A török időkben
Eger 1552. évi ostroma tán a Kazincon portyázó törökök kirabolták a falut, lakosai közül sokat megöltek, sokat pedig elhurcoltak, a házaikat felgyújtották. Még 1554-ben is néptelen volt a falu, a leégett házak közül 1564-ig is csak tizenhét épült újjá.
1659. december 16-án a szendrői vár orsége megütközött a törökkel. Ezt egykori vers is megörökítette, amely így kezdodik: “Szendrő vára kapitánya/sereggel jő Kazinc felé.” A csatában a török győzött, s Kazinc ismét törökdúlás áldozata lett, amit nehezen hevert ki. Erről tanúskodik, hogy 1685-ben még csak húsz házban laktak, s ugyanennyi üresen állt. Ekkor nevezték Kazincot Puszta-Kazincnak.
Tűzvész 1825-ben
Az elmúlt évszázadokban többször pusztította tűz Kazincot és református templomát. Talán a legpusztítóbb tűz 1825-ben volt. Erről a templom mennyezetkápolnájában talált irat a következőket tartalmazza: “1825-ik esztendőben, böjt előhavának apján este mintegy 8 óra tájon a helység felső részén tűz támadván 109 házakkal együtt megégett a templomunk toronynak fedélzettje, minden benne találtatott fakészülékkel együtt, ugyanis a templomban minden székek, katedra, karok a templom két ajtajával, a toronyban lévő minden kötések, grádicsok, minden, egyszóval ami csak éghető volt. Az óraharangok megolvadozva lehullottak, megégett nem különben az oskola épületje is egész földig az oskola udvarán fennállott Granáriummal együtt." (Kazincbarcika város törzskönyve, 1969.)
Leégett egy juhhodály
Id. Vágó Lajos ma is sajókazinci (Kazincbarcika, Kossuth u.) lakos az 1869-es születésű nagyapjától, néhai Vágó Andrástól hallotta az alábbi történetet: “1885-ben nagy tűz pusztított Kazincon. Körülbelül ott, ahol most a katolikus templom van, volt a Tunyogi-féle porta, amihez a lakásokon kívül egy juhhodály is tartozott. A hodályban gyakran játszottak 8-10 éves gyerekek, akik az emlékezetes napon meggyújtották a szalmát, amitol nagy hirtelen leégett az egész hodály. A tüzet az erős szél átvitte a mai Dózsa György és Kossuth út zsuptetős házaira, amelyekben szintén tetemes kár keletkezett.
A falu lakóitól a tűz miatt sokat hallgatott Lavaki Károly, aki a portának a gondját viselte. “Kigyújtottad a falunkat” –mondogatták neki a kazinci emberek.”
Tűz a fa alatt
A II. világháború idején történt. Sajókazincon is, csakúgy mint hazánk minden falujában és városában a fiúk tizenkét éves kortól míg be nem vonultak katonának, mint leventék kötelező katonai jellegű kiképzésben részesültek. A sajókazinci leventék kiképzésére többnyire a Bika réten és a vízimalomhoz közeli réten folyt. A leventék között három zsidó fiú is volt (a deportálások ekkor még nem kezdődtek el.). Velük az oktató igen szigorúan bánt, sőt gyakran megalázó parancsokat hajtatott velük végre.
A réten sok volt a tüske, amit muszka tövisnek hívtak. Ősszel egy, a réten található nagy fa alá hordatta össze a száraz tövist az oktató. Amikor a fa alatt már jó nagy halom összegyult, elhangzott az “árvíz” jelszó. Ekkor a három fiúnak a tüskehalmon keresztül fel kellett másznia a fára, s amikor már mindhárman feljutottak, az oktató meggyújtotta a száraz tövist, s a fiúknak mindaddig a fán kellett kuksolniok, amíg a tűz el nem hamvadt. Lent újabb parancs fogadta oket: “Hátam mögé! – hangzott. A fiúk ilyenkor az oktató háta mögé álltak, majd az “Indulj hátrafelé!” vezényszóra a Sajó felé kellett hátrálniok mindaddig, míg a folyó partján lévő másfél méteres mélyedésbe bele nem pottyantak. (A történetet elmondta N. J. egykori Barcika-újtelepi lakos.)