Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Mi fán terem a német "vezető kultúra"? - Észrevételek a németországi integráció-vitához

Preuss, Ulrich K.: Kein Ort, nirgends. Die vergebliche Suche nach der deutschen Leitkultur. = Blätter für deutsche und internationale Politik. Jg. 2010. No. 6. 67- 79. p.

 

Kiindulásul foglaljuk össze az alapvető tényeket, melyek rendre kimaradnak az integráció-vitából:

- A Német Szövetségi Köztársaság az utolsó négy évtizedben lépésről-lépésre - előbb majdhogynem „észrevétlenül”, majd már megállíthatatlan önmozgással - bevándorló-társadalommá vált, etnikai-kulturális arculatában erősen fellazítva.

- Az átváltozást a „vendégmunkás” intézménnyel, gazdasági érdekeit szem előtt tartva, önszántából, mindennemű külső kényszer nélkül maga a német politika indította be, a jövőt a jövevények megfelelő beilleszkedését előmozdító integrációpolitikára bízva.

- A második-harmadik bevándorló-generáció számos tagja hiánytalanul beilleszkedett (bejutott akár a politikai elitbe), sokuk rendelkezik már állampolgársággal, más csoportjai ellenben, dacolva a politika elvárásával, hozott kultúrájuk gettófalai mögött vesztegelnek, szívós ellenállással az integrációval szemben.

- A migránsbefogadás menete a jövevények vallási hovatartozásától függetlenül minden pillanatában teljes összhangban állt az ország alaptörvényével. A liberális menedékjog keretei legitim módon bővültek a nemzetközileg szerződött emberi-jogi elemekkel.

- Ha a vállalás súlya a maga kiszámíthatatlan következményeivel évtizedeken át homályban maradt a széles közvélemény előtt, akkor az a különböző szövetségi kormányok sorozatos mulasztásának tudható be.

*

Itt tartunk most, hogy a német társadalmi integritás egynémely védelmezői kongatják a vészharangot: veszélyben a társadalom történelmileg kiformált, autochton keresztény-európai kultúrájában fogant nemzeti identitása, a törzsnépesség tűrőképessége véges az idegen kulturális magatartásformák mindennapivá vált jelenlétével szemben. Annál inkább, mert hovatovább fenyegetésként éli meg a terjeszkedő másság állandósulását; az autochton társadalom jogot formál veleszületett európai és nem utolsósorban német kultúrájának „vezető kultúra” értelmű meghatározására, elvárva a bevándorló csoportok alkalmazkodását.

A nyelvelsajátítás hiányosságai mellett alapvetően a moszlim kolóniák öntörvényű világáról, a szociokulturálisan testet öltő vallási fundamentalizmusáról van szó. Kézre áll a valláskarakterológiai érvelés: az integrációrezisztencia elsősorban az iszlám vallás minden szekularitással és individualitással inkompatibilis, a modern nyugati észjárással diametrálisan ellentétes természetének sajátja. A „német vezetőkultúra” (Leitkultur; más lehetséges fordításban: „vezérkultúra”) szószólói elérkezettnek látják az időt a vallási fegyverzetben megmutatkozó moszlim bevándorlók elleni kultúrharc meghirdetésére. (Messzebbre vezető kérdés: az iszlám vallás importja másutt is adott Európában, ám a befogadó társadalom szószólói az általánosabb „európai vezérkultúra” fogalmat használják ellenében; vajon Németországban miért fontos a „német” minőség hangsúlyozása? - K. S.)

*

A migráns-integráció zavarai önmagukban valós problémát képviselnek, a hozott kultúrával elkülönülő, jelesül moszlim gyökerű tömeg térfoglalása és gettósodása reális politikai veszélyeket is hordoz (lásd Franciaország; áttételekkel: iszlamista terrorizmus). A meghirdetett kultúrharc ugyanakkor valamiféle „hathatós” intézkedésekért kiáltva szítja a közhangulatot, nem pedig a válságkezelés útját járja; félő, hogy ezzel csak elmérgesíti a helyzetet. Egyáltalán, van-e közelebbi valóságalapja a migrációs iszlám-jelenség elleni hadjáratnak? A kérdés kapcsán ismerkedjünk meg néhány aktuális számszerűséggel. 2005 és 2009 között végzett különböző felmérések tanúsága szerint a migrációs háttérrel meghatározható lakosság aránya 18,6 % (tömegében 15,3 millió), ami a németországi összlakosság egyötödének felel meg. Ennek erősebbik fele már állampolgársággal rendelkező polgár, a többiek tartózkodási engedéllyel bíró vagy arra váró egyének. A részarány nagyvárosi vonzáskörzetenként erősen megoszlik: Stuttgart - közel 40, Köln - 30% felett, Berlin - 23 % közelében, stb. A jelzett számarányok éppenséggel még növekedni fognak, miután egy becslés szerint, immár a negyedik migráns nemzedéknél, minden harmadik, öt év alatti gyermek onnan érkezik. A puszta számok természetesen seregnyi származási országot s még több szociokulturális karaktert rejtenek. A Zürich-Heidelberg-Berlin székhelyű SINUS-Intézet felmérése nyolcféle bevándorló-miliőt különböztet meg - a feltörekvő-illeszkedő típustól (közéjük szép számmal törökök, kurdok is tartoznak) az elgyökértelenedett, lumpen csoportokig. E felmérés szerint az integrációrezisztens kört ez utóbbiakkal (a fenti 15 milliós tömeg 15 %-a, ami sok!), valamint a konzum felszínén arctalanul ügyeskedőkkel (9 %) együtt az iszlám gyökerű népességnek csupán egy kisebb része (a teljes migrációs körön belül legfeljebb 7 %) adja.

Nos, a bemutatott százalékarányok a leghatározottabb formában cáfolják a beállítást, ami szerint Németországban elsőrendűen az iszlám hittel meghatározódó migráns identitás vagy maga az iszlám vallás jelenléte állna a sikeres integráció útjában. Ahol csak mélyebbre pillantunk a felszín alá, szociális és művelődéspolitikai kérdést látunk. A probléma gyökerét egyfelől az integrációpolitika módszereiben és eszközeiben kellene keresni, másfelől őrizkedni illenék a félrevezető általánosítástól, a megtévesztő fogalomhasználattól. A megtévesztés eklatáns példája az utóbbi időből a minaretépítés betiltására irányuló svájci népszavazás körüli populista propaganda-hadjárat, melyben az elutasítandó szakrális építményeket „uralmi jelképként” aposztrofálták. A téma tárgyszerű megközelítése - a terveknek a vallási kapcsolattól független, kizárólag az építészeti környezet adottságaira tekintő hatósági elbírálása - nem vezethetett volna a célzott eredményre. A szégyenteljes politikai akciónak kifejezett iszlámellenes éle volt, és bizonyosan nem szolgálta a svájci moszlimok további integrálódását. Az ideológiai fundamentalizmusra hajló német konzervativizmus talán eme igazán nem követendő svájci példa által megerősítve lépett elő a háttérből, hogy iszlámellenes hadjáratát megkezdje. Németföldön pillanatnyilag az alaptörvényből állítólagosan levezethető „vezető kultúra”-elmélet szolgál a közönség megtévesztésére (mint a derék alkotmányjogász J. Isensee-nél, vö. Kisebbségkutatás, 2010. 3. sz.; jelen szerző általában is Isensee tételei mentén halad), amennyiben, úgymond, nem rendelkezik „bevett” vallásként az iszlámról, ezért lennének eszközök a visszaszorítására. Csakhogy az alaptörvény rendelkezik a német állam bármiféle beavatkozásától mentes, az autochton történelmi egyházak körét meghaladó vallási pluralizmus legalitásáról, miként a teljeskörű vallásszabadságról is. Az iszlám vallásgyakorlás, a moszlim szubkultúra makacs, a törvényekkel vagy azok szellemével ténylegesen ütköző kinövéseit a megfelelő eszközökkel, a másság egyéb furcsaságait pedig reális helyükön lehet kezelni. A nyilvánvalóan sokágú integráció metodikája pedig szerelkezzék fel végre a mindenkori innováció legjobb eszközeivel. Az egyes elemeiben esetlegesen fejleszthető alkotmánnyal azonban a „vezető kultúra” témájában ne példálózzanak: a német kultúra mindenkor az, amivé történeti feltételeinél fogva fejlődik. Az alaptörvény ezt a törvényszerűséget rögzíti. A német kultúra több mint önnön történeti emlékműve: szüntelenül fejlődő-változó organizmus. Az iszlám feltehetőleg megfelelő helyet kaphat benne. A németek világa ettől még nem dől össze, és Európának sem fog „bealkonyulni”.

 

Komáromi Sándor