Magyar Tudomány, 2004/5 549. o.

Európa fogalma a filozófia történetében

Heller Ágnes

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, ELTE, New School for Social Research (New York)

Európa mesterelbeszélései a szabadságról


Minden kultúrának, nemzetnek, vallásnak vannak mesterelbeszélései. Ezek azok a történetek, melyeket mindig újra elmesélnek, melyekhez mindig újra visszatérnek, melyek a fantáziának mindig újra tápot adnak, melyeket folytonosan variálnak, melyeknek mindig új és új, korszerű értelmet adnak. Európa különböző népeinek és nemzeteinek vannak saját mesterelbeszélései, de két mesterelbeszélés egész Európában közös. Az egyik a Biblia, a másik a görög-római filozófia és történetírás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Biblia és a görög-római filozófia és történetírás az európai kultúra két gyökere. Nem hasonlíthatók olyan forráshoz, mely valahol fakad, azután megdagad, s végül egy közös tengerben egyesül. A mesterelbeszélés olyasféle inkább, mint egy alapelv, princípium, arché. A hozzá való visszatérés és nem a tőle való eredet az, ami mesterelbeszéléssé teszi. Ebben az értelemben mondható, hogy a Biblia egyrészt, a görög-római filozófia és történetírás másrészt, az európai kultúra mesterelbeszélései. Számtalan ezeket variáló alaptörténetünk közül most csak a szabadságtörténetekről fogok beszélni.

A Biblia első szabadságtörténete a szabad akaratról szól. Ádám és Éva a jó és rossz tudásának fájáról szakított gyümölcsbe harap. Ettől kezdve az embernek módja van jó és rossz között választani. Semmi sem determinálja feltétlenül az egyik vagy a másik választás felé. Van, akinek nehéz, van, akinek könnyű a jót választani, az áldottnak könnyű, a nem áldottnak nehéz, de mindenki számára lehetséges. A választás emberi, a felelősség emberi. Másokért és önmagunkért viselt felelősség. Az első ember, aki választott jó és rossz között, Káin volt. Isten így szólt hozzá: "...miért borult el arcod: Hiszen ha helyesen cselekszel, felemelkedel, ha pedig nem helyesen cselekszel, az ajtónál hever a bűn, feléd vágyakozik, de te uralkodjál rajta" (Gen. IV. 6-7.). Káin nem uralkodott a bűnön, de a Genezis egy későbbi helyén, nagyon hasonló helyzetben, Ézsau nem ölte meg a bátyját, hanem megölelte. A keresztény atyáktól Immanuel Kantig és Søren Kierkegaardig a filozófia nagyjai folyton visszatértek ehhez a történethez, Kant kétszer is. Sem az európai drámairodalom, sem pedig a regényirodalom nem gondolható el enélkül a mesterelbeszélés nélkül. A kígyó - a bűnre csábító - alakja is mindig jelen van mind a reneszánsz utáni európai tragédiában, mind pedig a polgári regényben. Így csábítják bűnre Macbethet a boszorkányok és Lady Macbeth, Rastignacot és Rumeprét Vautrin, Raszkolnyikovot a felvilágosodás Napóleon-értelmezése. Így válik szimbolikussá a tett felelősségének a másikra való áthárítása. Nem én tettem, hanem Éva, nem én voltam, hanem a kígyó - én csak "parancsot teljesítettem." Filozófusok azóta vitathatják a szabad akarat létét és mibenlétét, ahogy ezt a teológusok is megteszik, de akármilyen következtetésre jutnak, a vita sosem ér véget, és a szöveg mesterszöveg marad.

A Biblia második alaptörténete a felszabadulás, megszabadulás története, az Egyiptomból való kivonulás története. "Let my people go" - énekelték a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák Amerikában magukat Izraellel azonosítva. Friedrich Nietzschének igaza volt a Morál genealógiájában, hogy enélkül a történet nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg. Ahelyett, hogy az istenektől származtatta volna, egy nép a rabszolgáktól származtatta magát. Igaz, bár erre Nietzsche nem utal, az emberek Isten előtt való egyenlőségének gondolatát - az egyenlőséggondolat első megjelenése ez - már a Genezis első könyve megfogalmazza abban a mondatban, hogy Isten az embert, mint férfit és mint nőt, saját képmására teremtette. De a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás eseménye a Bibliának az a helye, ahol a felszabadulás-történet a leghangsúlyosabbá válik. Isten, a törvényadó, nem úgy ismerteti meg magát, mint a világ teremtője, hanem mint az Isten, aki kiszabadította népét az egyiptomi szolgaságból. Azaz Isten figyelmezteti a népet arra, hogy immár szabadok, és csak mert szabadok, lehet számukra törvényt adni. Mert szabadok, be is tarthatják, meg is szeghetik azt. A népnek nem lehet más Istene, csak az Örökkévaló, így nem szabad földi isteneket szolgálnia. Minden istenült fáraó vagy császár - vagy Hitler- vagy Sztálin-bálvány -, az ember ne nekik, hanem az isteni törvénynek engedelmeskedjen. Ahogy majd a III. Richárddal megküzdő Henrik magát az Úr katonájának fogja nevezni, s William Shakespeare minden gyilkos királyának fejére fogják olvasni áldozatai, hogy a Királyok Királya s annak törvénye felettük áll.

A Biblia harmadik szabadságtörténete Jézus története. Jézusé az emberé, és Krisztusé a megváltóé. Összefüggő, de nem azonos történetek ezek.

A Názáreti Jézus személyében jelenik meg először a vallásszabadság gondolata. Ez az első szabadságjog, és még a modern világban is első maradt a sorban. Az emberi jogok katalógusa történetileg is a vallásszabadsággal kezdődik. Jézus, így szól a történet, maga interpretálta a zsidó vallást, tanítványokat gyűjtött maga köré, akik az ő értelmezését osztották, s nem volt hajlandó saját radikális és szabad értelmezését az uralkodó értelmezéseknek s az ezeket megtestesítő intézmények követelésére megváltoztatni. Mind a tömeg szeretetét, mind a templomelöljárók gyűlöletét kihívta ezzel. Mártírhalála úgy is értelmezhető, hogy a vallásszabadságért halt meg. Az eretnekmozgalmak - többek között - így is értelmezték. Ahogy Jean-Paul Sartre is így értelmezte Bariona című színdarabjában, melyet a német hadifogolytáborban írt, és hadifoglyokkal adatott elő.

Krisztus az emberiség megváltója. A bűntől váltja meg az emberiséget. A szabadságtörténet vonalán haladva ez többek között a szabad akarat gondolatának radikalizálását is jelenti. A szabad akarat eszméje azt sugallja, hogy rajtad múlik, mit választasz, morális autonómiád van. A múltad nem határoz meg, választhatod a jót. A megváltástörténet mint szabadságtörténet ennél tovább megy. Azt sugallja, hogy ha a rosszat választottad is, ha bűnös vagy is, még ez sem határoz meg téged. Megszabadulhatsz bűnödtől, azaz megszabadulhatsz múltadtól, mindenfajta determinációtól, mint ahogy Pál apostol hamarosan értelmezni fogja, teljesen új emberré válhatsz. Saulus-Paulus, így kezdődik ennek a mesterelbeszélésnek első recepciója és demonstrálása, és ettől fogva az európai történetek mindig visszatérnek hozzá.

A görög-római vallás és mitológia nem tartozik Európa mestertörténetei közé. Néhanapján ugyan visszatértek hozzájuk, mint például a festészetben vagy a klasszicizmus korában a görög és latin gimnáziumi oktatásban, de mindig ezoterikus tudás marad. Az európai kultúra mestertörténetei között mitológia nem szerepel. A monoteizmus minden változata kizárja a mitológiát, a Biblia nem mitológia. Nálunk itt, az utolsó minimum ezerötszáz esztendő Európájában, nem harcolnak egymással az istenek, nem szülnek és nem nemzenek, mi művészi gyűjteményekben tartjuk őket, nem az Olimposzon. Igaz, a 19. században ezen változtatni szándékoztak. Felröppent a hír, hogy Isten halott, és egy ideig eltartott, míg rájöttünk arra, hogy a zsidó-keresztény Isten nem kötődik pusztán egy bizonyos kultúrához, mint a politeista vallások istenei, s nem is tűnik el kultúrájával együtt, mert együtt tud élni minden kultúrával. Így hát a 19. és részben a 20. század furcsa törekvései, hogy helyi, úgynevezett vagy valóságos ősi mitológiákat feltupírozzon, és ha nem is európai, legalább nemzeti mesterelbeszélésekké változtasson, csődbe mentek. A németnek Wotan, a magyarnak a Táltos lehet mese vagy operahős, talán furcsaság és bolondság, de semmiképp sem isten. Hasonló sors várt Nietzsche, igaz, soha komolyan nem gondolt, Dionüszosz- és Zarathustra-kultuszára is.

De ha a görög-római mitológia nem tartozik is Európa mesterelbeszélései közé, a görög-római filozófia és történetírás több mesterelbeszélést hagyományozott ránk, s ezek között a szabadság három mesterelbeszélését is.

Az első ilyen mesterelbeszélés ősforrása Periklész beszéde Thuküdidész alapján, s ha nem is pontosan az a konkrét beszéd, de annak szelleme, ahogy azt többek között Arisztotelész megfogalmazta: a város(állam) azonos polgárainak összegével. Ahogy a felszabadulás mestertörténete bibliai eredetű, úgy athéni eredetű a szabadság konstituálásának gondolata. Míg Izrael Istentől kapta a törvényt, addig a szabad athéni polgárok maguk alkotják meg azokat a törvényeket, melyeknek engedelmeskednek. S maguk alkotják meg az alaptörvényt is, az alkotmányt. A szó - konstitúció, alkotmány - már érzékelteti, hogy emberi alkotásról van szó. A mesterelbeszélés értelmezése szerint azok, akik közreműködtek az alkotmány megalkotásában, továbbá azok, akik a városállam alkotmányának védelmét élvezik, tartoznak engedelmességgel az alkotmánynak. Ezek a szabad polgárok. Ők a városállam, a többiek idegenek. Ezzel szemben, mint a bibliai mestertörténet sugallja, az isteni törvény ajándék, nem a szabad ember műve, bár a szabad ember Isten megszólítottja. Ugyanakkor ennek a törvénynek minden ember egyenlően van alávetve, ezért egyenlő engedelmességgel is tartozik.

Ezeken az alaptörténeteken már szemléltethető az európai kultúra egyik folyamatos jellegzetessége, tudniillik, hogy a különböző mestertörténetek között feszültséggócok jönnek létre, és hogy az egyik alaptörténet kijátszható a másik ellen. De hát erről is szól az európai kultúra, az alaptörténetek egymás ellen való kijátszásáról, valamint arról a mindig ismétlődő, s néha sikeresnek is mondható kísérletről egy "ökumené" létrehozására, melyben a történetek üzenetei ugyan nem lesznek azonosak, de értelmező beszélgetésbe elegyednek egymással. Így a modern társadalom- és politikaelméleteket megalapozó társadalmi szerződés modellek már mindkét hagyományra épültek, míg a francia forradalom hármas jelszava - szabadság, egyenlőség, testvériség - még ha csak ideiglenesen is, de össze is forrasztotta őket. Hogy ez az összeforrasztás ideiglenes volt, kitűnik Alexis de Tocqueville-nak az amerikai demokráciáról írott újító művéből. Ő is megjegyzi, mi több, az amerikai demokrácia példáján elemzi is, a bibliai és a görög-római szabadságtörténetek együttélésének problémáit és lehetőségeit.

Már említettem, hogy ugyancsak két - egy bibliai és egy görög-római - szabadságtörténethez nyúlnak vissza a társadalmi szerződés-elméletek, melyek persze szintén narratívák. A Szövetség gondolata, a szövetségkötés mint a törvénynek való elkötelezettség ígérete, az, hogy a kötelezettség kölcsönös, tehát hogy a szabadság korlátozása magából a szabadságból ered, bibliai eredetű, míg az az eszme, hogy minden egyes ember, mint egyes ember lép szerződéses kapcsolatba minden más egyes emberrel, többek között az athéni-római történet újraértelmezésének gyümölcse. A kapcsolat és a feszültség a történetek minden új megfogalmazásában más jellegű, de itt van velünk mind a mai napig, így például az amerikai kommunitáriánusok és liberálisok heves teoretikus vitáiban.

A görög-római filozófia és történetírás hagyományozott ránk egy másik mesterelbeszélést is a szabadságról. Ez Szókratész története. Ezt a történetet is mindig újra elbeszélték, filozófusok, írók, továbbá mindazok, akiknek drága volt a gondolat és lelkiismeret szabadsága. Az európai elbeszélés, főleg a reneszánsz korban, gyakorta kapcsolta össze Jézus és Szókratész alakját. Ha kizárólag a szabadság-elbeszélés szemszögéből nézzük, akkor nem minden jogosultság nélkül. Hiszen ha a vallásszabadság az első volt is szabadságjogaink közül, ezt azonnal követte a gondolkodás és a lelkiismeret és a szólás szabadsága. Itt már nem arról van szó, hogy minden hitnek egyenlő joga és esélye legyen hívek toborozásához, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége arra, hogy úgy forduljon Istenhez, ahogy azt az ő hite diktálja. A lelkiismeret-, szólás- és gondolatszabadság nemcsak a hiteknek nyit utat, hanem a hitetlenségnek is, gondolkodni már nemcsak Istenről lehet szabadon, hanem az államról, a törvényekről, az intézményekről, a hagyományról is. Az európai mestertörténet Szókratésze a gondolat és lelkiismeret szabadságáért halt meg. Hogy mi volt a filozófiája, hogy melyik gondolat volt eredetileg az övé, s melyeket adott Platón a szájába, az elsősorban a filozófusoknak fontos, de hogy lelkiismerete szavára hallgatott, és dacolt mind a tömeggel, mind a tekintéllyel, az sokakban keltette fel a bámulat érzését, és követésre biztatott. Már Szókratesztől tudjuk és tanuljuk meg mindig újra, hogy - mint József Attila fogalmazta - "az én vezérem bensőmből vezérel", hogy akár egyedül is kiállhatok az igazságért, mikor a benső hangra hallgatok. Különben József Attila idézett sora megint csak szép példája annak, ahogy az európai tradíció össze tudott szőni több, különböző forrásokból fakadó mesterelbeszélést. Az "én vezérem" utalás a Sínai-hegyi kinyilatkoztatásra utal, nevezetesen arra, hogy földi hatalom nem lehet isten, és nem lehetek arra kötelezve, hogy egy vezérnek engedelmeskedjem. A "bensőmből vezényel" viszont utalás Szókratész daimonionjára, a lelkiismeret hangjára, mivel a lelkiismeret hangja az én istenem hangja bennem. Ennek a mesterelbeszélésnek a szellemében beszélt Kant, mikor azt mondta, hogy az erkölcsi törvény a bennem lakozó emberiség törvénye. De mindenekelőtt a zsarnoksággal való erkölcsi dacolás alapelbeszélése ez. Mikor a második világháború idején John Steinbeck egyik darabjában a náciktól halálra ítélt ellenálló kivégzésére várva Szókratész védőbeszédét kezdi el citálni, tudjuk, hol állunk és milyen hagyományt idézünk meg.

A görög-római filozófia és történetírás alaptörténetei a politikai intézményekről szólnak.

Itt vannak mindjárt a városalapítási történetek, melyeket Niccolò Machiavelli, a modern politikai filozófia és tudomány megteremtője mesélt el újra, összefoglalva és elemezve. Az alapítási gesztus mindig szabad gesztus és szabadságteremtő gesztus, "constitutio libertatis". Idővel, így folytatódik az európai mese, a szabadságok a megszokás révén, a gazdagodás következtésképpen elhalványulnak, majd veszendőbe mennek. De hát persze a Bibliában is így van ez, hiszen a pusztában vándorló szabad nép visszavágyik Egyiptom húsosfazekaihoz. Mennyi európai történet megy vissza ezekhez a történetekhez! Így például a sokat elemzett feszültség a boldogság és szabadság között, továbbá a gazdagság és szabadság között, amiről még a modern kultúrkritikák is szólnak. Mikor a szabadságok elhalványulnak, így folytatódik a mese, szükség van a revolutióra, vissza kell térni a kezdetekhez, meg kell újulni a szabadságban. Ez a történet jelent meg újfent a közelmúltban Hannah Arendt On Revolution című könyvében. Bár a revolutio, a forradalom, mint politikai fogalom a modern világban már nem az ősforráshoz, az ősi szabad intézményekhez való visszatérést jelenti, mégis őrzi a szabadság egyik mestertörténetének érzelmi és gondolati hagyományát.

Ilyen őselbeszélés a köztársaság születésének története Rómában. Ilyen a köztársasági eszme, s ezzel együtt a "res publica" gondolata. Itt beszélnek először arról, hogy a "közös dolog", a res publica, a köztársaság mindenki közös ügye, tehát közügy. Itt születik meg a mese a reprezentációról, a képviseleti rendszerről, így a néptribunok intézményesítésének történetében. Itt születik meg a történet arról, hogy a legfőbb hatalom nem egy életre szól, hanem csak néhány - törvényben megszabott - esztendőre, hogy a legfőbb hatalmak képviselői valóban képviselők, hogy megválasztják őket, s vagy újraválasztják, vagy mást választanak a helyükbe. Ezeket a történeteket írja újra mindenféle változatban Európa, a sienai városállamtól kezdve az amerikai "szenátusig", vagy Napóleonig mint első konzulig.

A republikanizmus őstörténete a politikai pluralizmus őstörténete. De ugyanakkor a szabadság törékenységének és elvesztésének őstörténete is. Volt már szó röviden a szabadság törékenységének történeteiről, az Exodusról vagy a görög városállamokról beszélve. De sehol sem olyan erőteljes, olyan frappáns ez a történet, mint a Római Köztársaság bukásáról szóló mesterelbeszélésben. Ez a kegyetlen polgárháborúk, a katonai diktatúrák, a semmiből előbukkanó véreskezű zsarnokok, az abszolút uralkodók őstörténete is. Egészen Adolf Hitler és Joszif Sztálin felbukkanásáig Néró volt az európai elbeszélésekben a zsarnok gyilkos ősképe. Vele példálóztak, őt idézték az elrettentő mesék. "Hitványabb Nérók még sehol sem éltek" - írja Ady még a 20. század elején. (Azóta már éltek.)

Európa két mesterelbeszéléséről beszéltem. Ezek az elbeszélések azok, melyekhez mindig visszatér az európai gondolkodó és a mesehallgató, melyekben magunkra ismerünk függetlenül attól, hogy magyarok vagyunk vagy dánok vagy angolok, keresztények vagy zsidók, protestánsok vagy katolikusok, gazdagok vagy szegények. Ezek a mestertörténetek az európai kultúra "alapelvei". Addig van európai kultúra, és ott van - mondjuk, például Amerikában -, ahol ezeket a történeteket szövögetik tovább, mindig újraértelmezve, egyes passzusokat kitörölve, másokat hozzáfűzve, de úgy, hogy végül rájuk ismerhessünk.

Európa mesterelbeszélései persze nemcsak a szabadságról és annak törékenységéről szólnak. Itt van mindjárt az a kérdés, hogy miért van valami, miért nem inkább semmi, mely mindkét mesterelbeszélés ontológiai középpontja, vagy itt vannak az erkölcs alapkérdései az egyik történetben egy kötelességetikában, a másik történetben egy erényetikában elbeszélve, vagy itt vannak az "idő", a temporalitás történetei, ahogy itt vannak a barátság alaptörténetei (melyekről íródott már egy könyv, Jacques Derrida tollából), de itt vannak a szerelem alaptörténetei is, a hité és bizalomé, az áldozaté és áldozatvállalásé, a tudásé és megismerésé, és nem utolsósorban a sors, végzet és gondviselés narratívái.

Európa két mesterelbeszélése kimeríthetetlen, ahogy minden mesterelbeszélés az. Bizonyára ugyanilyen kimeríthetetlenek más kultúrák mesterelbeszélései, a beléjük szövődő mitológiák is az azokhoz a kultúrákhoz tartozók számára. Számunkra, európaiak számára mindezek a nem európai mesterelbeszélések érdeklődésünk, kíváncsiságunk tárgyai, feladatot állítanak tudásvágyunk elé, keressük azt, ami közös bennünk, de gyakran azért vonzódunk hozzájuk, mert mások, mint mi vagyunk. Az európai ember már vagy kétezer éve nem a mítoszon "dolgozik", hanem a mesterelbeszéléseken. Ahogy számtalan más elbeszélésen is, mely egy-egy európai nép vagy vallás vagy mozgalom repertoárjához tartozik, érték önmagában és ugyanakkor saját ízeivel fűszerezi a közös mesterelbeszéléseket. Folytatása következik.


Kulcsszavak: Európa, szabadságfogalom, elbeszélés, Biblia, Jézus, Szókratész, görög-római filozófia, görög-római történetírás


<-- Vissza a 2004/5 szám tartalomjegyzékére