Magyar Tudomány, 2004/12 1367. o.

Kaposi Márton

a filozófiai tudományok kandidátusa, egyetemi docens, ELTE - kaposimarton @ freemail.hu

Petrarca szerencsefelfogása


A hétszáz éve született Franceso Petrarcát (1304-1374) elsősorban mint költőt ismerjük, mindenekelőtt a Daloskönyv (Canzoniere) alapján, és a modern európai líra nem csupán egyik, hanem legnagyobb hatású megalapozóját tiszteljük benne. A tudós Petrarca már nem annyira közismert, és tudományos munkásságának lényegét sem fejezi ki olyan egyöntetűen valamelyik műve, mint említett versgyűjteménye a költőét, de az aligha kétséges, hogy leggyakrabban emlegetett elméleti alkotása, az Orvosság szerencse és szerencsétlenség ellen (De remediis utriusque fortunae) ilyen jellegű összefoglalásnak tekinthető. Dantéről szólva a kutatók olykor még vitatkoznak azon, hogy fél lábbal átlépett-e már a reneszánsz szellemiségének területére, vagy teljesen a középkor talaján állva alkotta-e meg életművét; Petrarcában már mindenki a reneszánsz első nagy alkotóinak egyikét látja, aki a középkort követő időszaknak, az antikvitást felidéző renovatio, restitutio, renascentia, vagyis a Rinascimento korának nemcsak egyik sokoldalú megalapozója, hanem - mint azt Cola di Rienzóval folytatott levelezése a legközvetlenebbül mutatja - egyik névadója is. (Petrarca, 1581, 967.; Petrarca, 1942, III, 72-73.; Rienzo, 1912, 73-75., 117-118., 122-123.; Koltay-Kastner, 1949, 23-27., 39-40.; Vasoli, 1969, 13-18., 311-314.) Nem csoda hát, ha Fortunával, ezzel az antikvitástól örökölt különleges jelenséggel, ezzel az istennőként is kiismerhetetlen és személytelen hatóerőként is megfoghatatlan, nem mindennapi, egyének és népek sorsát alakító tényezővel olyan sokat és olyan sokféleképpen foglalkozott. Mert Petrarca ugyan eléggé szolid magánéletet élt, de mint a korai vándorhumanisták egyike, sok helyen járt, és igen eltérő társadalmi helyzetű emberek társaságában fordult meg, így részben átélte, de még inkább látta az életmód változásait, az élet ritmusának már a középkor végétől kezdve gyorsuló ütemét, s kereste a mind kiszámíthatatlanabb átalakulások okát, az antik és keresztény életeszmény ellentmondásainak feloldhatóságát, és ezért mint az antik kultúrát jól ismerő gondolkodó, elsők között vizsgálta meg új szempontból is a meglepetések hagyományosan első számú okozójaként számon tartott szerencsét.

I.

Az ember egyéniségének és sajátos életútjának összefüggését szem előtt tartó, reneszánsz gondolkodású Petrarca ha nem is egyértelműen tisztázott, de mindenképpen nagy szerepet tulajdonított az emberi sorsot alakító szerencsének. Ennek nemcsak átérzett, de jól átgondolt voltára is utal az a megjegyzése, amelyet 1341. április 8-án, költővé koronázása alkalmából tartott beszédében mondott, amikor a művészetének kibontakozását leginkább meghatározó három tényező közül - a költői tehetség különleges természete és saját kora költészetet nem sokra becsülő közgondolkodása mellett - harmadikként a szerencse mostohaságát emelte ki: "azt állítom, hogy szándékaimat mindenekelőtt három tényező akadályozta: [1.] magának a dolognak a természete; [2.] a szerencse, amely e tekintetben mindig könyörtelen, kegyetlen volt irányomban; [3.] a korszak gondolkodásmódja, amelyben éltem". (Petrarca, 1987, 1258.) Természetesen Petrarca korántsem csak ilyen egyoldalúan közelítette meg és ennyire sötét színben tüntette fel a szerencsét, hiszen komplex szemlélete és árnyalt jellemzése éppen arról tanúskodik, hogy nagyon különféle közbelépéseit igen figyelemreméltónak tartotta.

A gondolkodó Petrarcával foglalkozó kutatóknak épp az okozza a legnagyobb gondot, hogy a szerencsére vonatkozó nagyszámú, "szerteszórt lapokon" olvasható kitétele mennyire sokféle és ellentmondásos, mind forrását, mind világnézeti tartalmát és eszmei súlyát, mind funkcióját illetően. A legjobb szakértők - Carlo Calcaterra, Umberto Bosco, Klaus Heitmann, Francisco Rico és mások (Calcaterra, 1927, XXXV.; Bosco, 1946, 9.; Heitmann, 1958, 25., 54-57., 250-259.; Rico, 1974, 532-533.) - egyetértenek abban, hogy Petrarca szerencsefelfogásáról nem lehet teljesen egységes és ellentmondásmentes képet rekonstruálni semmilyen szempont szerint sem. Nagyon különfélék a forrásai, és a talán legfontosabb Cicero és Augustinus megállapításai sem egybehangzók, s ráadásul azokat is különböző kontextusokban idézi. A szerencséről élete más-más időszakaiban tett megállapításait sem lehet valamilyen, kronológiát is követő vezérfonalra felfűzni, egymásutánjukból olyan trendet kiolvasni, amely egységes vagy egységesülő tendenciát mutatna, akár antik és keresztény elemeinek arányát, akár szerepének növekedését vagy csökkenését, akár elsősorban pozitív vagy inkább negatív szerepeit vesszük tekintetbe. Az kétségtelen, hogy egész életén át foglalkoztatta, de erőfeszítései és bizonytalanságai nemcsak arra engednek következtetni, hogy a saját mércéjével mérve sem tudott teljesen megbirkózni ezzel a bonyolult problémával, hanem azt is mutatják, hogy mindvégig mennyire fontosnak tartotta; és maguk az eredmények, a rájuk nagyon jellemző sokféleséggel, nem csupán azt dokumentálják, hogy nem jutott el egy teljesen letisztult, kikristályosodott végeredményig, hanem legalább ennyire azt is, hogy milyen sokoldalúan tudta bemutatni a szerencsét, részfelismerések mekkora tömegét halmozta fel vele kapcsolatban, és ennek során lényegében megpróbálta összekapcsolni az antik és keresztény felfogást. A változatosság és a formai gazdagság iránt fogékony Petrarca nemcsak a Canzoniere verseiben mutatta meg, milyen sokféleképpen lehet szerelmesen epekedni, boldogan és boldogtalanul szerelmesnek lenni, s nem is csak a Trionfi-ban (Diadalok) azt, hogy mi minden lehet úrrá az emberen élete küzdelmei során, hanem - bár nem egyetlen komplex műben - azt is elénk tárta, hogy milyen sokféle módon és eltérő szerepekkel szól bele kis és nagy vállalkozásainkba a szerencse. És ahogyan a Trionfi a hallgatás közvetettségével szól arról, hogy az embert nem győzi le teljesen a szerencse, úgy a tanulmányok és levelek részmegállapításainak jelentős része ugyanezt mondja ki közvetlenül és nagyobb hangsúllyal.

II.

Azt, hogy Petrarca elsősorban nem bizonytalankodott, hanem meditált a szerencse mibenlétét és szerepét illetően, már forrásaihoz való viszonya, illetve e probléma ha nem is rendszerszerű kezelése, de lényegileg érvényre jutó totalitásigénye is jól mutatja. (Dotti, 1978, 28-29., 90-94.; Baron, 1985, 157-161., 194-196.) Gondolati elemeket és érvelési módokat szinte csak olyan nagy ókori és középkori gondolkodóktól, valamint költőktől vett át, akik megállapításaik értékével és továbbgondolhatóságával hatékonyan támogatták őt mondanivalója kifejtésében, illetve tekintélyükkel kellően hitelesítették tudósi erudícióját, s természetesen elméleti horizontjának filozofikus voltát. Ennek megfelelően válogatta elődeit mind az antik filozófusok és költők, mind pedig az egyházatyák közül. Több helyen is hangot adott annak az észrevételének, hogy a szerencse problematikájával a görögök jóval kevesebbet foglalkoztak, mint a rómaiak, ezért a konkrét tényanyagot nagyrészt latin szerzőktől merítette, de az elmélete egészének keretet adó koncepció megformálásakor a legnagyobb görög filozófusok bizonyos tételeire támaszkodott.

Az érvelés során felhasznált jelentős gondolati elemek legtöbbje Sallustius, Seneca, Cicero, illetve Vergilius és Horatius műveiből való, míg kiegészítésükhöz és megfelelő átértelmezésükhöz elsősorban Augustinus, Lactantius, Hieronymus és Pál apostol bizonyos észrevételeit hasznosította. A szerencséről mondottakból végül is mindenkitől mást és mást tanult meg elsősorban. Jól utal erre az a rövid elmélkedése, amelyben a szerencse szerepére tér ki a Római Birodalom bukásáról szólva: "Éreztem akkor a szerencse ravasz mesterkedéseit, és amit nem hihettem el a tudósoknak, azt nem tudtam másként kifejezni, mint Sallustiusszal szólva azt, hogy «minden dolgon uralkodik», Ciceróval, hogy «uralkodik az emberi dolgokon», Vergiliusszal egyetértésben, hogy «mindenható» és «elkerülhetetlen»." (Petrarca, 1942, III., 303-304.) Az ilyen és hasonló megállapítások tartalmilag összhangban álltak saját élettapasztalatainak többségével, és közös általánosítható lényegük az volt, hogy a szerencse az emberi élet minden területén megjelenhet, és különböző mértékű hatást fejthet ki annak alakulására, vagyis "a szerencse hatalmat gyakorol rajtunk, bármilyen rangú emberen érezteti erejét". (Petrarca, 1942, I, 184.)

A szerencse hatalmának elismerése, illetve ellensúlyozhatóságának lehetősége indította Petrarcát arra, hogy lehetőleg minél átgondoltabban, minél szélesebb összefüggésrenden belül vizsgálja meg annak működését, az emberi cselekvésekkel való összefonódásait. Így jutott el Platón lét- és értékhierarchiájához, valamint Arisztotelész cselekvéselméletéhez. Arisztotelész etikájában és retorikájában ugyanis világosan elkülönül az ember önmagától és nem önmagától végzett cselekvéseinek köre, és ez utóbbihoz kapcsolódhat a szerencse befolyása. Platón gondolatrendszere - amelyet egyes Platón-művekből, továbbá Chalcidius (Kalkhüdiosz) Timaiosz-fordítása és exegézise révén, valamint Apuleiosz és Cicero, illetve Augustinus bizonyos kiegészítéseiből ismert Petrarca - abban segítette őt, hogy elhelyezze a szerencsét az emberi sorsot determináló tényezők hierarchiájában, vagyis hogy viszonyítani tudja a szerencse képlékeny kategóriáját az antik gondolkodás olyan fogalmaihoz, mint a fátum és a természeti szükségszerűség, a véletlen, illetve - a szemléleti horizont kiterjesztésével - olyan ágensekhez, mint a keresztény Isten és a gondviselés. (Petrarca, 1987, 1096.; Chalcidius, 1975, 204-214.) Chalcidius kommentárjában ugyanis ezt olvashatta, sőt olvasta (Nolhac, 1965, I, 103., 113., II, 141-142.; Heitmann, 1958, 32-34.): "Tehát ahogy nagyon röviden összefoglalhatjuk, a dolgok valóságos elrendezésén a következőket kell értenünk: minden létező dolog eredetéül a leghatalmasabb és felfoghatatlan isten szolgál; utána másodikként isten gondviselése következik, amely az általa rendelt - örök és időleges - törvényekben, valamint az élet területén érvényesül; harmadik helyre azt a szubsztanciát lehet tenni, amit észnek és értelemnek nevezünk, s amelyben mintegy megőrizzük a törvényeket; ezeknek lesznek alárendelve az illető törvényeknek engedelmeskedő értelmes lények, [vagyis] a természet [natura], a szerencse [fortuna], a véletlen [casus] hatalmának segítői és a démonok szerepének figyelői és vizsgálói." (Chalcidius, 1975, 212-213.) Maga Petrarca lényegében ezt a hierarchiát vázolja fel röviden, saját szempontjait is beépítve (erény, emberi erőfeszítés), amikor Róma naggyá válásának okairól beszél: "azért engedte Isten, a virtus, a munka, a jószerencse e város nagyranőttét". (Petrarca, 1942, II, 395.) Arisztotelész - két latin fordításban is közkézen forgó - Rétoriká-jában pedig ez áll a szerencse nehezen rendszerbe illeszthető mivoltáról: "A szerencse [fortuna] teszi mindazt, aminek oka meghatározhatatlan, nem valamilyen céllal történik, továbbá nem mindig, nem általában és nem rendszeresen történik meg (ez nyilvánvaló a szerencse [fortuna] meghatározásából); természeti alapon történik az, aminek oka önmagában van, és rendszeres, mert mindig vagy általában ugyanúgy következik be." (Aristoteles, 1978, 197., 1369a-1369b.) Petrarca ismerte legalább az anonim fordító munkáját (Nolhac, 1965, II, 91.), és ez a megoldás nagyon megfelelt neki, mert a szerencse éppúgy összhangba hozható a gondviseléssel, mint a véletlen, és az ő törekvése nagyrészt arra összpontosult, hogy a pogány gondolkodók e témájú megállapításait közelebb vigye az egyházatyák hasonló, de a gondviselést egyértelműen előtérbe helyező kitételeihez, anélkül azonban, hogy a színvonalas antik szerzők valamilyen egyoldalú szelektálására, véleményük többségének radikális cáfolására, vagyis érdemeik jelentős mértékű csökkentésére törekedne.

Petrarca egy, a kereszténységgel is jól összeegyeztethető platonikus-neoplatonikus valóságfelfogás keretei között helyezi el az emberi sors alakulásába hatékonyan beleavatkozó szerencsét. Minthogy a szerencse mint hatóerő nem állandó és nem folytonos jelenlétét, hanem esetleges és rapszodikus megjelenését hangsúlyozza forrásai többségéhez hasonlóan ő is, ezért az állandóan és szükségszerűen ható létezőknél alacsonyabb létfokozatot tulajdonít neki, vagyis kevésbé jelentősnek tartja Istennél, a fátumnál és a természeti szükségszerűségnél. Az ugyan többször előfordul - és ebben nem követi a fátum (szerencse) témáját részletesen, Platóntól a kereszténység felé elmozdulva tárgyaló Chalcidiust -, hogy az Istennél alacsonyabb rendű létezőket egy szinten állókként említi, nevüket szinonímaként használja, de Isten abszolút prioritásáról soha nem feledkezik meg. Leggyakrabban a fátumot és a fortunát hozza közel egymáshoz vagy azonosítja egymással; például: "a fátum, amelyről nem tudom, hogy a fortunával vérrokonságban van-e", vagy: "az elkerülhetetlen fátum avagy a fortuna". (Petrarca, 1581, 837.) Attól nagyon óvakodik Petrarca, hogy a szerencsét Istennel egy szintre hozza, és csak költészetében, poétikai konvencióként engedi meg magának, hogy nagyhatalmú istennőként személyesítse meg. (Például: Daloskönyv, CCCXXV. vers, 50-58. sor.) Elméletében inkább egy másik szélsőségnek ad hangot: nemegyszer megkérdőjelezi a szerencse nevének jogos használatát, sőt olykor még a létét is. Főként a keresztény szellemiségű szövegekben való szerepeltetését találja vitathatónak. Például: "fortuna, ha ugyan ezt a nevet [...] katolikusként [...] érdemes használni". (Petrarca, 1581, 892.) Néha olyan megjegyzést tesz, mintha a katolikus vallás szellemisége miatt fölöslegesnek, sőt esetleg bűnnek tartaná a szerencse létezésének feltételezését, máskor pedig inkább valamilyen enyhén szkeptikus világi megfontolás alapján vonná kétségbe egy ilyen megfoghatatlan hatóerő létét. Például végrendelete egyik kitételében: "Az említett barátaimra szálló hagyaték szerény volta miatt ne engem vádoljatok, hanem a szerencsét, ha egyáltalán létezik szerencse valamilyen módon." (Petrarca, 1987, 1532.) Petrarca a szerencsét tulajdonképpen mégis elismeri, többféleképpen minősíti, de a legtöbbször úgy fordul elő nála, mint relatíve önálló eszköz Isten kezében, amelynek nagy szerepe van a gondviselés érvényesülésében. Ilyen elgondolás alapján lehet a szerencse nyújtotta adomány - ha megfontoltan szólunk róla - Isten ajándéka; vagyis "nem fortuna adományáról beszélünk, mint az átlagember, hanem Istenéről". (Petrarca, 1581, 758.) Sőt, egy rövidre zárt kapcsolat eredményeként a szerencse maga a keresztény Isten, nem pedig egy pogány istennő, vagyis "fortuna helyett jobb azt mondani: Isten". (Petrarca, 1756, 249.) Olyan mértékű azonosításokat azonban mégsem végez Petrarca, amelyek során a szerencse legalább viszonylagos önállósága és soha le nem becsülhető fontossága ne kapna hangsúlyt: ha a szerencse úgy szerepel, mint a keresztény Isten, akkor ez nyilvánvaló, ha különálló véletlenszerű tényező, akkor más erők befolyásolják ugyan, de teljességgel nem képesek korlátozni.

Ha pedig létezik, akkor valamilyen módon tud hozzá viszonyulni az ember, mégpedig többféle és átgondolt formákban. Éppen ezért nem mond le Petrarca sem - a vita contemplativa jegyében - a szerencse tanulmányozásáról és megértéséről, és - a vita activa jegyében - hatásainak mérsékléséről és ellensúlyozásáról, sőt elkerüléséről. Az orvosok és a tudatlanok ellen invektívákat szóró Petrarca bízik abban, hogy ha az embert nem csupán biológiai lényként fogja fel, s a tudást nem csak formalisztikusan kezeli (az orvosoktól és a skolasztikusokól eltérően), akkor helyes diagnózist tud felállítani a szerencse által így vagy úgy okozott erkölcsi betegségekről, illetve képes lesz megtalálni az ellenük biztosan ható gyógyszert is. A szerencse kiszámíthatatlanságaival szemben két orvosságot ajánl; az egyik magában az emberben van: ez az erény (virtus), a másikat Isten biztosíthatja számunkra: ez a gondviselés (providencia). A kettő csak részben fonódik össze egymással. De mindegyikük érvényesülésében nagy szerepet játszik az ember szabad akarata.

III.

Az ember szerencséhez való értelmes viszonyulásának problematikáját legátfogóbb módon a De remediis utriusque fortunae című munkájában elemzi Petrarca (1366). Ez az öregkori filozófiai szintézis - témánk szempontjából - nemcsak azért fontos, mert nagyrészt mégiscsak összegzi és valamennyire rendezi a korábban és más-más összefüggésekben tett megállapításokat, hanem azért is, mert az emberi élet egészét szem előtt tartva értékeli a szerencse meglehetősen tág szerepkörét. (Trinkaus, 1979, 120-124.) Petrarca ekkorra már nemcsak megtanulta, de tapasztalta is, hogy létezik olyan erő, amit elég sokan és eléggé gyakran - különnemű megnyilvánulások használható összefoglalásaként és hagyományosan - szerencsének neveznek, s "a szerencse (mint mondják) a dolgok nagy része fölött hatalmat gyakorol, állandóan változik és a nehézségek mély tengerébe taszít". (Petrarca, 1756, 3-4.) Ezt vizsgálja meg két ellentétes oldala felől: 1. mit tesz az emberrel, ha kedvez neki, és 2. hogyan bánik vele, ha sújtja a szerencse? "Kettős párbajt vívunk ugyanis a szerencsével" - hangsúlyozza Petrarca, védekeznünk kell jó és rossz velejárói ellen egyaránt. (Petrarca, 1756, 4.) Minthogy a szerencse - fogadja el és gondolja tovább Petrarca a már keresztény Augustinus szófejtő magyarázatait - nemcsak a fortis (erős), hanem a fortuitus (véletlen) és a fortasse (remélhető) szóval is összefügg (Augustinus, 1970, 3.; Augustinus, 1955, 112-114.; Heitmann, 1958, 55-57.; Rico, 1974, 55-56.), ezért ugyan, mint egyféle hatalommal, számolni kell vele, de nem lehet állandóan és egyértelműen sem így, sem úgy számítani rá, tehát meglehet az a reményünk, hogy nemcsak előnyei maradnak el, hanem hátrányait is elkerüljük. És ez teszi lehetővé azt is, hogy ne csupán elszenvedjük, hanem módosítsuk is hatásait, illetve tőlünk függően dolgozzuk fel következményeit.

Petrarca mindvégig kitart azon véleménye mellett, hogy a szerencse az emberi élet legkülönfélébb területein érvényesülhet, és ott nagy változásokat idézhet elő. Ebből adódóan várják az emberek szembetűnő és óhajtott előnyeit, és boldogtalanok - számításba kevésbé vett - hátrányai miatt. Várható ajándékaival szívesen számolnak, csapásaival már jóval kevésbé, különösen arról hajlamosak megfeledkezni, hogy még azt is elveheti tőlük, amit saját erejükkel szereztek. Pedig minél gazdagabbak és hatalmasabbak vagyunk, annál többet ragadhat el tőlünk: "Minél nagyobb a hatalom, annál nagyobb fölötte Fortuna uralma: a kicsiben enyhébben gyakorolja hatalmát, a kövéret választja tombolása anyagául. Nagy farakásban pusztítóbban dühöng a tűzvész. Nagy bőség nagy kaput nyit a veszedelem előtt. Ritkán látsz porig nyomorítva olyant, aki nem volt előtte nagyon szerencsés." (Petrarca, 1756, 249.) És minél többet vesz el tőlünk a szerencse, annál szerencsétlenebbnek és boldogtalanabbnak érezzük magunkat. A szerencse tehát - hangsúlyozza Petrarca - egyáltalán nem olyanként lép közbe, mint az ember jótevője, hanem inkább úgy, mint egy őt rászedő uzsorás, akinek a kölcsöne nagyon sokba kerül. A Fortunától kapott, majd visszavett javakról megállapítja: "Valójában nem volt a tiéd, [...] hanem a szerencséé, ahogy megmondtam, amely annak, akinek akarja, rövid használatra, nagy uzsorakamatra kölcsönadja." (Petrarca, 1756, 392.) A szerencsére tehát semmiképpen nem alapozhatjuk az életvitelünket, mert kiszámíthatatlan, csak átmeneti előnyöket biztosít, ezeket akármikor visszaveheti, sőt azt is bármikor elrabolhatja tőlünk, amit nem tőle kaptunk, hanem mi magunk, saját erőfeszítéseink árán szereztünk meg.

Ráadásul a szerencse által nyújtott értékek nem is a legfontosabbak, mert még ha egész életünk során birtokolhatnánk is őket, akkor sem biztosítanának igazi boldogságot. A szerencse ajándékai csupán másodlagosak, és azért "csekélységek" (minuscula), mert nem lényegileg a sajátjaink, hanem csak hozzánk kapcsolhatók, s ezért bármikor el is választhatók tőlünk. A szerencse ajándékai lehetnek: előnyös szituációk (előkelő családba születünk, hatalomra teszünk szert), kedvező életállapotok (fiatalság, egészség), anyagi javak (birtok, pénz) és más hasonlók, amelyek könnyen megszűnhetnek, bármikor elvehetők vagy hatásukat tekintve az ellentétükké változtathatók. Ezek pozitív, de még inkább negatív eseteit veszi sorra szinte mind Petrarca a De remediis-ben. Azonban siet hangsúlyozni azt is, hogy melyek a valójában legfontosabb értékek, vagyis azok, amelyek saját személyiségünket formálják lényegesen többé, s amelyeket nem is lehet elvenni tőlünk. Vagyis: "A szerencse nem ad jó erkölcsöket, sem tehetséget, sem erényt, sem szónoki képességet." (Petrarca, 1987, 1000.) Petrarca tehát a tehetséget, az erényt, a személyiség teljességét, hírnévben is kifejezett elismertségét, az igazi barátságot és más ehhez hasonlókat tart valódi javaknak. A művelt és gondolkodó ember tisztában van a szerencse nyújtotta, másodlagos javak csekély értékével, és nem akarja ezekhez igazítani az életét; csak a balgák engedik át magukat a szerencse szeszélyeinek, ők azok, akik "a szerencse uralma alatt élnek". (Petrarca, 1987, 560.) Az értelem és a segítségével megszerezhető műveltség, főként az a fajta kultúra, amit Petrarca "szabad és tisztes tudományoknak" (studia liberalia et honesta) nevez, tanítványa, Coluccio Salutati pedig a "humán tudományok" (studia humanitatis) nevet adja, olyan életszemlélet kialakítását teszik lehetővé, amely segít különválasztani az életvitel lényeges és mellékes mozzanatait, egyben kiérdemelni a gondviselés segítségét, s ennek során a megfelelő helyre tenni a szerencse jó és rossz beavatkozásait is.

Petrarca megjegyzéseiből kiderül, mennyire fontosnak tartja, hogy a szerencse az ember életét közvetlenül csak a születés és a halál közötti időszakban, tehát tulajdonképpen az evilági életben befolyásolhatja. A halál ugyanis a szerencse minden ajándékától megfosztja az embert. Földi élete időszakában pedig kettős játékot űz vele, ami aktualitása szerint véget ér az evilági élet befejeztével, de potencialitásában ki tud hatni a túlvilági életre is. A javak megszerzése végett gyakran követ el bűnt az ember, a szerencse által elkényeztetett egyén - még több földi jóra és előnyre vágyva - az átlagosnál is hajlamosabb a bűnre, sőt bizonyos bűnöket (gőgösség, falánkság) könnyebben követ el, és jobban megfeledkezik a bűnbánatról, mint rossz sorban élő társai. Azonban - és sok más mellett nagyrészt erről szól, igen részletesen, a Secretum II. könyve - figyelmeztetni kell a szerencse kegyeltjeit is meg áldozatait is arra, hogy mind a jón alapuló elbizakodottságból, mind a rosszon alapuló csüggedésből következő bűnök egyaránt alkalmasak arra, hogy elkövetésükkel az ember eljátssza túlvilági boldogságát. Amennyire az ember megteheti, próbáljon úgy élni, hogy kerülje a bűnöket, sőt már az ezekhez vezető alkalmakat is, így ne engedje magát lépre csalni a megejtő szerencse által sem, s azt se hagyja, hogy becsábítsa akár a túlzott élvezetek, akár a csüggedés birodalmába. Mert Petrarca szerint a szerencse csábításainak is, illetve kényeztetéseinek és csapásainak is ellent lehet állni. Ehhez több eszközt vehetünk igénybe, de a legnagyobb szerepe az erénynek van.

A virtus - nála tételszerűen nem definiált - fogalmának kialakításában főként Arisztotelész, Cicero és Augustinus gondolataira támaszkodott Petrarca, de igyekezett figyelembe venni "minden filozófus" véleményét. (Petrarca, 1942, IV, 187., Petrarca, 1987, 164.) Arisztotelész nyomán az erények minél szélesebb köre figyelembevételének kritériumára hívta fel a figyelmet, valamint a szélsőségek elkerülésére. Cicero tanításaiból a szilárdságot és a következetességet emelte ki. Augustinusnak - a négy kardinális erény megerősítése mellett - főleg más jellegű erények, így a türelem (patientia) és az önmérséklet (modestia) előtérbe helyezése tekintetében volt nagy szerepe.

Petrarca azért emeli ki a virtust, mert szerinte ez teszi az embert képessé arra, hogy uralkodjon érzelmein, illetve elkerülje a szélsőséges cselekedeteket, s ezek a korlátozások megóvják őt a bűnök, főleg a hét főbűn elkövetésétől. Úgy látja: "A bűnök a szélsőségekben lakoznak, az erény a középben helyezkedik el." (Petrarca, 1942, I, 49.) Az erény mértéktartó szerepe egyaránt hozzásegít az evilági életben a méltó elismeréshez, a túlvilági életben pedig az örök boldogsághoz. Az előbbiről ezt írja: "Miből ered tehát az igazi dicsőség? Nem másból, mint az igazi és szilárd erényből [virtus]." (Petrarca, 1756, 253.) Az utóbbiról részletesebb képet fest. Itt a Sztagirita etikája mellett a katolikus teológiát is szem előtt tartotta Petrarca: a főbűnök ellen azért kell küzdeni, mert azokból következnek a többiek is, a bűnöktől pedig egyáltalán azért fontos távol tartani magunkat, mert nem csupán a túlvilági boldogságot veszélyeztetik, de az evilágit is beárnyékolják. Maguk a főbűnök más-más módon ássák alá az evilági boldogságot is, hiszen más és más mértéktelenség elkövetésének formáját öltik, ami nagyon különféle összefonódásokat tesz lehetővé a szerencse áldásos és átkos megnyilvánulásaival. A főbűnök egyik csoportja - így a falánkság, az irigység és a fösvénység - eléggé közvetlenül irányul javak széles körének mértéktelen megszerzésére, birtoklására, s ha a szerencse ezekhez könnyen hozzájuttat, akkor sem leszünk elégedettek, hanem még többet akarunk belőlük. A főbűnök egy másik csoportja - a gőg és a harag - elbizakodottá és rideggé formálja a szerencsés embert. Ismét más főbűnök - ilyen a jóra való restség és a bujaság - elkényelmesítik, elpuhítják az embert, s hajlamossá teszik arra, hogy mindent a szerencsétől várjon. A bűnök már az evilági életben is valamilyen módon szembeállítanak minket az erénnyel, a nem elsősorban fontos javak megszerzésére inspirálnak, hamis boldogsággal áltatnak. Segítenek elhitetni, hogy a szerencse csak másodsorban fontos vagy éppenséggel káros javaira számítsunk, ne legyünk határozottak, állhatatosak, tudatosak. Különösen a jóra való restség (accidia) és a gőg (superbia) az a két bűn (és a kényelemre hajló, illetve a hírnévre törekvő Petrarca ebben a kettőben találta saját magát a leginkább vétkesnek), amely képes visszatartani az embert az olyan fontos intellektuális erényektől, mint a belátás és a bölcsesség, illetve az olyan erkölcsi erényektől, mint az igazságosság, az állhatatosság és a bátorság stb. (Baron, 1968, 80.) Az augustinusi hagyományhoz igazodva kap hangsúlyt a belátás mellett az okosság (prudentia, fronézisz), valamint a szerénység (modestia) és az önuralom (temperantia). A mértékletességnek kulcsfontosságú szerepe van, vízválasztó: követése erényessé, megszegése bűnössé teszi az embert. Ez a szerencséhez való viszonyulás tekintetében azzal a következménnyel jár, hogy a mértéktelen és ezért bűnös ember ráhagyatkozik a szerencsére, a mértéktartása miatt erényes pedig igyekszik függetlenedni tőle. Ennek a kétféle magatartásmódnak különösen a földi életben vannak - jól be is látható - ellentétes következményei.

A mértéktelen, önhitt és kényelmes ember abban bízik, hogy a szerencse kedvezni fog neki, illetve nem hagyja el. A mértékletes, belátó és szerény (modestus) embernek viszont eleve normális igényei vannak: olyan elvárásai, amelyeket szokványos eszközökkel, a saját erőfeszítéseivel teljesíteni lehet, s ha elveszíti javait, kellő önuralommal (temperantia) viseli el a sors megpróbáltatásait. A szerencse közvetlen csapásai, sőt közvetett veszélyei ellen is a legjobb orvosság mint kiemelkedő erény a mértéktartás, a kiegyensúlyozott életmód, hiszen ez nem alakít ki bennünk túlzott igényeket, rendkívüli elvárásokat, hamis értékpreferenciákat, indokolatlan reményt, illetve nagyfokú veszteségek esetén nehezen elviselhető bánatot. "Ebben az egyben minden filozófus, tapasztalat és igazság megegyezik: a durva dolgok ellen, bármennyire rossz vagy kínos kimondani a legrosszabbat, a türelem [patientia] a legjobb orvosság. [...] Mint ahogyan a dolgokhoz fűződő reménykedés ellen, bár nem jó és kellemes kimondani, egyetlen orvosság van, a higgadtság [modestia], amelyet a vidámság ellen állítunk fékként" - írja Petrarca. (Petrarca, 1942, IV, 187.) A megfelelő erény tehát két szinten is véd a szerencse szeszélyei ellen: közvetlenül segít megérteni és elviselni ellentétes zavaró hatásait, közvetetten pedig hozzájárul ahhoz, hogy megelőzzük végső soron csak hátrányhoz vezető beavatkozásait.

A fontosabbak azok az erények, amelyek a szerencse kiiktatásában, mintegy az életünkből történő kizárásában játszanak döntő szerepet. Nem mellékesek azok sem, amelyek a már bekövetkezett balszerencse elviselésében könnyítenek az emberen, mint a temperantia és a modestia; vagy a közeljövőben várható kényeztetés és csapás kikerülését teszik lehetővé, mint a prudentia, a constantia és a fortitudo. Legnagyobb jelentőségük mégis azoknak van - kiemelten ilyen a fortitudo és a iustitia -, amelyek a szerencse minél nagyobb távú, csaknem teljes kikerülését, az ember szerencsétől való függetlenségét teszik lehetővé. A fortitudo (bátorság, erő) lényegében értelmes erőfeszítés, testi és lelki merészség, tudatos önérvényesítés, bizonyos értelemben a modestia (önmérséklet, higgadtság, szerénység) felfüggesztése, illetve a iustitiával (igazságosság) összeegyeztetett működtetése. A fortitudo az accidia (restség) ellentéte, a nyugalmat kifejező erények közül inkább a patientiával (nyugodtság) és a constantiával (állhatatosság) mutat némi rokonságot, amennyiben kitartó erőfeszítés is, és nem vonul vissza a veszély elől. Petrarca szerint épp ezért menthet meg a fortitudo mint kiegyensúlyozott erő a szerencse szélsőségeinek következményeitől: "A szerencse támadása ellen a bátorságot használhatjuk pajzsként." (Petrarca, 1942, III, 274.) A szerencse dinamikusságát, erejét a bátor ember a saját erejével ellensúlyozhatja, ha értelmesen tudja összpontosítani, amihez az kell, hogy ismerje és uralja önmagát, legyen tájékozott a világban, és ne kerüljön ellentétbe Istennel. A fortitudo szinte sarkalatos erénnyé lép elő, olyan alappá, amelyre a többi erény is épül: "Valakinek csak az után van meg minden erénye [omnis virtus], ha előtte volt bátorsága [fortitudo], ami a szerencse örvénylése közben és a félelmetes dolgok sötétségében nyugalmat feltételez és fénye jól látható." (Petrarca, 1756, 9.)

A szerencse csábításaival és csapásaival szemben - mind rövidebb, mind hosszabb távon - okosnak, bátornak, edzettnek kell lennünk, s ezeket és a hozzájuk hasonló többi tulajdonságot életünk küzdelmei során, saját erőfeszítéseink révén magunknak kell megszereznünk. Vagyis: "Erőfeszítés, szenvedés, akadály, szégyen, börtön, száműzetés, kár, háború, szolgaság, árvaság, szegénység, öregség, betegség és erőszakos halál az egyén számára nem más, mint a tapasztalatszerzés iskolája, a helytállás terepe, a dicsőség küzdőtere." (Petrarca, 1756, 665.) A sokoldalú tevékenység és a sokféle hatás alakítja ki bennünk azokat az erényeket, amelyek segítségével függetleníthetjük magunkat a szerencsétől. Mert míg a szerencse csak hitegeti az embert a tartós sikert és az igazi boldogságot illetően, addig az erény ezeket biztosítja is neki. "Az igazi és legfontosabb hatalom a virtuson alapszik." (Petrarca, 1756, 250.) Az erény révén lesz szabad az ember, tehet szert hírnévre, kerülheti el a bűnöket és készítheti elő túlvilági boldogságát.

IV.

Petrarca nem teljesen kiforrott, de komplex és épp e jellemzői miatt rendkívül inspiratív szerencsefelfogása nem csupán feltár és közvetít nagyon sok gondolatot az antik és keresztény szerzőktől, de legalább annyit előlegez is az érett reneszánsz ember- és társadalomfelfogásából. Elkezdi - Boccaccióhoz képest kevésbé radikálisan (Trinkaus, 1979, 131-134.) másként értelmezni a tudatosan cselekvő és saját életútját megtervezni törekvő embert, s ezen belül nemcsak azt, hogyan vezethet evilági útja minél biztosabban a túlvilági boldogsághoz, hanem sokkal hangsúlyozottabban azt, hogy miként tehető könnyebben járhatóvá a földi életút, hogyan lehet ez is sikeres értelmes, sőt boldog a túlvilági boldogság kockáztatása nélkül.

Az önmagát elemezni kezdő és megismerő egyén - gondolkodónk szerint - akkor jár helyes úton, ha óvakodik a szélsőségektől, de nemcsak a saját szélsőséges megnyilvánulásait igyekszik számba venni és korlátozni, hanem a rajta kívül álló és őt befolyásoló objektív, szerencsének nevezett szélsőséghalmazt is megpróbálja megérteni, kezelni, de lehetőleg elkerülni. A függetlensége legfőbb biztosítékának ígérkező erényt nem csupán ellenpontként szegezi szembe a szerencsével, hanem úgy helyezi föléje, hogy a szerencsétől függetlenül is támaszkodhasson rá. Petrarca azt szeretné elérni, hogy útmutatásait követve az ember ki tudná vonni magát - elsősorban a megfelelő erények segítségével - a szerencse kényeztető és sújtó hatásai alól, továbbá - az erényre és a hitre alapozva - olyan értelmes evilági életet élhetne, ami túlvilági boldogságát sem veszélyezteti.

Ezek a koncepcionális törekvések több reneszánsz gondolkodó előfutárává teszik Petrarcát: Lorenzo Valla a földi és földöntúli élet összeegyeztethetősége, Leon Battista Alberti az erény szerencse fölötti prioritása, Niccolò Machiavelli a szerencse uralhatósága terén gondolta tovább Petrarca első megközelítésű megállapításait.

Lorenzo Valla az evilági és túlvilági boldogság lehetséges összhangját nemcsak a bűnök elkerülése által tartotta lehetségesnek, hanem épp az olyan aktivitás révén, amely értelmes és erényes, amely tág teret biztosít a fortitudónak is. Valla nagyobb hangsúlyt ad a földi és földöntúli boldogság komplementaritásának, több evilági gyönyörűséget tart megengedhetőnek és többféle aktivitást erkölcsösnek, mint Petrarca, de a két világ szembenállásának feloldását Petarca kezdte el.

Leon Battista Alberti azt a nem fatalista szerencsefelfogást mélyítette tovább, amely szerint a fátum vagy a szerencse nemcsak vezeti vagy vonszolja a vele kapcsolatba került embert, de maga az ember is befolyásolja valamennyire a fátum lépteinek ütemét, sőt irányát. Ezt a hatalmat az erény biztosítja neki, amely az emberi élet fő konstituáló tényezője, mert "ki lehet mondani a szerencséről, hogy nem alkalmas arra és nem elég erős ahhoz, hogy akár a legkisebb erényünket is elvegye; és a virtust elegendőnek kell tartanunk ahhoz, hogy megszerezzen és elfoglaljon minden nagyszerű és kiváló dolgot". (Alberti, 1960, 9.)

Utal Petrarca koncepciója a Machiavelliére is, de az ő embere még nem annyira bátor és erős, hogy meg merné ragadni a szerencse üstökét, és megpróbálná nemcsak elfogadni, hanem olykor ki is kényszeríteni tőle az ajándékait. A leginkább közös a kettejük véleményében az az óvatos, de alighanem a legnagyobb hatékonyságot javasló mozzanat, hogy - miként a megáradt folyó tombolását - előre megépített gáttal kell megfékezni a szerencsét, amely csak "ott mutatja meg hatalmát, ahol nem áll vele szemben átgondolt erő, s oda fordítja haragját, ahol gát és töltés nem állja útját". (Machiavelli, 1964, 123-124.) Petrarca többé-kevésbé be is érné azzal, hogy függetlenítse az embert a szerencse hatásaitól, lemondva előnyeiről is; Machiavelli arra biztatja az embert, hogy többféleképpen is viszonyuljon hozzá: az aktív megelőzés mellett próbálja meg pillanatnyilag kijátszani, sőt a kínálkozó esetben saját szolgálatába állítani.

Petrarca - mint munkássága csaknem minden területén - a szerencsefelfogás témakörén belül is kezdeményez. Az új irányába tett lépései itt sem lehetnek olyan erőteljesek, mint a mások által később megtett folytatásaik. De az ő egyénnek nyújtott életprogramjában már a memento mori mellett legalább olyan határozott a memento vivere figyelmeztetése is. Eugenio Garin már régen felhívta a figyelmet arra, hogy a szerencsevárás vita contemplativá-ja helyett kezd nála előtérbe nyomulni az erényre támaszkodó vita activa programja. (Garin, 1952, 35-36.) A vita contemplativa persze még nagyon fontos, és a meditáció bizonytalanságai hatják át, megfelelő keretet biztosíthat neki a vita solitaria és kedvezhet neki az otium, de már tudatosan készít elő a vita activára, amelynek fontos komponense a fortitudo erényén alapuló merész cselekvés is, helyet kaphat benne a hírnév, és eredményes akkor is, ha nem gazdagítja a szerencse, sőt az marad akkor is, ha bizonyos földi javakat elrabol tőle ez a szeszélyes valami.


Kulcsszavak: reneszánsz, individuum, véletlen, aktivitás, erény, bűn, autonómia, életút, kezdeményezés


IRODALOM

Alberti, Leon Battista (1960): I libri della famiglia. (A cura di C. Greyson).) Bari, Laterza

Aristoteles (1978): Rhetorica. Translatio Anonyma sive Vetus et translatio Guillelmi de Moerbeke. (Ed.: B. Schneider.) Leiden, E. J. Brill

Augustinus, Aurelius (1955): De civitate Dei, libri I-X. (Ed.: B. Dombart.) Turnhout, Brepols Ed. Pontifici

Augustinus, Aurelius (1970): Contra academicos libri tres. (Ed.: W. M. Green.) Turnhout, Brepols Ed. Pontifici

Baron, Hans (1968): From Petrarch to Leonardo Bruni. Studies in Humanistic Literature. Chicago University Press, Chicago

Baron, Hans (1985): Petrarch's «Secretum»: Its Making and Its Meaning. Cambridge (Mass.), The Medieval Academy of America

Bosco, Umberto (1946): Petrarca. Torino, UTET

Calcaterra, Carlo (1927): Introduzione [al volume «Trionfi»]. Torino, UTET

Chalcidius (1975): Timaeus a Calcidio translatus commentarioque instructus. (Ed.: J. H. Waszink et J. Jensen.) London-Leiden, Warburg Institut-E. J. Brill

Dotti, Ugo (1978): Petrarca e la scoperta della scienza moderna. [Milano], Feltrinelli

Garin, Eugenio (1952): L'umanesimo italiano. Bari, Laterza

Heitmann, Klaus (1958): Fortuna und Virtus. Eine Studie zu Petrarcas Lebensweisheit. Köln-Graz, Böhlau Verlag

Koltay-Kastner Jenő (1949): Cola di Rienzo. Szeged, [Szegedi Egyetem]

Machiavelli, Niccolò (1964): A fejedelem. (Ford.: Lutter Éva.) Budapest, Magyar Helikon

Nolhac, Pierre de (1965): Petrarque et l' Humanisme. (Nuov. ed., rem. et augm.) Paris, Champion

Petrarca, Francesco (1581): Opera omnia. Basileae

Petrarca, Francesco (1756): De remediis utriusque fortunae. Budae, L. F. Landerer

Petrarca, Francesco (1942): Le familiari. (Edizione critica per cura di V. Rossi.) Vol. I-IV. Firenze, Sansoni, (1933-1942)

Petrarca, Francesco (1987): Opere latine. (A cura di A. Bufano.) Torino, UTET

Rico, Francisco (1974): Vida u obra de Petrarca. I. Lectura del «Secretum». Padova, Ente Nazionale Francesco Petrarca

Rienzo, Cola di (1912): Briefwechsel des Cola di Rienzo. (Hrsg. von Konrad Burdach und Paul Piur.) in: Burdach, Konrad: Vom Mittelalter zur Reformation. Forschungen zur Geschichte der deutschen Bildung. II. Band, 3. Teil: Kritischer Text. Berlin, Weidemannsche Buchhandlung

Trinkaus, Charles (1979): The Poet as Philosopher. Petrarch and the Reformation of Renaissance. New Haven-London, Yale University Press

Vasoli, Cesare (1969): Umanesimo e Rinascimento. Palero, Palumbo


<-- Vissza a 2004/12 szám tartalomjegyzékére