Magyar Tudomány, 2004/8 836. o.

Tudományterületek új határain

Halmai Gábor

az állam- és jogtudomány doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem, Alkotmányjogi és Politikatudományi Tanszék - halmaig @ indok.hu

VÉLEMÉNYSZABADSÁG AZ EURÓPAI UNIÓBAN


Alapjogvédelem, Karta és uniós csatlakozás

Az európai uniós alkotmányozási folyamat kapcsán felvetődik a kérdés: hogyan alakul majd az emberi jogok védelme a közösségi jogban? De a kérdés a tagállamok részéről úgy is megfogalmazható: hogyan változik a saját alkotmányuk, illetve az Európa Tanács keretében elfogadott Emberi jogok európai egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény vagy EJEE) által nyújtott alapjogvédelem szintje azt követően, hogy az Alapvető jogok kartája (a továbbiakban: Karta) a 2004 júniusában elfogadott alkotmányos szerződés részeként kötelező erővel fog rendelkezni? Ez a dilemma a 2004. májusi csatlakozást követően Magyarország vonatkozásában is aktuálissá vált. Ma még nem tudjuk pontosan, mit jelent majd a gyakorlatban az alapjogi védelem háromszintűvé válása a jogok esetében általában és a véleménynyilvánítás szabadsága esetében külön is. Az elképzelt európai emberi jogi védelmi rendszerben ugyanis az Egyezmény a védelem minimumát fogja képviselni a Kartához képest, de a tagállamok alkotmányai, illetve alkotmánybíráskodási gyakorlata - ami Magyarország esetében különösen fontos - a Kartáénál is erősebb védelmet biztosíthat.

A válaszadást érdemes az európai uniós alapjogvédelem eddigi helyzetének és a várható változásoknak rövid ismertetésével kezdeni. Egészen a maastrichti szerződés hatályba lépéséig az Európai Közösség alapító szerződései nem tettek említést az alapvető jogokról, így a jogokat illetően egyedül a Közösség legfőbb bírói fórumának, az Európai Bíróságnak (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlatára lehetett hagyatkozni. A Bíróság a múlt század 60-as éveinek végétől kezdve törekedett az emberi jogok védelmét bekapcsolni az Európai Közösség általános jogelvei közé,1 melyek megismerési forrásaként részben a tagállamok közös alkotmányos hagyományát,2 részben pedig a tagállamok részvételével létrejött emberi jogi tárgyú nemzetközi egyezményeket,3 mindenekelőtt az Egyezményt kezelték.4 Az Európai Unió Szerződésének 6. [F] cikkelyének II. bekezdése ezt a gyakorlatot kodifikálta, előírva az alapvető jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét.5 Ez egyfelől jelenti az emberi jogok védelmét a közösségi aktusokkal szemben, másfelől azt, hogy a tagállamok a közösségi jog végrehajtása során kötelesek az emberi jogok tiszteletben tartására.

Ez azonban azt is jelenti, hogy jelenleg a közösségi jogon belül az emberi jogok az Európai Bíróság mint nem speciálisan emberi jogi bíróság gyakorlatából ismerhetők meg. Ez a gyakorlat mind a védett jogok körét, mind pedig a jogkorlátozás mércéjét tekintve meglehetősen bizonytalannak mondható.6 Ami a védett jogok körét illeti, a Bíróság elveti azt a maximalista felfogást, miszerint a tagállamok alkotmányaiban szereplő valamennyi jog a közösségi jog része, és azt a minimalista álláspontot is, melynek értelmében csak azok a jogok alkotják a közösségi jogok katalógusát, amelyek minden állam alkotmányában szerepelnek. Ugyanakkor néhány ügyben7 a Bíróság nem tartotta irányadónak az Egyezmény által megkövetelt védelmi szintet, vagyis nem igaz az sem, hogy a közösségi jog által védett jogok köre egyszerűen megegyezik az Egyezményben foglalt jogokkal. Az Európai Bíróság az Európai Emberi Jogi Bíróságétól (EJEB) - és ennek nyomán a magyar Alkotmánybíróságétól is - eltérő módon alkalmazza a jogkorlátozások szükségességi-arányossági tesztjét is, nem vizsgálva például, vajon a korlátozás a lehető legenyhébb eszköz igénybevételével történt-e, amely még alkalmas a közérdekű cél elérésére. Ráadásul a Bíróság általában szigorúbban ítéli meg a tagállamok eljárását az alapjogok területén, mint az Unió intézményeinek hasonló magatartását.

A közösségi jogból hiányzó alapjogi garanciális rendelkezések pótlásának törekvése szülte az Európa Tanács nizzai ülésén kihirdetett, egyelőre kötelező erővel nem rendelkező Alapvető jogok kartáját, mely a 2004 júniusában elfogadott alkotmányos szerződés részévé vált.8 A preambulumból és ötvenhárom cikkből álló dokumentum az általános rendelkezések mellett hat csoportba (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárjogok, igazságosság) sorolva ötven jogot tartalmaz.9 Az általános rendelkezések között a hatályról szóló passzus világossá teszi, hogy a Karta az Unió intézményeire és testületeire, valamint - amennyiben a közösségi jogot alkalmazzák - a tagállamokra vonatkozik. Ugyanakkor a hatályra vonatkozó rendelkezés leszögezi, hogy a Karta nem szélesíti sem a Közösség, sem az Unió hatáskörét, sőt, az alapjogok természetéből eredően további korlátokat állít a meglévő hatáskörök gyakorlása elé. A jogok korlátozási lehetőségeit a Karta nem jogonként külön-külön, hanem valamennyi jogra nézve közösen állapítja meg. Eszerint a Kartában elismert jogok és szabadságok gyakorlásának bármiféle korlátozását csak törvény rendelheti el, tiszteletben tartva a jogok lényeges tartalmát. Az arányosság elvének értelmében korlátozásokra csak abban az esetben kerülhet sor, ha azokra szükség van, és kifejezetten az Unió által elfogadott általános érdekeket és mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálják. Ez a szabályozás azt a benyomást kelti, mintha a Kartában foglalt valamennyi jog korlátozható lenne. A problémát - legalábbis az Egyezményben foglalt korlátozhatatlan jogok vonatkozásában - megoldani látszik a cikk utolsó pontja, mely szerint ha a Karta az Egyezményben biztosított jogokat szabályozza, akkor ezek tartalma és hatóköre azonos az Egyezményben foglaltakkal. Ugyanakkor ez a rendelkezés nem akadálya annak, hogy az Unió az Egyezménynél szélesebb körű védelmet biztosítson. A védelem szintje kapcsán a Karta 53. cikke még külön leszögezi, hogy a Kartát nem szabad úgy értelmezni, mint ami szűkíti vagy hátrányosan érinti az Unió joga, a nemzetközi jog, az Unió, a Közösség, illetőleg az összes tagállam által elfogadott szerződésekben, köztük az Egyezményben és a tagállamok alkotmányaiban garantált jogokat.

A Kartának az alkotmányos szerződés részeként való kötelezővé válása megteremti a lehetőséget az uniós intézkedések Európai Bíróság előtti érvényesíthetőségére. Ez azonban továbbra sem jelentené az Unió aktusainak megtámadhatóságát az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, tekintettel arra, hogy az Európai Közösség nem tagja az Egyezménynek.10 A közösségi jog csak közvetve, az azt megvalósító tagállami aktuson keresztül vizsgálható az EJEB által, hiszen a tagállamok akkor is felelősek egyezménybe ütköző cselekményeikért, ha azok nemzetközi kötelezettségből fakadnak. Ugyanakkor ha e nemzetközi kötelezettségvállalás felett olyan nemzetközi szervezet őrködik, amely az Egyezménynek megfelelő védelmet biztosít az alapvető jogok számára, ahogy az az Európai Közösség esetében történik, akkor a védelmet elláthatja az illető szervezet bírói fóruma, az Unió esetében tehát az Európai Bíróság.11 Az irányelveket átültető, a tagállami jogalkotónak bizonyos mozgásteret biztosító jogszabályok esetében viszont az EJEB fenntartotta magának a jogot az Egyezménybe ütközés vizsgálatára.12 E bizonytalan helyzet megszüntetését szolgálja az alkotmányos szerződés tervezete I-7. cikkének 2. bekezdése, mely kifejezetten felhatalmazná az Európai Uniót az Egyezményhez való csatlakozásra.

A közösségi jog és az Egyezmény említett védelmi problémái felvetik azt a kérdést is, hogy a magyar alkotmányos garanciák alkalmazhatók-e akár a közösségi joggal szemben is esetleges kollízió esetén. Az Európai Bíróság álláspontja az említett Internationale Handelsgesellschaft-ügy óta egyértelmű volt: a közösségi jog elsőbbsége a tagállami alkotmányokkal szemben is fennáll. Ugyanakkor a 80-as évek végén, a 90-es évek elején különösen az olasz és a - magyar testület számára számos tekintetben mintául szolgáló - német alkotmánybíróság több döntésében is megkérdőjelezte a közösségi jog elsődlegességét a nemzeti alkotmányban foglalt alapjogi katalógussal és az az által képviselt alapjogi védelmi szinttel szemben.13 Az elmúlt évek újabb olasz és német alkotmánybírósági doktrínája viszont láthatóan elmozdult a közösségi jog elsődlegességének elismerése felé.14

Egyes vélemények szerint a közösségi jog alkotmánybírósági felülvizsgálatának veszélyét vetíti előre a magyar Alkotmánybíróság 30/1998. (VI. 25.) AB-határozata is, amelyben a testület vizsgálta az EU-val (akkor még EK-val) kötött és az 1994. évi I. törvénnyel becikkelyezett Európai Megállapodás versenyjogi tilalmakat megfogalmazó 62. cikkének alkotmányosságát, és ugyan nem állapította meg alkotmányellenességét, de alkalmazására nézve alkotmányossági követelményeket fogalmazott meg.15 Véleményem szerint egyedül ebből a határozatból nem indokolt levonni azt a következtetést, hogy az Alkotmánybíróság bizonyosan vindikálja majd magának a jogot a közösségi jog felülvizsgálatára, sőt, esetleg megsemmisítésére is, hiszen a döntésben a testület egyértelműen hangsúlyozza, hogy a vizsgálatra az adott lehetőséget, hogy Magyarország még nem tagja az Uniónak, így a közösségi jog elsőbbségének elve a magyar jogrendszerrel szemben még nem alkalmazható. A közösségi jognak az alkotmány, annak elvei és az abban foglalt alapjogokkal szembeni elsőbbsége érvényesülésének kérdése - ami persze messze túlmutat a véleményszabadság itt tárgyalt problémáján - felmerült ugyan a csatlakozással kapcsolatos 2002. év végi alkotmánymódosítás szakmai előkészítése kapcsán, de a politikai kompromisszumok nyomán elfogadott szöveg végül is nem vállalkozott annak kezelésére.16

Ugyanakkor az alkotmány új 2/A. § (1) bekezdésébe beépített fenntartás értelmében a Magyar Köztársaság szerveihez hasonlóan az Unió is csak az alkotmány keretei között gyakorolhat főhatalmat Magyarországon. Vagyis a közösségi fórumok irányában megvalósult szuverenitás-átruházás nem mondható teljesnek, amiből következik a közösségi joggal szembeni magyar alkotmányos garanciák érvényesítésének elvi lehetősége. Más kérdés, hogy a dualizmust követő magyar jogrendszer esetében az Alkotmánybíróság felülvizsgálati lehetősége legfeljebb a közösségi irányelveket átültető magyar jogszabályok vonatkozásában létezik. A közvetlenül érvényesülő közösségi normáknál pedig csak az képzelhető el, hogy az ezek alapján a magyar közhatalom szervei által hozott egyedi aktusok felülvizsgálatára az alkotmány 70/K. §-a alapján a rendes bíróságok lesznek jogosultak.17

Magyarország uniós csatlakozása azonban nemcsak a közösségi joggal szembeni hazai alkotmányos garanciák kérdését veti fel, hanem a Karta kötelezővé válásával azt is, vajon az abban foglalt alapjogi garanciák a közösségi jogon kívül a magyar normákkal szemben is fognak-e érvényesülni. És ha igen, milyen viszony alakulna ki a Kartában foglalt jogokat érvényesítő Európai Bíróság, az Egyezményt felügyelő Emberi Jogok Európai Bírósága és a magyar alkotmány alapjogi rendelkezései felett őrködő Alkotmánybíróság között? Vagyis mennyiben javítaná a magyar polgárok alapjogainak helyzetét a háromszintű védelem?

Az Alapjogi karta 11. cikke

A nemzetközi és európai emberi jogi dokumentumok vonatkozó rendelkezései

A Kartát előkészítő konvent elnökségének indokolása szerint a 11. cikk lényegében az Egyezmény 10. cikkén alapszik, amely a következőképpen szól:

"1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magába foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül, és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgóképvállalatok működését engedélyezéshez kössék.

2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, közbiztonság, zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából."

Mint említettem, a Karta 52. cikk harmadik bekezdése szerint a jogok tartalma és hatálya megegyezik azzal, amit az Egyezmény garantál. Ezért az elnökség indokolása szerint a véleményszabadság kapcsán alkalmazott korlátozások sem léphetik túl azt a mértéket, amit az Egyezmény 10. cikk második pontjában lehetővé tesz. Ez nem érinti azokat a korlátozásokat, amelyeket a közösségi versenyjog tartalmazhat a tagállamoknak a 10. cikk első bekezdésének 3. mondatában hivatkozott engedélyezési jogaira vonatkozóan.

Ezen cikk második bekezdése az első bekezdés következményeit pontosítja a sajtó szabadságát illetően. A kommentár szerint, ez elsősorban az Európai Bíróság televíziókkal kapcsolatos esetjogára, különösen a Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda és mások v. Commissariaat voor de Media-ügyre,18 az EK-szerződéshez fűzött, a tagállamokon belüli közcélú műsorszolgáltató rendszerekről szóló jegyzőkönyvre, illetve a 89/552/EC bizottsági irányelvre épül.

Ahogy a preambulum is kiemeli, a Karta a tagállamok közös alkotmányos tradícióinak és nemzetközi kötelezettségeinek eredményeként kialakult formában rögzíti a jogokat. Ebből adódóan - bár az elnökség kifejezetten nem említi - a 11. cikk a tagállamok azon alkotmányos rendelkezéseivel is összhangban van, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságát, mint az alapvető kommunikációs jogok egyikét garantálják. Néhány kivételtől eltekintve19 a tagállami alkotmányok nem nevesítik az információs szabadságot, viszont az alkotmányértelmezés úgy kezeli ezt a jogot, mint a véleménynyilvánítás szabadságának egyik feltételét és annak részét, ráadásul az Egyezmény ratifikálásával ez a jog is a nemzeti jogrendszerek részévé vált. A sajtószabadságot illetően a nemzeti jogokban szintén találhatunk alkotmányos20 és/vagy törvényi rendelkezéseket.

A véleménynyilvánítás szabadsága - bármennyire is kitüntetett jogunk - nem abszolút. Határai történetileg is változtak, és az egyes jogrendszerek is különbözőképpen, az abszolút szabadságtól különböző távolságra jelölik ki a határait. Csak a korlátozások ismeretében adható válasz arra a kérdésre, hogy egy jogrendszer milyen mértékben viseli el a különböző - legfőképpen persze a kényelmetlen, nem szívesen hallott - véleményeket. A korlátozások módja szorosan összefügg az adott jogrendszer általános sajátosságaival. A korlátozások és ennek következtében a kommunikáció terjedelmét alapvetően a vélemények tartalma, másként megközelítve azok az érdekek határozzák meg, amelyeket a véleményekkel szemben védelemre érdemesít az adott állam, ill. a nemzeteknek a nemzetközi egyezmények mögött lévő közössége.

Általánosságban annyit meg lehet állapítani, hogy a szabad véleménynyilvánítás érdekében a jogállamnak egyre nagyobb kockázatokat kell vállalnia, egyre szűkül azoknak az érdekeknek a köre, amelyek védelmében igazolható a vélemények állami korlátozása. A legitim védendő érdekeknek általában 4 csoportja ismert egy demokratikus jogrendszerben.21 Az elsőbe az állam érdekei tartoznak. Ennek körébe az adott állam alkotmányos alaprendjének védelme, az állam külső és belső biztonsága, a közjogi méltóságok és az állami szimbólumok esetleges védelme sorolható. Ezekkel az érdekekkel általában a politikai tartalmú beszéd kerül konfliktusba. A második csoportba egyes társadalmi csoportok érdekeinek védelme tartozik faji, etnikai, vallási, nemi diszkriminációt jelentő megnyilvánulásokkal szemben, amelyet összefoglalóan gyűlöletbeszédnek szoktak nevezni. A harmadik kategóriát a társadalom egészének érdekeit, köztük a köznyugalmat vagy közerkölcsöt sértő kifejezések alkotják. Végül a védendő érdekek negyedik körét az egyéni érdek, mindenekelőtt az egyéni becsület védelme képezi, amelybe beletartoznak az egyén személyiségi jogai, magántitkai éppúgy, mint egy vállalkozás hírneve, üzleti titkai.

Nemcsak a kommunikáció szabadsága nem abszolút, de a védendő érdekek sem élveznek feltétlen elsőbbséget a közléssel szemben. A korlátozás igazolhatósága minden esetben a kifejezés által okozott vagy okozható sérelemtől függ. Ez az, amit az Emberi Jogok Európai Bírósága - és ennek nyomán a magyar Alkotmánybíróság - joggyakorlata a korlátozás szükségességének nevez, melyet az adott hely, idő és a körülmények kontextusa határoz meg. Nincs olyan közlés, amely kontextusától függetlenül, pusztán tartalma alapján korlátozható lenne. A sérelem, mint hátrányos következmény bekövetkezte vagy annak reális veszélye esetén a kijelentés tartalma és körülményei együtt igazolják a korlátozást.22

A demokratikus jogrendszerekben a védendő érdekeknek e négy csoportja közül az utóbbi három területén szinte minden ország joga viszonylag messzemenő korlátozásokat tesz lehetővé. Ugyanakkor csak egészen kivételesen engedik meg a politikai tartalmú vélemények korlátozását.

Az Egyezményben foglalt jogok közül az egyik legfontosabb a véleménynyilvánítás szabadsága. Az EJEB a 10. cikkel kapcsolatos esetjogában kidolgozta az Egyezményben foglalt jogok elvi alapjait. Az EJEB egyértelműen kimondta, hogy "a véleménynyilvánítás szabadsága a (demokratikus) társadalom egyik alappillére, haladásának és az egyén kibontakozásának egyik alapvető feltétele. A 10. cikk második bekezdésének fenntartásaival ez a jog nemcsak a kedvező vagy ártalmatlan, illetve lényegtelen "információkra" vagy "gondolatokra" vonatkozik, hanem azokra is, amelyek az államot vagy valamely lakossági csoportot sértenek, megbotránkoztatnak, nyugtalanítanak. Így kívánja ezt a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság, melyek nélkül nincs "demokratikus társadalom""23

A kifejezésformák közül sajátos védelmet élveznek "az információk és gondolatok, amelyek a köz érdeklődésére tarthatnak számot,"24 "a politikai kérdéseket érintő információk és gondolatok"25 és a művészi kifejezés. A művészi kifejezés szabadsága nem csupán az alkotás szabadságát, hanem kiállításokon való terjesztés szabadságát is magában foglalja.26 A kereskedelmi természetű információk is védettek, bár az EJEB szélesebb mérlegelési jogot biztosít az államoknak abban, hogy a kereskedelmi beszédet más kifejezési formáknál nagyobb mértékben korlátozzák.27 A strasbourgi szervek gyakorlatában alakult ki a kifejezéseknek az a hierarchiája, amely a kereskedelmi beszédet alacsonyabb védelmi szintre helyezi, mint más formákat, elsősorban a politikai beszédet, mint a 10. cikk elsődleges tárgyát. Az alacsonyabb védelmi szint azt jelenti, hogy a strasbourgi szervek a vásárlók vagy mások jogainak védelme érdekében alkalmazott korlátozásokat szükségesnek és így egyezménykonformnak tekintik.28

A 10. cikk nem említi külön az információszerzés jogát,29 de ezt a tág értelemben vett véleményszabadság magában foglalja. Hisz az információk megszerzésének két aspektusa van: egyrészt ez a jog az egyéni autonómia egyik eleme, másrészt a véleménynyilvánítás hatékony gyakorlását biztosító előfeltétel. Az Európai Emberi Jogi Bizottság az egyik eset kapcsán kifejezte, hogy az információközlés szabadságának célja sokkal inkább a közvélemény tájékoztatása, mintsem a médiaszervezetek kereskedelmi érdekeinek védelme.30

Ugyancsak az Egyezmény 10. cikkének védelme alatt áll a rádiós és televíziós műsorszórás. Míg "az államok szabadon beavatkozhatnak a területükön működő rádiós szervezetek engedélyezésén keresztül, különösen a technikai kérdésekbe," addig a tartalmi korlátozásoknak meg kell felelniük a 10. cikk második bekezdésében foglalt követelményeknek.31 A állami rádió és televízió monopóliumát az osztrák Lentia-ügyben egyezménysértőnek minősítette a Bíróság.

A 10. cikk első bekezdésében megfogalmazott véleménynyilvánítás szabadsága alól számos kivételt fogalmaz meg a második bekezdés. Az EJEB hangsúlyozta, hogy a második bekezdésben megfogalmazott értékeket kivételként kell kezelni, és megszorítóan kell értelmezni. Az érintett államnak bizonyítania kell, hogy a korlátozásnak (1) "törvény által előírt", (2) jogszerű célja van (pontosabban a második bekezdésben megfogalmazottak egyike) és (3) a cél elérése "szükséges egy demokratikus társadalomban".32

A korlátozás akkor mondható "törvény által előírtnak", ha a törvény "megfelelően hozzáférhető" és előre látható, valamint ha "kellően pontosan megfogalmazott ahhoz, hogy az állampolgárok magatartásukat hozzá tudják igazítani".33 A korlátozásnak nem kell szükségképpen kodifikáltnak lennie, alapulhat a common law-n is. A beavatkozás akkor szolgál jogszerű célt, ha a 10. cikk második bekezdésében foglalt valamely érdek védelmére irányul.

A "szükségesség" nem azt jelenti, hogy a korlátozásnak nélkülözhetetlennek kell lennie, ugyanakkor nem elegendő, ha az csupán "indokolt" vagy "kívánatos". Igazolni kell, hogy a beavatkozás "nyomós társadalmi szükségletet" elégít ki, továbbá arányos az elérni kívánt jogszerű céllal, és azok az indokok, amelyeket a korlátozás igazolásául felhoznak relevánsak és elégségesek.34 A szerződő államok a társadalmi szükséglet megítélését illetően rendelkeznek bizonyos mérlegelési szabadsággal, de ez a jogkörük "európai ellenőrzésnek van alávetve". Ennek az ellenőrzésnek szigorúnak kell lennie, és nem korlátozódhat csupán annak vizsgálatára, hogy az állam indokoltan, körültekintően és jóhiszeműen alkalmazott-e diszkréciót, minden korlátozás szükségességét "meggyőzően kell megalapozni".35 A mérlegelési jogkör terjedelme a kérdéses cél szerint változik, például az erkölcs védelme esetén szélesebb a döntési jogkör, mert a nemzeti hatóságok a strasbourgi szerveknél jobban meg tudják ítélni, hogy szükséges-e a beavatkozás.36 A döntési jogkör szűkebb olyan célok esetében, amelyek objektív természetűek, mint például az igazságszolgáltatás tekintélyének fenntartása.37

A 11. cikkben biztosított véleménynyilvánítás, információ és média szabadsága szélesebb védelmet élvez, mint amit az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (EJENY) vagy a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (PPJNE) hasonló rendelkezései biztosítanak.

Az EJENY 19. cikke így szól:

"Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon."

A PPJNE 19. cikkének az Egyetemes nyilatkozat hatására kialakított szövege a következő:

"1. Nézetei miatt senki sem zaklatható.

2. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő - keresésének, megismerésének és terjesztésének szabadságát is.

3. Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek

a.) mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása, illetőleg

b.) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek."

A különböző kommunikációs formák szélesebb szabadságának ezen korlátozásaihoz további megszorításokat tartalmaz a 20. cikk:

"1. Minden háborús propagandát törvényben kell megtiltani.

2. Törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat."38

Az Európai Bíróság esetjoga és a közösségi jog

Míg az Európa Tanács keretében működő mechanizmus feladata az egyéni jogok általános védelme a kontinensen, addig az Európai Közösségek és intézményei - beleértve a Kartát is - elsősorban a tagállamok közötti gazdasági integrációval, a javak és a szolgáltatások szabad mozgásának biztosításával foglalkoznak. A Római szerződés-ben megfogalmazott, a javak és a szolgáltatások szabad mozgását biztosító rendelkezéseknek (30-36. cikk és 59-66. cikk EK szerződés) két aspektusa van: az egyik a kereskedelembe való bekapcsolódás joga, a másik a fogyasztók vagy potenciális vevők joga ahhoz, hogy hozzájussanak olyan információhoz, amely egy bizonyos termék megvásárlására ösztönözheti őket. Ezért a közösségi jogrendszerben a véleménynyilvánítás szabadságát ki kell terjeszteni a kereskedelmi tevékenység szélesebb területeire is. Így az Európai Bíróság elsősorban a kereskedelmi szereplők véleménynyilvánítási szabadságával foglalkozik.

Az egyik legfontosabb véleménynyilvánítást érintő esetben, a Grogan-ügyben39 az EB a szolgáltatások szabadságát érintő olyan kérdéssel szembesült, amely a politikai és kereskedelmi beszéd elemeit ötvözte. A politikai aspektus az volt, hogy az Egyesült Királyságban hozzáférhető abortusszolgáltatásokról információt nyújtó diákszervezetet polgári liberális nézetek vezették, ugyanakkor az információkkal reklámozott abortusszolgáltatások az EK-szerződés 60. cikk hatálya alá tartozó szolgáltatásnak minősülnek, így kereskedelmi jellegűek. A diákszervezetek és az érintett szolgáltatók közötti gazdasági kapcsolat jelentéktelen volta miatt az EB döntése értelmében a kormányzat véleménynyilvánítást érintő korlátozásai nem tartoznak az EK-szerződés 59. cikkének hatálya alá.

Mint említettem, az elnökség kommentárja szerint a 11. cikk második bekezdésében foglalt média szabadsága az EB televíziókkal kapcsolatos esetjogára épül, különösen a Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda és mások v. Commissariaat voor de Media-ügyre.40

A Holland Államtanács Közigazgatási Fellebbviteli Szekciója az EB-nél előzetes döntési eljárást kezdeményezett az EK-szerződésnek a szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó rendelkezései értelmezésével kapcsolatos három kérdésben. Az indítvány annak tisztázását kérte a Bíróságtól, hogy összeegyeztethető-e a közösségi joggal a nemzeti jogalkotás azon rendelkezése, amely meghatározta olyan más tagországokból érkező rádió- és televízióprogramok kábelen történő továbbításának feltételeit, amelyek kifejezetten a holland közönségnek címzett hirdetéseket tartalmaztak. A holland jog által megkívánt feltételekkel kapcsolatos kérdések tíz kábelhálózatot működtető szervezet és a tevékenységüket felügyelő testület, a Commissariaat voor de Media közötti eljárásokban merültek fel. A kábelhálózatok működtetői úgy vélték, hogy a feltételek ellentétesek az EK-szerződés 59. cikkével. A holland jog szerint ha az érintett programok hirdetéseket tartalmaznak, akkor csak abban az esetben továbbíthatók, ha biztosítják, hogy a reklámokat egy önálló jogi személy készíti; azok egyértelműen azonosíthatóak, és elkülönülnek a műsor más részeitől, ha nem vasárnap sugározzák azokat; ha az ilyen hirdetések hossza nem haladja meg a sugárzott műsoridő 5%-át; ha a műsorszolgáltatók, akik műsoridőt szereztek nem teszik lehetővé, hogy harmadik személy ezen profitot szerezzen, és ha az egész bevételt programok készítésére fordítják. Még abban az esetben is, ha ezeket a feltételeket nem teljesítik, továbbíthatóak az ilyen programok, amennyiben a sugárzott hirdetések nem csak a hollandiai közönséghez szólnak.

Az EB a nemzeti bíróság első kérdésére azt a választ adta, hogy a holland jog által meghatározott feltételek korlátozzák a szolgáltatások szabad áramlásának szabadságát, melyet az EK-szerződés 59. cikke garantál.

Annak érdekében, hogy a nemzeti bíróság második és harmadik kérdését megválaszolja, az EB a szóban forgó feltételeket két kategóriába sorolta. Az elsőbe azok kerültek, amelyek a szolgáltató szerkezetéhez kapcsolódtak, a másodikba pedig azok, amelyek magukhoz a hirdetésekhez. A bíróság leszögezte, nincs szükségszerű kapcsolat a holland kormány pluralizmust támogató kulturális politikája és a külföldi műsorszolgáltató szervezetek felépítése között. Ezért a bíróság úgy találta, hogy a külföldi műsorszolgáltatók felépítésére vonatkozó feltételek nem tekinthetők elengedhetetlenül szükségesnek ahhoz, hogy biztosítsák a pluralizmust a nemzeti rádió- és televíziórendszerben. Így a nemzeti bíróság második és harmadik kérdésére adott válasz értelmében a kérdéses korlátozást meggyőző módon nem indokolta közérdek.

A 11. cikk második bekezdésében nevesített média szabadságának másik alapvető forrását az EK-szerződéshez fűzött, a tagállamokon belüli közcélú műsorszolgáltató rendszerekről szóló jegyzőkönyv adja.41 A jegyzőkönyv szerint a szerződés rendelkezései nem érintik a tagállamok azon jogosultságait, hogy támogassák a közszolgálati műsorszolgáltatókat, amennyiben a támogatást az egyes tagállamok által meghatározott és megszervezett közszolgáltatások indokolják, és amennyiben ez a támogatás nem érinti a Közösségen belüli kereskedelmi feltételeket és a versenyt olyan mértékben, amely ellentétes a közösségi érdekekkel.

A Bizottság 1989. október 3-án kelt 89/552/EEC számú, a televíziós műsorsugárzó tevékenységekre vonatkozó egyes tagállami előírások összehangolásáról szóló irányelve42 a média szabadságának további forrását jelenti. A preambulum szerint az irányelv azokat a minimumszabályokat rögzíti, amelyek biztosítják a sugárzás szabadságát. Az irányelv 3. cikke kimondja, hogy a tagállamok az irányelvben szereplő területeken részletesebb és szigorúbb szabályokat írhatnak elő a joghatóságuk alá tartozó televíziós műsorszolgáltatók számára.

Az irányelv nagyban szolgálja a kereskedelmi beszéd korlátozását. Speciális tiltások vonatkoznak a dohányáruk és a receptre kapható gyógyszerek reklámozására, valamint korlátozás alá esik az alkoholreklám is.43 Az irányelv 11. cikkének ötödik bekezdése értelmében a harminc percnél rövidebb politikai és vallási tartalmú műsorokat nem szakíthatja meg reklám, és a vallási szertartások közvetítése mentes kell legyen a hirdetésektől. Továbbá a reklámokat jól felismerhetően el kell különíteni más műsorszámoktól, és tilos az olyan hirdetések sugárzása, amelyek vallási vagy politikai meggyőződéseket sértenek vagy környezetre ártalmas magatartásra biztatnak.44 A kereskedelmi beszédnek ezek a korlátozásai kétségkívül szigorúbbak az EJEB korábban említett mércéjénél.

Az irányelv kiskorúak védelméről szóló V. fejezete a véleménynyilvánítás szabadságának további szokásos korlátait tartalmazza a pornográfiával és az erőszak-bemutatással összefüggésben. A 22. cikk felszólítja a tagállamokat, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket a joghatóságuk alá tartozó műsorszolgáltatók által sugárzott olyan műsorok ellen, amelyek a kiskorúak fizikai, szellemi és erkölcsi fejlődését súlyosan károsító - különösképpen a pornográf és a túláradó erőszakot ábrázoló - jeleneteket tartalmaznak. Ez a rendelkezés kiterjeszthető más programokra is, ha azok a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésére hatással lehetnek, kivéve, ha olyan időszakban vagy technikai megoldással kerülnek sugárzásra, amely általában lehetetlenné teszi gyermekek számára a műsor nézését vagy meghallgatását.45

A jegyzőkönyv 17. cikke a televíziós programok szponzorálásával kapcsolatos követelményeket tartalmazza. A legfontosabb előírás, hogy a szponzor semmilyen körülmények között sem befolyásolhatja olyan mértékben a műsor tartalmát vagy időpontját, amely a műsorszolgáltató szerkesztői szabadságát vagy felelősségét korlátozza. Az irányelv nem teszi lehetővé a hír- és más időszerű műsorok támogatását. A Bizottság 97/36 EK irányelve és a 89/552/EK irányelvet módosító 98/43/EK irányelv előírta a tagállamoknak, hogy tiltsák meg a dohánytermékek gyártásával foglalkozó vállalkozásoknak televízióprogramok támogatását. Később az EB megsemmisítette a 98/43/EK irányelvet, de az EU által biztosított alapvető jogokkal összhangban nem zárta ki a dohánytermékek reklámozását.46

Az egyes rendelkezések követelményei

Bár a 11. cikk összhangban van az Egyezmény 10. cikkével, ugyanakkor azzal, hogy elválasztja egymástól a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a második bekezdésben említett média szabadságát, attól mégis eltérő megközelítést alkalmaz. A kifejezés szabadsága ezen különböző részeinek elválasztásával a Karta a tagállamok alkotmányaiban jelentkező új tendenciákat, a média területének fejlődését, illetve a jogtudományokban a "kommunikációs alapjogokkal" kapcsolatban kialakult új dogmatikát követi.

Az első bekezdés nemcsak a véleménynyilvánítás (vagy az attól való tartózkodás) szabadságát védi, mégpedig a kifejezés tartalmától függetlenül, hanem a véleményformálás és -nyilvánítás egész folyamatát, más szóval a szabad kommunikációt mint egyéni magatartást vagy társadalmi folyamatot. Az információ megszerzése és átadása, vagyis az információ szabadsága hozzátartozik ehhez a folyamathoz, mint a kifejezés szabadságának egyik feltétele. A vélemény fogalma mindenfajta kijelentést magában foglal, legyen az a tények hamis vagy igaz kifejezése, vagy értékítélet, függetlenül a közlés módjától. Tágabb értelemben a véleménynyilvánítás szabadsága a szólás- és sajtószabadság mellett magában foglalja a művészi és irodalmi alkotás szabadságát, a művészi alkotás terjesztésének szabadságát, a tudományos alkotás szabadságát és a tudományos ismeretek tanításának szabadságát is.

Az első bekezdés második mondatában megfogalmazott információszabadság nemcsak ezen jog passzív oldalát jelenti, azaz bármilyen információ befogadásának jogát, hanem az aktív oldalt is, az átadás szabadságát és - kifejezett említés nélkül - a megfelelő módon megszerzett információval való szabad rendelkezést.

A második bekezdésben a média szabadsága és pluralizmusa önállósult a véleménynyilvánítás szabadságának más területeitől. A média mint általános kategória itt magában foglalja a nyomtatott és az elektronikus sajtót (rádió és televízió) egyaránt, csakúgy mint az Internetet mint "új médiumot". A média szabadságának emancipálódása tükröződik abban a tényben is, hogy az elnökség magyarázatában nem az EJEB esetjogára, hanem az EB gyakorlatára találhatunk utalást. A már említett 1991. július 5-én kelt, a Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda-ügyben hozott ítéletében az EB arra tett kísérletet, hogy kimunkálja a média szabadságának védelmét a szolgáltatások nyújtásának szabadsága (EK-szerződés 49. cikk), valamint a javak szabad áramlásának elve alapján (EK-szerződés 28. cikk). Ugyanezt az érvelést vette át a már részletezett 89/552/EEC bizottsági irányelv is. Az elnökség indokolása erre az irányelvre is hivatkozik. Ez a hivatkozás azt jelenti, hogy a 11. cikk második bekezdése az irányelv azon elgondolását követi, amely szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell a vétel szabadságát, és a más tagállamból származó televíziós szolgáltatók számára nem tilthatják meg a területükön a közvetítést, mert a szolgáltatások nyújtásának szabadságát gátló korlátozásokat fel kell számolni.

A gazdasági interpretáción túl a 11. cikk második bekezdése értelmezhető úgy is, mint egy kommunikációs alapjog megfogalmazása. Erre utal az elnökség hivatkozása az EK szerződéshez fűzött, a tagállamokon belüli közcélú műsorszolgáltató rendszerekről szóló jegyzőkönyvre.

A második bekezdésben foglalt pluralizmus elve a sajtószabadság intézményi garanciáját hordozza. Az EB a Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda-ügyben hangsúlyozta, hogy a pluralizmus fenntartása, amelynek védelmét a holland politika célul tűzte ki, a véleménynyilvánítás szabadságához kötődik, amely a közösségi jogrendszer által védett egyik alapvető jog,47 és a duális műsorszolgáltató rendszer is a pluralizmus elvével igazolható.

Hasonlóan a 7. cikk, a 13. cikk második mondata, valamint a 14. cikk harmadik bekezdése szóhasználatához, a média szabadsága és pluralizmusa is "tiszteletben tartandó", és nem "garantált" jog. A Konvent által választott megfogalmazás igazodik az EU korlátozott joghatóságához az audiovizuális szektorban. Az EK szerződés 151. cikk második bekezdése az Uniót csak a tagállamok közötti együttműködés előmozdítására jogosítja fel. Ez azt is jelenti, hogy a pluralizmus biztosítása továbbra is a tagállamok kötelezettsége marad.


Kulcsszavak: a véleménynyilvánítás szabadsága, alapjogvédelem, Alapvető jogok kartája, alkotmányos szerződés, uniós csatlakozás, Európai Bíróság, Emberi jogok európai egyezménye, Emberi Jogok Európai Bírósága


1 ECJ, 12 October 1969, Stauder v. Stadt Ulm, C-29/69, ECR 419, 425

2 ECJ, 17 December 1970, Internationale Handelsgesellschaft mbH v. Einfuhr- und Vorratstelle für Getreide und Futtermittel, C-11/70, ECR 1125

3 ECJ, 14 May 1973, Nold v. Commission, C-4/73, ECR 491

4 ECJ,13 December 1979, Hauer v. Land Rheinland-Pfalz, C-44/79, ECR 3727

5 "Az unió tiszteletben tartja az alapvető jogokat mint a közösségi jog általános alapelveit, ahogyan azokat az 1950. november 4-én Rómában aláírt, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény garantálja, és ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek."

6 Lásd erről részletesen Sonnevend, 2003.

7 Például ECJ, 2 August 2000, Emesa Sugar v. Aruba, C-17/98, ECR II-675

8 Remélhetőleg az Európai Bíróság jövendő alapjogvédelmi gyakorlatát nem befolyásolja majd az a körülmény, hogy a Karta szövege - ellentétben a nemzeti alkotmányos megoldások többségével - végül is nem az alkotmányos szerződés elejére, hanem a második fejezet II. részébe került.

9 A Karta szövegének magyar fordítását lásd Fundamentum. 2001. 1, 148-154.

10 A megtámadhatóság hiányát maga az Emberi Jogok Európai Bírósága is elismeri. Lásd Eur. Ct. H. R., Matthews v. United Kingdom, no. 24833/94, judgment of 18 February 1999.

11 Vö. Eur. Ct. H. R., Melchers and Co. v. Federal Republic of Germany, no. 13258/87, decision of 6 February 1990, 64 DR 138. és köv.

12 Lásd Eur. Ct. H.R., Cantoni versus France, no. 17862/91, judgment of 15 November 1996.

13 Az olasz alkotmánybírák 1989. április 21-i, híres Fragd-ítéletükben fenntartották maguknak a jogot, hogy felülvizsgálják a közösségi jog egyes szabályainak és az olasz alkotmány emberi jogokkal kapcsolatos cikkelyeinek összhangját. A német Szövetségi Alkotmánybíróság ún. Solange I. ítélete (BVerfGE 37, 271) értelmében amíg az európai jog nem kínál megfelelő alapjogi garanciákat, a nemzeti alkotmánybíróság nem mondhat le arról, hogy elbírálja a közösségi rendelkezéseknek a német alkotmányos alapjogokkal való összhangját. Ezt a formulát ugyan megfordította a Solange II. (BVerfGE 73, 339), majd ezt megerősítette a Maastricht-ítélet (BVerfGE 89, 155), mondván, hogy amíg az Európai Közösségek Bírósága hatékony alapjogi védelmet biztosít, addig nincs szükség a Szövetségi Alkotmánybíróság beavatkozására, de ennek elvi lehetőségét ezek a döntések is fenntartották.

14 Erről, a német Szövetségi Alkotmánybíróság Bananenmarktordnung-határozatával fémjelezhető újabb, "európai" irányzatáról lásd részletesebben Sajó, 2003.

15 ABH 1998, 220. A kritikát lásd Vörös, 2002, 400-401. E szokatlanul durva bírálat érdekessége, hogy azt egy olyan alkotmánybíró fogalmazta meg négy évvel a határozat elfogadását követően, aki a döntés idején az uniós jog és a versenyjog egyik legelismertebb hazai szakértőjeként tagja volt a testületnek, különvéleményt mégsem fűzött ahhoz, sőt aláírása sem szerepel a határozaton.

16 Néhány szakértő a vitában a mellett foglalt állást, hogy az alkotmányban rögzíteni kell a közösségi jog elsőbbségének elvét. Vörös Imre például a relatív elsőbbség kodifikálása mellett érvelt, mondván, hogy az alapjogok védelme tekintetében a közösségi (uniós) jog mindaddig nem bír elsőbbséggel, amíg nem fogadnak el olyan európai alkotmányt, amely az Emberi Jogok Európai Egyezménye által megfogalmazott védelmi szintet mint egyfajta minimum standardot teljesíti. Lásd Vörös, 2002, 406.

17 Hasonlóan Sonnevend, 2003, 37.

18 ECJ, 25 July 1991, Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda and others, C-288/89, ECR I-4007

19 A német alaptörvény 5. cikk 1. bekezdés első mondata, a finn alkotmány 12. cikk 1. bekezdés második mondata, a portugál alkotmány 137. cikk 1. bekezdése, a svéd alkotmány 2. fejezet 1. cikk Nr. 2..

20 A német alaptörvény 5. cikk 1. bekezdés második és harmadik mondata, a görög alkotmány 14. és 15. cikke, az ír alkotmány 40. cikk 6. bekezdés Nr. 1. a) pontja, a holland alkotmány 7. cikke, a portugál alkotmány 38. és 39. cikke, a spanyol alkotmány 20. cikk 1. bekezdésének d) pontja, a 2. és az 5. bekezdés. Csak a sajtószabadságra: a belga alkotmány 25. cikke, a dán alkotmány 77. cikke, az olasz alkotmány 21. cikk 2-8. bekezdése, a luxembourgi alkotmány 24. cikke és az osztrák alkotmány 13. cikk 2. bekezdése.

21 A védendő érdekek hierarchiájáról az amerikai, a német, a magyar és a strasbourgi bírói gyakorlatban lásd Halmai, 2002, 98-201.

22 A korlátozások igazolási lehetőségeiről lásd részletesebben Halmai, 1994, 306-319.

23 Eur. Ct. H. R., Handyside v. United Kingdom, no. 5493/72, judgment of 7 December 1976, Series A no. 24. § 49. Lásd még: Eur. Ct. H. R., Sunday Times v. the United Kingdom, no. 6538/74, judgment of 26 April 1979, 30, 64. §

24 Eur. Ct. H. R., Sunday Times v. United Kingdom, no. 6538/74, judgment of 26 April 1979, § 30, 65, Eur. Ct. H. R., Barfod v. Denmark, no. 11508/85, judgment of 22 February 1989

25 Eur. Ct. H. R., Lingens v. Austria, no. 9815/82, judgment of 8 July 1986; Eur. Ct. H.R., Oberschlick v. Austria, no. 11662/85, judgment of 23 May 1991, § 57-61

26 Eur. Ct. H. R., Müller and others v. Switzerland, no. 10737/84, judgment of 24 May 1988, § 27

27 Eur. Ct. H. R., Markt Intern Verlag GmbH and Klaus Beermann v. Germany, no. 10572/83, judgment of 20 November 1989, § 33

28 Lásd: Eur. Ct. H. R., X and Church of Scientology v. Sweden, decision of 5 May 1979, D. R. 16.

29 Nem úgy, mint a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányá-nak később tárgyalt 19. cikke.

30 Eur. Ct. H. R., De Geillustreerde Pers N.V. v. The Netherlands, report of 6 July 1976, D. R. 8

31 Eur. Ct. H. R., Groppera Radio AG and others v. Switzerland, no. 10890/84, judgment of 28 March 1990, § 62; Eur. Ct. H. R., Autronic AG v. Switzerland. no. 12726/87, 22 May 1990

32 Eur. Ct. H. R., Observer and Guardian v. United Kingdom, no. 13585/88, judgment of 26 November 1991

33 Eur. Ct. H. R., Sunday Times v. United Kingdom, no. 6538/74, judgment of 26 April 1979, § 49

34 Eur. Ct. H. R., Handyside v. United Kingdom, no. 5493/72, judgment of 7 December 1976, § 48-50; Eur. Ct. H. R., Sunday Times v. United Kingdom, no. 6538/74, judgment of 26 April 1979, § 62

35 Eur. Ct. H. R., Observer and Guardian v. United Kingdom, no. 13585/88, judgment of 26 November 1991, § 59(c)

36 Például Eur. Ct. H. R., Müller and others v. Switzerland, no. 10737/84, judgment of 24 May 1988, § 33-35

37 Eur. Ct. H. R., Handyside v. United Kingdom, no. 5493/72, judgment of 7 December 1976, § 48; Eur. Ct. H. R., Sunday Times v. United Kingdom, no. 6538/74, judgment of 26 April 1979, § 79-81

38 A Faurisson v. France ügyben az Emberi Jogi Bizottság kimondta, hogy Faurisson úr véleménynyilvánítási szabadságának korlátozása szükséges volt a PPJE 19. cikk 3. bekezdése és a 20. cikk 2. bekezdése sze-rint. Faurisson úr azt állította, hogy a náci koncentrációs táborokban nem használtak gázkamrákat a zsidók megölésére.

39 ECJ, 4 October 1991, The Society for the Protection of Unborn Children Ireland Ltd., C-159/90, ECR I-4685

40 ECJ, 25 July 1991, Stichting Collectieve Antennevoorziening Gounda and Others v. Commissariat voor de Media, C-288/89, ECR I-4007

41 11997D/PRO/09. Treaty of Amsterdam amending the Treaty on European Union, the Treaties establishing the European Communities and certain related acts. Official Journal. C 340, 10/11/1997 p. 0109

42 Official Journal. L 298, 17/10/1989 p. 0023-0030.

43 13-15. cikk

44 10-12. cikk

45 Hasonló célt tűzött ki a 98/560/EC 1998. szeptember 24-én kelt tanácsi ajánlás az európai audiovizuális és információs ipar versenyképességének előmozdításáról, elsősorban a gyermekek és az emberi méltóság védelmének összehangolt és hatékony nemzeti kereteinek biztosításával.

46 ECJ, 5 October 2000, Federal Republic of Germany v. European Parliament and Council of the European Union, C-376/98, ECR I-8419

47 E helyütt az Európai Bíróság a következő ügyekre hivatkozott: ECJ, 11 January 1977, Nold KG v. Commission, C- 4/73, ECR 491, 13. §. Other judgments of the ECJ are: ECJ, 03 February 1993, Veronica Omroep Organisatie v. Commissariaat voor de Media, C-148/91, ECR I-487; ECJ, 25 July 1991, The Netherlands v. Commission, C-353/89, ECR I-4069. Similar judgments of the European Court of Human Rights: Eur. Ct. H.R, Informationsverein Lentia v. Austria, no. 13914/88, 15041/89, 15717/89, 15779/89, 17207/90, 24 November 1993; Eur. Ct. H.R., Radio ABC v. Austria, no. 19736/92, 20 October 1997.


IRODALOM

Halmai Gábor (1994): A véleményszabadság határai. Atlantisz, Budapest

Halmai Gábor (2002): Kommunikációs jogok. Új Mandátum Kiadó, Budapest

Sajó András (2003): Az EU-csatlakozás hatása az új tagállamok alkotmányosságára. Fundamentum. 2. 14-26

Sonnevend Pál (2003): Alapvető jogaink a csatlakozás után. Fundamentum. 2, 27-37

Vörös Imre (2002): Az EU-csatlakozás alkotmányjogi: jogdogmatikai és jogpolitikai aspektusai. Jogtudományi Közlöny. 9, 397-407


<-- Vissza a 2004/8 szám tartalomjegyzékére