Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Konfliktus-szítás vagy fékezés? - A vallási közösségek szerepe Jugoszlávia felbomlásában

Kube, Stefan: Brandstifter oder Feuerwehr? Religionsgemeinschaften und der Zerfall Jugoslawiens. = Osteuropa. 59. Jg. 2009. 9. H. 133-146. p.


A világszerte terjedő iszlamista terrorakciók hulláma új lendületet adott a valláspolitológiai kutatásoknak, különösképp a vallások háborús konfliktusokban betöltött szerepére vonatkozólag. (Lásd M. A. Weingardt, R. Scott Appleby, Andreas Hasenclever és mások publikációit). Ha az iszlám egyébként a politikai erőszak potenciálját magában rejtő vallás színében tűnnék is fel, a szembeállítás más vallásokkal és a túlzó általánosítás minden bizonnyal tarthatatlan. A vallási dimenzió minden korban a társadalom része, kapcsolata a szekuláris világgal a környezeti tényezőkből és a hozzájuk fűző viszony természetéből fakad. A teológus végzettségű zürichi szakíró, keresve a jugoszláviai háború erős vallási beágyazódásának jelentését, elöljáróban a szakirodalom néhány új vagy újra megerősített következtetését veszi számba:

1. Általában a vallásoknak nincs világképükből fakadó harci küldetésük; üzenetük a békésségre, a harmóniára irányul.

2. A vallási tudatforma és intézményessége békében, háborúban a társadalmi környezet egészéhez kötődik, illeszkedik a viszonyaihoz, ott áll a sorsfordulóin.

3. Vallás és politika összefonódhat egymással, ha:

- adott vallás a nemzeti, táji, etnikai identitás elemeként szervesül;

- a vallási elit növelni kívánja társadalmi befolyását, anyagi biztonságát;

- egymással versengő egyházak pozíciónyerés érdekében világi eszméket, stratégiákat

használnak fel;

- az egyház valamely külső elnyomás, idegen erőszak elleni társadalmi, nemzeti küzdelem mellé áll;

- politikai csoportok vallási tradíciókat, szimbólumokat kétes, öncélú hatalmi harcaik legitimálására sajátítanak ki.

A felsorolt helyzetek tükrében a vallás viszonya a politikai cselekvés, egyszersmind hatalmi erőszak köreihez kettősnek, ambivalensnek bizonyul, miközben eredendő intenciója háborús erőszak igazolására nincs. Az utolsóként jelzett reláció szerint is szándékán kívül kerül vétkes agressziók, erőszakcselekmények uszályába, amivel visszájára is fordul társadalmi küldetése. Ha csak idejében el nem határolódik a tőle idegen céloktól és folyamatoktól. Ezt hosszabb távon általában a további reputációja bánja. A vallások, illetve képviseletükben az egyházak önkörükben is kereshetik a hibát, a mulasztást, ugyanis ha

1. tantételeikkel, napi tanításukkal nem követik a kor differenciálódó tapasztalatát (definíció-deficitek);

2. szuverenitásukat a környezeti betagozódásban kellően nem gondozzák;

3. társadalmi láthatáruk leszűkül a lokális, parciális környezetre, mellőzik a felekezetközi tájékozódást.

Mindez ellen maguk az egyházak sokat tehetnek. Megszívlelendő cél: a társadalomba autonóm értéken betagozódó, független társadalmi pozíció kimunkálása. Ehhez nem nélkülözhető a reformkészség, egyház és állam következetes szétválasztása, továbbá az ökuméné és globális korszakunkban a kapcsolódás a szekuláris békemozgalmakhoz. A. Hasenclever, akinek elemzéseire az eszmefuttatás e szakasza támaszkodik, itt kiemeli mindenekelőtt a World Conference of Religions for Peace (WCRP) fórumának jelentőségét.

A jugoszláviai háború frontjain a vallási dimenzió az összefonódásos szerepformák szinte teljes együttesével volt jelen. Ezek szemléltetésére keresve sem lehetne találni ennél „ideálisabb“ példát. A vallási elem nem a valódi célok „leplezésére“ szolgált: a küzdelem eszközeként funkcionált. Egyedi terepadottság: egyszerre több vallási-etnikai, etnonemzeti identitás és hagyomány jelenléte a konfliktusrégióban. A történelmi zsákutca, ahová a multietnikus jugoszláv állam belemanőverezi magát: az állampárti diktatúra. Ennek romjain - az adminisztratív egység kényszerzubbonyát levetve, versengő felekként - mind a vallások, mind az etnikai tudatok harci ideológia és erőpotenciál formájában élednek újjá. A felekezetek számára új fejezet a történelmi státusz helyreállítása; új szövetkezés lehetősége kínálkozik a régiből átvedlett új világi elittel. Ezek új hatalmi ambícióihoz az elnyomatás alatt a jó - rossz elvont antagonizmusává üresedett hittartalmaikat és avítt mitologémáikat kínálják vagy engedik át akár gyanakvás nélkül is. Az öntömjénezés, a saját hagyományok szakralizálása - a régebbi múlt ellentéteit, sérelmeit felelevenítve és kinagyítva - együtt jár a partner-nemzet, a partner-kultúra ősellenséggé avatásával. A fegyverek és zászlók megáldása innen már nincs messze.

A képet természetesen a szereplő elitek ténykedése és eltérő szerepsúlyuk differenciálják. A valláspolitikai elemző nem kívánja egyoldalúan minősíteni a nagyszerb nacionalizmus és a szerb ortodoxia akciószövetségét. Megbánnivalók az ellenfeleknél is kellő számban feltalálhatók. (Alapozó elemzéseket gyűjt egybe Paul Mojzes kötete: Religion and the War in Bosnia, Atalanta, 1998.) Méltatandó Pavle szerb pátriárka és Kuharić horvát érsek kétszeri közös békefelhívása (1991/92), vagy a hármas találkozó Genfben, Selimoski moszlim egyházfővel (1992), de a diplomáciai fellépés a szűkebb hazai terepen elmaradt folytatás híján nem vethetett gátat a konfliktushelyzet eszkalálódásának. Helyi kezdeményezések, mint a ferencesrendi Marko Oršolićé (Bosznia, 1993), elszigeteltek maradtak. Főképp a szerb ortodoxia sokkal inkább a közhangulattól sodortatva hagyta magát mind súlyosabban kompromittálni a politikai vezetéstől. Ki, kit hogyan és mely fordulóknál „vezetett meg“ az összefonódásban, részletinformációk nélkül nehéz meghatározni; idővel egyre és másra bizonyosan fény derül. A jugoszláviai események temérdek részletének ma még hiányzó feltárása felbecsülhetetlen, modellértékű tapasztalatokat ígér a vallási szerepkérdések tisztázásához. De inkább ne került volna sor az elemzés számára oly tanulságos történésre!

Komáromi Sándor