Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Bartóki-Gönczy Balázs

ÁLLAMNYELVEK EURÓPÁBAN

 

A szlovák államnyelvtörvény kapcsán kirobbant vita, mely mára meghaladta két ország „belügyét”, a középpontba állította a kisebbségi nyelvhasználathoz, tágabb értelemben az anyanyelv használatához való jog kérdését, melynek vizsgálatánál nem mehetünk el szó nélkül a többségi társadalom nyelvének használatát szabályozó törvények mellett, melyek, mint azt a szlovák példa is jól mutatja, mögöttes politikai célként gyakran erősen korlátozzák a kisebbségek nyelvhasználatát.

A hazai közélet napjainkban a szlovák államnyelvtörvénytől hangos, azonban kevés szó esik arról, hogy az Európai Unióban több más tagállam is külön jogszabállyal, államnyelvtörvénnyel kívánja a többségi nemzeti nyelv hegemóniáját megerősíteni, elzárva az utat bárminemű nyelvi egyenjogúsítási törekvés elől. Dolgozatomban kísérletet teszek az államnyelv fogalmi meghatározására és elkülönítésére a nemzeti és hivatalos nyelvtől, valamint a balti államok és Franciaország példáján keresztül bemutatni, hogy milyen más jellegű és gyakran diszkriminatívabb nyelvi jogi szabályozás létezik ma az Európai Unióban. Ezen példákat véleményem szerint azért is fontos látni, mivel egyrészt így jobban érthetővé válik, hogy a konszenzuskereső brüsszeli politika miért is ódzkodik határozottan állást foglalni a magyar-szlovák vitában, másrészről pedig a magyar külpolitikai érdekérvényesítés szempontjából is fontos, hogy a magyar-szlovák viszonyon túl is létező problémáról van szó, aminek felkarolásával akár szövetségesekre is találhatna a saját vitájában a magyar diplomácia.

 

1. Az államnyelv fogalma és elhatárolása

Mint azt említettem, csupán kísérletet tehetek az államnyelv fogalmának definiálására, hiszen egyetlen ország törvénye, sem nemzetközi egyezmény nem tartalmazza annak hivatalos jogi definícióját. Ebből fakadóan ez egyes tagállamok különböző értelemben is használják. Fogalmi megközelítését leginkább a nemzeti és hivatalos nyelv meghatározásával és azoknak az államnyelvtől való elhatárolásával lehet megragadni.

 

1.1. A nemzeti és hivatalos nyelv elhatárolása

A nemzeti és hivatalos nyelv között az államok többsége nem tesz különbséget. Franciaország például vagy akár Magyarország, eltérő szabályozás híján, nem veszik figyelembe azt a lényeges különbséget, hogy egy adott országban nem mindegyik nemzeti nyelv rendelkezik egyben hivatalos státusszal is. Nemzeti nyelv alatt egy adott nyelvi közösség anyanyelvét értem, mely az adott közösség „szellemi hazája”. Lényegét legszebben talán Kosztolányi Dezső ragadta meg, amikor így írt: „Csak anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadhatjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagokat bírunk el, mint az orvosságból.”1

A kisebbségi nemzeti nyelvet beszélők anyanyelvhasználathoz való joga a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkében kerül megfogalmazásra:

Olyan államokban, ahol etnikai, vallási, vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy, hogy saját nyelvüket használják.”

A saját kultúrához, a szabad vallásgyakorlathoz és az anyanyelv használatához való jog partikuláris, hiszen a 27. cikk megfogalmazásából következően csak az emberek egy bizonyos körét, nevezetesen az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeket illeti meg, szemben az Egyezségokmány által elismert más jogokkal, melyek univerzális, egyetemes, minden embert megillető jogok.2 A többségi társadalom anyanyelv használathoz való joga nem jelenik meg, mint ahogy a többséghez tartozó személyek nyelvi jogairól nem igen találunk normákat más nemzetközi joganyagban sem. Az államok maguk rendezik a kérdést, amikor a többségi nemzeti nyelvet hivatalos nyelvként ismerik el, ezzel implicite elismerik a többségi társadalom anyanyelv használatához való jogát.

A különbség tehát a nemzeti és hivatalos nyelv között elsősorban ez utóbbi hivatalos jellegében ragadható meg, ugyanis míg a többségi nyelv szinte mindig az adott állam hivatalos nyelvi státuszát is élvezi, addig a kisebbségi nemzeti nyelv(ek) nem feltételen. Szerbiában például a magyar, mint nemzeti kisebbségi nyelv csak 2002-től minősül hivatalos nyelvnek a magyarok által lakott régiókban.3

 

1.2. A többségi nemzeti és a kisebbségi nemzeti nyelv viszonya

A többségi nemzeti nyelv és kisebbségi nemzeti nyelv viszonya alapján a tagállamokat Trócsányi László professzor négy nagyobb csoportra osztja.4 Az első csoportba azok az országok tartoznak, amelyeknél a nemzeti alkotmány vagy nyelvtörvény rögzíti, hogy az adott országnak több hivatalos nyelve van, azaz a területén élő nyelvi közösségek nyelvi jogai egyenlők. Ezen országok Belgium, Finnország, Luxemburg és Svájc. Belgium és Svájc föderális államok. Belgiumban hivatalos nyelv a flamand, a francia és a német, Svájcban pedig az olasz, a német, a francia és a rétoromán.5 Luxemburg a német és francia nyelveken túl a szimbolikus szerepű luxemburgi nyelvet ismeri el hivatalosként. A fenti föderális államok sorából egyértelműen Finnország „lóg ki”, aki svéd nyelvet is egyenjogúnak ismeri el a finn mellett, melynek oka a két ország közös történelmében található.

A második csoportba azok az országok sorolhatóak, amelyek regionális berendezkedésüknél fogva speciális jogállást biztosítanak autonóm közösségeknek, régióknak és így az eltérő nyelvi közösségeknek. Itt említhetjük többek között Olaszországot, Spanyolországot és Nagy-Britanniát. Olaszországban a húsz régióból öt rendelkezik speciális jogállással, melyek közül érdemes kiemelni Valle d’Aosta és Dél-Tirol régiókat, melyek széleskörű közigazgatási és jogalkotási autonómiával rendelkeznek. Valle d’Aosta-ban a francia ajkúak, illetve francia tájszólást beszélők élnek nagy számmal (17%), míg Dél-Tirolban a lakosság 31%-a a német, 3,2 %-a pedig a rétoromán nyelvcsoporthoz tartozik. Spanyolországban Baszkföld, Katalónia és Galícia alkot autonóm közösségeket, míg Nagy-Britanniában Wales.

A harmadik, speciális csoportba sorolható Írország és Málta, ahol az angol nyelv történelmi okokra visszavezethető dominanciája mellett a történelmi, a többségi nemzeti nyelv háttérbe szorult és a jogalkotói törekvések arra irányulnak, hogy a „nemzeti többségi nyelv” legalább az angolhoz egyenjogú szerephez jusson. Bizonyos értelemben megemlíthető itt is Luxemburg, mivel a nyelvi határon fekvő mini államban a luxemburgi nyelv szinte csak szimbolikus szerepet tölt be a francia és a német mellett.

Végül, a negyedik csoportba azon államok tartoznak, amelyek a területükön élő nemzeti kisebbségek olykor jelentős számára tekintet nélkül nem, vagy csupán korlátozottan biztosítják a nemzeti kisebbségi nyelvcsoport anyanyelv használati jogát. Ezen országok jellemzően külön törvényben erősítik meg a többségi nemzeti nyelv hivatalos, államnyelvi jellegét az alkotmányban történő deklaráción túl.

 

1.3. Az államnyelv és hivatalos nyelv elhatárolása

Mint azt fentebb láttuk, a nemzeti és a hivatalos nyelv között igen élesen meghúzható a határvonal. Ennél nehézkesebb azonban elhatárolni egymástól a hivatalos nyelvet az államnyelvtől. Eltérőek az értelmezések, gyakran mosódik össze a két fogalom. Kiss Jenő az európai nyelvek közül az önálló állammal rendelkező nemzeteknek az adott nemzeti államokon belül törvényileg privilegizált helyzetét tekinti államnyelvi státusznak.6 Ez a definíció azonban nem veszi figyelembe a hivatalos nyelv államnyelvé deklarálásának politikai és szimbolikus funkcióit. A többségi nemzet nyelvének hivatalos nyelvként történő kodifikációjára való törekvés egyidős a nemzetállami ambíciókkal. A hivatalos nyelv államnyelvi pozíciójának külön törvénybe iktatása Szarka László szerint azonban egy ezen túlmutató politikai szándék: az általában jelentős számú nyelvi kisebbségekkel rendelkező államok a többségi nyelv hivatalos nyelvi pozícióit a hivatalos nyelv államnyelvi szintre emelésével kívánják megerősíteni, megváltoztathatatlanná tenni, s elzárni az utat mindenfajta nyelvi jogi egyenjogúsítási törekvés, s ezáltal mindenfajta autonomista, föderalista politika előtt.7

Az alábbiakban a balti államok és Franciaország példáján keresztül teszek kísérletet arra, hogy bemutassam azt, hogy a szlovák államnyelvtörvénytől milyen eltérő, más, esetenként szigorúbb nyelvi szabályozás létezik ma az Európai Unióban. Véleményem szerint az anyagi jogszabályok önmagában való ismertetése, különösen a nyelvi jogok területén, nem elegendő a szabályozás motívumainak és következményeinek megértéséhez, ezért igyekszem az érintett szabályozások történelmi, szociológiai és politikai okaira is kitérni.

 

2. A balti államok

2.1. Közös vonások

Észtország, Lettország és Litvánia saját, többségi nemzeti nyelvei a finn-ugor eredetű észt, és a szláv nyelvcsaládhoz tartozó lett és litván. Mindhárom országra jellemző, hogy külön törvényben erősítették meg hivatalos nyelvük pozícióit, azt államnyelvi státuszba emelve. Mindhárom államnyelvtörvény jelentősen diszkriminálja a területükön élő kisebbségek anyanyelv használati jogát a hivatalos érintkezésben. További közös elem, hogy területükön jelentős számú orosz ajkú kisebbség él. Az orosz nyelv ma is meghatározó különösen Észtországban és Lettországban a mindennapi érintkezésben, valamint mindhárom országban az országokon átnyúló kapcsolatokban, hiszen az ún. „balti-orosz” az általánosan elfogadott nyelv a régió kereskedelmében.

Az orosz nyelvű kisebbség és ezáltal az orosz nyelv térnyerése nem a szovjet megszállással kezdődött. Az első orosz kereskedők már a 17. és 18. század idején megjelentek a mai Lettország és Észtország területén. Az 1653-as, Nikon pátriárka reform tervei miatt bekövetkezett, oroszországi egyházszakadást követően az ortodox hívők itt találtak menedéket. Nagy Péter cár hódításai nyomán a 18-19. században a balti tartományok (Kurzeme, Livónia, Észtország és Ingria), a 19. században Litvánia is, jóllehet a jelenlegitől eltérő határokkal és nevekkel, de a cári Oroszország fennhatósága alá kerültek, melyet a Romanovok erőteljes asszimilációs politikája követett. Az orosz lett a kötelező nyelv az oktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban is. Végül fontos megemlíteni a Szovjetúnió alatti jelentős mértékű orosz, fehérorosz és ukrán immigrációt.

A legutóbbi nemzeti népszámlálások adatai szerint ma az orosz az észt állampolgárok 29,7%-ának,8 a lett állampolgárok 37.5%-ának9 és a litván állampolgárok 8%-ának az anyanyelve.10 Érdekes, és az orosz nyelv társadalmi beágyazódottságát jól mutatja, hogy a fenti mutatók mindhárom országban magasabbak az orosz etnikumú kisebbség mutatóinál.11

 

2.2. Lettország

Az 1920-as népszámláláskor az orosz kisebbség 91.000 fő volt, mely 1935-re 170.000-re nőtt, mely akkor a teljes népesség körülbelül 9%-ának felelt meg. Az oroszok robbanásszerű betelepedése a második világháború után kezdődött el, számuk 1989-re elérte a 902.000-t, kitéve a lett állampolgárok 35%-át. A Szovjetunió összeomlása után sokan tértek vissza Oroszországba, így alakult ki mára az orosz etnikum 28,8 %-os reprezentáltsága a teljes népességhez viszonyítva, melynek 50%-a a nagyobb városokban él.12

A függetlenség helyreállítása után, 1992-ben fogadták el az első nyelvtörvényt,13 majd 2000-ben lépett életbe a törvénynek az a módosított változata, ami jelenleg is hatályos.14 Az Alkotmány 4. és a nyelvtörvény 3. paragrafusa a lett nyelvet jelöli meg Lettország hivatalos nyelvének. A lett mellett azonban hivatalos státuszt kapott a kihalás szélén álló balti-finn eredetű lív nyelv is (4.§), melyet régen Lettország északi területein beszéltek. Az utolsó lív nyelvű területek Lettország nyugati partjain voltak találhatók, mára azonban mindössze néhány halászfaluban beszélik a nyelvet.

A törvény 5.§-a értelmében minden nyelv, a letten és a líven kívül, idegen nyelvnek minősül. Tehát az orosz is, melyet így nem lehet használni a hivatalos érintkezésekben (10. és 13.§), csak amennyiben az orosz, vagy bármely más idegen nyelvű szöveg mellé közjegyző által hitelesített fordítást csatolnak. Nem nehéz kitalálni, hogy ez milyen mértékben lehetetleníti el az orosz nyelv használatát a többségében oroszok által lakott települések önkormányzatainál. A törvény csupán vészhelyzet estén enged kivételt a lett használata alól, melyeket példálózva, nem kimerítően sorol fel.15 A magánszférában dolgozók is kötelesek az államnyelvet használni, amennyiben munkájuk során a közérdek szempontjából fontos feladatot látnak el [6.§ (2)]. Ilyennek számítanak például közbiztonsággal, egészségüggyel, fogyasztóvédelemmel, közerkölccsel kapcsolatos munkakörök.

Azokon az idegennyelvű rendezvényeken, amelyeken hivatalos állami szerv is képviselteti magát, kötelező a hivatalos nyelvre történő fordítás [11.§ (2)]. Azonban ezen túlmenően a törvény felhatalmazza a Kormányt, hogy az rendeletben meghatározzon olyan eseteket is, amikor „a törvény szellemében, közérdekből” indokolt a fordítás biztosítása [11.§ (3)]. Ezen passzus azonban, mely által akár a tisztán kisebbségi hallgatóságú rendezvényeken is kötelezővé tehető a lett nyelvre való fordítás nem alkalmazott a gyakorlatban. Lettországban évente körülbelül tíz nagyobb orosz kulturális fesztivált tartanak,16 valamint körülbelül 200 orosz kulturális egyesület működik, akiket az Alap a Lett Társadalomba Való Integrációért (Fondation for the Integration in the Latvian Society) támogat.17

A tömegkommunikációra vonatkozóan a nyelvtörvény nem határoz meg különös szabályokat, hanem az 1995-ös Rádió és Televízió Törvényt18 rendeli alkalmazni (16. §), melynél fogva az orosz nyelvű írott és elektronikus sajtó helyzete jónak mondható. Öt országos19 és mintegy harminc regionális napilap jelenik meg oroszul, míg a heti, havi és időszaki megjelenésű kiadmányok száma szintén harmincra tehető. A négy legnagyobb lett internetes hírportálból három rendelkezik orosz nyelvű változattal is.

A második számú lett közszolgálati rádióadó programjának mintegy 20 %-át teszik ki orosz nyelvű műsorok. Ennél is fontosabb az a 34 a regionális és helyi vételkörzetű, kereskedelmi rádióadó, melyek szinte csak orosz nyelvű műsorokat sugároznak. A második számú lett közszolgálati televízió műsorainak 40%-a szintén orosz nyelvű.20

A lett kormány politikája, hozzáállása azonban nem volt mindig ilyen megengedő ezen a téren. A parlament vissza kívánta szorítani az orosz nyelvű tartalmak megjelenését a lett médiában, ezért kvótákat állapított meg a nem hivatalos nyelvű műsorokra vonatkozóan. Ezt a rendelkezést azonban a lett alkotmánybíróság egy 2003-as döntésében megsemmisítette.21

Az orosz média relatív szabadságának eredményeként Lettországban két egymással alig érintkező információs tér jött létre: lett nyelvű és orosz nyelvű sajtó, mely utóbbi ráadásul leginkább az oroszországi témák és érdekek felé orientálódik. Mivel a mindkét információs forrást kevesen követik párhuzamosan, így a társadalomban szociológiai értelemben vett fragmentáció figyelhető meg ezen a törésvonalon, mely még egy homogén társadalomra is veszélyt jelenthet.22

A helységneveket csak lett, vagy lív nyelven lehet megjeleníteni [18. § (1)]. Talán ennél is diszkriminatívabb az az előírás, mely tiltja a cirill betűs személynév használatot, tehát az orosz etnikumú személyek nevüket csak latin betűs írásmódban használhatják [19. § (1)]. Csupán két kivételt tesz a törvény: ha a kérelmező okiratokkal bizonyítja nevének eredeti írásmódját, akkor a cirill betű változat is megjelenhet az útlevélben és az anyakönyvi kivonatban [19. § (2)].

Az oktatásban megengedett a kisebbségi nyelven történő oktatás. Ma körülbelül 300 (az általános és középfokú oktatási intézmények 33%-a) orosz nyelvű iskola működik a fehérorosz, ukrán, lengyel, német és héber nyelvű oktatási intézmények mellett.23 Az orosz intézményekben tanuló diákok száma azonban csökkenő tendenciát mutat, mely összefüggésbe hozható a lett kormány azon törekvésével, hogy az egynyelvű (nemzeti kisebbségi nyelvű) iskolák fokozatosan átalakuljanak kétnyelvűvé. Számos kritikát váltott ki az e tárgyban, az oktatási törvényhez fűzött 2004-es módosítás.

Összefoglalva megállapítható, hogy a lett nyelvi politika teljesen ignorálja a nagyszámú orosz kisebbséget, köztük például azt a tényt, hogy az országban gyakorlatilag többen beszélnek jól oroszul, mint lettül (a lettül nem tudók körülbelül fele Rigában, a fővárosban él).24

 

2.3. Észtország

A 2000-es népszámlálás adatai szerint az észt társadalom 25,6 %-a tartozik az orosz etnikai kisebbséghez,25 mely egy jelentős csökkenés az 1989-es adatokhoz képest (30,3 %).26 Az oroszon túl jelentős, de szintén csökkenő számú fehérorosz és ukrán kisebbség él Észtországban.

Az első írásos emlékek a 14. századból már említést tesznek orosz falvakról a Peipus-tó27 nyugati partjánál, jelentős számú közösség azonban, a másik két balti államhoz hasonlóan, az orosz egyházszakadás után itt menedéket találó „régi hívek”28 letelepedésével jelent meg. Ezeken a területeken mai is nagy számban élnek az ehhez a vallási közösséghez tartozó, rendkívül zárt csoportok. Központjuk Mustvee, ahol csupán 40%-a a lakosságnak észt anyanyelvű, azonban egyes környező falvakban az észtek száma akár csupán 6%-a a falu teljes lakosságának.29 A legnagyobb számban azonban, Lettországhoz hasonlóan, a fővárosban Tallinban (146 ezren) élnek az orosz ajkúak. Fontos megjegyezni, hogy a kisebbségnek csak mintegy fele rendelkezik észt állampolgársággal, ami részben a rendkívül szigorú nyelvi ismeretre vonatkozó követelményeknek, részben pedig annak tudható be, hogy az észt – eltérően a lettől és a litvántól – a finnugor nyelvcsaládba tartozik, melynek elsajátítása komoly kihívás egy szláv ajkú közösségnek.

Az 1992-es észt Alkotmány 6.§-ának, valamint az 1995-ös államnyelvtörvény30 1.§ (1) bekezdése értelmében Észtország államnyelve az észt nyelv (Eesti Vabariik). A nyelvtörvény részletesen szabályozza nemcsak az észt nyelvhasználat és nyelvismeret követelményeit, de az idegen nyelvek használatát is. Idegen nyelv minden beszélt nyelv az észten kívül. Ezen, a lett nyelvtörvényből már ismert passzus, azzal a semmitmondó, cinikus kiegészítéssel egészül ki, hogy „a kisebbségi népcsoport nyelve olyan idegen nyelv, amelyet a kisebbségi népcsoporthoz tartozó észt állampolgárok régtől fogva használnak” [2.§ (2)].

A nyelvtörvény különösen szigorú a kisebbségi nyelv hivatalos érintkezésben való használatának megengedésében, ugyanis csak azoknál az önkormányzatoknál lehet például az oroszt használni, ahol az állandó lakosság minimum 50% a kisebbségi népcsoporthoz tartozik [10.§ (1)]. Álladó lakosnak az minősül, aki:

  1. törvényesen tartózkodik Észtországban;

  2. az adott önkormányzati területi egységben tartózkodik évente legalább 183 napon át;
  3. az önkormányzati területi egységtől való távolmaradása nem haladhatja meg az egymást követő 90 napot [10.§ (2)].

A belső ügyintézés nyelve csak akkor lehet, a fenti kritériumokon túl, a kisebbségi nyelv, amennyiben azt – az önkormányzat képviselő-testületének javaslatára – a kormány külön határozattal jóváhagyja (11. §).31 Ez a plusz, diszkriminatív feltétel adott lehetőséget a kabinetnek arra, hogy több alkalommal utasítsa el például Narva és Sillamäe város ezirányú kérelmének megadását. Ennél enyhébb feltételeket állapít meg a törvény a kisebbségi népcsoportok művelődési önkormányzataira nézve, melyet a legalább 3000 fős közösségek alapíthatnak nyelvük, kultúrájuk fenntartása céljából.32

A lett államnyelvtörvényhez hasonlóan, az észt sem engedélyezi a cirill betűs személy-, és helységnevek alkalmazását. Minden észtországi helységnek egyetlen hivatalos neve van, mely latin betűkkel írandó [19. § (2)].

A nemzeti kisebbségeknek joguk van az anyanyelvükön való tanulásra, melyet az Alkotmány (37. §) és az Alap- és felsőoktatási intézményekről szóló törvény (Pohikool -ja gümnaasiumi seadus, 1993) biztosít. A kisebbségi nyelvek lehetnek az oktatás nyelve általános és középiskolában, a felsőfokú intézmények nyelve viszont már az észt kizárólagosan. 2006-ban 89 orosz és 21 orosz-észt nyelvű általános- és középiskola működött a 636-ból.33

A bírósági eljárásokban a nyelvhasználatra vonatkozó előírásokat a közigazgatási34 és a polgári perrendtartásról35 szóló törvényben találhatjuk. Idegen nyelven csak abban az esetben folyhat a tárgyalás, ha ahhoz mindkét fél és a bíró is hozzájárul, melyet ennek ellenére ma is gyakran tartanak orosz nyelven, különösen az orosz etnikum által sűrűn lakott észak-kelet Észtországban.

A nyelvtörvény 25.§-ának értelmében a televízióban elhangzó idegen nyelvű szövegekhez csatolni kell a megfelelő és pontos észt nyelvű fordítást. Ez csak abban az esetben nem szükséges, ha:

  • a műsort azonnal megismétlik észt nyelven is;

  • saját előállítású idegen nyelvű hírek bemondói szövege, illetve;
  • élő adás esetén.

Azonban a fenti kivétel alá eső, észt nyelvi fordítás nélküli hírek és élőadások terjedelme nem haladhatja meg a heti saját előállítású műsorok 10%-át [25. § (4)]. A rádióadások tekintetében megengedő a jogalkotó, hiszen nem szükséges az adást észt nyelven is megismételni az idegen nyelvű hallgatóknak szánt rádióműsorok esetében [25. § (3)].

Az államnyelvtörvényének megsértése bűncselekménynek minősül és a büntetőeljárásra vonatkozó törvény36 alkalmazandó. A büntetési tételek eltérhetik az 50.000 észt koronát.37

 

2.4. Litvánia

Litvániában a 2001-es népszámlálás adatai szerint a teljes lakosság 6,3%-a vallja magát orosznak, ami a másik két balti államhoz képest egy jóval kisebb, mintegy 220 ezer fős közösséget jelent. Az országban a legnagyobb etnikai kisebbséget a lengyelek alkotják (6,74%), aminek oka az ország eltérő történelmében keresendő. A Litván Nagyfejedelemség perszonálunióban egyesült Lengyelországgal, miután ez előbbi nagyfejedelmét, Jagellót 1386-ban lengyel királlyá koronázták. A szövetség később államszövetséggé vált (1569-1795) az erősödő Moszkvai Nagyfejedelemségtől tartva. Ezen időszakban a lengyel kultúrának domináns szerepet jutott, a litván nemesség pedig lengyelül beszélt, meghagyva a litvánt az alsóbb társadalmi rétegeknek. Az 1795-ös orosz megszállást követően Vilnius több, mint száz évre lengyel fennhatóság alá került.

Az 1995-ös államnyelvtörvény38 2. §-a megerősíti a litván alkotmány 14. §-át,39 mely szerint Litvánia államnyelve a litván. A törvény a letthez és a litvánhoz hasonlóan nem engedi a cirill betűs írásmód használatát a helység- és személynevek írásában (14.-15. §).40 A litván legfelsőbb közigazgatási bíróság a közelmúltban elutasította, hogy egy Vilnius mellett fekvő, többségében lengyelek lakta településen, Salcininkai-n, lengyelül is feltüntessék az utcaneveket. Eltérően azonban a két másik balti állam nyelvtörvényeitől, az észt nyelvtörvény nem szabályozza a vallási és etnikai kisebbségek nyelvhasználatát a rendezvényeken és a hivatalos érintkezések során [1. § (2)].

Az etnikai kisebbségekről szóló törvény41 első paragrafusa, valamint az alkotmány 37. §-a biztosítja az etnikai kisebbségek azon jogát, hogy erősítsék nyelvüket és kultúrájukat. A hivatalos érintkezésben is eléggé általánosan, homályosan fogalmaz a jogalkotó, hiszen azokon a településeken van lehetőség a kisebbségi nyelv használatára, ahol az azt beszélők „koncentráltan” élnek (4. §).

Összességében megállapítható, hogy a lett és észt jogalkotóhoz képest, a litván nyelvi szabályozás jóval megengedőbb, mely részben visszavezethető az ország területén élő kisebb létszámú etnikai csoportokra.

 

3. Franciaország

3.1. Az imperialistától a defenzív nyelvpolitikáig

Franciaországot gyakran gondoljuk egy homogén, egynyelvű nemzetállamnak, azonban a valóságban a kép sokkal árnyaltabb. A francia nyelv egyedüli hivatalos nyelvként való elismerése és a területén élő más népcsoportok nyelvhasználatának tiltása a közéletben a középkorban elsősorban a központi hatalom megerősítését, a területi partikularizáció felszámolását célozta. Később, a gyarmatbirodalmi időszakban, a nyelv az imperialista politika egyik alapvető eszköze lett az asszimilációs célok elérésében. A gyarmati birodalomból visszamaradt tengerentúli „megyéken” (Départements d’outre-mer, DOM) és területeken túl (Territoires d’outre-mer),42 az „anyaországban”, az ún. „Metropol”-ban, „Hexagone”-ban is több nemzeti nyelvi kisebbség létezik,43 melyek azonban a több évszázados asszimilációs nyelvpolitikának köszönhetően mára veszélyeztetett nyelvekké váltak, melyek közül a bretont az UNESCO súlyosan veszélyeztetett nyelvvé nyilvánított.44

A kisebbségi nyelvek szerepének fontossága a nemzeti identitás szempontjából, különösen az utóbbi években, több szinten jelent meg Franciaországban. Az alkotmány 2008-as módosítása során bekerült például az a mondat az alaptörvénybe, hogy „regionális nyelvek Franciaország nemzeti vagyonának részeit képezik”.45 Rengeteg fesztivált tartanak, melyek a nemzeti kisebbségek kultúrájának ápolását tűzik zászlajukra. Azonban, mindezen „gesztusok” az állam részéről nem oldják meg annak a problémáját, hogy az egyetlen hivatalos nyelvnek, a franciának a dominanciája a közéletben gyakorlatilag lehetetlenné teszi a nemzeti kisebbségeknek azon törekvését, hogy a kultúrájukon túl a nyelvük is fennmaradhasson.

A nemzeti kisebbségi nyelv tehát régen és ma is hátrébb szorul a franciával szemben, melynek elsősorban külső okai vannak, melyek az idő során változnak, de a kisebbségek anyanyelv használati jogára nézve hasonló konzekvenciával járnak. Ugyanis míg korábban a francia nyelv dominanciájára a központi hatalom megerősítése, majd a gyarmatbirodalom stabilizációja miatt volt szükség, addig mára a francia nyelv államnyelvtörvénnyel való védelmét elsősorban az angol nyelv megállíthatatlannak tűnő térnyerése indokolja. Összességében talán csak annyi változott, hogy a nyílt elutasításból és asszimilációs törekvésből mára egy „ellenséges tolerancia” lett a meghatározó a politikai legmagasabb szintjén a kisebbségi, regionális nyelvekkel szemben.

 

3.2. A francia nyelvi szabályozás története

A központi hatalom megszilárdításának egyik alapvető eszköze az egységes, írásba foglalt jog megalkotása volt, azzal a céllal, hogy visszaszorítsa, egységesítse az ország területén élő területi szokásjogokat.46 Ennek egyik állomása volt I. Ferenc 1539-es királyi rendelete (Ordonnance de Villers-Cotterets),47 mely először nyilvánította a francia nyelvet kizárólagosan használhatónak a közéletben, különösen a bírósági eljárásokban és a „hiteles helyeken”. Némi vitára adott okot azonban a rendelet azon passzusa, mely úgy fogalmaz, hogy Ferenc anyanyelve az, amely kötelező („en langage maternel francoys”), amit több jogász úgy értelmezett, hogy a latinon kívül az ország területén beszélt összes nyelv engedélyezett.

1790-ben a Nemzetgyűlés elrendelte az összes jogszabály lefordítását az ország területén megtalálható valamennyi nyelvre. A történelem forgószele, valamint a rendkívül magas költségek miatt végül a munka befejezetlen maradt. 1793-ban, a forradalom eszkalációjával egyidőben, a francián kívül minden nyelvet feudalista csökevénynek nyilvánítottak, amit tűzzel-vassal kell irtani. A forradalmárok a francia nyelvben látták az egyenlőség, a nemzet egységének zálogát. A „nyelvi terror” időszaka (la terreur linguistique) alatt a jakobinusok olyan rendeletet alkottak (Décret du 2 thermidor, An II, sur la langue française), mely a közéletben kötelezővé és kizárólagossá tette a francia nyelv használatát, hat hónapos börtönnel fenyegetve a mindössze négy cikkből álló rendelet megsértőjét. Az elemi iskolában a francia lett az oktatás egyedüli nyelve (Décret du 27 brumaire, An III, sur les écoles primaires), valamint megkezdődött a francia nyelvi központok kialakítása (Décret du 8 pluviôse, An II, sur les établissements d'Instituteurs de la langue française). Ez a folyamat ideiglenesen megtorpant Napoleon uralma alatt, aki az iskolák nagy részét visszaadta az egyháznak, minek következtében ismét a latin került előtérbe az oktatásban. A francia nyelv azonban eddigre igen elterjedt, köszönhetően például a háború és terror miatti jelentős belső népvándorlásnak. 1810-ben 130 département-ből 30-ban már kizárólag franciául beszéltek, azonban 1863-ban az ország 38 millió lakosából 7,5 millió még mindig nem beszélt „Párizs nyelvén”, ami a társadalom közel 20 százalékát jelentette. Ezért a kormányzat rendkívül agresszív asszimilációs politikába kezdett, melynek elsődleges célkitűzése volt a breton „kiirtása”.

A 19. század második felétől a 20. az 1950-es évekig tartó korszakot egyesek „lingvicídiumnak” nevezték el. Ez alatt közel 40 jogszabályt született, mely a francia kizárólagos használatát írta elő az oktatásban, a sajtóban, a közigazgatásban, helységnevek írásmódjában. Egyik legfontosabb ezek közül az 1882-es loi Ferry, mely ingyenessé és kötelezővé tette az elemi iskolát, ahol az oktatás egyedül franciául folyhatott.48 A francia hegemóniája az iskolákban egészen 1951-ig tartott, amikor a loi Deixonne engedélyezte a breton, a katalán, az okcitán és a baszk nyelv oktatását a középiskolákban.49 A törvényt kiegészítő rendeletek később hasonló engedményt tettek a korzikai,50 a tahiti51 és a melanéz52 nyelveknek is. Az 1975-ös loi Haby végül az általános iskolától az felsőoktatásig lehetővé tette a regionális nyelvek oktatását.53 Szintén ebben az évben fogadta el a parlament azonban a loi Bas-Lauriol-t,54 mely a francia nyelvet tette kizárólagossá a kereskedelemben és mely közvetlen elődje a ma is hatályos, a francia nyelv használatáról szóló törvénynek, a loi Toubon-nak.


3.3. Nemzetközi egyezmények

Az utóbbi évtizedekben a politikai nyilatkozatok bár sokkal toleránsabbak a „regionális nyelvekkel”55 szemben, azonban ez a támogatás a tettek mezején nem manifesztálódik. Az Európa Tanács 1992-ben Strasbourgban elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, melyet azonban Franciaország nem írt alá. Ellenben ugyanabban az évben a két ház együttes ülésén (Kongresszus), amit az 1958-as alkotmánynak a Maastrichti szerződéshez való igazítása miatt hívtak össze, bekerült az alaptörvénybe az a mondat, hogy „A Köztársaság nyelve a francia”(2. §), így megerősítve a francia nyelv helyzetét de jure is.56

Végül 1999-ben Franciaország is aláírta a Chartát, ám a mai napig nem ratifikálta azt, arra hivatkozva, hogy az ellentétes lenne az alkotmánnyal. A vezető politikai osztály a régi reflexektől vezérelve a mai napig egy ellenséges toleranciával viseltetik az általuk regionálisnak nevezett kisebbségi nyelvekkel szemben, ma is úgy tekintenek a francia nyelvre, mint a nemzet egységének, az egyenlőségnek, az integrációnak az egyedüli eszközére, melyből következően, minden ettől idegen nyelv használata egyben ezeket az elveket veszélyeztetné. Így kevés esély látszik arra, hogy a Charta ratifikációjára egyhamar sor kerülhet. Ezt támasztja alá Nicolas Sarkozy-nek a választási kampánya során 2007-ben Besançon-ban, a témában kifejtett véleménye: „Megválasztásom esetén nem támogatom a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának a ratifikációját. Nem szeretném, hogy holnaptól kezdve egy európai bíró, akinek a mienktől eltérő történelmi tapasztalatai vannak a kisebbségekről, döntsön arról, hogy egy regionális nyelv a Köztársaság nyelve legyen-e a franciával egyenlő szinten […].

Meg kell említeni továbbá, hogy Franciaország derogációt kért a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának és 27. és a Gyermekek Jogairól szóló Nemzetközi Egyezmény 30. cikke alól, melyek az anyanyelv használati jogra vonatkoznak.

 

3.4. A loi Toubon

1994. július elsején fogadta el a francia törvényhozás a Jacques Toubonról, a Balladur-kormány kulturális és a frankofón ügyek miniszteréről elnevezett, ma is hatályos nyelvtörvényt, mely a fentebb említett loi Bas-Lauriol helyébe lépett.57

A törvény célja a francia nyelv védelme, különösen az angol látványos térnyerésével szemben többek között a tudomány, a média és a kereskedelem területén.58

A törvény eredetileg a közjogi jogi személyeken, valamint azokon a magánjogi személyeken túl, akik közérdekű feladatot látnak el, minden magánjogi személyt és műsorszolgáltatót kötelezett volna a törvény által előírt terminológiák kötelező használatára. Többek között ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban 60 képviselő az Alkotmány Tanácshoz fordult (Conseil Constitutionnel), ami megállapította, hogy a kérdéses előírás sérti az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 11. cikkében biztosított vélemény és szólásszabadságot, ezért megsemmisítette azt.59

A ma is hatályos törvény a francia nyelv használatát szabályozza a gazdasági reklámokon, üzletfeliratokon, valamint a közérdekű közleményeken túl a szerződésekben. Az alkotmány 2. §-ából kiindulva, mely szerint a Köztársaság nyelve a francia, biztosítja a francia állampolgárok jogát ahhoz, hogy a közérdekű információkhoz, úgy, mint a joganyaghoz, a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos iratokhoz franciául juthassanak hozzá. A francia munkavállalónak a munkaszerződése nem tartalmazhat idegen nyelvű kifejezést, ha arra létezik megfelelő francia terminológia. Amennyiben nem, akkor a kifejezés francia nyelvű magyarázatát mellékelni kell. A kongresszusokon kiosztásra kerülő dokumentumoknak francia nyelvűeknek kell lenniük, mely kiegészülhet más nyelvű fordítással is.

A törvény az 1951-es loi Deixonne helyébe lép, annak lényeges rendelkezéseit változatlanul hagyva. Eszerint az oktatás, a vizsgák és a felvételik nyelve a francia, csakúgy, mint a beszámolók és tanulmányok szövege, kivétel olyan indokolt esetekben, amikor a regionális nyelv és kultúra oktatására is szükség van (Art. 11-1).

A törvény 2. §-a értelmében a fogyasztók tájékoztatása kizárólag franciául történhet. A rendelkezést 2000-ben az Európai Bizottság ellentétesnek találta az áruk szabad mozgásának elvével. Hosszas tárgyalások után a francia kormány 2001 szeptemberében egy kötelező erejű értelmezési körözvényt (circulaire) adott ki, mely biztosítja annak lehetőségét, hogy a fogyasztók idegen nyelven történő tájékoztatása nem jogellenes, ha azt ugyanolyan jelentésű és nem félrevezető rajz, szimbólum vagy piktogram egészíti ki. A Társaság a Francia Nyelv Jövőjéért (Association pour l’Avenir de la Langue Française) azonban az Államtanácshoz fordult (Conseil d’État) kérve a körözvény jogellenességének megállapítását. A legfelsőbb közigazgatási bíróság végül 2003. július 30-án megsemmisítette a körözvényt azzal az indoklással, hogy az olyan kötelező erejű, új szabályt alkotott, amivel túllépte a kompetenciáját, vagyis az értelmezést.60 A törvény jelenleg hatályos állapota szerint tehát továbbra is csak a francia a megengedett nyelv a fogyasztók tájékoztatásában.

 

3.5. A nyelvpolitika következménye: a breton mai helyzete

A regionális nyelveknek semmilyen hivatalos státuszuk nincs ma Franciaországban. Bár alkotmányos szinten lett megerősítve kulturális értékük,61 nyelvüket nem használhatják a hivatalos érintkezésekben, a kétnyelvű oktatást egyre nehezebb helyzetbe kerül az osztályok bezárása, a kétnyelvű oktatók egynyelvűre cserélésével. Azok a nyelvek, mint a baszk, a korzikai, vagy az német viszonylag jobb helyzetben van, hiszen a szomszédos államok, mint Spanyolország, Olaszország, vagy Németország közelsége lehetővé teszi nyelvük életben maradását. Azonban a breton teljesen izolált nyelvcsoport, melyet szinte kizárólag az idősebb lakosság beszéli, kiegészülve néhány olyan külső behatással, melynek eredményeként a nyelv a kihalás szélére került.

A breton a kelta nyelvcsaládba tartozó indoeurópai nyelv, mely Franciaország észak-nyugati felében, Bretagne-ban őshonos. Nyelvüket leginkább „kontinentális keltának” szokták nevezni, amit a Római Birodalom végén Nagy Britanniából érkezett britek honosítottak meg. Négy fő dialektusa létezik régiókra bontva: a léon-i, a treger-i, a kernev-i és a gwened-i. A középkorban szinte a teljes népesség beszélte a breton-t, elsöprő többsége franciául sem tudott, bár a nemesség már a franciát, az udvar nyelvét használta. A forradalomtól egyre fokozódó erőszakos nyelvi asszimiláció, „lingvicídium” eredményeként azonban a bretonul beszélők száma 1950-re százezerre zsugorodott. Jól mutatja a kor hangulatát egy finiszteri prefektus 1831-es levele M. de Montalivet Közintézményi miniszternek: „[…] Minden eszközzel azon kell lenni, hogy a breton nyelv elhaljon, ellehetetlenüljön, egészen addig a pontig, amíg az egyik település a másikkal már nem tudja megérteni egymást és így rákényszerüljenek a francia tanulására. A breton nyelvet mindenképpen el kell pusztítani. […]”

A fentiek eredményeként nem nehéz megérteni, hogy lehet az, hogy mára egyetlen város sincs Bretagne-ban, ahol a breton a domináns a mindennapi életben, csupán a régió belső területén található, tízezernél kisebb lélekszámú falvakban értik meg egyáltalán. Nincsenek statisztikák arra nézve, hogy összesen hányan beszélik még a nyelvet. Egyes becslések szerint mintegy 180 ezer ember használja mindennap és ezen felül még 140 ezer érti.

Gondot jelent, hogy a fiatalabb generáció alig beszéli a bretont, ráadásul a 25 évnél fiatalabbak 40%-a hagyja el a szülőföldjét. Leginkább a szegény, paraszti réteg beszéli ma is a nyelvet, ám pont az őket sújtó munkanélküliség miatt, köztük is nagy az elvándorlók aránya.

Az utóbbi évtizedekben több erőfeszítés történt a nyelv újjáélesztésére. Ezek közül kiemelkednek a breton oktatásra 1976-ban létrejött Diwan iskolák. A Európai Bizottság 2006-os, a nyelvi kisebbségekről végzett tanulmánya szerint 8000 diák tanult bretont az általános iskolában legalább heti egy órában, melyből 1000 gyermek valamelyik Diwan iskla hallgatója. Ez a szám 4000 a középiskolás korú fiataloknál.62 Összességében tehát mindössze a 18 év alattiak 2%-a tanulja az ősei nyelvét, melynek további akadályát jelenti a kormányzat „gáncsoskodása”, mivel leggyakrabban elutasítja az állami iskolákban az újabb kétnyelvű osztályok indítását, nem biztosítja a folytonosságot az általános iskolától az felsőoktatási intézményekig, valamint csökkentette a breton nyelvtanári posztokat.

A helyzet a médiában sem kedvezőbb. Egyedül a regionális köztelevízió sugároz breton műsorokat, mely azonban mindösszesen egy 4-5 perces napi hírblokkot és egy vasárnaponként, főműsoridőn kívül leadott kulturális műsort foglal magában. A két regionális közszolgálati rádió hetente 12-14 órás breton nyelvű műsort sugároz.

Mindezen feltételek mellett nem nehéz megérteni mi vezette arra az UNESCO-t, hogy 2009-ben ismét a rendkívül veszélyeztetett nyelvek közé sorolta a bretont.


Az utópiák világában

A dolgozat terjedelmét jócskán meghaladta volna Európa összes államának górcső alá vétele a nyelvi szabályozás szempontjából, azonban talán plasztikusan látható a balti államok és Franciaország példáján keresztül, hogy a szlovák államnyelvtörvényen kívül több ország is alkalmaz hasonlóan, vagy esetleg még szigorúbb nyelvi szabályozást, diszkriminálva a nemzeti kisebbséghez tartozók anyanyelv használati jogát. Persze van ellenpélda is. A már említett Finnország például a finn mellé egyenjogú nyelvé emelte a svéd nyelvet, ezzel kifejezve a két ország történelmi összetartozását.

Minden nyelv egyenjogúsága a jövőben talán egy túlzottan utópisztikus kép, és nem vitatható el a többségi társadalomnak a nemzetállamok létrejötte óta létező azon joga sem, hogy anyanyelve megkülönböztetett pozíciót élvezzen. Azonban talán megteremthető lenne az összhang az adott államok többségi nemzeti és kisebbségi nemzeti nyelvei között. Persze ez előfeltételezi a politika beidegződött reflexeinek, a vélt, vagy valós sérelmeknek a levetkőzését, ami talán a nyelvi egyenjogúságnál is elérhetetlenebb utópiának tűnik.


Bartóki-Gönczy Balázs

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar (V. év)

Université Panthéon-Assas (Paris II), Master 1


Budapest, 2009. 01. 05.


1 Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Osiris, 2002, Budapest, 100. p

2 Lásd bővebben: Andrássy György - Az anyanyelv használatához való jog jellege, Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny, 2006. IV. évf. 2. szám, 13–19. p

3 A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságának védelméről szóló törvény, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Hivatalos Lapja 11/2002. szám

4 Trócsányi László: Az anyanyelv használatához való jog a nemzeti alkotmányokban, Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny, 2006. IV. évf. 2 szám, 7–11. p.

5 A Svájci Konföderáció 1999. április 18-i Alkotmánya, 4. cikk

6 Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat, szociolingvisztikai alapfogalmak, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, 192. p.

7 Szarka László: Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi jogok Kelet-Közép-Európában, in: Szarka László – Nádor Orsolya (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 2002. 19. p.

8 Eesti Statistika, www.stat.ee

9 Latvijas Statistika, www.csb.lv

10 Statiskos Departamentas Prie Lietuvos Respublikos Vyriausybés, www.stat.gov.lt

11 a 2004-es lett népszámlálás adatai szerint például a lett állampolgárok 28,8%-a tartozott az orosz etnikumú kisebbséghez. A két adat közötti különbség hátterében az áll, hogy az egyéb etnikai kisebbségek is, mint a fehéroroszok, az ukránok és a lengyelek, az oroszt használják az adott ország hivatalos nyelve helyett.

12 Riga 43%-a, Daugavpils 55%-a, Rēzenkne 50%-a és Ventspils 32%-a orosz anyanyelvű.

13 http://www.vvk.lv/index.php?sadala=135&id=165, Izteikt Latvijas Padomju Sociālistiskās Republikas 1989. gada 5. maija Valodu likumu (Latvijas PSR Augstākās Padomes un Valdības Ziņotājs, 1989, 20. nr.

14 Official languauge law of the Republic of Latvia, 9 December 1999. (továbbiakban: lett nyelvtörvény)

15 10. § (2), rendőrséghez bejelentés, egészségügyi vészhelyzet, tűz bejelentése, stb.

16 Daugavpils-ben, Rigában és Ventspils-ben

17 Az Európai Bizottság Euromosaic tanulmánya, (2006), http://ec.europa.eu/education/languages/archive/languages/langmin/euromosaic/lat3_fr.html, Továbbiakban: (Euromasic tanulmány, 2006– Lettország)

18http://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache%3ApjBPIC716JkJ%3Awww.policy.hu%2Fmyagmar%2FLatvia_Radio_and_TV_Law.PDF+radio+and+television+law+latvia&hl=hu&gl=hu&sig=AHIEtbQG4CE4yfJ6umn6hqBhLYZLLJ1z-Q&pli=1

19 Chas, Vestji, Segodnja, Komersant Baltik, Telegraf és a Bizness & Baltija.

20 4 kereskedelmi televízió műsorainak 20-50 %-a is orosz nyelvű.

21 case No.2003-02-0106 of the Constituional Court of the Republic of Latvia

22 Bővebben lásd: Cass R. Sunstein: The First Amendment in Cyberspace, Yale Law Journal, Vol. 104, 1995.

23 Az Európai Bizottság Euromasic tanulmánya, 2006, 3. p., http://ec.europa.eu/education/languages/archive/languages/langmin/euromosaic/lat3_fr.html

24 Vineta Ernstone és Daiga Joma felmérésének eredményét magyarul lásd: Lacházi Aranka: A hivatalos és a „kisebbségi” nyelv Lettországban, Kisebbségkutatás, 2005. 3. szám, Lucidus Kiadó, 3. p.

25 http://www.stat.ee/population-census-2000

26 http://www.stat.ee/26387

27 A Peipus-tó Európa negyedik legnagyobb tava Oroszország és Észtország határán.

28 староверы

29 The Euromosaic study, 2006, russian in estonia, p. 2. http://ec.europa.eu/education/languages/archive/languages/langmin/euromosaic/et1_en.html

30 1995. február 21., RTa 1995,23,334, magyar nyelvű változatot lásd: http://www.hhrf.org/gecse/eszt2.htm

31 Ellentmondásosan fogalmaz ezen a ponton jogalkotó, hiszen ez azokra az önkormányzatokra vonatkozik, „amelyeknek állandó lakosai többségének nyelv nem az észt nyelv”, így viszont elképzelhető, hogy a kisebbség, melynek nyelve használható a belső ügyintézés nyelveként, nem teszi ki a település lakosainak 50 %-át. Például a településnek a 35%-a az orosz, 15%-a az ukrán, 5 %-a a fehérorosz és, és 45%-a az észt etnikumhoz tartozik. Ezen esetben elvileg úgy lehetne ugyanis valamely kisebbségi nyelv a belső ügyintézés nyelve, hogy az ügyfelekkel való érintkezésben azt nem lehetne használni.

32 National Minorities Cultural Autonomy Act of 26 October 1993 (RT I 1993, 71, 1001), section 2 (2)

33 The Euromosaic study, 2006, russian in estonia, p. 4.

34 Code of Estonian Administrative Procedure (25-02-19999), RT I 1999, 31, 425

35 Code of Estonian Civil Procedure (22-04-1998), RT I 1998, 43-45, 666

36 RT I 2001,61,364

37 mintegy 875.000 HUF (2009. december 22.)

38 http://www.minelres.lv/NationalLegislation/Lithuania/Lithuania_Language_1995_English.htm

39 http://www.minelres.lv/NationalLegislation/Lithuania/Lithuania_Const_excerpts_English.htm

40 A Litván Legfelsőbb Bíróság 1991-es döntését követően azonban az útlevelekben, kérelemre feltűntethető a személynév cirill betűs változata. Resolution of the Supreme Court of Lithuania, 1991, No I – 1031

41 http://www.minelres.lv/NationalLegislation/Lithuania/Lithuania_Minorities_English.htm

42 A DOM és TOM között a leglényegesebb különbség az anyaországhoz, a „Metropol”-hoz való viszony. Az előbbi (Francia Guyana, Guadeloupe, Martinique, Réunion szigete, valamint hamarosan Mayotte) a francia közigazgatás integráns része, 1946 óta ugyanolyan státusszal rendelkezik, mint bármelyik másik département. A Tengeren túli területek ezzel szemben sokkal lazább szálakkal fűződnek Franciaországhoz (pl. Új-Kaledónia, Futuna, Francia Polinézia, stb.). Fontos változást hozott a 2003-as alkotmányreform, mely által a DOM sokkal nagyobb önállóságot kapott, a TOM pedig korlátozódott az ausztráliai és antarktiszi területekre, míg a többi területet ún. „collectivité d’outre-mer”, tengeren túli közösség lett, gyakran önálló státusszal.

43 Korzikai olasz, katalán, baszk, breton, alsace-lorrainne-i német, okcitán.

45 La Constitution du 4 octobre 1958, Art. 75-1. – Les langues régionales appartient au patrimoine de la France.

46 Főleg Észak-Franciaországban volt rendkívül sok elkülönült szokásjogi rendszer, melyek közül a legismertebb a normann szokásjog, mely a mai common law alapját képezi. Az ország déli területein a római jogrend továbbélése volt a jellemző.

47 A 192 cikkből álló rendelet hiteles, teljes szövege itt olvasható: http://www.assemblee-nationale.fr/histoire/villers-cotterets.asp

48 Loi n° 11696 du 8 mars 1882, JORF du 29 mars 1882

49 Loi n° 51-46 du 11 janvier 1951, relative à l'enseignement des langues et dialectes locaux, JORF du 13 janvier 1951 page 483

50 Décret 74-33 du 16 janvier 1974, JORF du 18 janvier 1974 page 694

51 Décret 81-553 du 12 mai 1981, JORF du 16 mai 1981 page 1489

52 Décret 92-1162 du 20 octobre 1992, JORF n°247 du 23 octobre 1992 page 14767

53 Loi n° 75-620 du 11 juillet 1975, JORF - 12 Juillet 1975 - Pages 7180 à 7182

54 Loi n° 75-1349 du 31 décembre 1975 relative à l'emploi de la langue française, JORF du 4 janvier 1976 page 189

55 Az idő során politikailag kényes, pejoratív értelművé vált „patois” helyett a kisebbségi nemzeti nyelveket regionális nyelveknek nevezik (langue régionale), elkerülve a kisebbségi nyelv kifejezést (langue minoritaire), mivel Franciaország hivatalosan nem ismeri el (!), hogy területén kisebbségek élnek.

56 Loi constitutionnelle no 92-554 du 25 juin 1992 a apporté des modifications à la Constitution française de 1958

57 Loi n°94-665 du 4 août 1994, JORF n°180 du 5 août 1994 page 11392.

58 Arról persze kevesebb szó esik, hogy a 11. századtól egészen a 18. századig több ezer francia szó honosodott meg az angol nyelvben, kitéve a brit szókincs 50-60 százalékát.

59 Décision n° 94-345 du 29 juillet 1994 du Conseil constitutionnel à propos de la loi relative à l'emploi de la langue française

60 Conseil d’Etat, 30 juillet 2003, n° 245076, Association "Avenir de la langue française"

61 La Constitution du 4 octobre 1958, Art. 75-1.

62 Az Európai Bizottság Euromosaic Tanulmánya – Le breton en France, 2006., http://ec.europa.eu/education/languages/archive/languages/langmin/euromosaic/fr3_fr.html