Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Az erdélyi szász exodusz - egyházi tükörben

Klein, Christoph: Abbruch, Umbruch, Aufbruch - Abschied nach 20 Jahren als „Sachsenbischof“. = Politische Studien. 61. Jg. 2010. No. 434. 8- 18. p.


A Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház (Nagyszeben) nyugalomba vonuló püspöke válaszolt a Hanns Seidel-Alapítvány égisze alatt megjelenő folyóirat kérdéseire. A kérdések a rendszerváltás során és azóta, az európai csatlakozási menetrend párhuzamában egyházi területen végbement romániai, illetve szászföldi folyamatokra irányulnak, különös tekintettel az erdélyi szászságot képviselő evangélikus egyházra.

A szebeni születésű Klein püspök fiatal éveiben parochiális lelkészként szolgált, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia oktatója-, illetve tanáraként működött. 1982-től a püspöki vikáriusi tisztet is betöltötte, mielőtt magas hivatalát 1990 júniusában elfoglalta. Az egyházvezetés élén bekövetkezett személyi váltást a hívő közösség akkor már fél éve tartó, hisztérikussá fajult menekülési hulláma kísérte. A felszabadult határok és a döntési szabadság lehetőségével nekilódult exodusz felgyorsult formában a megelőző évtized kitelepedési történését folytatta, amely a nyugat-német állammal kötött, Románia számára üzletileg (!) előnyös szerződés alapján zajlott. A romániai forradalommal megnyílt váratlan lehetőség elementáris erejű megragadását az elnyomatás és bezártság visszarendeződésének félelme mozgatta. A maradni akarókkal szemben álságos hangulatkeltés is folyt a régi és új kitelepültek körében, amivel vélhetőleg saját, rossz lelkiismeretüket leplezték. Ma egyre inkább teret nyer az események kritikus megítélése, ami szerint történelmi tévúton jártak, hamis és egyoldalú premisszákból indultak ki a romániai németek tömegeinek önkéntes expatriálását célzó kezdeményezések és kampányok.

A forradalom kitörése pillanatában még mintegy 105 ezres tömegű szászság 1990 közepéig egyszeriben leapadt a felére, és a lassan csendesedő lendület elhalása után, 1992 végével 15 ezernyi lélekszámú diaszpóra maradt vissza főként az idősebb generációkból, ők már nem álltak be a sorba. Azóta ez a létszám is fokról-fokra apad már csak a kihalás útján is. Egy nagymúltú erdélyi egyház lépett ezzel sajnálatosan az eljelentéktelenedés útjára. Azonban a pesszimista jóslat nem vált be, ami szerint a német identitásnak pár év alatt nyomtalanul el kellett volna tűnnie Romániából. Útrakeltek zömmel - az összesen mintegy 140 főből - a politikai vegzatúrának gyakran kitett lelkészek is (nem is mindig utolsóként az egyházközségekből, gyakran a családtagok sürgetésére). A készülődőket felettesi pozícióból is ritkán lehetett meggondolásra bírni. Utóbb azután gyakran megszenvedték a sorsukat: meghitt közösségükből mégannyira önként kiszakadva, magányukkal fizettek elhatározásukért az anyaországi új szolgálatban.

A diktatúra évtizedeiben eleve sérült, csonkult struktúrák helyreállítására készülő egyházvezetés és maga az új „szász püspök“ a 90-es évek elején az exodusszal hirtelen e struktúrák teljes romhalmazával állt szemben. A súlyos létszámhiányt csak a szolgálati helyek összevont betöltésével tudták enyhíteni, ami viszont - a falvakban alig néhány főre csökkent hívőlétszám mellett is - erőn felüli igénybevételt jelentett az érintetteknek, sok esetben az adakozás, a stólapénzek elmaradásával. A túlmunka honorálását idő múltán az államtól folyósított fizetések egyházi forrásból biztosított kiegészítésével oldották meg. (Ugyanerre a teljes egyházi állomány szintjén is mód nyílt legutóbb, a pénzügyi válság alatt, a közféra fizetéseinek 25 százalékos csökkentése során.) Hasznos kisegítésnek számított az anyaországból kapott önkéntes szolgálat. Pillanatnyilag negyven beiktatott lelkész munkálkodik az egyházban, a teljes képesített létszám a teológiatanárokkal, valamint a szerepet vállaló nyugdíjas lelkészekkel együtt: körülbelül ötven.

Az egyházvezetés, immár Klein püspökkel az élén, annak idején gyorsan váltott: kialakította a diaszpórában élő kisebbségi egyház teológiai koncepcióját és gyakorlati stratégiáját. (Alapigéjét Jézus szavai kínálták: „ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor ott vagyok közöttetek...“) A szász maradvány-egyházat ez lendítette túl a majdnem halálos törésen. Az új gyakorlat, az intézményi keretek egyszerűsítésével, a szétszórt csoportjaiban és egyéneiben megmaradt evangélikusság egyénre és helyre szabott, élethelyzet-közeli szolgálatát jelentette, messze átnyúlva a templomfalakon kívüli terekbe a szociális ellátó pontokig és a karitatív intézményekig. A tennivalók súlypontjában a szeretetszolgálat áll, különleges küldetéstudattal felvértezett hivatásos szolgálók és önfeláldozó világi segítők szoros együttműködése talaján. A megújított teológiai képzés már erre a szolgálatra készítette és készíti fel a hallgatókat. Ők már: az új nemzedék, számukra a tragikus exodusz: történelem, a szórványegyházi szolgálat: a jelen.

A templomokkal kapcsolatban nem kevesebb súllyal nehezedett az egyházvezetésre az egész építészeti örökség, ugyanígy a berendezések, a templomi kincsek átmentése. A hatalmas örökség, benne a páratlan templomerődők sora a diktatúra hosszúra nyúlt időszaka alatt sokhelyütt a pusztulás szélére sodródott. Az elárvult templomok lelkészeinek kezdetben a „csődbiztosi“ teendőkre leszűkült szerepkör tudata igen keserű órákat szerzett. Újabban már az új kitelepültek is vissza-visszalátogatnak, olyankor annyival többen jönnek össze az istentiszteleteken. Az állagmegóvás, restaurálás programját az anyaországi, részben a korai, meggyökeresedett kitelepültek adakozásából származó segítségnyújtás mellett mára már a román műemlékvédelem is támogatja. A helyzetfelmérés, a lehetőségek felkutatása, a partneri kapcsolatok kiépítése és fenntartása, a segélyprogramok célbajuttatása a püspökség kezében összpontosul.

A körülményekhez igazodó evangélikus pásztorlás további erőforrása a társegyházakkal összekötő együttműködés, éppen főként a diakóniai tevékenység színterén. A szűkebb felekezeti keretein túllátó „szolgáló egyház“ célkitűzése a diakóniai munka hangsúlyával, akár Romániában, akár másutt a keresztény világban, az elvilágiasodás sodrásában a legtöbb egyház számára elsőrendű aktualitás. A szász egyház határozott váltását ebbe az irányba a hirtelenül kialakult diaszpóra-szituáció kényszerítette ki, de Románián belül ezzel mindjárt kezdeményezővé válhatott, a progresszió élére került. (A társegyházakra vonatkozóan felsorolást nem kapunk, tehát az interjú a magyarság körében munkálkodó Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházat sem említi. - K. S.)

A felekezetközi közeledés és együttműködés magasabb szintje a hitelvi érdekazonosságot építő ökuméné. A Romániai Egyházak Ökumenikus Szervezete (AIDROM), amely a közeledés elvi kereteit kitűzte, már 1991-ben megalakult ugyan, az egyházak közötti közeledés és szolidarizálsás kérdése mégis később, az új évezred küszöbén került markánsabb formában napirendre, az első időszakban mindegyiküknek a saját sorait és történelmileg sérült helyzetét igyekezett rendezni. Legerősebben a vezető Ortodox Egyház volt megújhodásának tennivalóival (temérdek új templomépítésével is) elfoglalva. Az egyébként mindenki által szorgalmazott Ökumenikus Tanács létrehívása - az AIDROM alapjain - csak nehézkesen mozdult előre. E tekintetben meghatározó az Ortodox Egyház ezirányú, lassú önmozgása. Az időközben elhúnyt Teoctist patriárchával az előkészületek már-már célegyenesbe fordultak, utódja Daniel patriárcha megnyilatkozásai is biztatóak. Az ökumenikus gondolatnak Románián belül egyébként sokat segített a 2007. évi, Nagyszebenben - az „európai főváros“-program keretében - megrendezett Harmadik Európai Ökumenikus Konferencia, melynek előkészítésében természetesen az ortodoxiának is fontos része volt. Talán a közeljövőben már megvalósulhat az Ökumenikus Tanács.

A szász evangélikus egyházvezetés politikai szerepére pillantást vetve mindenekelőtt a romániai német kisebbséget képviselő Német Fórummal kialakult egyetértés és partnerség érdemel figyelmet. A Fórum önszerveződő alapokon váltotta fel a diktatúra bábszervezeteként működtetett „Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát“, és nagy utat tett meg a romániai német szórvány kisebbségpolitikai megjelenítése során. (Annak idején a német kisebbségi élet aktualitásai felől nyugatról és az anyaországból a Tanács helyett mindig is egyházi körű - nem nyilvános - forrásokból tájékozódtak.) A Fórum demokratikus elvárásokat artikuláló politizálásával az érdekérvényesítés, a közösségformálás eleven szerve. Az együttműködést a szász egyházzal, mint természetesen a bánsági svábokat képviselő római katolikus egyházzal is, szociális és kulturális tevékenységében igényli, aminek az evangélikus vezetés a legnagyobb örömmel tesz eleget. Akár a napi felekezetközi együttműködés, akár az ökuméné tennivalói ilyeténképpen szorosan visszazárnak a romániai német identitás tágabb körére is.

Komáromi Sándor