"Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert
haza, nemzet és nyelv egymástól válhatatlan dolog;
s ki ez utolsóért nem buzg, a két elsőért
áldozatokra kész lenni nehezen fog."
(Kölcsey Ferenc)

Kazincbarcika Kazinczy-díjas tanára

Újsághír: "Papp Sándorné, a kazincbarcikai Jókai Mór Középiskola tanára kapta az idei három Kazinczy-díj egyikét." (Észak-Magyarország, 1997. június 4-i sz.)

E hír nyomába eredve tudtuk meg, hogy Péchy Blanka 1960-ban azzal a céllal hívta életre a Kazinczy Alapítványt, hogy segítse a magyar nyelv ápolását, szép magyar beszédre serkentse a színművészeket, a rádió és televízió szereplőit, a pedagógusokat és a tanulóifjúságot. Az alapítvány legmagasabb elismerése a Kazinczy-díj, melyet évente három személynek ítél oda az alapítvány kuratóriuma. 1963-tól 15 színész, hét rádió- és tévébemondó és 23 pedagógus kapta meg a díjat. Ez utóbbiak egyike a Jókai Mór Középiskolában csaknem húsz éve tanító Papp Sándorné, aki 16 évvel ezelőtt alakította meg, és azóta is vezeti az iskolában a “Beszélni nehéz” szakkört.

Ezzel Kazincbarcika is felkerült arra a térképre, amely hazánk azon településeit ábrázolja, ahol ilyen szakkör működik.

A nyelvművelő munka a szakkörben, amelynek évente mintegy 20-25 tagja van, folyamatosan, még az iskolai szünetekben is több területen folyik. 1982-től vesznek részt a rádió- és tévé-újság nyelvművelő feladványainak a megfejtésében és beküldésében. Vaskos napló tanúskodik arról, hányszor sikerült helyesen megfejteni a feladványokat. A szakkör tagjai két évvel ezelőtt bekapcsolódtak az “Édes anyanyelvünk” című folyóirat nyelvi rejtvényeinek megfejtési versenyébe is. A jó megfejtésért több alkalommal részesültek nyelvészeti tárgyú könyvjutalomban. Ugyancsak részt vesznek a Duna TV “Nyelvőrző” műsorában, s már többször említették benne a kazincbarcikai szakkör tevékenységét egy-egy jól megoldott faladat kapcsán. Mindezzel nem merül ki a szakkör tagjainak nyelvművelő munkája. Az iskolában minden évben megrendezik a Kazinczy Ferenc nevét viselő Szép kiejtési versenyt, amelynek legjobb szereplője részt vesz a hasonló elnevezésű megyei versenyen, s az itt legjobban versenyző két tanuló részt vehet a győri országos vetélkedőn. Erre eddig az iskolából három alkalommal jutott el két tanuló: Kapitány Marika, aki Kazinczy-éremmel, és Szabó Anita, aki különdíjjal tért haza a versenyről. A Sátoraljaújhelyen évente rendezendő nyelvhasználati verseny döntőjébe eddig öt tanuló jutott el a Jókaiból, ahol dicsérő oklevelet kaptak.

Papp Sándornét a magyar nyelv szeretetével szülőföldjének, a megyénkbeli Tornanádaskának a tanítója, Éva néni (a szintén Kazinczy-díjas Csák Elemér édesanyja) oltotta be. Ő tanította a kis falu tanulóit szépen és helyesen beszélni. Az itt felhalmozott “tőkét” kamatoztatta városunk valamikori egészségügyi és óvónőképző középiskolájában Pappné, ahol beszédművelést tanított. Közben tankönyvek segítségével anyanyelvi táborokban és a Beszélni nehéz mozgalomban való részvétellel és szakkörvezetői munkájával ápolta és fejlesztette a korábban szerzett anyanyelvi ismereteit, és a tanulók százaiban ébresztett fel az anyanyelv művelésének igényét. A Kazinczy-díj fáradhatatlan és eredményes munkájának méltó elismerése. És, bár hamarosan eljön a nyugdíjba vonulásának ideje, ő e rangos elismerés birtokában még sokáig szeretné ápolni, gondozni anyanyelvünket, nem feledve Kölcsey Ferenc egy másik intelmét, mely szerint a hazai nyelvet "a lehetségig mívelni kötelesség".


A Budai Önkéntes Ezredben harcolt

A férfi Kazincbarcikáról a fővárosba utazik. Megérkezése után a Déli pályaudvarhoz igyekszik.

Van benne némi feszültség, ami azonban gyorsan feloldódik. A pályaudvar régi épülete, az Alkotás utca házai, a Krisztina körút, a Vérmező, az azt övező szomszédos utcák, sőt a Krisztina téri templom is ismerősen üdvözlik. Szemével ő is megsimogatja az ismerős tájat, köszönti a régi épületeket.

Nem először teszi meg ezt az utat. Évenként megismétli, s ha teheti, mindig februárban. Ezt a napot kizárólag az emlékezésnek szenteli. Semmi sem sietteti. Ha az előző évben a Vérmezőn keresztül sétált, akkor most a Krisztina körút jobboldala a soros. Közben meg-megáll. Majd ebéd után ráérősen más oldalról tekinti meg a Krisztinaváros előbb említett részeit. Ha véletlenül nem februárban jön, hanem nyáron, akkor szívesen megpihen a Vérmező egyik-másik padján és újra megtekinti azt az emlékművet, amit a Budai Önkéntes Ezred emlékére állítottak.

A férfi

Ichnát Gyula, a BVK – most BorsodChem Rt. – nyugdíjas energetikusa, aki a Budai Önkéntes Ezred tagjaként részt vett a budapesti felszabadító harcokban. Az 1922-es vajdácskai születésű Ichnát Gyulát 1942-ben sorozták be katonának, a miskolci Rudolf-laktanyában kapott három hónapos kiképzés után a keleti frontra a páncélelhárítókhoz került, és a Dnyeszter folyóig jutott el. Egy nagy szovjet ellentámadás során 1944 júliusában aknaszilánktól megsebesült, és a dobhártyája beszakadt. Ez már a harmadik sebesülése volt. A visszavonuláskor a Tornyai-hágónál bátor fellépésével bajtársaival együtt 30 munkaszolgálatost mentett meg. Nem sok idő múltán a harcok már magyar földön folytak. Békéscsaba térségében 1944 októberében csapata nagyrészt megsemmisült. Ő ismét szilánkot kapott. Harcoltak, de a 14 támadó szovjet páncélost nem tudták feltartóztatni. Már Budán vannak. Harcálláspontjuk egy Márvány utcai házban volt. Itt, e környéken 1945. február 7-én lőtték ki harckocsiját, és fogságba került. A kihallgatását végző szovjet alezredes hozta szóba az átállást, amit akkor már Németh Dezső, Krupitzer Ferenc és a későbbi ezredparancsnok, Variházy Oszkár is szervezett.

Az 1945. február 12-én megalakult Budai Önkéntes Ezred a tűzkeresztségen február 5-9-e között, a Déli pályaudvarért vívott harcban esett át, de magyarok kisebb csoportjai már korábban is harcoltak a szovjetek oldalán. A Krisztina téri templom tornyából villámgéppuska szórta a halált. A templomot Ichnát Gyula rohamosztaga foglalta el, és tette ártalmatlanná az ellenséges állást. A bekerített megszálló csapatok 1945. február 11-12-én az Olasz fasornál akartak kitörni. Ichnát Gyula szakasza itt is fegyverrel küzdött. A szakasz egy másik jelentős tette az Alkotás utcai házak felszabadítása volt. De harcoltak a Naphegy utcában, ahol Szlavkovszky Mihály rohamosztagát támogatták, majd a Pálya utcában indult rohamra a szakasza, ahol erős ellenséges tűz fogadta őket. Az egyik ház ötödik

emeletéről német géppuska ontotta rájuk a tüzet. Sokan elestek a harcban, míg Ichnát egy jól irányzott sorozattal harcképtelenné tette az ellenséges állást.

1945. február 13-án a Budai Várat védő német és nyilas csapatok megadták magukat. A Várra szovjet zászló került, ami mellé kitűzték a magyar zászlót is, amely a Budai Önkéntes Ezred tetteit hirdette.

Az átállt magyar katonák fehér vagy piros karszalagot viseltek. Ilyet a sapkájukra és a hajtókájukra is tettek. A sokat nélkülöző és szenvedő budaiak csodálkozva és örömmel fogadták őket.

Miért állt át Ichnát Gyula? Ő erre így válaszol: “Már a visszavonulás során tapasztaltuk, hogy a «szövetséges» náci csapatok a magyar katonákat nem becsülték. Mi voltunk az utóvédek. Nekünk ott, Budán belső vívódásra, más elhatározásra nem volt időnk. Talán fél, talán egy nap alatt kellett döntenünk. Személyes végső döntésemet legkedvesebb kenyeres pajtásom, a kiskunhalasi születésű Kiss László halála erősítette meg. És a háború pusztítása a fővárosban: a szétlőtt Vár, a Várnegyed romos házai, a súlyosan sérült Mátyás templom, és a Dunában bénán heverő, valaha szép hídjaink szörnyű látványa”.

Ichnát Gyula ma feleségével Kazincbarcikán, a Jószerencsét úti házában él. Köztiszteletnek örvend. Sokan Gyula, vagy Gyuszi bácsinak szólítják. Kertjében a szőlőlugast nagy gonddal és szakértelemmel nevelgeti, gondozza. Szenvedélyes horgász. Egykori bajtársai közül már nagyon sokan nem élnek. Egy-egy bajtársi találkozóra mindig kevesebben és kevesebben mennek el. Egyik kedves bajtársával, a Győrben élő Várnagy Antallal váltanak olykor levelet.

És jövőre? Lehet, hogy akkor az Alagút felől, az Attila utat érintve teszi meg az emlékező sétát. Miért is ne? Hiszen még csak 76 éves.

Néhány adalék a cikkhez

A Budai Önkéntes Ezred hivatalosan 1945. február 12-én a kelenvölgyi iskolában alakult meg. A történészek az ezred helyét és szerepét a következőképpen határozzák meg: “BÖE a legnagyobb szervezett katonai ellenállás volt." Az ezrednek 2500 tagja volt, akik közül kb. 600-an elestek a felszabadító harcokban.

* * *

A vérmezői emlékmű felirata a következő: “A Budai Önkéntes Ezred katonáinak emlékére, akik 1945 január-februárjában a szovjet csapatok oldalán harcoltak hazánk és a főváros felszabadításáért, közülük több százan áldozták életüket. Állította: Budapest Főváros Tanácsa VB. 1967." Az emlékmű Szabó Iván alkotása.

* * *

 

A Budai Önkéntes Ezred több szakasza Wiener-Neustadtig jutott el. Itt már harci cselekményekben kevésbé vettek részt, inkább rendfenntartó feladatokat láttak el. Az egység feloszlott, majd Pápán belőle alakították meg az új első demokratikus magyar gyaloghadosztályt.

Ichnát Gyula részvételét a Budai Önkéntes Ezredben több elismerés igazolja. Megkapta a Partizán Érdemrendet, az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, 1995-ben a honvédelmi miniszter Emléklapját és 1995. május 31-én az Orosz Föderáció elnökétől Emlékérmet vehetett át.

Széplaki Kálmán

* * *

Utószó: 1995. május 9-én a II. világháború európai befejezésének 50. évfordulója alkalmából a miniszterelnök "Emléklap a nemzeti ellenállásért" elismerésben részesítette Ichnát Gyulát, a nemzeti ellenállásban és az antifasiszta mozgalomban való részvételéért. Az emléklap postán érkezett városunk önkormányzatának Polgármesteri Hivatalába, s onnan – szintén postai kézbesítő útján – jutott el a címzetthez.

Az emléklap átvételekor Ichnát Gyula talán megérdemelt volna egy polgármesteri kézfogást…

(A szerkesztő)

A Budai Önkéntes Ezred harcosainak egy csoportja. Középen ül Variházy Oszkár parancsnok és egy vöröskeresztes nővér, mellette áll Ichnát Gyula (nyíllal jelölve)


A gyémántdiplomás Schág Dániel

Schág Dániel, a Ságvári Endre Gimnázium nyugalmazott igazgatója 1997. szeptember 15-én a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem rektorától Gyémánt diplomát vett át. Abból az alkalomból érte e nem mindennapi megtiszteltetés, hogy középiskolai tanári oklevelét hatvan éve, 1937-ben szerezte meg. Nemcsak időben hosszú, de eseményekben is bővelkedő és változatos út vezetett életében idáig.

"– No, Danika, mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte keresztapám, amikor az elemi iskola első osztályának év végi jeles bizonyítványát megmutattam.

- Építészmérnök – mondtam kissé hetyke magabiztossággal."

Így kezdődik Schág Dániel – a 84 éves Dani bácsi – egyetemi éveire való, papírra vetett visszaemlékezése, amelyben nemcsak a diósgyőri szegény sorsú munkásgyerek öté évi helytállásának története tárul fel, hanem betekintést nyújt egyik nagyhírű egyetemünk harmincas évekbeli mindennapjaiba, az egyetemi élet nehéz és derűs pillanataiba, a diákok találékonyságába és kópéságaiba is. Az egyetemi évek előzményeként pedig megtudhatjuk, hogy Dani gyerek az elemi négy osztályának elvégzése után Miskolcon az Állami Főreál Iskolában folytatta tanulmányait, majd az érettségi után 1932. szeptember 5-én a debreceni, akkor Tisza István nevét viselő tudományegyetem bölcsészkarán kezdte el a tanulást.

Már az első évben beleszeretett a földrajzba és a természetrajzba, s ezen belül is a rovarok élete és anatómiája keltette fel érdeklődését. Szorgalma és jó tanulmányi eredményei alapján már másodéves korában egyetemi gyakornoknak nevezték ki.

Ez teljes tandíjmentességet jelentett, és a tudományos kutatómunka nagy lehetőségét tárta fel előtte. No és mint gyakornok, a professzor famulusaként fehér köpenyben járhatott az órákra. Öt év után 1937. május 5-i dátummal középiskolai tanári képesítésről szóló oklevelet kapott. Azt gondolta, hogy az egyetemen megszerzett tudást máris gyümölcsöztetheti valamelyik gimnáziumban. Erre azonban nem kerülhetett sor, mivel szinte az oklevéllel egy időben érkezett részére az értesítés, hogy október 1-jével katonai szolgálatra kell bevonulnia a debreceni Tűzérlaktanyába. Így zárja egyetemi visszaemlékezését: “Zsebemben tanári oklevéllel, szívemben örömmel és búval tértem meg szülőföldemre, Diósgyőrbe.”

A következő évek hol katonáskodással, hol tanároskodással teltek el. Mintegy három évi katonai szolgálat után 1940 végén leszerelt és a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnáziumban próbaszolgálatos segéddíjas tanárként végre tanítani kezdett. Innen 1944 nyarán már mint rendes tanár havi 200 pengő fix-fizetéssel került Miskolcra a Fráter György Gimnáziumba ( a “Földes” elődje). Új munkahelyén alig melegedett meg, máris újból egyenruhát kellett öltenie: a behívó most Nagykanizsára a rohamtüzérekhez szólott. Gyors kiképzés után a keleti frontra, Galíciába irányították, de csak Nagyszőlősig jutott el, mivel a front már erősen Nyugat felé közeledett. Hamarosan innen is tovább kellett állni, és Battonyán, Dunaföldváron, Székesfehérváron át Budapestre vonultak vissza, miközben Battonya, Makó és Hódmezővásárhely térségében, valamint Kecskeméten heves páncélos csatát vívtak az előnyomuló szovjet tankosokkal. Budapesten 1945. január 2-án búcsúzott el a fegyverektől, mivel egy ismerősénél menedéket talált.

A harcok elcsitultával már februárban Miskolcon volt, és korábbi munkahelyén az ablak- és berendezés nélküli iskolában megkezdte a tanítást. 1950-ig, a házasságkötéséig tanított a Fráterban. Ekkor lakás ígéretében és reményében Ózdra költözött ifjú feleségével, és a József Attila Gimnáziumban vállalt munkát. Mivel az ígért lakást nem kapták meg, 1953-ban Dunaújvárosban a Kohóipari Technikum kollégiumának igazgatójaként dolgozott tovább. 1959-ben Sárbogárdra hívták gimnáziumi igazgatónak. Itt érte édesapja halálának híre, s azért, hogy az özvegyen maradt édesanyjához közelebb legyen, Putnokra, majd onnan 1968. október 1-jén Kazincbarcikára került, ahol kinevezték a Ságvári Endre Gimnázium igazgatójának. E beosztásban 1975. január 31-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott.

A tanári pályán mindig arra törekedett, hogy az adott oktatástechnikai lehetőségek kihasználásával megkönnyítse az oktatást, a tanulóknak pedig a tananyag befogadását. Így került sor a vezetése alatti gimnáziumban a zártláncú televíziós rendszer és más technikai eszközök alkalmazására. Értékes örömet szerző munkáját 1974-ben súlyos betegség szakította meg, s mivel ekkor már nyugdíjas korú volt, búcsút mondva az igazgatói és a tanári munkának, nyugdíjba vonult.

Dani bácsi nyugdíjazása óta már több mint húsz év telt el. Ezalatt talán egy percig sem tétlenkedett. Szenvedélyeinek: a szépirodalom olvasásának, a komolyzene hallgatásának, és – pihenésképpen – a horgászásnak hódolt és hódol ma is. Kapcsolatban áll volt egyetemével, halbiológiai kutatás kapcsán. Leányai, Éva és Jutka kérésének engedve nekifogott emlékei papírra vetésének. Olykor pedagógiai munkásságának gazdag tapasztalatairól is ír, olyan következtetéseket von le, mint: A jó pedagógusnak kötelessége szárnyalni, és szárnyaltatni tudni. Vagy: Sok elviselhetetlent kell tudni elviselni, hogy szerethessük tanítványainkat. És megszívlelendőnek tartja ma is Tacitus bölcsességét, mely szerint: “A túlzott közvetlenség a tekintélyt, a túlzott szigor a szeretetet csökkenti.” Ő, gazdag életútja során ehhez tartotta magát.

A “hegedűművész”

Gyerekkorában Dani bácsi fejében az a gondolat is megfordult, hogy hegedűművész lesz. Szorgalmasan készült is erre. A vasgyári zenekar első hegedűsénél vette a leckéket, hogy megalapozza ebbéli tudását és pályáját. Szerepelt iskolai összejöveteleken, játszott kirándulásokon, és szép magyar nótákat hegedült édesapjának és barátainak, amikor vasárnaponként a diósgyőri borospincéknél összejöttek némi borozgatásra.

Egyetemi éveim c. visszaemlékezésében is leír egy esetet “hegedűművészi” tevékenységéről. A bölcsészkaron működött szimfonikus zenekar, amelyet egy Zoli nevű negyedéves matematikus zenerajongó vezetett. Daninak a másodhegedűs szerep jutott e zenekarban. “Egy alkalommal a debreceni Piarista Gimnáziumba kaptunk meghívást, és műsort adtunk az igencsak zeneértő tanári karnak és tanuló ifjúságnak – írja. – Ilyen illusztris társaságnak még nem zenéltünk és érthető volt az izgalmunk. Egyik számunk Kodály Háry Jánosából az Intermezzó volt. Nagy izgalmamban, amikor ahhoz a részhez értünk, hogy felütés (tra-la-la) ˝ taktus, szünet, utána téma (Zoli karmester a nagyobb hatás végett tovább tartotta a szünetet), nem figyeltem eléggé a beintésre, hegedűmmel szólóban belevágtam a témába. Nagy gikszer volt, a zenekar alig tudott egyenesbe jönni. A kínos apróság után… a befejezés pillanatában a jó humorú és sláfertig Zoli hirtelen a közönség felé fordult és megszólalt:

– Elnézést kérünk, amit a Mester kifelejtett a műből, azt a mi aranyos másodhegedűsünk szólóban bejátszotta.
Kedves nevetés és nagy taps. A kutya diákok pedig ütemesen kiabálták: – Lássuk a szólistát! Lássuk a szólistát!
Zoli vigyorogva szól nekem: – Hát állj fel, Danikám, látni akarnak!
Nem tehettem mást, pipacs színekben felálltam és a diáknép, de a tanárok is kedvesen tapsoltak.
Hát így teljesült gyermekkori ábrándozásom: hegedűjátékommal elbűvöltem a hallgatóságot és nagy tapsot kaptam.”

Dani bácsi csillaga

Dani bácsi talán egyedüli állampolgára e hazának, aki azzal büszkélkedhet, hogy a végtelen égbolton száguldozó csillagok egyikét – az International Star Registry tanúsága szerint – magáénak mondhatja. A diploma arról szól, hogy a Földünktől 4 és ˝ fényévnyire, az Arcturus elsőrendű csillag közelében, a Kígyó fejében található negyedrendű csillag neve: Daniell Schág.

Hogyan jutott Dani bácsi e csillaghoz? A matematika-fizika szakos Éva leánya 1986 óta az Egyesült Államok Caltech Egyetemén (Kalifornia) dolgozik abban a csoportban, amelyik a NASA Mars-programjában az antenna-követőrendszer megtervezője és irányítója. Az egyetem lehetőséget kapott arra, hogy egy csillagnak nevet adjon, s ezt Évának engedte át. Ő pedig 1996 szeptemberében e csillaggal ajándékozta meg a 82. évét betöltő édesapját.


Ősz az erdőben
Erdőben jártam, szél kísért,
gallyak közt bujkált és zenélt.
Fogócskát játszott vén levéllel,
engem meg traktált száz mesével.
Léptem lustán és nagyokat,
s hallgattam víg széldalokat…
… a levéllel együtt kacagtam,
s térdig süppedtem az avarban.
Egy borzas fának hátat vetve
itt-ott megálltam egy percre.
Köröttem polkát járt az erdő,
s a fák csúcsán egy lomha felhő
fönnakadt levélként lebegett.
- Attól féltem, hogy lepereg. -
Ijedten mentem hát tovább,
s kísért a szél, mint hű barát.
	
Vékony Sándor
Miskolc, 1955. január 27.

A fémek barátja és mestere

Kazincbarcikán a kertvárosi műhelyében alkot Bolacsek László népi iparművész.

E címet 1980-ban azon az országos népművészeti és iparművészeti minősítő pályázaton kapta, amelynek zsűrije – többi között – olyan szaktekintélyekből állott, mint Bereczky Lóránt, Búza Barna, Pogány Ö. Gábor, Béres Ferenc, dr. Szíj Rezső. A műhelyhez tartozó félig kész galériában sorakozó alkotásai – a márvány alapon álló sárga- és vörösréz, vas- és ezüst szobrok: a Tisztelet Kassáknak, az Aszimmetria, a Glóbuszon túl, az Oltalom, az Újszövetség, a Korszakok; a lakberendezési tárgyak, mint gyertyatartók, csillárok, állólámpák, falikarok; az abasári, egri, kecskeméti, szuhakállói, gadnai templomban található kegytárgyak, a putnoki gimnázium dísztermének díszvilágítása, a városunk közterein elhelyezett munkái: a Városháza felirat és a Hild-emléktábla a Városháza falán, az ÉRV előtti díszkút hármas vízköpője, a Temetőkapu /amely Fülöp Tibor iparművésszel közös alkotása/ - tanúsítják, hogy méltó a népi iparművész címre.

Barátsága a fémekkel gyerekkorában kezdődött, miután a nyolc általános befejeztével a szülőfalujával, Dédessel szomszédos Mályinka kovácsmesteréhez került tanulónak. Nagy hatással volt rá a műhelyi miliő, a kalapács alatt az üllőn szerszámokká és más tárgyakká formálódó izzó vas. Talán ekkor határozta el, hogy ha felszabadul, önálló műhelye lesz, ahol a fémek megmunkálásával foglalkozik majd. Erre a szakmunkásvizsga letétele után nem mindjárt kerülhetett sor. Kórházi műtősként, bányászként, lakatosként, könyvügynökként, matrózként és hajógépészként dolgozott, miközben olyan élményekkel gazdagodott és tapasztalatokat szerzett, amelyekből később egy-egy alkotásának terve megszületett. Vágya, hogy önálló műhelye legyen, 1973-ban teljesült, amikor Kazincbarcikán a Béke téren egy fáspincében, később a Mikszáth Kálmán úton kukatárolóban rendezgetett be egy kis műhelyt. Ez nemsokára kicsinek bizonyult, s ezért Alsóbarcikán egy parasztházban sikerült nagyobb helyiséget bérelnie, míg 1983-ban saját műhelyt épített, majd 1990-ben a jelenlegi helyen, a Csalogány utca 7-ben már minden igényt kielégítő műhelyt alakított ki.

Ma ez a műhely a világa. Többnyire itt fogannak gondolatai, amelyek azután különböző idomokban ugyancsak itt öltenek testet. És itt valósítja meg alkotói hitvallását, amely a giccs elvetését és az emberek érdeklődésének felkeltését jelenti a valódi művészeti értékek iránt. Boldog, hogy munkásságával ezt tudja szolgálni.

Munkáit először 1977-ben zsűrizték a Nyíregyházán rendezett országos népművészeti és népi iparművészeti pályázaton. Rá egy évre Dunaújvárosban részt vett az Üzemi Amatőr Népművészek II. Országos Kiállításán, és elismerő oklevelet kapott. Budapesten csoportos kiállításon többször is bemutatkozott, de 1983-ban már önálló kiállítása volt a fővárosban a Művészbarátok Egyesületének Mányoki Ádám Termében. Azóta Kazincbarcikán, Diósgyőrben, Egerben, Miskolcon, Putnokon és Ózdon ismerhette meg a közönség a munkáit. Egyik alkotása, a vörösrézből készült honfoglalás kori rekonstruált tarsoly a budapesti Magyar Történelmi Múzeumba került. A mosonmagyaróvári képtárba két munkája jutott el, és a szentendrei művészeti aukción több modern kisplasztikája kelt el. Alkotásaiból a határainkon túlra is került, például 1984-ben Fülöp herceg vitt ajándékba egy magyaros motívumokkal díszített, kézzel kalapált vörösréz fali tálat.

Bolacsek László 1941. április 7-én született Dédesben (Borsod m.), ahol 1955-ben fejezte be az általános iskolát. Ezután a kovácsmesterséget tanulta ki, s az első részben felsorolt foglalkozások után 1974-től 1989-ig a Gyár- és Gépszerelő vállalat alkalmazottja volt. 1989-től önálló szellemi szabadfoglalkozású. 1958-tól lakik Kazincbarcikán. 1967-ben a Ságvári Endre Gimnáziumban levelező tagozaton érettségizett. Nős, felesége ápoló az edelényi Koch Róbert Kózházban. Két nagykorú fiúgyermekük van.

Mesterségének elsajátításához, a keze alól kikerülő modern vonalú, de a hagyományokat, a mesterség ősiségét őrző alkotásokig autodidaktaként jutott el.


Oltalom. Egy a míves munkák közül.
Fotó: Tóth Zs.