Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Pejin Attila

Többszörös állampolgárságaink ellenére hazátlanok(?)

Én két evezővel szoktam.
Kettővel? Iszen eggyel sem bír.

(Fekete István: Tüskevár)

Multiple citizenship without vaterland?

For the author from the region of Voivodina citizenship means first of all the question of identity (its synonym being "mother country" for the majority) and its real challenge is when one of them would have to be given up under duress: what would be the individual's choice?

Amikor hozzáfogtam, hogy a megtisztelő felkérésnek eleget téve „kutatási, szakmai és érdeklődési köröm nézőpontjából” írjak tanulmányt a kettős állampolgárságról, akaratlanul is a gyermekkorom kedves olvasmányából származó fenti párbeszéd jutott eszembe, nem pedig valami „komolyabb” idézet. Mivel érdeklődési köröm elég szerteágazó - néha, mondhatni, szertelen - nem volt könnyű „fogást találni” a témán. Másrészt viszont nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság azon túl, hogy honpolgári-jogi (tehát engem is közvetlenül érintő) probléma, felveti az azonosságtudat kérdését, szabadságjogi kategóriaként pedig a szabadság fogalmának XXI. század eleji értelmezését. Engem az egészben ez a kettősség izgat leginkább: valamilyen azonosságtudat birtokában tudatosan élni a szabadsággal.

A kilencvenes évek változásai a világban és szűkebb környezetünkben is igen komoly, valós problémák elé állítottak bennünket. Az események gyors egymás utáni sorjázása, a változások üteme nem hagyott időt arra, hogy az emberek gondolkodásmódja fokozatosan változzon. Joggal mondhatjuk tehát, hogy ezek a változások forradalmiak voltak, és szemléletünk, gondolkodásmódunk a jelenre-jövőre nézve megrendült, sok kérdés merült fel. Ezek a kérdések nem kerülhették el a múltat sem, s a történészek reakciói is felemásak voltak, nem egyszer meggondolatlanok, ami most megintcsak oda vezet, hogy a köztudatban élő hiteltelenségükön még tovább rontanak.

A rendszerváltás, a tranzíciós folyamatok, az uniós csatlakozással járó változásokból eredő ambivalencia, és egyáltalán: a globalizációtól való félelem rákényszerít bennünket egyes fogalmak tisztázására, újragondolására. Ideiglenesen megszűnt a mindent leegyszerűsítő fekete-fehérben való gondolkodás, a világ hirtelen kiszínesedett előttünk, s ami korábban roppant egyszerűnek tűnt, az most túl bonyolultnak látszik; bizonyos dolgok más jelentést kaptak, némelyek pedig teljesen értelmetlenné váltak.

Azt hiszem, hogy a térség egyik leggyakrabban felvetődő kérdése az azonosságtudat, illetve a különféle kötődések kérdése. Az egyén számára ez személyiségfejlődési probléma, közösségeket, országokat tekintve pedig történelmi folyamat. A kettő nem választható el egymástól, hiszen egy közösséghez való tartozás szintén része az egyén azonosságtudatának.

A tragikus módon széthullott Jugoszlávia utódállamaiban ez különös fontossággal bír, hiszen a folyamat egyrészt egybeesett a rendszerváltással, másrészt a váltás erős nemzeti színezetet kapott, véres háborúba torkollt, így a letisztulás, netán a múlttal való őszinte szembenézés helyett újabb leegyszerűsítő sémákat hoztak létre: pl. mindenki a másikra hárította a felelősséget, holott mindenki tudta, hogy a kérdés korántsem ilyen egyszerű.1

A letűnt ideológia helyett itt sem voltak kész megoldások, s ami még súlyosabb: ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a „fürdővízzel kiöntötték a gyereket is”; vagyis még mielőtt kiépítették volna az új rendszert, gyors ütemben lebontották a régit, ami további gazdasági-társadalmi feszültségeket szült. Ezzel párhuzamosan Jugoszlávia széthullása magával hozta a régi modell szerint kialakult identitások, illetve szabadságok válságát. A régi szólamok („testvériség-egység”, „egyenlőség”, „jugoszlávság”, „a gyár a munkásoké” stb.) nevetségessé, abszurddá váltak. Ebben a nagy váltásban a legfontosabb dolgok között szerepelnek bármely szuverén ország lakosai számára az állampolgári jogok és kötelességek. De ezek is új értelmezést kellett, hogy kapjanak. Nyilvánvaló azonban, hogy ez mind a mai napig nem befejezett folyamat (Kozovó kérdése, regionalizáció, polgári vagy nemzetállam). Az agresszív falfirkák: - „Ez itt Szerbia!”, „Magyarok Magyarországra!”, „Halál a cigányokra!” - mind ennek az útkeresésnek a vadhajtásai, nem csupán szerbiai jelenség, és persze nem is csak ebben a kontextusban értelmezhető. Az új állam (Szerbia) közössége tehát korántsem homogén még a többségi nemzetet, a szerbet tekintve sem, hiszen nincs egy szilárd, új nemzetstratégia, vagy ha van, akkor - ahogyan ezt mondani szokták - jól titkolják. Az új identitás mellett nincs világos kép a szabadságról sem: ti. mit szabad és mit nem ebben az új államban, különösen egy háború után, amely során külön szabályok, nem pedig polgári törvények érvényesültek.

Ezzel összefüggésben jelentkezik a vajdasági magyarság kérdése is. A legelején mindjárt azzal, hogy a régi terminus, jugoszláviai magyarság immár értelmét vesztette; végérvényesen a kilencvenes évek közepétől, amikor már nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy Jugoszlávia Szerbiára való „zanzásítása” visszafordíthatatlan folyamat. A „vajdasági” jelző használatát bonyolította, hogy (talán már a kezdetek kezdetén) alternatívaként megjelent a „délvidéki” is, nem tudni, külső vagy belső kezdeményezésre (valószínűleg is-is).2 Ez egy idő után érdekes módon szintén identitáskérdésként vetődött fel: a „jó magyar” kötelességének érezte, hogy „délvidékiként” jelölje meg magát.

A folyamat részeként a vajdasági magyarság is „kitermelte” a saját politikusait, akik vagy saját nemzeti pártot alakítottak, vagy pedig demokratikus-liberális eszméket, célokat felvállaló vajdasági-szerbiai pártokban politizáltak. Ez a kettősség kezdettől fogva megvolt, és sokakban megintcsak identitáskérdésként vetődött fel, a választási kampányok idején pedig - különösen a kilencvenes években - eldurvuló hangnemű szócsatákhoz vezetett. Sajnos, mindkét oldalon legkevésbé választóik igencsak megviselt lelkületével törődtek, statisztikai adatokká alacsonyítva le őket, pedig abban az évtizedben minden ember kemény egzisztenciális harcot vívott, amellett a menni-maradni kérdés kínozta az embereket nemcsak a behívó miatti rettegés, hanem a bizonytalan jövő miatt is. A választás(oka)t mindenki számára megnehezítette az azonosságtudat megrendülése; a magyarság kisebbségként a szerbnél jóval nagyobb identitásválságba került, hiszen egy átlagos magyar családban nem volt túl erős a nemzeti azonosságtudat, különösen nem az 1945 után születettek körében. Identitásuk inkább kötődött a letűnt ideológiához (szocializmus, testvériség-egység), a területhez (Jugoszlávia, azon belül a Vajdaság), ami sokak számára most az elveszett paradicsom délibábképével azonosul. (Ezt most lehet szégyellni, de tagadni éppoly nevetséges, mint túlzottan idealizálni, esetleg visszasírni.)

A Vajdaság egy különleges, színes kirakat volt, amelyben a magyarság is jól érezte magát, és lelkesen vette ki részét annak „berendezésében”. Amikor Slobodan Milošević regnálása kezdetén drasztikusan visszanyeste a két tartomány ingerenciáit, ez a vajdasági magyarok többségében szinte pánikszerű elbizonytalanodást okozott, hiszen - mivel az etnikai kötődés nem volt elég erős - úgy tűnt, hogy szinte teljesen kicsúszik a lábuk alól a talaj.

Azok, akik segíthettek volna a váltásban (a magyar politikai elit), kezdetben inkább magukkal voltak elfoglalva, saját múltjukkal, múltbeli szerepükkel szembesülve, amit vagy elfogadtak-elfogadtattak, vagy szépítgettek-meghamisítottak, vagy teljesen megtagadtak. Úgy gondolom, igazságtalan velük szemben olykor vérre menően, nem egyszer a jó ízlés határait átlépve is ítélkezni. Csak megjegyezném, hogy emiatt teljesen alkalmatlanok voltak arra a szerepre, amit elég öntelten vállaltak, vagyis hogy Mózeshez vagy - hogy időben és térben közelebbi hasonlattal éljek - akár Arsenije Čarnojević pátriárkához hasonlóan népet vezessenek-kivezessenek. Elhasználódtak, kompromittálódtak, hiteltelenné váltak, éppen ezért képtelenek voltak egy olyan közös nemzeti programot felvázolni, amely mögé felsorakozhatott volna a vajdasági magyarság többsége. Nem tudni még, hogy Milošević diktatúrája milyen arányban épült tudatosan és rafináltan és mennyire ösztönösen, az eseményekre reagálva (talán az elején inkább tudatosan és a vége felé ösztönösen), de bonyolult útvesztőjében évekig bolyongott a vajdasági magyar politikai elit is, a hétköznapi emberekről nem is szólva, akiket mint egyéneket teljesen magukra hagytak a létért vívott harcban. Ennek ellenére választásokkor tömegesen szavaztak a magyar pártokra, nem öntudatos tett, hanem inkább kétségbeesett segélykérés volt ez. Ugyanakkor beindult az a máig tartó folyamat, amelynek során a vajdasági magyarság zömének etnikai kötődése mindinkább felerősödni látszik, másrészt a Magyarországhoz mint „anyaországhoz” való viszonyulás is pozitív irányba változik. Utóbbi okai sokfélék (kedvezménytörvény, alapítványi támogatások, az ottani intézmények, illetve a lakosság egy részének befogadókészsége, a schengeni vízumkérelmek körüli eljárás megkönnyítése stb.).

Az összképen éppenséggel - úgy vélem - még a kettős állampolgárságról megtartott népszavazás sem módosított túl sokat. Ellenben jóval károsabbnak tartom azt, hogy Magyarország belpolitikai törésvonalának mindkét oldala szem elől tévesztette: csetepatéik exportálásával további terheket raknak határon túl élő nemzettársaikra, akiket kisebbségi sorsuk amúgy is nap mint nap nagy kihívások elé állítanak, hiszen egy „átlagmagyar” sokszor a szerbiai politikai palettán is képtelen feltalálni magát.3 Tulajdonképpen itt értem a felvetett kérdéshez (talán feleslegesnek tűnő, de számomra szükséges parabolát leírva): a kettős állampolgárság problémájához. Míg ugyanis a vajdasági magyarság nemzeti azonosságtudat tekintetében kezd magára találni, addig a szabadság tekintetében továbbra is teljes a bizonytalanság.

Isaiah Berlin, a XX. század egyik nagy gondolkodója kétfajta szabadságot különböztetett meg: a „negatív” szabadság az a terület, amelyen belül az ember anélkül cselekedhet, hogy mások akadályoznák ebben, a „pozitív” pedig mindannyiunk vágyát tükrözi, ti. cselekvő emberek akarunk lenni, akik maguk döntenek, nem pedig róluk valaki más.4 A vajdasági magyar, aki korábban - a szerbhez hasonlóan - megszokta, hogy mások döntenek róla (az ideológia által deklarált „önigazgatás” ellenére), most azzal kénytelen szembesülni, hogy a sorsát irányítani akarók több felől is kinyilvánítják erre való jogukat. Olyan fogalmakkal kell megismerkednie, amelyek korábban nem léteztek, vagy olyanokkal, amelyek nem voltak fontosak számára, mint pl. a kettős állampolgárság. Hiszen még az elsődleges állampolgárság, a szerbiai sem teljesen világos számára, az pedig különösen nem, mivel jár, ha megkapja a másikat, a magyart is. Évekig vonzó volt ez a többség számára, hiszen Magyarország belépett az Európai Unióba, leeresztették az új vasfüggönyt, a schengenit, s a kettős állampolgárság tűnt egyedüli kiútnak. Ezt a képzetet a határ mindkét oldalán többen támogatták, mert sem az anyaországi, sem pedig a vajdasági magyar politikai elitnek nincs világosan megfogalmazott, jövőbe mutató nemzetstratégiája. A vezető-szervező erők ilyen bizonytalankodása folytán nem kell csodálkozni a vajdasági magyarság válaszként is értelmezhető magatartására: a 2007 folyamán végzett kutatások során (Média 2007, Kárpát Panel 2007) a felmérésekben részt vett vajdasági magyarok jelentős többsége vajdasági magyarnak, magyarnak vagy vajdaságinak vallotta magát; anyaországi kötődésük pedig még mindig jelentéktelen.5 Az eredmény elgondolkodtató, ugyanakkor figyelmeztetés mindazok számára, akik az egyén „pozitív” szabadságra való törekvését figyelmen kívül hagyják. Amennyiben elfogadjuk azt a bölcsességet, hogy aszfaltozni a kitaposott utat kell, ekkor ez a felmérés útmutató ama stratégiához, amely még mindig nem készült el.

Addig is persze be lehet vezetni a kettős állampolgárság intézményét, amelynek következményével nem igazán vagyunk tisztában: élni tudunk-e az általa biztosított jogokkal, és tudjuk-e teljesíteni a vele járó kötelezettségeket akkor, amikor még „egy evezővel sem bírunk” egy új utakat kereső-építő országban, amelynek a jellege csak most kezd körvonalazódni. Annyi biztos: két ország védelmét élvezni nem csekélység, pl. ha Szerbiában magyart jogsértés ér a nemzeti hovatartozása miatt, az többé már nem tekinthető az ország belügyének.

Amikor a kilencvenes évek közepe táján Zenta utcanévlexikonát állítottam össze, először gondolkodtam el komolyabban (nyilván saját, külön bejáratú identitásomat építgetve), milyen hosszú utat jár be az ember attól a pillanattól kezdve, hogy beleszületik egy családba, egy utcába (lakótömbbe), egy környékbe (negyed), etnikai és vallási közösségbe, nagy közösségbe (település), és itt vannak még a kisebb közösségi kötődések: óvodai-iskolai-mukahelyi, szervezeti (civil szervezetek, politikai pártok)… Hogyan rétegződik ez az egyén tudatában, milyen rangsorolásokat kap a szocializációban. Most a lehetőségek kitágultak: az Európai Unió küszöbén esetleg még a kettős állampolgárság is helyet kaphat ebben a rangsorolásban.

Számomra - a gyakorlati hasznon túl - az állampolgárság mindenekelőtt identitáskérdés igazi próbája pedig az, amikor kényszerből az egyikről le kell(ene) mondanunk. Vajon ki, melyikről mondana le?


1 Ez egyébként csupán a kelet-közép-európai képlet összetettebb (és háborúval terhelt) változata: úgy vélem, ezekben az országokban mindenütt olyan - ki kell végre mondanunk: tehetségtelen - politikai garnitúrák kerültek hatalomra, amelyek képtelenek voltak megbirkózni a rendszerváltás kihívásaival, illetve a Nyugatról érkező, türelmetlenül sürgető elvárásokkal, idővel pedig egyfajta önző, elsősorban saját pecsenyéjüket sütögető oligarchiákká alakulva nem is nagyon törekedtek erre, hacsak nem a választásokat megelőző kortesbeszédeikben.

2 Itt most nem bocsátkoznék bele annak kérdésnek a megválaszolásában, mennyire indokolt az egyik vagy a másik jelzőt használni. A Délvidékről szólva azonban fontos tudni, hogy korábban földrajzilag jóval nagyobb területet jelölt, a közhasználatban sincs olyan régóta, mint ahogyan azt sokan tudni vélik.

3 Eléggé el nem ítélhető - magyarázni és megérteni persze magyarázható és megérthető - a többségi és kisebbségi magyarság újbóli „trianonizálása”. Úgy gondolom, hogy éppen ezért válhatott a kettős állampolgárság kérdése is politikailag annyira manipulálhatóvá.

4 Isaiah Berlin Négy esszé a szabadságról. Budapest, 1990. Európa Könyvkiadó.

5 Gábrity Molnár Irén: A délvidéki identitástudat nyomában. In Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat - kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008, 307- 327. Nem készült felmérés arról, mennyire növekedett a szűkebb lokális (lokálpatrióta) kötődés, a helytörténet-kutatások (és az ilyen munkák iránti érdeklődés) örvendetes konjunktúrája azt mutatja, hogy legalábbis valamilyen mértékben igen.