Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám

3



Herta Müller Nobel-díja és a málenykij robot romániai német regénye

Konradt, Edith: „Da komme ich nicht weg“ – Herta Müllers Deportationsroman Atemschaukel im Spannungsfeld von Historie, Biografie und Fiktion. = Spiegelungen. Jg. 5. 2010. H. 1. 31-45. p.


A bánsági sváb falukörnyezetből érkezett, temesvári értelmiségi körökben szocializálódó, majd Romániát elhagyó Herta Müller (1953) ma már gazdag életműve a bolsevista terror megélt tapasztalatára épül, annak szélsőséges Ceauşescu-i és – amivel ez szorosan összefügg – sztálinista változatában. (Lásd a Kisebbségkutatás korábbi szemléjét is: Az erőszak terei…, 2007. 4.) Szépprózája, esszéi, önéletrajzi reflexiói nem lineáris dokumentációk: a lelki és idegi gyökerekben érzett tapasztalás pontos, éles belső képét alakítják „szöveggé“. Mindezt az emberi történetről, az életvilágról szerzett tudás, egyben a költői érzelemteljesség gazdagságával.

Müller nem „ír“ (azaz, inkább „fikcionál“) másról, csak ami személyesen vele, a családjával, a környezetével megtörtént. A miliő egy nemzeti kisebbség – az akkor még létező romániai német létközösség – szűkebb köre ugyan, nézőpontja azonban emeltebb a maga kétszeres gyötretése és kettős érdekeltsége által, s erről a pontról a megfigyelő tekintete messzire ér. Kommunikatív személyiségekre értve, mit jelentett űzött vadként még kitelepülni is Romániából, mutatja a nyomukban járó titkosszolgálat izgatott kajtatása. Az 1987-ben – hosszas várakoztatás után - kitelepült Müller és társai diktatúraélménye túlnyúlt a határokon, ahogy ez szintén látható nyomot hagy művein.

*

A mülleri életmű súlypontjában jeles regényei állnak (közülük korábban magyarul is megjelent: A rókák csapdába esnek, 1995). A Nobel-díjra már felterjesztették 2009-ben, mielőtt lágerregénye, az Atemschaukel megjelent (magyarul: Lélegzethinta, 2010). A mű, a keletkezését tekintve, félig-meddig a romániai német irodalmi emigráció kollektív alkotása, annyiban, hogy valóságalapja Müller idősebb kollegájától, a kiváló experimentalista költő Oskar Pastiortól (1926) származik, akinek a háború végi deportálás és munkatábor valóságosan kijutott (Romániában 70-80 ezredmagával). Müllert „csak“ szintén elhurcolt édesanyja révén érintette személyesen a téma. Pastiorral közös volt a feldolgozás terve és tapogatózó elindítása, de partnere 2006-ban bekövetkezett halála miatt egyedül rá maradt a munka. Mindezt a regény utószava is rögzíti. A közös, társas kidolgozás bizonyosan teljesen más (talán szubjektív életinterjú-) alakot öltött volna, mint ami Müller egyéni alkotásaként létrejött. A regény az írónő elidegeníthetetlenül saját alkotása, a kezdeteknél mellette állt partner emlékét az én-elbeszélő „regényhős“ alakja őrzi meg, közvetlenül róla mintázva.

A fikcióba áttett kvázi-biografikus elem szempontjából is aláhúzandó azonban: a Lélegzethinta nem dokumentum- és nem életrajzi regény. A tanulmány ezt a distinkciót a történeti szakirodalom és forrásfeltárás rövid áttekintésével is ellensúlyozza. A narratíva a deportálás alatt és a lágerben megéltek (durván és egyszerűen főként az éhezés) emlékezetét a túlélő változó-gazdagódó énjén keresztül idézi vissza – a hazában is folytatódó önkény és erőszak tükrében. Müller új műve ennélfogva első megközelítésben: hézagtalan fikcióba zárt emlékezet-regény. Az emlékező tudat terét bejáró fikció maga az elbeszélés disszociatív nyelv- és motívumkezelésével akár a szenvedők talán életre szóló személyiségpusztulásáról képes számot adni. Amit maga Müller az édesanyjánál észrevehetett már azon, hogy általában nem volt képes megnyilatkozni az emlékekről. A regény fiktív énhőse, háta mögött a valóságos Pastiorral, a maga vitális intellektusával válik ki ilyen szempontból az egyszerűbb tömegből. Egyáltalán innen fakad a Lélegzethinta megszületésének lehetősége abban a formában, ahogyan Müller a regényt végül megírta.

Müller emlékezetregénye gyászszertartás a romániai németséget ért meghurcoltatásért, szenvedésért és pusztulásért. A narráció komplexitása, amivel a fiktív emlékező (s az ő háta mögött megint: az eleven szövegíró) egész előéletét, további korélményét és az emberről való minden, örökölt és szerzett tudását magába szívja, az emlékezetregényt felemeli a romániai németség sorsát ábrázoló, széles ívű korregény magasába. A lágertéma hátterében az olvasó ugyanis szembesül a pastiori gyerekkor két világháború közötti erdélyi szász világával, az oroszok bejövetele előtt a szászság, és Müllernél a svábság nemzetiszocialista-csatlós eltévelyedésével, majd teljes dimenziójában a Ceauşescu-féle diktatúrával, nemkülönben a bukást követő zavaros időszak másféle bomlásával. E kvalitásaival a mű az eddig is kiemelten elismert szerző eddigi munkásságának csúcspontja, egyben a határon túli német irodalom háború utáni időszakának egyik legkimagaslóbb teljesítménye. A megérdemelt Nobel-díj egyben méltó elismerésül szolgál e peremhelyzetben kivirágzott, mára nagyrészt persze már repatriált irodalmi régiók számára is.

Komáromi Sándor