stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 3. szám

 

A határ és a halál a magyar neoklasszikus költészetben (Kazinczy, Csokonai)*

Pál József

A magyar irodalomtörténet-írásban a neoklasszicizmus terminus az olasz kritika (Giosué Carducci, Mario Praz, Attlio Momigliano, Walter Binni) nyomán jött létre. Az italianistákhoz hamar csatlakoztak a germanisták és komparatisták (Vajda György Mihály [1] ) is, akik egyrészről a Sturm und Drangot követő goethei-schilleri klasszika nemzetközi elhelyezésére találtak benne megfelelő kifejezést, másrészről pedig újszerűen tudták értelmezni a német költészet weimari csúcspontjának szociológiai, történetszemléleti és művészettörténeti-régészeti vonatkozásait. Az olasz és német mintákat követő új magyar irodalomra is tökéletesen alkalmazhatónak bizonyultak a neoklasszikus poétikai elvek [2] . Csokonai Vitéz Mihály olasz, Kazinczy Ferenc német (Goethe) és képzőművészeti inspirációjú költészete könnyen volt illeszthető a XVIII. század végének, XIX. század elejének fő európai áramlatába. Mindazonáltal a szó magyar használatban két jelentéssel bír, az általunk használt irányzaton kívül megnevez egy XX. századi festészeti tendenciát is. Sőt, Walter Binni [3] és Szauder József [4] meggyőző erejű érvelése dacára a magyar szakemberek tudatában nem él eléggé világosan a „klasszicizmus” és a „neoklasszicizmus” közötti különbség. Hugh Honour Neo-classicism című, a szerző XVIII. század végi kutatásait tartalmazó könyve nálunk 1991-ben Klasszicizmus címmel jelent meg [5] .

Ha a neoklasszicizmus mint irodalom- és művészettörténeti kategória (hasonlóan a többi ilyen elnevezéshez) nem is felelhet meg minden elvárható kritériumnak, az általa felvetett problémák és az általa szorgalmazott megközelítések feltétlenül és vitathatatlanul eredményre vezetnek az eszmék és a művek vizsgálatakor [6] .

Az egyik ilyen, a XVIII. század második felének társadalmi változásaival összefüggő esemény egy újfajta energia megjelenése, amely meg akarta tapasztalni, és szét akarta feszíteni azokat a határokat, amelyeknek a keretei között létrejött. A német Sturm un Drang, a francia forradalmi építészet geometrizmusa (Etienne Louis Boullée, Claude Nicolas Ledoux), Alfieri a végzettel, sőt magával Istennel küzdő tragikus alakjai más-más módon és körülmények között ugyan, de mind a tiltásoktól való szabadulási kísérletek. Magyar irodalmi példaként a szenzualista filozófia által kialakított új antropológia megjelenését emelhetjük ki az 1770-es, 80-as évek szentimentális, wertheri hatást mutató regényeiben (Kazinczy Ferenc, Bácsmegyey, Kármán József, Fanni hagyományai), illetve a törvények és törvénykezés történeti-elméleti kérdéseivel való rendszeres foglalkozást (pl. az „Orpheus” című, 1790-ben megjelent folyóiratban [7] , J-J. Rousseau-, Cesare Beccaria-fordításokkal, Gaetano Filangieri említésével).

Ez az energia igyekezett szétfeszíteni a régi rendszer kereteit, voltak országok, ahol eszmei és politikai mozgalomban öltött testet, és volt, ahol, a periférián, csak az irodalom területén tudott megjelenni. A századforduló körüli évtizedekben a Habsburg Birodalomhoz tartozó rendi Magyarországon nem voltak olyan forradalmi erejű politikai, társadalmi változások, mint Európa számos más részén. A magyar irodalom megújulási mozgalma Mária Terézia bécsi udvarából indult ki. A felvilágosodás ajánlotta polgári átalakulás terjesztői többségükben a nemzeti érzelmű arisztokraták, a jozefinista értelmiségiek és a radikális demokraták közül kerültek ki. Az új eszmék, a francia forradalom [8] és a napóleoni háborúk azonban itt nem eredményeztek olyan széles alapon nyugvó mozgalmat, amely komoly kísérletet tehetett volna akár az idegen elnyomás alatt sínylődő ország status quojának megváltoztatására, akár egy polgáribb jellegű társadalom közeljövőben történő létrehozására. A függetlenséget és a társadalom fejlődését célul kitűző Martinovics Ignác [9] vezette jakobinus mozgalmat szűk, szabadkőműves elit szervezte, s azelőtt lepleződött le, hatalmas traumát okozva, hogy különösebb eredményt elért volna. Az összeesküvés 18 vezetőjét, közöttük Kazinczy Ferencet halálra ítélték (1794/5), majd a király az ő büntetését hét év várfogságra változtatta. (Az elrettentés és a kiépülő ellenőrzési rendszer három évtizedig elejét vette minden forradalmi megújulási kísérletnek.) Csokonait, Kazinczyval való kapcsolata miatt eltanácsolták a debreceni kollégiumból, a megtorlásra írt versében (Magyar! Hajnal hasad) a sötét éjszaka elmúltát, a magyarok napkeltéjét és dicsőségét a XX. századra vetítette előre. (Herder ennél szomorúbb jövőt jósolt, szerinte a magyarok végleg eltűnnek a „szláv tengerben”.)

A társadalmi feszültségek, a változtatási szándék főleg az irodalom keretei között jelent meg, az ország fennmaradása attól függött, hogy a magyar nyelv és irodalom fennmarad-e? (Különösen II. József erőszakosan németesítő nyelvrendelete, 1784 után, amellyel ez a „nagy ember, de szerencsétlen uralkodó” eredeti céljának az ellenkezőjét érte el.) Magyarországon nem alakult ki olyan történelmi helyzet, amikor a görög-római hősiesség eszményhez és a plutarkhoszi erkölcsfelfogáshoz való igazodás szándéka antik jelmezben küzdő kortárs hősöket teremthetett volna. Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferenchez írott episztolájában [10] úgy állítja elénk a fogsága után a felvilágosodás elvei alapján a magyar nyelv és költészet ügyét hatalmas erővel propagáló szellemi vezért, mint aki egyedül szegezte szembe magát az árral, mint nemzetmentőt. „Az ész minden! S ebből foly minden jó, / Nincs e nélkül virtus, s semmi boldogság”. A magyaron kívül minden nép a saját nyelvét „formálja”, mert e nélkül remélni sem lehet, hogy az „elbutult község” a „józanság istenibb szavát megfoghassa”.  Ahogyan Dante a Paradiso invokációjában az emberi akarat bűnének és szégyenének nevezi, ha a dicsőséges tettek nem kapnak költői megörökítést, úgy Berzsenyi a magyarok hagymázát teszi felelőssé, ha költészet híján a nép elpusztul,

Hányat találsz, kik édes nyelvünket

Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,

Hogy sírja szélin még egyszer szelíd

Szózatját, mint a haldokló hattyu,

Áon forrási közt elkezdené?   

A határ természetrajza az Encyclopédie egyik állandóan visszatérő, nyugtalanító problémája [11] . D’Alembert Essai sur les éléments de philosophie-ja szerint: "On voit encore par cette notion, que l'infini, tel que l'analyse le considčre, est proprement la limite du fini, c'est-ŕ-dire le terme auquel le fini tend toujours sans jamais y arriver, mais dont on peut supposer qu'il approche toujours de plus en plus, quoiqu'il n'y atteigne jamais" [12] . Paradox meghatározás, egy negatívumon (a véges nem érheti el a végtelen határát) és egy pozitívumon (hozzá való közeledés) alapul.

Míg a részben említett affektív-emocionalista irányzatok az új energiához és feszültségekhez merőben új kifejeződési formákat kerestek, összetörve a régi rendet, addig a forradalom körüli idők alkotói igen tudatosan a történelem felettivé emelt régi, klasszikus értékeket és szabályrendszert fűtötték fel új indulatokkal, a végtelen felé közelítve őket. “Fáklyáinkat az antik költészet tüzében gyújtjuk meg” (André Chénier, L’Invention, Allumons nos flambeaux ŕ leurs feux poétiques). Goethe a dramaturgiai szabálytörésből, a szabadság követeléséből (Götz von Berlichingen), a nyitott, epikus formától (Werther), az ismert rend elleni lázadásból (Ur-Faust) jutott el a zárt, klasszikus formáig (Iphigenia), a káoszellenességbe, a törvényszerű tiszteletébe, a típikusba (Faust II.része). A poétika nyelvén: a manír puszta szubjektivizmusából az általános és az egyedi megbonthatatlan egységéből születő, spirituális-organikus stílusba.

Az élet és a halál közötti vagy a generációkat elválasztó határ átlépése antik környezetben, jelmezben vagy utalásokkal a neoklasszikus költők és művészek számára a fenséges egyik legfontosabb forrása. Monti Iliász-fordításában Apollon ereszkedik le így ligetéből:

„Mettean le frecce orrendo / su gli omeri all’irato un tintinnio / al mutar de’ gran passi; ed ei siměle / a fosca notte, giů venia [13] .” E szoborszerű mozdulatban a feszültség és a mozgás  fennkölt nyugalomba emelkedik, ahogyan a tenger mélye is örökké nyugodt, bármennyire is felkavart a felszíne (Winckelmann). Apollónhoz hasonlóan emeli égre a tekintetét Herkules André Chénier költeményében (Hercule):

Et l’oeil au ciel, la main sur la massue antique,

Attend sa récompense et l’heure d’ętre un dieu. [14]

A XVIII. század vége és a XIX. század eleje jelentős műveiben többször visszatér a generációk közötti ellentét általános érvényre emelt témája [15] . Ilyen például II. Fülöp és Don Carlos nem csak személyes konfliktusa Schiller tragédiájában. Ilyen az istenek két nemzedékének ellentéte Keats mitológiai költeményében (Hyperion): Saturnus, a hatalmát vesztő régi isten bukása a természet törvénye (Nature’s law), „A power more strong in beauty, born of us / And fated to excel us [16] … (Book II)”, örök törvény támogatja az új, a szebb generációt. „Who hath forsaken old and sacred thrones / For prophecies of thee, and for sake / Of loveliness new born” (Book III). Az első hasonlat, amellyel a költő jellemzi a bukott istent rögtön az elején: „quiet as a stone”, a földanyáról pedig: „Her face was large as that of Memphian sphinx” (31). Folytathatjuk a sort Goethe Iphigenie-ájával, vagy Kazinczy Ferenc Belvederei Apollón szoborról (Vatikán) adott, [17] amelynél szebb szobor nem maradt ránk. „A férfi szépség, az ifjúság’ legvirítóbb korában, belé vagyon nyomva; egyszersmind pedig a’ nehéz győzelem’ könnyű vévégrehajtása. Jön Apollo, rálövi nyilát a rettenetes szörnyre, az leterült ’s bőg, ordít kínjában, ő pedig, mintha semmit nem tett volna, a’mire erő kellett, nyugalomban lép fel oda, a honnan leszállott.”

Az emlékművekben kifejeződő nemzeti hőskultusz – aminek példája a XVIII. század második felétől Európában általánossá vált Pantheon-építészet, illetve Foscolo Dei Sepolcrija – helyett a sírokon ábrázolt jelenetek inkább a családiasság vagy barátság érzelmét mutatják. A patriotizmus helyett melankóliát, fájdalmat. Hasonlóan Greuze (La veuve inconsolable, 1763) képéhez vagy Canova Volpato síremlékéhez (1807-1808). A műveken egyszerre látható az élő rokon (feleség, leánygyermek) és a halott szobra, a művész közöttük kétirányú kapcsolatot teremtett: a halott erőt és akaratot ad át az élőnek, az utóbbi halál utáni virtuális létet biztosít számára az emlékezéssel. Ezzel relatívvá válik a két világ közötti határ, a bécsi Mária Krisztina síremléken (1805) gyászolók menete a határt jelentő kapu felé vonul. Az olasz szobrász művészi elveit a nyelvújításban nyíltan felhasználó Kazinczy kislánya emlékére Canova szobrot akart állítani Ámor és Psyche története (1806) alapján. Mellette nem az apa állt volna. A halhatatlan-halandó pár ábrázolása alá Kazinczy a szomorú alkalomra írt epigrammáját akarta vésetni, amelynek szerkezete bravúrosan követi a szoborcsoport struktúráját [18] .

Az olasz barokk és árkádikus költészetet kitűnően ismerő és fordító Csokonai Vitéz Mihály műveinek más-más módon és körülmények között állandóan visszatérő témája az egyik állapotból a vele ellentétesbe való átmenet. A halál-tematika keretbe foglalja a „víg poéta” (Az én poézisom természete) életművét. Tizenkét-tizenhárom évesen, magyar nyelvű iskolai versírási gyakorlatok alkalmával többször is foglalkozott ezzel a témával (pl. Szűntelen közel van a’ halál, Mindég közel van a’ Halál), érett korának főművein (Az álom, A pillangóhoz) keresztül egészen végzetes következményekkel járó sírbeszédéig egy asszony koporsója fölött a lélek halhatatlanságáról (Halotti versek). „Megannyi ellenkezéssel ! – állapította meg Szauder József [19] – A múlandó szépséggel (Forma venusta perit) szemben áll a makacs gyönyörködés abban, ami pusztul”. A halállal szemben nem a lélek vallási értelemben vett halhatatlansága áll, hanem a költői érdem biztosította emlékezés által megvalósuló halál utáni lét (Egyedül a tudományok teszik halhatatlanná az embert kivált a’ Poësis: „A ki szereti a virtust / Poësist gyakorollya / Kötik annak a’ szép mirtust / A Halált nem kóstollya”; Serkentés a múzsához: „Vajha…Melpómene, / Éneklője lehetnék! / Úgy mind halált…Bátor lélekkel nevetnék”.

Az olasz preromantikus költőkhöz hasonlóan Csokonai is átesett egy olyan korszakon, amelyben a domináns elem Hervey, Young, Gray sír- és temető költészetének a hatása volt. A későbbiekben Csokonai kétféle elképzelést és magatartást alakított ki a halállal szemben. az 1790-es évek derekán, az alig húszéves költő: Az álomban (1794) a kortárs francia és a német ateista-materialista eszmék alapján állította az álom szelíd testvéréről, hogy vele a teste a semmiségbe visszaszáll, s utána csak por és név marad.  

 Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
             Azaz főlddé válik testünknek porfala;

Természettudományos érvekkel igyekezett bizonyítani, hogy a szétbomló testből csak csontváz marad, a felszálló, majd a földre leeső olajos, sós és kövér részeket a növények gyökerei felszívják, és így azok az állatoknak táplálékul szolgálnak. A lélek legfeljebb, mint a felbomlás vegyi folyamatának következménye, egy darabig a sír fölött lidércként lebeg.

A koporsó után éppen azt képzelem,
   Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
   S élőből egy rakás minerále lészek.

A létezők nagy láncolata fiziko-teológiai képzettel szakító Csokonai elutasítja a lélek halhatatlanságának eszméjét. A halál az egyén szempontjából nem átmenet, hanem megsemmisülés, a lét és nemlét közötti határon tudattal nem léphet át az ember. A szétesett régi egység helyére semmi sem kerül.

Csokonai azonban ezen a mai halál felfogáshoz nagyon hasonlító elképzelésen túllépett. Nem tért vissza ugyanakkor sem a név megőrzése, az emlékezése, a szeretet-örökség foscolói „öröméhez”, sem pedig a lélek halhatatlanságának keresztény reménységéhez. Alapelvként megtartotta a természetben megfigyelését, de abból más példát vett. A megsemmisülés helyett átváltozásként, az alsóbb, földi szintről a magasabba való emelkedésként tekinti a halált. A rút hernyóból gyönyörű pillangóvá válás emberre vonatkoztatott metaforája felszabadította költőt a hervey-s vagy materialista félelmektől, a földi hernyó-halál a régi zártságból az új szabadságba való átlépés örömteli várakozását jelentett számára.    

A pillangóhoz (1803) című vers címzettjének felemelkedést lehetővé tevő testrésze, a szárnya a görög mitológiát, Psychét juttatta eszébe, a leány gyötrő bánata pedig „Tulajdon lelkem kínjait”.

Mikor lesz, hogy lelkem letévén

   A testnek gyarló kérgeit,

S angyali pillangóvá lévén,

   Lássa Olimpus kertjeit,

A szárnyak egyik vigasságból a másikba, s végül az örök ifjúság szférájába emelnek. Ellentétben Az álommal, a költő psychéje itt olyan változáson megy keresztül, mint amilyenen – Ariel szavai szerint – a tengerbe veszett nápolyi király átment, s mint amilyenen Shelley is. A kortárs angol költő római sírfelirata a légi szellem szavait idézi:

Nothing of him that doth fade

 But doth suffer a sea-change

Into something rich and strange…    [20]

A pillangó, a sea-change mint halál-metaforák az emberi létet a természet regenerációjához kapcsolják. Mindkettő azt sugallja: a kapun való átlépéssel valami jobb, valami gazdagabb következik. Ez a „különleges” a neoklasszikus költő számára görögség időtlen életszemléletében való részesedés, belépés „Ámor arany várába”.



* Olasz nyelvű változata elhangzott a római Accademia dei Lincein, 2009. szeptember 23-án.

[1] VAJDA György Mihály, Neoklasszikus művészet – neoklasszikus irodalom. In: Összefüggések, Magvető, Budapest, 1978. 42-60.

[2] PÁL József, A neoklasszicizmus poétikája, Akadémiai, Budapest, 1988.

[3] BINNI, Walter, Classicismo e Neoclassicismo nella letteratura del Settecento, La nuova Italia, Firenze, 1963.

[4] Szauder háromféle, egymással egyébként össze is függő klasszicizmust különített el a felvilágosodás korában: iskolás-latinos-imitációs klasszicizmust, a XVII. századi eredetű franciás klasszicizmust és a neoklasszicizmust, amely szerinte, a francia forradalmi képzőművészetben, a német klasszikában (Lessingtől Hölderlinig) és az olasz irodalomban (Parini, Alfieri, Pindemonte, Foscolo, Leopardi) van jelen. SZAUDER, József, A klasszicizmus kérdései és a klasszicizmus a felvilágosodás magyar irodalmában. In: Az estve és Az álom, Szépirodalmi, Budapest, 1970. 92-122.

[5] HONOUR, Hugh, Neo-classicism. Penguin Books Ltd, Harmondsworth, Middlesex, 1968. Magyarul Várady Szabolcs fordításában, Klasszicimus, Corvina, Budapest, 1991.

[6] Az irányzat ilyen értelmű alkalmazását javasolja Michel Delon tanulmányában, Existe-t-il un néoclassicisme en littérature?, In: Un sičcle de Deux Cents Ans. Les XVIIe et XVIIIe Sičcle: Continuité et Discontinuité. Textes réunis par Jean DAGEN et Philippe ROGER. Editions Desjonquéres

[7] PÁL József, Kazinczy Orpheusáról, „Hermann Ottó Múzeum évkönyve” XXVII (1989), 205-225, illetve A kortárs olasz költészet Kazinczy Orpheus című folyóiratában, „Széphalom”, 12 (2002), 55-61. A folyóiratot 2001-ben újra kiadták.

[8] Csokonai szerint a benne részt vevők „jó theoriájú, gonosz praxisú halandók” voltak, ez a véleménye sokakéval megegyezett (Alfieri, Hegel, Hölderlin stb.).

[9] A vezető maga a bécsi udvar besúgója volt, kettős játszmát folytatott, konfúzus elveket vallott.

[10] Kazinczy Ferenczhez, 1809. december 31.

[11] PÁL József, De la notion de la limite ŕ la fin du XVIIIe sičcle, In Borders, Nations, Contats. Cultures in Europe and the Americas. Edited by T. Bremer, K. Kürtösi. Szeged, 2003. 27-35.

[12] cit. CHOUILLET, Jacques, L'esthétique des Lumičre, PUF 1974. p. 128.

[13] Íliász I. ének (Montinál 58-61. sorok). Magyarul: (Apollón) „jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szívében, / íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán: / és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők / minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.”, I.46-49 sorok, Devecseri Gábor fordítása.  BINNI, Walter, La poetica neoclassica italiana. In Classicismo e Neoclassicismo nella letteratura del Settecento.La Nuova Italia, Firenze, 1963. p. 88.

[14] „Szemét az égre (emeli), keze a régi buzogányon, / Várja jutalmát és a órát, amelyben istenné lehet.”. PÁL József, A neoklasszicizmus poétikája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. p. 187

[15] A generációk közötti ellentét mellett számos példa idézhető egymásba kapcsolódásukra is: a tanítás, a vezetés, a példa jellemzi például Wilhelm Meister -- Lothario, Tamino – Sarastro kapcsolatát. Ez az eszme inspirálta Foscolo Dei sepolcri című költeményét vagy David Horatiusok esküje című képét.

[16] A három Keats-idézet Vas István fordításában: „úgy lép a nyomunkba / egy friss tökéletesség, gyönyörűbb / erő: belőlünk született, de sorsa, / hogy felülmúljon minket…”, „ aki már / elhagyott rég fölszentelt trónokat / rólad szóló jövendölésekért, / az újszülött szépségért.”,  „Nagy arca volt, mint Memphisben a szfinksznek.”

[17] ibidem, p. 94 („Felsőmagyarországi Minerva”, 1828. 1560.)

[18] PÁL József, Il Neoclassicismo e il rinnovamento della letteratura ungherese, In: Popolo, nazione e storia nella cultura italiana e ungherese dal 1989al 1850. Leo Olschki editore, Firenze, 1985.129-139.

[19] SZAUDER, i.m. 172.

[20] S így semmije szét nem omol, /Hanem éri dús, csodás /Tengeri elváltozás

Shakespeare: Vihar I. felv. 2. szín; Ariel éneke. Ford.: Babits Mihály


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.