Magyar Tudomány, 2004/5 610. o.

Európa fogalma a filozófia történetében

Boros János

az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, PTE

Felülről irányított demokrácia

- Az európai alkotmánytervezet mint a demokrácia félreértése -


"...bár a végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz, mégiscsak nagyobb és tökéletesebb feladat az állam javának elérése és megőrzése; persze örvendetes már az is, ha csupán az egyes ember éri el ezt a célt, de szebb és istenibb, ha egy nép vagy a városállamok érik el."

Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, 1094b

Európa vezető politikusai a harmadik évezred küszöbén saját kontinentális alkotmányukon dolgoznak, jó kétszáz évvel lemaradva az amerikaiak mögött. Kétszáz év talán nem nagy idő az emberiség történetében, de ha arra gondolunk, hogy tíz százaléka az időszámításunk óta eltelt időnek, és ha hozzávesszük a történeti változások fölgyorsult ritmusát, akkor nyugodtan beszélhetünk korszakos lemaradásról is. Súlyosbítja a helyzetet, hogy míg az amerikai konstitucionalistákat honfoglaló idealizmusuk, filozófiai műveltségük és etikai elkötelezettségük motiválta, addig az európai alkotmányozók legalábbis részben inkább világpolitikai és gazdasági kényszereknek engedelmeskednek, semmint "belülről fakadó" etikai meggyőződésüknek.

Európa legjobb hagyományának része a demokrácia, az egyenlőség, az emberi jogok, a tolerancia filozófiai fogalmai. A demokrácia eszméjét antik görög nyelven fogalmazták meg először, melyet a latin és a nemzeti nyelvek filozófiái tagoltak és adtak tovább. A filozófia és a zsidó-keresztény vallás alapvető módon járult hozzá az európai civilizáció megteremtéséhez, és e filozófiai, vallási, majd "fölvilágosodó" kultúra fogalmai voltak azok, amelyek az első nemzetek fölötti politikai állam, az Amerikai Egyesült Államok létrehozásánál bábáskodtak.

Talán nem igaz a kijelentés, hogy ha nem lenne filozófia, akkor az emberiség már elpusztította volna önmagát, hiszen filozófia nélkül modern tudományok sem lennének, és akkor pusztító fegyvereket sem tudtunk volna előállítani. De egészen biztos, hogy a filozófusok és nem a nemzeti kultúrák képviselői voltak azok, akik egyes helyi nyelvektől, életérzésektől, nemzeti hangulatoktól, területfoglalásoktól és hatalom-akarástól függetlenül megfogalmazták azokat az értékeket és összefüggéseket, amelyek az emberiség kultúráját, tudományát, politikai civilizációját előrevitték, és az emberiséget, ha úgy tetszik kanti értelemben, nagykorúsították.

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya volt az újkorban az első olyan alapvető államalapító irat, amelynek megalkotásakor néhány elszánt férfiú nem saját egyéni, vagy szűkebb csoportérdekeire hivatkozott, hanem az egyetemesnek tartott emberi értékekre. Ezek az egyetemes értékek eredetük tekintetében természetesen európaiak voltak, amennyiben az Európában született filozófia keretein belül dolgozták ki azokat. Az amerikai alapítók tudatában voltak, hogy műveltségükből, filozófiailag pallérozott fogalmi készletükből, meggyőződésükből és történeti helyzetükből fakadóan küldetésük a történelem egészének szól, felelősségüket az egész emberiség sorskérdéseként kell megfogalmazniuk: először adódott lehetőség arra, hogy egy tágabb közösséget, államot, társadalmat az emberiség gondolkodástörténetének legjobb eszméire építsenek - nem pedig egy nemzeti, azaz partikuláris és exkluzív kultúrára. Az egyik "alkotmányozó atya" az emberiség történelme előtti felelősségre hivatkozott: "Gyakran hangzott el a megjegyzés, hogy magatartása és példája révén alighanem ennek a népnek jutott osztályrészül annak a fontos kérdésnek az eldöntése: vajon az emberi társadalom képes-e gondolkodás és választás alapján jó kormányzatot létrehozni, vagy pedig örökre arra van ítélve, hogy politikai berendezkedése a véletlentől és az erőszaktól függjön... ha rosszul döntünk, akkor döntésünket joggal tekintenék az emberiség egyetemes balszerencséjének". (Hamilton, 1998, 39. - Az amerikai alkotmány filozófiai és "egyetemes emberi" üzenetét részletesebben elemzem könyvemben, Boros, 2000, 7-21.) Az amerikai alkotmány létrehozása a tizennyolcadik század végén "zöldmezős beruházás" volt: egy gyéren lakott, elvileg nagy lehetőségekkel rendelkező kontinens politikai szerkezetét kellett az íróasztal mellett megtervezni. Az egyéni gazdagság- és hatalomvágyon felülemelkedve, az egész emberiségnek kellett és lehetett a legnagyszerűbb eszmékre építve, morális elveken alapuló, példaképként szolgáló politikai struktúrát megalkotni.

A jó döntés, az emberiség szerencséje az iménti idézetben éppen azt jelentette, hogy az új egységes államot az egyetemes emberi, más szóval filozófiai eszmékre és nem partikuláris gazdasági vagy nemzeti csoportok érdekeire és úgynevezett kultúrájára alapítsák. Ezek az eszmék, mivel nemzettől függetlenül az egyetemes emberit próbálták megfogalmazni, egyben a leginkább befogadó, "inkluzív" társadalom megvalósítási lehetőségét is jelentették, hiszen egyetlen emberfajta, nyelv vagy kultúra tagját sem zárták ki. Az "egyetemes emberi" ugyanis minden emberre érvényes. (Mai filozófusok gyakran hangoztatják, hogy "nincs egyetemes emberi lényeg", de itt a lényeg nem ontológiai vagy metafizikai értelemben veendő, hanem pusztán formálisan, ahogy az amerikai konstitúció nagy filozófus kortársa, Immanuel Kant értette az ember "lényegét": nyelvet beszélünk, racionális módon gondolkodunk, morális és szabad lények vagyunk, kultúrát alkotunk.)

Föltehetnénk a kérdést, amire most nincs lehetőségünk válaszolni, vajon az a tény, hogy az amerikai politikai rendszer által létrehozott társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és civilizatorikus "valóságba" az európain túl szinte valamennyi kultúra tagjai szívesen bevándorolnak, nem annak a jele-e, hogy ez a nemzetek feletti, etikai és filozófiai alapú alkotmány ténylegesen az emberiség vagy "emberség" egyetemes értékeit fogalmazza és valósítja meg.

Az amerikai alkotmány első szavai nem úgy hangzanak, mintha egy államot, hanem mintha az emberiség új, egyetemes, befogadó, mindenkit elismerő és mindenkinek lehetőséget adó nagy közösségét alapítanák: "Mi, az Egyesült Államok népe, annak érdekében, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az Igazságosságot, biztosítsuk a belső Nyugalmat, gondoskodjunk a közös Védelemről, előmozdítsuk az általános Jólétet, biztosítsuk a Szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghatározzuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen Alkotmányát." (Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya, in Hamilton, 1998, 643.). Az első mondat a platóni ideák és eszmék fölsorolása, Egység, Igazságosság, Jóság, Szabadság, melyeknek azonban ellentétben az európai "szokással", nem azt a szerepet szánják, hogy megfogalmazásuk után a könyvespolcokon porosodjanak, vagy akadémikusok rágódjanak rajtuk, hanem hogy a mindennapi politikai és közéletben érvényesüljenek és megvalósuljanak. William James később az amerikai gondolkodásmód sajátosságát éppen abban látta, hogy a pragmatizmus munkára fogja, meglovagolja az eszméket. A "nagy" eszmék arra valók, hogy segítségükkel jobb világot hozzunk létre.

Amerikát folyamatnak alapították, amelyben jamesi értelemben az eszmék dolgoznak egy jobb világ létrehozásán. Nyitott, az emberek lelkiismeretére az esküdtszékek működése révén alapozott jogrendszere biztosítja az eszmék időbeli "munkáját", azaz megvalósulását és társadalomformáló hatását. Eredetileg európai, de Amerikában megvalósított és megvalósuló eszméikre hivatkozva kritizálják egyébként mindmáig amerikai politikusok a külpolitikájában tehetetlen, diktatúrákat eltűrő európai államközösséget, és hangsúlyozzák, hogy "Amerika még nincs kész. Nem követjük tovább az európai rendszert, mely szerint diktátorok saját országukon belül azt tehetnek, amit akarnak." (Peters, 2003, 31.) Az Amerikai Egyesült Államok története az alkotmányos demokrácia modern megvalósításának és folyamatos javításának története. Ez az ország alkotmánya segítségével egy feltáratlan területek által határolt elmaradott mezőgazdasági országból kétszáz év alatt prosperáló demokráciává, a világ leggazdagabb országává vált.

Európa viszont az utolsó kétszáz évben a belső háborúk, krízisek, törzsi viszályok kontinense, ahol a saját maga által kidolgozott egyetemes eszmék a földrész nyugati felén csak az utolsó fél évszázadban kezdték el irányítani a politikai gondolkodást. Kétségtelen, hogy Európa filozófiai-politikai eszméi az amerikai alkotmányon keresztül jól-rosszul továbbra is érvényesülni fognak a világpolitikában. Azonban az, hogy az eszmék szülőhazája, Európa fel tud-e nőni politikai, gyakorlati értelemben is saját teoretikus önmagához, ez egyelőre nyitott kérdés. Annak kérdése, hogy sikerül-e olyan európai alkotmányt létrehozni, amely képes érvényre juttatni azokat az eszméket, amelyeket az európai alkotmány-tervezet elején megfogalmaztak. A kérdés nem az, hogy vannak-e eszméink és megfogalmazzuk-e azokat az előszóban, hanem az, hogy lesz-e elég gyakorlati erő és akarat az európai népekben, hogy az egyetemes eszméket saját partikuláris nemzeti vagy regionális érdekeik elé helyezzék. Talán jó jelnek tekinthető, hogy az alkotmányozó konventben ismételten az amerikai alkotmányra hivatkoztak, mint példaképre (Gygi, 2003), ahogy az is, hogy Javier Solana, az Európai Unió külügyminisztere szerint ha Európa Amerikával közösen cselekszik, "komoly erőt képviselhet a világban a Jó oldalán". (Neue Zürcher Zeitung, 2003, 21. Juni)

Az imént felvetett kérdés megválaszolásához kétféle módon lehet szempontokat adni. Egyrészt az európai alkotmánytervezet alapelveit, szóhasználatát és stílusát vizsgálhatjuk, másrészt pedig azt, hogy jelentős kortárs értelmiségiek hogyan képzelik el a közös európai politikai azonosságtudatot. A két kérdés Európa hosszabb távú jövője számára alapvető és egymást föltételezi. Ha az alkotmány nem segít az európai népeknek a közös politikai azonosságtudat kialakításában, akkor nem lesz meg az a minden egyes emberben meglévő meggyőződés és azonosulás, amely krízishelyzetben ezt a hatalmas, nagy lélekszámú és kulturálisan-nyelvileg sokszínű kontinenst belső kohéziós erővel összetartja.

Európai alkotmánytervezet mint a demokrácia félreértése

Az európai alkotmánytervezet preambuluma egy Thuküdidész-idézettel kezdődik: "Alkotmányunkat... demokráciának nevezzük, mivel a hatalmat nem egy kisebbség, hanem a többség birtokolja." Az idézet után felsorolás következik a legfontosabb közös értékekről: a személyek egyenlősége, szabadság, az értelem tisztelete, az emberi személy elidegeníthetetlen jogai, a törvény tisztelete, a közélet átlátszósága, pluralizmus, tolerancia, igazságosság, szolidaritás és a diszkrimináció tiltása. Első pillantásra látszik, hogy a többségi Európa az emberiség gondolkodástörténetének nagy vívmányaira épít, és a sokféle népet, nemzetet és nyelvet mint egymást kiegészítő, egymással békében élő, egymást tiszteletben tartó, egymástól tanuló nyitott entitásokat tételezi.

Az amerikai demokrácia kétszáz éve tartó alkotmányos fejlődése során nyilvánvalóvá vált, hogy a demokrácia nem csak a többség társadalma, hanem minden egyes emberé. Miután a demokrácia maga mögött hagyta a klasszikus politikai arisztokráciát, amely uralkodó minoritásként már nem fenyegetett, fölismerték, hogy a demokrácia úgy a többség akarata, hogy minden, az egész társadalom létét nem fenyegető kisebbséget és minden sajátos egyedet jogi értelemben különös gonddal védelmezni kell. A modern demokrácia formális, és minden azt nem veszélyeztető, az emberi szabadság tagolódásaként megjelenő kulturális vagy vallási megnyilvánulás mint magának a demokráciának létfeltétele, jogosult a létezésre és a kibontakozásra. A demokrácia csak az egyes emberek felől, minden egyes, szabad, tehát a moralitás lehetőségével rendelkező ember felől értelmezhető mint olyan felől, aki a másik emberrel közösen jobb létre törekszik. A demokráciában minden kultúra, minden nyelv biztonságban érzi magát, és védendő mindaddig, amíg nem törekszik kisebbségként egyeduralomra. (Az európai demokráciában minden ember, minden nép, minden kultúra, minden nyelv, minden párt minoritás.)

A formális demokrácia létfeltétele minden egyes ember és minden egyes csoport és kultúra egyetértése és támogatása. Ennek megfelelően a demokrácia semmi mást nem ír elő tagjainak, mint a másik tiszteletét, egyenlőségének elismerését, miközben nem ad tovább tagolható azonosságot. Ennek következtében a kulturális vagy akár a vallási, az individuális vagy kisebb közösségi igényeknek megfelelő identitásképzést a demokráciának el kell fogadnia, a történetileg kialakult kisebbségeket védenie és támogatnia kell. Mindez igen visszafogott formulát kap azzal a mondattal, hogy az "Uniónak tiszteletben kell tartania gazdag kulturális és nyelvi sokféleségét, és biztosítania kell, hogy Európa kulturális öröksége megőrződik és megerősödik".

Anélkül, hogy itt a szövegtervezet mélyebb vizsgálatába bocsátkoznék, első olvasásra szembe tűnik, hogy (1) a hatalom klasszikus hármas felosztása a törvényhozói, bírói és végrehajtó hatalomra csak felemás módon sikerült, hogy (2) a közös európai demokráciát nem sikerült az egyes európai polgárból levezetni, és rá alapozni, és hogy (3) nem jelennek meg azok a keretfeltételek, amelyek elősegítenék a kontinens demokratikus, az egyén, az egyes ember felől történő értelmezését és felépítését.

A politikai hatalom megosztásának átláthatónak kell lennie

A hatalom hármas felosztását a modern korban az amerikai alkotmányozók valósították meg a demokrácia biztosítására és mindennemű önkényuralom vagy hatalmi visszaélés kizárására. Nyilvánvaló, hogy a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalomnak egymástól függetlennek kell lenniük, meghatározott kompetenciával kell rendelkezniük, cselekvőképesnek és ellenőrizhetőnek, vagyis átláthatóan strukturáltnak kell lenniük. Meg kell határozni, hogy miként alakíthatók ki ezek a struktúrák, hogy lesz valaki tagjuk, és milyen módon történik a felelős vezetők kiválasztása és cseréje. Az amerikai alkotmány a hatalom kiegyensúlyozására létrehozta a parlament két házát, a legfelső bíróságot és a kormányt, élén az elnökkel. Egyértelmű, világos kompetenciák.

Ezzel szemben az európai alkotmányban az Európai Parlament és a Bíróság meghatározása mellett a végrehajtó hatalom három szervezet között oszlik meg, az Európa Tanács, a Miniszterek Tanácsa és az Európai Komisszió közt. A miniszterelnökök és az államfők Tanácsa két és fél évre választja elnökét, aki egyben az Unió képviselője is. Az ő telefonszámát kellene az amerikai elnöknek tárcsáznia, ha Európával kívánna beszélni. A miniszterek tanácsa a nemzetállamok szakminisztereiből áll. Az Európai Komisszió, egyfajta kormány, a közös európai ügyeket intézné. A Komisszió és annak elnöke a parlamentnek felel. Az öt évig hivatalban lévő elnököt a Tanács javaslatára a parlament választja.

Hogy a hármas végrehajtó struktúra hatékonyan működőképes lesz-e, hogy a hivatalok közti kompetenciaviták vagy a döntés-előkészítések adminisztrációja nem bénítja-e meg a cselekvést, nehéz lenne előre megmondani. Feltételezhetően a történelem egyik legbonyolultabb adminisztrációs és végrehajtó struktúrája van kialakulóban, melynek működése fogja megmutatni, hogy életképes-e, avagy sürgősen egyszerűsíteni kell. A végrehajtó hatalom hármas struktúrája egyértelműen azt mutatja, hogy a nemzetállamok mint államok egyelőre nem hajlandók lemondani arról, hogy közvetlenül befolyásolják Európa mint egész politikai működését. Hogy ez huszonöt vagy még több tagállam esetén lehetséges-e, ez kérdéses és kétséges is.

A demokráciát az egyének hozzák létre

Az amerikai alkotmány preambuluma így kezdődik: "Mi, az Egyesült Államok népe" annak érdekében, hogy ez és ez történjen, létrehozzuk az alkotmányt. Ezzel szemben az európai alkotmánytervezet első szavai a Thuküdidész-idézet után így hangzanak: "Tudatában annak, hogy Európa a civilizáció bölcsője...". Ez a kijelentés, még ha igaz is, akkor is magyarázatra és értelmezésre szorul, továbbá nem-európai fülnek önteltként, arrogánsként hangzik (egyes amerikai egyetemeken komoly európaellenes mozgalmak alakultak ki). A legfőbb kivetnivaló azonban az, hogy az első megszólalás alanya nem az európai "nép" vagy az egyes európai polgár, hanem egy meghatározatlan beszélő, aki a magas kultúrára hivatkozik. Ez a meghatározatlan valaki tudatában van Európa civilizációs elsőségének, és hálás az Európai Konvent tagjainak, akik előkészítették ezt az alkotmányt a kontinens polgárai és államai számára.

Az Unió céljának meghatározásakor pedig azt olvashatjuk, hogy az európai államok polgárai akaratának megfelelően az alkotmány létrehozza az Európai Uniót. A fogalmazás szerint nem Európa népei a cselekvők, nem ők hozzák létre az alkotmányt és ezen keresztül saját politikai együttélési formájukat, hanem az alkotmány a cselekvő, mely figyelembe véve az európai polgárok akaratát, létrehozza az Uniót. A megszemélyesített alkotmány kegyeskedik figyelembe venni a nép akaratát, és létrehoz egy államot. Mindez szóhasználatában, gondolatvezetésében, stílusában erősen emlékeztet a fölülről létrehozott és irányított "demokráciákra", egy arisztokrácia, egy kisebbség uralmának manifesztációjára.

Az Alkotmány létrehozta az Uniót, és ettől fogva a szöveg további részében az Unió lesz a cselekvés alanya, miután a méltóságra, szabadságra, demokráciára, egyenlőségre, a jogra és az emberi jogokra alapozták. A helyes és demokratikus szóhasználat az lenne, hogy Európa népe, népei vagy polgárai a cselekvés alanyai, ők hozzák létre az Uniót az Alkotmány segítségével, és e létrehozás aktusa maga a demokrácia, melyet minden körülmények közt védeni kell mint legfőbb értéket, tekintve, hogy Európában Európa népe a legfőbb érték. A "mi, Európa népe" kifejezésben a demokrácia fogalma mintegy önmagát hozná létre, és ez az öntételező demokrácia foglalná magába a méltóság, a szabadság, az egyenlőség, a jog és az emberi jogok fogalmait.

Az I-2 artikulusban már az Unió és nem az Unió népeinek értékeiről van szó, az I-3 artikulusban pedig már az Unió és nem polgárai válnak cselekvővé: "Az Unió célja, hogy biztosítsa a békét, saját értékeit és népei jólétét." Továbbá az Unió biztosítja polgárainak a szabadságot, a biztonságot és az igazságosságot belső határok nélkül, és a közös piacot, ahol a verseny szabad és zavartalan. Az elemzést folytathatnánk; nem a célokkal és az értékekkel, hanem a szóhasználattal és a mögötte rejlő értéksorrenddel van baj, amely elzárja az utat attól, hogy Európa népei, az egyes emberek sajátjuknak, saját maguk által megalkotottnak és tételezettnek tudják tartani ezt az alkotmányt. A francia filozófus Jacques Derrida és német kollégája, Jürgen Habermas jól látják ezt a problémát, amikor hangsúlyozzák: "Egy jövőbemutató politikának, amelyiket a kereskedelem előtti akadályok elhárítása mellett a közös akarat is érdekli, figyelnie kell az állampolgárok gondolkodására és érzelmeire." (Derrida - Habermas, 2003, 13.) Ha nem figyel, akkor nem is az állampolgárok közös akarataként megnyilvánuló és azáltal meghatározott demokráciáról van és lesz szó.

Talán nem véletlenül éppen a demokrácia működésére érzékeny Svájcban megjelenő világlap, a Neue Zürcher Zeitung szerint "a Konvent a közvetlen demokráciát sehol nem alkalmazza mint az ellenőrzés eszközét". (Gygi, 2003) Márpedig, ha a népnek nincs eszköze a hatalomgyakorlás ellenőrzésére, akkor az a politikai forma nehezen igazolható demokráciaként. További kifogása az idézett lap cikkírójának, hogy az alkotmánytervezet inkább veszi figyelembe az államokat, mint a népet. Mint mondja: " Hogy az EU-Konvent nem sokra tartja a közvetlen demokráciát, már abban megmutatkozik, hogy inkább az államokat, mint a népeket veszik figyelembe... sok minden utal arra, hogy a Konvent nem abból a kérdésből indult ki, hogy miként lehetne az állam hatalmát hatékonyan korlátozni, melyek lennének azok a játékszabályok, amelyeket egy felelősségteljes polgárokból álló társadalom számára föl kellene állítani, és hogyan kell eljárni, ha a polgárokat komolyan vesszük." Ha a polgárokat nem vesszük komolyan, ők sem fogják a demokráciát komolyan venni, vagyis nem lesz demokrácia. Régi fölismerés, ha egy közösségi alakulat, legyen az állam vagy más, amely nem az egyes emberekből, azok személyes egyetértéséből és belátásából indul ki és nem arra támaszkodik, hosszú távon sem stabil, sem cselekvőképes nem lesz.

A demokratikus alkotmány a politikai nagykorúvá válás és felszabadulás folyamata

Mindebből következik, hogy az alkotmányba nincsenek beépítve azok a mechanizmusok, amelyek elősegítenék a demokrácia mind szélesebb körű megértését. Ha az alkotmány nem ezekkel a szavakkal kezdődik, hogy "Mi, Európa népe...", akkor az emberek nem is fogják soha azt hallani, majd azt gondolni, hogy ez az ő alkotmányuk, ez belőlük indul ki, és róluk szól. A legnagyszerűbb eszmék megfogalmazása nem elég, ezt nagyszámú könyvben tették már meg újra meg újra. Az eszméket "mi, a nép", "mi, az emberek így akarjuk" formában kell megfogalmazni, mert egyébként a megfogalmazók a nép számára mindig "azok" maradnak, "ott szemben", a lövészárkokon túl, a bürokraták, az adószedő és felhasználó hivatalnokok, a hatalom elidegenedett birtokosai, a felsőbbségek.

Az alkotmánynak továbbá egyszerű és érthető végrehajtó hatalmi struktúrákat kellene létrehoznia, mert a nép, Európa népei csak ezt értenék, és ezt tudnák ellenőrizni. Hogyan lehet egy bonyolult, háromlábú végrehajtó apparátust ellenőrizni? Minden jel arra vall, hogy a létrehozók szándéka szerint az alkotmány nem kíván a népből kiinduló megfogalmazással egyben a demokrácia tanítója, elsajátíttatója lenni. Ez nem mindannyiunk közös tanulási folyamatát, európai fejlődését vetíti előre, hanem a katedráról fölülről oktató tanár fennkölt magasztosságára emlékeztet, melyet a diákok magukban visszautasítanak és a tanteremből kilépve azonnal elfelejtenek. Ez az alkotmánytervezet, úgy tűnik, nem annak az Európának a kezdete, amit e kontinens saját eszméi által önmagától, önmaga által, önmaga számára jogosan remélhetne.

Európai azonosságtudat

Az Európai Unió alkotmánya 2003 nyarán érvényes tervezetében, amint erre utalni próbáltam, nem az egyénből mint a demokrácia alanyából indul ki, nem az egyén mint polgár felől és hangján szól, hanem valahonnan "felülről", az alkotmány, illetve az Unió felől. Ezzel a stiláris hiányossággal azt veszélyezteti, hogy nem válik egy európai politikai azonosságtudat megalapozójává, továbbá hogy nem lesz képes azt kialakítani, amit Habermas az amerikai és a német szövetségi alkotmánnyal kapcsolatban "konstitucionális patriotizmusnak" nevez.

Jürgen Habermas, és fogalmait használva a német külügyminiszter, Joschka Fischer több helyen és több alkalommal is hangoztatják, hogy az Európai Unió hosszú távú hatékonyságának és virágzásának feltétele, hogy közös politikai identitást, közös politikai akaratot, európai közvéleményt és demokráciát alakítunk ki. Politikai azonosság azonban csak politikai közösségben lehetséges, a közösség pedig a folyamatos kommunikációban képes csak működni. E közösségek jelenleg csak a nemzetállamok szintjén működnek, ezt azonban ki kell terjeszteni, európai nyilvánosságot kell létrehozni. Ennek az európai nyilvánosságnak nyilván nem valamelyik nemzet vagy népcsoport adná a vezérlő értékrendjét, hanem azok az univerzális felismerések, amelyeket az Európai Alkotmány a görög filozófiai, a zsidó-keresztény vallási hagyomány és az európai felvilágosodás nyomán mint legfontosabbakat leszögez. Amikor Derrida és Habermas azt állítják, hogy a "különböző népcsoportoknak mintegy 'ki kell tágítaniuk' nemzeti azonosságtudatuk körét, európai dimenziót adva annak", (Derrida - Habermas, 2003, 13.), akkor nyilvánvalóan a nemzetek fölötti közös európai eszmékre hivatkoznak. Leírván azt, hogy milyennek látják a mai európai polgár közös jegyeit, nem értékelnek, holott vázlatuk bennfoglaltan tartalmazza azokat az elemeket is, amelyek egy jövőbeli közös tudat és cselekvés akadályaként jelennek meg. Hangsúlyozzák, hogy az európaiak "viszonylag nagy bizalommal vannak az állam szervezeti és irányítási tevékenysége iránt, míg a piac hatékonyságával szemben szkeptikusak. [...] hajlamosak előnyben részesíteni a biztonság állami garanciáit". A gazdaságfilozófus Habermas figyelmen kívül hagyja, hogy a piac elvileg a szabad individuumok gazdasági tevékenységének eredője, és mint ilyen, ha nem is teljesen korlátozás nélküli a demokráciában, de végső soron minden demokrácia velejárója és feltétele. Az állam pedig pusztán akkor demokratikus, ha valóban az emberek, a nép "tételezi" azt, ha a nép akaratának kifejeződése, és ha működése, struktúrája a nép által folyamatosan ellenőrizhető és módosítható. Nem véletlen, hogy az életképes és stabil hagyományos demokráciákban, az Egyesült Államok mellett Svájcban az emberek bizalmatlanok az állammal szemben, és csak annyi államot engednek meg, amennyi szükséges a közös élethez, és inkább magukban bíznak, mint egy áttekinthetetlen államapparátusban. Európa demokratikus jövőjének egyáltalán nem tenne jót a minimálisan szükséges államnál nagyobb államba vetett bizalom.

Habermas szerint az európaiaknak "nincsenek túlzottan optimista várakozásaik a technikai haladással szemben". Ezzel szemben viszonylag kevés olyan "európaival" találkozhatunk, aki ne tartaná jónak a betegségek elleni védőoltást, vagy a modern orvostudomány gyógyító, tudomány- és technológia-alapú beavatkozásait. Egyetlen európai sem vágyakozik vissza olyan házakba, ahol nem folyik a meleg víz, nincs mosógép, nem ég a villany. Arról már nem is beszélve, hogy a modern "technika" is eredetileg európai vagy Európából eredő vívmány.

Európa politikai arculatának gyökereit Habermas a felvilágosodásban és a francia forradalomban keresi. Míg a felvilágosodás dialektikája mára közhellyé vált, a francia forradalom megítélése korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy Habermas azt kritikamentesen az európai identitás megalapozójaként szeretné látni. A francia forradalmat és következményeit nem csak említi, de normatív módon hivatkozik is rájuk. Figyelmen kívül hagyja, hogy a francia forradalom a zsarnoki struktúrákat nem számolta föl gyökeresen, pusztán lefejezte, majd újra fejjel látta el azokat. Senki nem fejezte ki találóbban a francia forradalom paradoxonát Maximilien Robespierre-nél, aki a szabadság rabszolgájaként értelmezte saját magát, és mint ilyen, emberek ezreit küldte a halálba. A szabadság rabszolgájának lenni, és a szabadságért másokat halálba küldeni: ez az európai tradíció legrosszabb és elvetendő hagyománya.

De hallgassuk Habermast eredetiben: "Európában a civil társadalomnak az abszolutista hatalomtól való emancipációja nem vezetett mindenütt a modern bürokratikus állam létrejöttéhez és a demokratikus átalakuláshoz." Nem azzal vitatkozom, hogy "nem vezetett", hanem azzal, hogy a modern bürokratikus állam és a demokrácia minden további nélkül összekapcsolható lenne. A francia forradalomban a királyt lefejezték, de megőrizték a központosított és felülről irányító állami apparátust, ami megakadályozta a valódi, közvetlen demokrácia kialakítását. Felülről nem lehet demokráciát létrehozni, Párizsból nem lehet egy hatalmas országban demokráciát teremteni. Amikor Franciaországban a régiók felértékeléséről beszélnek, akkor éppen a francia forradalom demokratikus hiányosságait próbálják orvosolni, melyekkel többek között együtt jár az elfelejtett, pontosabban "elfelejtetett" regionális nyelvek felfedezése is. A Habermas által értékelt modern bürokratikus állam, természetesen sok jótéteménye és demokráciát létrehozó képessége mellett ugyanakkor sok helyen új típusú elnyomáshoz, a bürokrácia uralmához is vezetett.

Habermas szerint "a francia forradalom kisugárzása nyomán a politika egész Európában mindkét funkcióját tekintve - mint a szabadság garanciájának közvetítő közege, és mint szervező erő - pozitív szerepet kapott". A német filozófus bölcsen elkerüli a példákat, hiszen az állam mint a szabadság garanciája csak a legritkábban működött; szociológiai közhely, hogy az állam mint apparátus és mint strukturált íróasztalok tömege önnön hatalmának túlburjánoztatására törekszik, miközben elképesztően pazarolja a polgárok, az adófizetők pénzét. A kontinentális Európában az utolsó kétszáz év nagy tragédiái nem választhatók el attól, hogy nem az angol forradalom, továbbá az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és alkotmány, esetleg a svájci vagy németalföldi demokratikus fejlődés, hanem a francia forradalom szolgált példaképül.

Habermas figyelmen kívül hagyja, hogy az európai bürokratikus államiság tette csak lehetővé azt, amit ő is elvet, nevezetesen a holokausztot. Az Amerikai Egyesült Államokban elképzelhetetlen lenne egy népirtást megszervező állami apparátus, mivel ott az európainál viszonylag jóval gyengébb államot a polgárok folyamatosan ellenőrzik. Amikor azt mondja, a "mai Európa alapélményei a huszadik századi totalitárius rendszerei és a holokauszt, az európai zsidók megsemmisítése, amiben a náci rendszer a megszállt országok társadalmait is bűnrészessé tette", akkor nem veszi észre, hogy a "totalitárius rendszerek" nem mások, mint a funkcionalitásában teljesen elgépiesített és demoralizált "modern bürokratikus államok", melyek születésénél a francia forradalom nem éppen vértelen története bábáskodott.

Amikor Habermas arról beszél, hogy Európa elpusztult és megalázott birodalmi nemzetek romjaiból építkezik, ahol az európai önkritika a kontinensnyi, majd világméretű kanti belpolitikához vezethet, akkor e romokhoz hozzá kellene sorolnia a "modern bürokratikus államot" is. A romokból való újjáépítésnek nem az államokra, hanem az emberek moráljára és politikai kultúrájára kellene vonatkoznia. A megalázott és megújuló európai emberiség önmagát építse újjá, és ebből vezesse le államát, és álljon ellen annak, hogy birodalmi hangú, felülről lefelé szerveződő "modern bürokratikus európai államot" építsenek a feje fölé, és azt nevezzék európai demokráciának. Georg W. F. Hegel Amerikát "állam nélküli polgári társadalomnak" nevezte: Európa viszont közelebb volt ahhoz, hogy polgári társadalmak nélküli államok konglomerátumának nevezzük.

Az európai demokrácia akkor fog elkezdődni, ha az európai állam fő célja annak elősegítése lesz, hogy polgárai morálisan, legjobb tradícióinak megfelelően magukra találjanak, először polgári társaságokat, társadalmakat alapítsanak, és magukból kiindulva, az európai egyénből, a "filozofikus" és "etikus" egyénből (szemben a "nemzeti" egyénnel) vezessék le társaságaikat, majd új államukat, új konstitúciójukat, új Európájukat.


Kulcsszavak: demokrácia, európai alkotmány, a demokrácia eszméje, a politikai hatalom nép általi ellenőrzése, közvetlen demokrácia, a politikai hatalom átláthatósága és megosztása, demokrácia és állampolgárság, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió alkotmányának összehasonlítása, európai identitás


Irodalom

Boros János (2000): A demokrácia filozófiája. Jelenkor, Pécs

Derrida, Jacques - Habermas, Jürgen (2003): Élet és Irodalom. június 13.

Gygi, Beat (2003): Neue Zürcher Zeitung Online, 1. Juni

Hamilton, Madison, Jay (1998): A föderalista. Európa, Budapest

Neue Zürcher Zeitung Online (2003): Der EU-Konvent beendet seine Arbeit. 21. Juni

Peters, Ralph (2003): Frankfurter Allgemeine Zeitung. 15. Mai 2003, 112/S. 31.


<-- Vissza a 2004/5 szám tartalomjegyzékére