Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Zoltán András

Ukrajna nyelvi helyzete

 

Magyarországon szokás panaszkodni a magyar nyelv elszigeteltsége miatt, s ennek valóban vannak negatív következményei, hiszen abban a tényben, hogy az Európai Unió tagállamai közül Magyarország lakosai közül beszélnek legkevesebben idegen nyelveket, az oktatáspolitika fél évszázados mulasztásain kívül kétségtelenül szerepet játszik az az objektív körülmény is, hogy a Magyarországon zömmel egynyelvű közegben élő magyar anyanyelvű lakosságnak lényegesen nagyobb erőfeszítésbe kerül egy más struktúrájú, bármely indoeurópai nyelv elsajátítása, mint az indoeurópai nyelvek beszélőinek egy másik indoeurópai nyelv elsajátítása. Ugyanakkor más vonatkozásban annak is vannak hátrányai, ha egy nyelvterületet csupa vagy zömmel vele szoros rokonságban álló nyelvek vesznek körül, különösen, ha ezek a rokon nyelvek időnként néha évszázadokon át az adminisztratív és/vagy az irodalmi nyelv szerepét is betöltötték az adott nyelvközösségben.

Az ukrán nyelv - a többi szláv nyelvhez hasonlóan - a felbomló félben lévő egykori közös szláv alapnyelv, az ősszláv dialektusai alapján jött létre. Az ősszláv differenciálódása a 12. század folyamán zárul le, ekkor megy végbe, ugyanis az utolsó közös indíttatású szláv hangváltozás, az ún. jerek (a korai cirill betűs kéziratokban ь és ъ betűkkel jelölt redukált i és u magánhangzók) kiesése, illetve vokalizációja. Az önálló szláv nyelvek tehát viszonylag későn alakultak ki, de továbbra is egymás szomszédságában fejlődtek, így egymással máig nagy hasonlóságot mutatnak. Az ukrán a szláv nyelvek közül a másik két keleti szláv nyelvvel - az orosszal és a fehérorosszal - áll a legszorosabb genetikai rokonságban. A protoukrán nyelvjárásterületre esett az első keleti szláv állam (Rus’) fővárosa (Kijev) és számos fontos tartománya (Csernyigov, Halics, Volhínia). A bizánci rítusú kereszténység hivatalos felvétele (988) után nem sokkal (11. század) megjelennek az első nyelvemlékek, azonban a macedóniai görög- szláv kétnyelvű bizánci hittérítők jóvoltából a Rus’ keleti szláv lakóinak a liturgikus és irodalmi nyelve a bő egy évszázaddal korábban (863) a szaloniki születésű testvérpár (Konstantin/Cirill és Metód) által létrehozott délszláv (óbolgár- ómacedón) nyelvjárási alapú ószláv (óegyházi szláv, óbolgár) lett, amely csak csekély mértékben idomult a keleti szláv hang- és alaktani sajátosságokhoz (orosz, később nagyorosz, illetve ukrán szerkesztésű egyházi szláv).

A Rus területén tehát funkcionális kétnyelvűség, keleti szláv- egyházi szláv diglosszia alakult ki: a hétköznapi életben és az államigazgatásban a spontánul fejlődő keleti szláv nyelvjárások voltak használatban, míg a magasabb (a korban főleg egyházi jellegű) kultúrában egy ugyan rokon (és ezért viszonylag nagy százalékban érthető), de mégis más nyelvjárási alapú irodalmi nyelv uralkodott, amelynek aktív elsajátítása hosszas és elmélyült tanulást igényelt. Az egyházi szláv ma is az ortodox és az unitus (görög katolikus) egyház liturgikus nyelve Ukrajnában. Az írás-olvasás elsajátítása ugyan minden esetben az egyházi szláv anyagán (bibliai szövegen, elsősorban a zsoltárokon) történt, azonban az így elsajátított cirill betűs írást viszonylag hamar (11-12. század) kezdték keleti szláv népnyelvű szövegek (magánlevelek, továbbá jogi ügyletek: adománylevelek, végrendeletek, adásvételi szerződések) írásba foglalására is használni.

A túlnyomórészt egyházi szláv nyelvű emlékek mellett tehát rendelkezünk a Rus’ időszakából egy kisebb mennyiségű és nem irodalmi igényű, a népnyelvhez közeli nyelvemlékcsoporttal is. Ennek a jelentősége akkor nő meg, amikor a tatárjárás után az egykori Rus nyugati és déli területei kisebbrészt (Halics) a Lengyel Királyság, nagyobbrészt azonban a Litván Nagyfejedelemség fennhatósága alá kerülnek, az 1386. évi lengyel- litván perszonális unió után lényegében az egész ukrán nyelvterület az egymással hol lazább, hol szorosabb kötelékben álló lengyel- litván államszövetség részét alkotja.

A Litván Nagyfejedelemség lakosságát legnagyobb kiterjedése idején (15. század) mintegy 90 százalékban ortodox keleti szlávok (zömmel a mai ukránok és fehéroroszok elődei) alkották, így amikor a pogány litvánok 1386-ban - Európában utolsókként - felvették a kereszténységet (mégpedig a római rítus szerint), az államigazgatás nyelveként Litvániában - Lengyelországgal szemben - a latin szóba sem jöhetett, hanem a hatalmas kiterjedésű és túlnyomórészt keleti szlávok által benépesített ország adminisztratív nyelve a keleti szláv lett, mégpedig egy olyan kompromisszumos ukrán- fehérorosz nyelvváltozat, amely a litvániai keleti szlávok nyelvjárásainak közös vonásait helyezte előtérbe, míg a speciálisan fehérorosz és a speciálisan ukrán vonásokat háttérbe szorította. Ezen a keleti szláv népnyelvi eredetű óukrán- ófehérorosz (röviden: nyugatorosz) nyelven íródtak a nagyfejedelmi kancellária által kibocsátott oklevelek, a törvények, a bírósági határozatok, és ehhez próbáltak igazodni a helyi közigazgatásnál működő írnokok is. A kancelláriai nyelv alapján a 16. századra közös óukrán- ófehérorosz világi irodalmi nyelv is kialakult, amelyen világi szépirodalmi és történelmi munkák mellett vallásos hitvitázó irodalom, sőt részleges bibliafordítások is születtek, s ezzel a keleti szláv- egyházi szláv diglosszia korszaka az ukrán és a fehérorosz nyelvterületen véget ért.

A hivatali nyelvet és az ezen alapuló világi irodalmi nyelvet a lengyel- litván államszövetség egyre szorosabbá válásával jelentős lengyel hatás érte. Az 1569. évi lublini unió értelmében Litvánia ukránok lakta területei közvetlenül lengyel kormányzás alá kerültek. A 17. századi kozákfelkelések eredményeképpen az ukrán nyelvterületnek a Dnyepertől keletre eső része orosz fennhatóság alá került. Az orosz állam és egyház centralizációs politikája a nyugatorosz kiszorulásához vezetett az egyházi irodalomban is, így az egykori ukrán- fehérorosz irodalmi nyelv, amely kompromisszumos jellege ellenére közel állt az ukrán társadalom művelt rétegeinek beszélt nyelvéhez, a 18. században hanyatlásnak indult, helyét Oroszországban az orosz, Lengyelországban a lengyel vette át, az ukrán lakosság végül is saját anyanyelvéhez közel álló irodalmi nyelv nélkül maradt.

Az ukrán népnyelv csak a szereplők nyelvi jellemzésének eszközeként jut nyilvánossághoz az iskoladrámák közjátékaiban (intermedia, interludia), ott is elsősorban a komikus effektus elérésének eszközeként. Erre a komikus hagyományra épült a modern ukrán irodalmi nyelv megteremtőjének, Ivan Kotljarevs’kyjnek humoros Aeneis-travesztációja, amely 1794-től kéziratos másolatokban terjedt (teljes nyomtatott kiadás: Szentpétervár, 1842); másik, az ukrán irodalmi nyelv szempontjából fontos műve a Natalka Poltavka című színmű (1838), amely az ukrán színpadok ma is játszott darabja. Kotljarevs’kyj hagyományteremtő alkotónak bizonyult: az új ukrán irodalmi nyelv az általa választott délkeleti nyelvjárás (Poltava) alapján indult fejlődésnek, klasszikus formáját Taras ©evčenko (1814- 1861) költészetében kapva meg, aki az ukrán lírát világszínvonalra emelte. A poltavai (délkeleti) dialektust irodalmi szintre emelő költők, írók közül megemlítendő még Ivan Nečuj-Levyckyj (1838- 1918), Marko Vovčok (Marija Vilins’ka írói álneve, 1834-1907) és Panas Myrnyj (1849- 1920). A Lengyelország utolsó felosztása (1795) után osztrák uralom alá került Kelet-Galícia (Gácsország, Halics) írói közül kiemelkedő szerepet játszott az ukrán irodalmi nyelv fejlődésében Ivan Franko (1856- 1916), Lesja Ukrajinka (1871- 1913), Mychajlo Kocjubynskyj (1864- 1913). A modern ukrán irodalmi nyelv fejlődésében a galíciai kulturális életnek különösen nagy jelentősége volt akkor, amikor Oroszországban az ukrán nyelvű könyvkiadás 1905 előtt be volt tiltva.

Az ukrán irodalmi nyelv fejlődésére nézve fontos körülmény az, hogy az ukrán nyelvterület a II. világháború előtt politikailag mindig több országhoz tartozott, s helyzete a többségi nyelvekhez képest csak legfeljebb viszonylagosan volt jobb. A modern ukrán („kisorosz”) irodalmi nyelv első nyomtatott nyelvtana 1818-ban jelent meg orosz nyelven Szentpétárvárt Oleksij Pavlovskyj tollából. A 19. század folyamán az Orosz Birodalom területén nem is jelenhetett meg több ukrán nyelvtan, ellenben a Habsburg Birodalomhoz tartozó Magyarországon és Kelet-Galíciában, így 1830-ban Budán megjelenik Lutskay Mihály latin nyelvű egyházi szláv- rutén nyelvtana (Grammatica Slavo-Ruthena, seu Vetero-Slavicae, et actu in montibus Carpathicis Parvo-Russicae, ceu dialecti vigentis linguae), 1834-ben pedig Przemy¶lben Josip Levyckyj német nyelvű grammatikája (Grammatik der Ruthenischen oder Klein-Russischen Sprache in Galizien). Ettől kezdve Galíciában folyamatosan jelennek meg ukrán nyelvtanok, mivel itt az iskolai oktatásban is helyet kap az ukrán nyelv. A galíciai tankönyvek természetesen a helyi, nyugat-ukrán nyelvhasználatra orientálódnak.

Az 1905. évi forradalom után megszűnik az ukrán nyelv tiltása az Oroszországhoz tartozó Kelet-Ukrajnában, s itt is megjelenik több iskolai használatra szánt ukrán nyelvtan, bár ezeket legfeljebb magántanulókként forgathatták az ukrán fiatalok, mivel nyilvános iskolában az Orosz Birodalom fennállása alatt itt sehol sem tanították az ukrán nyelvet. A két világháború közötti időben Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz, Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott. Lengyelországban a kezdeti szabad nyelvhasználat és művelődés lehetőségei fokozatosan szűkültek, Kárpátalján pedig a helyi értelmiség nagyobb része nem az ukrán, hanem az orosz irodalmi nyelv használatát támogatta.

A Szovjetunióba betagolt Kelet-Ukrajnában a szovjet politika az 1920-as években kezdetben a helyi és a határon túli ukrán értelmiség szimpátiájának elnyerése érdekében mintegy mézesmadzagként támogatta az ukrán nyelvű, bár szigorúan ellenőrzötten „szocialista” tartalmú kultúrát, meghirdette - bár sosem valósította meg - a közigazgatás átállítását ukrán nyelvre. Az 1920-as évek folyamán jött létre az egységes ukrán helyesírás, amelynek szabályait hosszas egyeztetés után Harkovban adták ki 1928-ban, de vitájában a nyugat-ukrajnai szakemberek is részt vettek, így az Lengyel-Ukrajnában is bevezetésre kerülhetett.

Az „ukrainizálás” programja azonban éppen 1928 körül egy központi, moszkvai politikai irányváltás miatt megtorpan, megkezdődik az ukrán értelmiség kiszorítása, publikálási lehetőségeinek csökkentése, majd az 1930-as évek terrorja idején a nemzeti érzelmű értelmiség módszeres fizikai megsemmisítése. Az ukrán nyelvet őrző parasztság tömegeit az erőszakos kollektivizálást kísérő deportálások és a mesterségesen előidézett, több millió áldozatot követelő éhínség tizedelte meg. A szovjet iparosítás során létrejött iparvárosokat a Szovjetunió egész területéről idesereglő lakosság népesítette be, a különböző nyelvű új lakosok közös nyelve a moszkvai központi kormányzat által preferált orosz lett. A terror és a népmozgások következtében az ukrán nyelv pozíciói Szovjet-Ukrajnában már a II. világháború előtt megrendültek. 1939-ben a Molotov- Ribbentropp-paktum révén Lengyel­országtól megszerzett Nyugat-Ukrajnában, majd az 1944-ben megszerzett Kárpátalján a szovjet kormányzat rövid idő alatt pótolta mindazt, amiből e területek ukrán és más nemzetiségű lakossága kimaradt, mégis főleg Nyugat-Ukrajna, az egykori Galícia számított az ukrán irodalmi nyelv és az ukrán nyelvű művelődés fő támaszának a szovjet rendszer hátralévő évtizedeiben is, amelyeket az egységes „szovjet nép” eszméje jegyében folyó további oroszosítás jellemzett.

A lakosság oroszosítása mellett folyt magának az ukrán nyelvnek is az oroszosítása oly módon, hogy az 1930-as évektől kezdődően a Szovjet-Ukrajnában kiadott nyelvtanok és szótárak az ukrán irodalmi nyelvben éppen annak viszonylag rövid története miatt széles körben használt hangtani, alaktani, mondattani, lexikai és frazeológiai változatok közül elsősorban azokat tekintették normatívnak, amelyek az oroszban is használatosak voltak. Helyesírási téren szimbolikus jelentőségű lett a ґ (g) betű kizárása az ukrán ábécéből az 1933. évi szovjet-ukrajnai helyesírási reform során, amit sem a lengyel-ukrajnai helyesírási gyakorlat, sem az emigráció nem követett.

1917-től kezdve az egymást váltó nemzeti és bolsevik kormányok alatt immár Kelet-Ukrajnában is rendszeresen jelennek meg iskolai, majd egyetemi szintű ukrán nyelvtanok, amelyek közül különösen a Leonid Bulachovs’kyj szerkesztette főiskolai (1931), majd egyetemi (1951) tankönyvek járultak hozzá az ukrán irodalmi nyelv szovjetunióbeli változatának egységesítéséhez. A szovjet korszak legnagyobb összefoglaló munkája az Ivan Bilodid szerkesztésében megjelent „A mai ukrán irodalmi nyelv” című ötkötetes kézikönyv (1969-1973), amelynek egyes kötetei az ukrán hangtant, az alaktant, a mondattant, a szókincset és a frazeológiát, valamint a stilisztikát tárgyalják minden korábbi leírásnál részletesebben. A szókincs normalizálása kétnyelvű szótárakkal kezdődött, ezek közül kiemelkedő jelentőségű Galíciában Jevhen ®elechivskyj és Sofron Nedilskyj kétkötetes ukrán- német szótára (Ruthenisch-deutsches Wörterbuch, Lemberg, 1885-1886), Magyarországon Csopei László Rutén- magyar szótára (Budapest, 1883), Oroszországban pedig a Borys Hrinčenko szerkesztésében megjelent négykötetes ukrán- orosz szótár (Kijev, 1907-1909). Az ukrán nyelv máig legnagyobb, tizenegy kötetes egynyelvű akadémiai értelmező szótára 1970- 1980 között jelent meg Kijevben.

Az első világháborút követő oroszországi forradalmak és polgárháborús időszak rövid életű (bár az ukrán nemzettudat szempontjából nagyon is fontos) ukrán államalakulatait leszámítva önálló államként Ukrajna 1991-ben lépett csak a történelem színpadára. Az ukrán nemzetté válás a 19-20. század folyamán meglehetősen mostoha körülmények között, 1944-ig különböző egymással és az ukránsággal is többnyire ellenséges államalakulatokban, 1944-től a függetlenség kikiáltásig ugyan egy államban, de a Szovjetunión belül csupán látszat­függetlenséggel és kvázi-államisággal rendelkező országban (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság) haladt. Mindezek a körülmények rányomják a bélyegüket mind a mai független Ukrajna nyelvi helyzetére, mind pedig az ukrán nyelv standardizálódásának az állapotára.

Az első önálló ukrán népszámlálás (2001) adatai szerint Ukrajna lakossága 48,5 millió fő volt, ezen belül az ukránok száma 37,5 millió (az összlakosság 77,8 százaléka), az oroszoké 8,3 millió (az összlakosság 17,3 százaléka) főt tett ki. A többi ukrajnai nemzeti kisebbség részaránya az összlakossághoz képest egyenként nem éri el az 1 százalékot: fehérorosz 275,8 ezer fő (0,6 százalék), moldvai 258,6 ezer fő (0,5 százalék), krími tatár 248,2 ezer fő (0,5 százalék), bolgár ezer fő 204,6 (0,4 százalék), magyar 156,6 ezer fő (0,3 százalék), román 151,0 ezer fő (0,3 százalék), lengyel 144,1 ezer fő (0,3 százalék), zsidó 103,6 ezer fő (0,2 százalék), örmény 99,9 ezer fő (0,2 százalék); a magukat a többi nemzetiséghez (görög, tatár, cigány, azeri, grúz, német, gagauz) tartozónak vallók száma 100 ezer fő alatt maradt. Egyes régiókban azonban a kisebb nemzetiségek is jelentősebb arányt képviselnek, például a Krím Autonóm Köztársaságban orosz többség (58,3 százalék) mellett az ukránok után (24,3 százalék) a harmadik legnépesebb etnikumot a krími tatárok (12 százalék) alkotják, Bukovinában (Csernyivci terület) a magukat románnak, illetve moldvainak vallók együtt a lakosság csaknem 20 százalékát teszik ki, Kárpátalján pedig a magyarok aránya természetesen jóval magasabb (12,1 százalék) az említett 0,3 százalékos országos átlagnál.

A nemzetiségi hovatartozás nem tükrözi pontosan a nyelvi viszonyokat, mert például míg a magukat ukrán nemzetiségűnek vallók 15 százaléka (5,6 millió fő) nyilatkozott úgy, hogy anyanyelve nem az ukrán, hanem az orosz, addig az orosz nemzetiségűeknek csupán 4 százaléka (0,33 millió fő) deklarálta anyanyelvének az ukránt. Az orosz anyanyelvűek arányát az összlakosságon belül tovább növelik egyes kisebb nemzetiségekhez tartozó lakosok, akik anyanyelvükként nagy arányban az oroszt jelölték meg, például a fehéroroszoknak alig 20 százaléka tartotta magát fehérorosz anyanyelvűnek, 62,5 százalékuk számára az anyanyelvet az orosz jelenti. Orosz az anyanyelve az ukrajnai görögök és zsidók túlnyomó többségének is (88,5, illetve 83,0 százalék). Összességében tehát a magukat orosz anyanyelvűnek valló állampolgárok számaránya Ukrajna lakosságán belül megközelíti a 30 százalékot. Az 1930- 1980-as évek oroszosító törekvéseinek eredményeképpen a hivatalos használatban dominált az orosz, de számos keleti és déli nagyvárosban mindmáig az orosz az utca nyelve.

Ami a nyelvi kompetenciát illeti, egy 2007. évi felmérés szerint az orosz nyelv helyzete az ukránéval szemben jobb annyiban, hogy az oroszok 95,8 százaléka és az ukránok 74,5 százaléka gond nélkül fejezi ki magát oroszul szóban és írásban, ugyanakkor az ukránoknak csak 82,1 százaléka tud jól ukránul, az oroszoknak pedig mindössze 30,1 százaléka. A másik véglet sem kedvező az ukránokra nézve: mindössze 1 százaléknyi ukrán állította, hogy egyáltalán nem tud oroszul, ezzel szemben az oroszok 6 százaléka egyáltalán nem tud ukránul. A családban az oroszok túlnyomó többsége csak oroszul beszél (73,2 százalék), illetve az orosz nyelvet részesíti előnyben (15, 5 százalék), ezzel szemben az ukránoknak csupán 36,7 százaléka beszél otthon kizárólag ukránul és további 10,7 százalékuk főleg ukránul. Az ukránok 22,6 százaléka otthon orosz- ukrán keveréknyelvet használ (ez a mindkét nyelv irodalmi változatától eltérő, tehát igazából mind az orosz, mind az ukrán kulturált közönség által lenézett szubsztandard surľyk), minden 7. etnikai ukrán otthon kizárólag vagy majdnem kizárólag csak oroszul beszél.

Az újabb kori ukrán függetlenségi törekvések szimbóluma lett a nemzeti nyelv pozícióinak erősítése. Az első nyelvtörvény már 1989-ben, az akkor még Szovjet-Ukrajnában megszületett, s ez államnyelvvé nyilvánította az ukránt, de biztosította a jogot az anyanyelv párhuzamos használatára az egy tömbben élő nemzeti és etnikai kisebbségek számára is. A nyelvtörvény fontosabb passzusai bekerültek a független Ukrajna 1996-ban elfogadott alkotmányába (10. cikkely), amely szerint „Ukrajna államnyelve az ukrán nyelv. Az állam biztosítja az ukrán nyelv sokoldalú fejlődését és funkcionálását a társadalmi élet minden szférájában Ukrajna egész területén. Ukrajnában biztosítják az orosz és más kisebbségi nyelvek szabad fejlődését és védelmét”.

Az állam hathatós támogatásával az ukrán nyelv használati köre a független Ukrajnában jelentős mértékben bővült, elsősorban az óvodai és az iskolai oktatásban, illetve az államnyelvi funkció következtében a hivatali és ügyviteli szférában. A szovjet korszak nyelvpolitikája - mint említettük - az ukrán nyelvet magát is deformálta, ezért az új, a nemzeti fejlődés szempontjából kedvezőbbé váló időszakban lényegében az ukrán nyelv revitalizációjára volt szükség. Ebben a helyzetben nem is lehetett vitás, hogy a nyelvművelés a nyelvtudomány szerves részét képezi. Ukrajna függetlenségét az ukrán nyelvművelés korábban soha nem látott fellendülése követte. Már 1990-ben megszületett az első kísérlet az 1933-ban megbomlott helyesírási egység helyreállítására, a ґ (g) betűt visszaállították, s ezt az 1993. évi helyesírási szabályzat is megerősítette. Az ukrán nyelv normáit a zömmel kétnyelvű beszélőkben az orosszal szemben kell elsősorban tudatosítani.

Felhasznált szakirodalom:

Bárányné Komári Erzsébet, Zoltán András, Az ukrán nyelvművelés. In: Balázs Géza és Dede Éva (szerk.), Európai nyelvművelés: Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője. Budapest: Inter Kht. PRAE.HU, 2008. 368- 376.

Bárányné Komári Erzsébet, Zoltán András, Ukrán. In: Balázs Géza és Dede Éva (szerk.), Európai helyesírások: Az európai helyesírások múltja, jelene és jövője. Budapest: Inter Kht. PRAE.HU, 2009. 253- 263.

Bieder, Hermann: Sprachenpolitik und Sprachensituation in den Nachfolgestaaten der Sowjetunion. In: Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 5. Sonderband. Wien, 2000. 123- 139.

Fedinecz Csilla, Szereda Viktória (szerk.) Ukrajna színeváltozása 1991- 2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony: Kalligram Kiadó, 2009.

Moser, Michael: Koexistenz, Konvergenz und Kontamination ostslavi­scher Sprachen in Weißrußland und in der Ukraine. In: Zeitschrift für Slawistik, 45. Band. 2000. 185- 199.

Zoltán András, Ukrán. In: A világ nyelvei. Főszerk. Fodor István. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999, 1478- 1491.

Zoltán András, Az ukrán nyelv. In: Lukács István (szerk.), Szláv civilizáció. Budapest: Bölcsész Konzorcium, 2006. (Csak internet: http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/documents/ukran-nyelv.pdf)