martin Gardner népszerű amerikai tudományos ismeretterjesztő író. Legjobban könyveiről és arról ismert, hogy huszonöt évig szerkesztette a Scientific American Matematikai játékok című rovatát. Koestler rendszeres olvasója volt Gardner rovatának, és leveleztek is. Az író azt írta Gardnernek, hogy rovatának olvasása azt az érzést kelti benne, mintha egy nagy sakkjátékossal lenne lehetősége sakkozni. A parapszichológia tekintetében azonban eltértek a nézeteik. Gardner filozófiát végzett a Chicagói Egyetemen, és lapoknak dolgozott. Amikor egymás után két írását is megvette a Scientific American, felajánlották neki a rovatvezetést. Gardner évekig könyvekből és más lapokból összeszedett ötletekből és anyagokból dolgozott, ám fokozatosan olyan tekintélyre tett szert, hogy még a nagy matematikusok is kezdtek anyagot küldeni neki. Az is előfordult, hogy tudományos újdonságok a rovatában jelentek meg először. Széles nyilvánosságot biztosított Roger Penrose ötös szimmetriájú mintázatának, amely szerepet játszott a kvázikristályok térhódításában az anyagtudományban és a matematikában. Gardner Koestler írásain keresztül ismerkedett meg a sztálinizmus rémségeivel. Elsősorban a Sötétség délben volt rá hatással. Bár fiatal korában kacérkodott a marxizmussal, Koestler tette őt antimarxistává, és hozta közel Teller Ede nézeteihez.

Teller Ede kifejezetten nagy szerepet tulajdonított Koestlernek abban, hogy meggyőződéses antikommunista lett. Ezt fontos hangsúlyozni, mert mind a mai napig elterjedt nézet, hogy Teller antikommunizmusa magyarországi tapasztalatainak volt a következménye. A Tanácsköztársaság idején azonban Teller még csak tizenegy éves volt, és a kommunista rendszer alig több, mint négy hónapig tartott. Teller már akkor antikommunista lett, de ez csak egy tizenegy éves gyerek antikommunizmusa volt. Számára akkor sokkal fontosabb volt az iskolában tapasztalt antiszemitizmus. Minderről 1996-ban részletesen beszélgettünk vele.

Teller hangsúlyozta, hogy amikor 1926-ban Németországba ment, még nyitott volt a kommunizmus iránt. Ezt meg is indokolta, és érezte is, hogy meg kell indokolnia, mert az egyik legharcosabb antikommunistáról ezt sokan elképzelhetetlennek tartották volna. Hangsúlyozta, hogy a sztálini rendszer borzalmai 1926-ban és még utána évekig nem voltak közismertek. Európában abban az időben sokan a kommunizmust tekintették a jövő útjának. Ez a benyomás csak tovább erősödött az 1928-1929-es világméretű gazdasági összeomlás után, amelyben joggal lehetett a kapitalizmus végét felismerni. Ekkor úgy tűnt, hogy csak a kommunistáknak van receptjük a bajokból való kilábalásra.

Tellernek kommunista vagy kommunistaszimpatizáns barátai is voltak abban az időben; egyikük az orosz Lev Landau, aki Tellerrel együtt Werner Heisenberg munkatársa volt Lipcsében az 1920-as évek végén. Landau akkoriban Teller számára a meggyőződéses kommunista benyomását keltette, aki mélységesen elítélte a kapitalizmust, és politikai véleményének minden adandó alkalommal hangot is adott. Landau, miután visszatért a Szovjetunióba, fokozatosan kiábrándult a sztálini rendszerből. Hamis vádak alapján letartóztatták, és csak egy másik kiváló szovjet-orosz fizikus, Pjotr Kapica garanciájára engedték szabadon. Landau ezután azzal biztosította életét a szovjet rendszerben, hogy fontos része lett a szovjet atombombaprogramnak. A kiváló szovjet fizikusok hazaszeretetből vettek részt ebben a programban, és csak évekkel Sztálin halála után ébredtek tudatára annak, hogy egy gátlástalan és véreskezű diktátor kezébe adtak tömegpusztításra alkalmas fegyvereket. Landau volt az egyetlen kivétel, aki az atombombaprogramban való részvételt elejétől kezdve rabszolgamunkaként élte meg, és Sztálin halála után, amikor a diktatúra szorítása valamelyest enyhült, szakított is a programmal. Teller számára azonban a vele való barátság még Landau kommunista időszakára esett.

Teller másik barátja Lipcsében a kommunistaszimpatizáns Tisza László volt; őt még Budapestről ismerte, ahol mindketten Eötvös-versenyek győztesei voltak. Tisza Teller biztatására került Lipcsébe, és ugyancsak az ő ösztönzésére kezdett molekulaszerkezeti problémákkal foglalkozni. Egyik elszántan marxista barátja bevonta Tiszát az illegális munkába, ami lényegében küldönci feladatok ellátását jelentette. Tiszát végül letartóztatták, de Teller a börtönben is többször meglátogatta, bevitte neki Tisza magyar nyelvű disszertációját, majd amikor Tisza elkészítette a német nyelvű fordítást, kivitte Németországba és megjelentette. Ez Tisza számára óriási segítség volt. Amikor kiszabadult a börtönből, és Magyarországon nem tudott elhelyezkedni, Teller segítette ahhoz, hogy Landau intézetébe, Harkovba mehessen dolgozni. Tisza a nagy letartóztatási hullám idején, 1937-ben tért vissza a Szovjetunióból. Ekkor megintcsak Teller segített neki állást találni Párizsban (ebben Szilárd Leó közreműködését is igénybe vették). Franciaország német megszállása nyomán 1941-ben azután Tisza az Egyesült Államokba emigrált, és a Massachusettsi Műegyetem professzoraként töltötte további pályáját. A politizálással teljesen szakított. Teller és Tisza kapcsolatukat két független beszélgetésben teljes összhangban mesélte el.

Teller antikommunizmusa kialakulásában Landau sorsának alakulása és Tisza negatív szovjet tapasztalatai is belejátszottak, de a döntő hatást a Sötétség délben gyakorolta rá. Teller a könyvet 1943 tavaszán olvasta Los Alamosban, az atombombaprogram utolsó szakaszára létrehozott laboratóriumban, nem sokkal odaérkezése után. Koestlerrel személyesen is találkozott. Neumann János hozta őket össze, de a beszélgetésük nem gyakorolt akkora hatást Tellerre, mint maga a könyv és Koestler többi könyve. Teller hangsúlyozta, hogy antikommunizmusát Koestler iskolájától származtatja. Kettejük antikommunistává válásában nagy különbséget látott, és ezt a következőképpen foglalta össze: Koestler korábban kommunista volt, Teller viszont csak nyitott volt arra, hogy a kommunizmust is egy lehetőségnek tekintse. Koestler számára sokkal nehezebb döntés volt az antikommunistává válás, de azért Tellernek is súlyos döntést jelentett. Koestler lépését saját múltja nehezítette meg. Teller ezt úgy fejezte ki, hogy Koestler döntése százszor nehezebb volt, mint az övé, akinek viszont Koestler példája segítséget jelentett. Koestler és ő lényegében ugyanabban az időben váltak antikommunistává, de Koestler elsősorban személyes tapasztalatok nyomán, míg Teller inkább kívülállóként tett megfigyelései alapján.

Koestler és Teller további közös vonása, hogy pályájuk bizonyos szakaszában mindkettejüktől sok korábbi barát pártolt el. Teller is utal erre emlékirataiban, amikor az 1943-tól 1954-ig terjedő időszakra azt mondja, hogy ő is keresztülment egy, a Koestleréhez hasonló transzformáción, és elvesztette sok drága barátját. Ebben a vonatkozásban azonban a párhuzam csak felületesen érvényes. Teller nem elsősorban ideológiai okok miatt veszítette el barátait, hanem azért, mert egy sokak által nagyra becsült fizikus kollégájuk, Robert Oppenheimer ellen szinte személyes bosszúnak tűnő tanúvallomást tett egy meghallgatáson. Koestler viszont korábbi elvtársainak barátságát veszítette el akkor, amikor kommunistából antikommunistává lett.


Kulcsszavak: tudományos felfedezés, tudományos felfedezők, antikommunizmus, biszociáció, Johannes Kepler, Martin Gardner, Teller Ede


IRODALOM

Fermi, Laura (1968): Illustrious Immigrants: Intellectual Migration from Europe, 1930-41. University of Chicago Press, Chicago

Feynman, Richard P. (1998): In Nobel Lectures: Physics 1963-1970. World Scientific, Singapore, 155.

Hargittai István (1997): A Great Communicator of Mathematics and Other Games: A Conversation with Martin Gardner. The Mathematical Intelligencer. 19, 4, 36-40.

Hargittai István - Hargittai Magdolna (2003): Szimmetriák a felfedezésben. Vince, Budapest

Hargittai Magdolna - Hargittai István (2004): Edward Teller. In: Candid Science IV: Conversations with Famous Physicists. Imperial College Press, London, 404-423.

Hargittai Magdolna - Hargittai István (2004): Laszlo Tisza. In: Candid Science IV: Conversations with Famous Physicists. Imperial College Press, London, 390-403.

Koestler, Arthur (1941): Darkness at Noon. Macmillan, New York. Magyarul: Sötétség délben. Ford. Bart István, Európa-Reform, Budapest, 1988

Koestler, Arthur (1959): The Sleepwalkers. Hutchinson and Co., London. Magyarul: Alvajárók. Ford. Makovecz Benjamin. Európa, Budapest, 1996

Koestler, Arthur (1960): The Watershed; A Biography of Johannes Kepler. Foreword by John Durston. University Press Lanham

Koestler, Arthur (1964): The Act of Creation. Macmillan, New York. Magyarul: A teremtés. Ford. Makovecz Benjamin. Európa, Budapest, 1996

Woodcock, George (1984): Orwell's Message: 1984 and the Present. Harbour Publishing, Madeira Park, British Columbia, Canada


<-- Vissza a 2005/9 szám tartalomjegyzékére