stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 3. szám

Melyik kisebbséget kenyerezik le? - Koalíciós lehetőségek és újraelosztás Lettországban és Ukrajnában

Bloom, Stephen: Which Minority is Appeased? Colaition Potential and Redistribution in Latvia and Ukraine = Europe-Asia Studies, 60. évfolyam, 2008. november, 9. szám, 1575-1600. p.

A kommunizmus utáni Európáról szóló összehasonlító munkák többsége az etnikai konfliktusok valószínűsítésére összpontosított. A korábbi szovjet államok orosz nemzetiségű kisebbségeinek viszonylagos mozdulatlansága azonban magyarázat nélkül maradt ebben az irodalomban. Annak ellenére, hogy a ”nagytestvér” nemzet pozícióját a nemzetiségi kisebbség státusa váltotta fel, az orosz kisebbségekre általában nem jellemző a nagymértékű mozgás. Amikor Lettországban vagy Ukrajnában oroszok vonulnak az utcára, többnyire nem etnikai, hanem gazdasági követeléseik vannak. Az orosz kisebbség maradásának egyik lehetséges oka a szintén szovjet utódállam Oroszországban keresendő. Daniel Treisman szerint az orosz állam számos kisebbségi régióban úgy állta útját a szeparatizmusnak, hogy nagylelkű anyagi juttatásokkal lekenyerezte az adott körzetet. Miután a nemzetiségi kisebbségek Lettországban és Ukrajnában is régiónkénti tagolásban élnek, a pénzügyi juttatások politikája vonzó lehetőséget jelenthet a lett és az ukrán kormányzat számára is.

A lekenyerezés elmélete mellett létezik egy szükséglet-lapú újraelosztásról szóló teória is. Lucan Way úgy találta, hogy a szovjet utódállam Ukrajna a szükségletek szemszögéből közelítette meg a szeparatizmus problémáját, és a politikailag és gazdaságilag domináns Kelet-Ukrajnából az ország politikailag és gazdaságilag gyengébb nyugati részébe csoportosított át pénzügyi támogatásokat.

Az alábbi cikk a lefizetés és a szükséglet-alapú újraelosztás elméletét elemzi a lettországi és az ukrajnai pénzügyi átcsoportosításokról szóló adatok segítségével, az 1990-1999 közötti időszakban. Az említett adatok érdekes összehasonlító elemzést tesznek lehetővé: a Lettország keleti részében élő orosz kisebbség száma nagyobb, gazdasági helyzete azonban visszamaradottabb, mint Lettország többi részének a lakosaié, míg az ország nagy városai gazdaságilag sikeresebbek annak ellenére, hogy nagyszámú orosz nemzetiségi lakik bennük. Az orosz ajkú Kelet-Ukrajna gazdagabb és politikailag befolyásosabb, mint a többségében ukrán nemzetiségű nyugati régiók.

A cikk írója arra a megállapításra jut, hogy a kormányzati döntés egy adott kisebbséget pénzügyi előnyökben részesít-e, a kisebbségi pártokban és szavazókörükben rejlő szövetségesi potenciáltól függ. Lettország esetében a nem-lett lakosság 60 százaléka nem rendelkezik állampolgársággal, és a kisebbségeket képviselő pártok az ország függetlenségének elnyerése óta nem képviseltették magukat a kormányban. Ennek következtében a koalíciós osztozkodásból kimaradnak a kisebbségek, az állampolgársággal nem rendelkezők, és a körzet is, ahol élnek. A nyugat-ukrajnai ukrán ajkú lakosság kisebbséget alkot a régióban, és a 2004-es narancsos forradalom óta az ukrán politikában orosz ajkú politikusok játszanak vezető szerepet. Ezeknek az orosz nemzetiségű politikusoknak azonban – beleértve a korábbi elnököt, Leonyid Kucsmát is – időről-időre szükségük van a nyugati területek pártjaira és szavazóira. Ez magyarázza, hogy az oroszokkal szemben miért az ukrán „kisebbség” kerül előnyösebb helyzetbe újraelosztáskor.

Az újraelosztás elméletei

Daniel Treisman elmélete szerint a szovjet utódállam Oroszországnak úgy sikerült megakadályoznia távol eső területeinek leszakadását, hogy a szelektív anyagi juttatások politikáját vezette be. Az orosz központi kormányzat nagylelkű pénzügyi juttatásokat adott azoknak a területeknek, ahol a leszakadás a legfenyegetőbb volt. A pénzügyi juttatások mérete inkább a leszakadás kockázatának mértékét tükrözte, mint a valós anyagi szükségleteket. Ez a stratégia azonban eredendően kockázatos volt, hiszen az állam pénzesládája hamar kiürülhetett, fedezet nélkül hagyva a központi kormányzatot a szeparatista követelésekkel szemben.

Lucan Way teóriájának alaptétele az, hogy a szovjet utódállam Ukrajna alkalmazhatta ugyan a lekenyerezés politikáját is, hogy leszámoljon a szeparatizmussal a krími régióban, elsődleges célja azonban az állam úgynevezett népi dimenziójának a fenntartása volt. Way véleménye szerint az ukrán kormány a szovjet időszak szükséglet-alapú politikáját folytatta, ennek során a keleti országrész módosabb, városi területeiről pénzt csoportosítottak át Nyugat-Ukrajna szegényebb mezőgazdasági régióiba.

Noha Way elméletében a gazdasági szükségletekkel és egy minimális társadalmi támogatottság fenntartásával magyarázza az Ukrajna térségébe a Szovjetunió felbomlása után érkező központi juttatásokat, rámutat további politikai tényezők fontosságára is. A megosztott kormány és az ukrán politikai pártok gyengesége miatt az ukrán politikusok időnként a nyugat-ukrajnai szavazók támogatására szorultak. A cikk írója ezt a tényezőt egy harmadik lehetséges elméletnek tekinti a lettországi és az ukrán újraelosztás elemzésére, és a juttatások mértékét a kisebbségi pártok és szavazóik szövetségesi potenciáljától függőként értelmezi.

Koalíciós lehetőségek és újraelosztás Lettországban és Ukrajnában

A koalíciós lehetőségek elmélete szerint egy nemzetiségi körzet akkor részesül többlet anyagi támogatásban, amikor a kormányzatnak szüksége van a régió pártjainak és választóinak politikai támogatására. Lettországban a koalíciós lehetőség kétféleképpen befolyásolja az újraelosztást. Először is Lettország nagy városai erősen ki vannak téve a javakat tőlük a vidék felé átcsoportosító politikai döntéseknek, mivel tíz városlakó közül négy nem rendelkezik állampolgársággal. Másodsorban a nagyszámú nem-lett lakosságú régiókat képviselő pártok, beleértve az ország keleti részének pártjait, a függetlenség óta megalakult 13 közül egy kormányban sem vehettek részt. Ezért a koalíciós partnerek osztozkodása nem kedvez ezeknek a területeknek.

1995-ben, Lettországban területi, gazdasági kiegyenlítő alapot hoztak létre, ami külön terhet jelentett az alaphoz hozzájáruló nagy városok számára. Az alaphoz történő éves hozzájárulás kiszámításakor különböző mértékű terheket róttak ki az ország legnagyobb városaira és egyéb helyi önkormányzatokra. A nagymértékű éves terhet, amelyet a kiegyenlítő alap jelentett, nem hagyta szó nélkül a sajtó és Ventspils, illetve Riga polgármestere sem. A két város által befizetendő teljes összeget sajtóközleményekben tették közzé. Valós politikai hatalmuk ellenére, a Ventspilst hosszú évek óta vezető Aivars Lembergs és a későbbi lett miniszterelnök, rigai polgármester, Andris Berzins azonban csak kisebb változtatásokat tudott elérni a kiegyenlítő rendszerben. Az alap körüli 1997-es viták olyan hevessé váltak, hogy döntés született a kiegyenlítés törvényi szabályozásáról, amelyet nem kell minden évben újratárgyalni. A végeredmény egy, ”A helyi önkormányzatok pénzügyi kiegyenlítéséről szóló” (On Local Government Equalization, a ford.) törvény* megszületése volt, 1998-ban.

Az Európai Uniótól származó területi fejlesztési pénzeket szintén ugyanezen, a sok nem-állampolgár lakta területeket büntető, kiegyenlítő rendszeren keresztül osztották el. Hivatalbalépésekor a lett kormány elrendelte a városok, kerületek és helységek rangsorolását gazdasági fejlődésük mértéke alapján, és a kormány által a hozzájárulás mértékének meghatározásához használt kritériumok tükrözik az 1995-ös kiegyenlítési alap kritériumait.

A nagyszámú, orosz ajkú, lett állampolgársággal rendelkező lakosságú területek szintén hátrányos helyzetbe kerültek, mivel az őket képviselő pártok a függetlenség óta egyetlen koalíciós kormányban sem vettek részt. És bár érdemes megemlíteni, hogy a baloldali és középpártok is sikeresen csábítgatták az orosz ajkú szavazókat, a kisebbségek érdekeit képviselő pártok nyerték el az orosz szavazatok többségét az egymást követő választások során. Például Latgale kerületeiben is a vártnak megfelelően, a kisebbségi pártok szerezték meg a szavazatok többségét, és adatokkal alátámasztható, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor ezen kisebbségi pártok és szavazóik támogatására szükség volt, Latgale szerencséje mindig jóra fordult. Az elemzett adatok bizonyítják, hogy 1991-ben a magas kisebbségi hányaddal rendelkező régiók kivételes bánásmódban részesültek.

Ukrajnában 1994 után egyre nagyobb pénzeket csoportosítottak át nyugat-ukrajnai régiókba. A többségében ukrán ajkú nyugat-ukrajnai területeknek szánt pénzbeli juttatások megnövekedése meglepőnek tűnhet az orosz ajkú Leonyid Kucsma 1994-es megválasztását követően. Way szerint a tény, hogy a juttatások a megnyert választások után is vándoroltak Ukrajna nyugati területeire, a szükséglet-alapú juttatások elméletét támasztja alá, amely szerint az orosz ajkú keleti országrész növekvő gazdasági és politikai hatalma ellenére a szegény nyugati régiókba kerültek a támogatások. A cikk írója szerint azonban a kivételes bánásmód oka valójában a nyugati területekben rejlő koalíciós lehetőség volt Kucsma elnöksége alatt. Nyugat-Ukrajnában ugyanis az orosz ajkú lakosság van kisebbségben, kevesebb, mint 20 százalékuk él nyugaton, a keleti országrész 40 százalékával szemben.

Az ukrán elnököknek, a többi szovjet utódállam vezetőihez hasonlóan egy ”elnöktámogató” többség összehozására van szükségük a hatékony kormányzáshoz. Amikor 1994/95-ben Kucsma kísérletei a baloldali pártok megnyerésére, kudarcot vallottak, a középpártokhoz és a közép- és nyugat-ukrajnai szavazótáborral rendelkező nemzeti pártokhoz fordult támogatásért. Az új elnöki többség nyílt célja egy gazdasági reform volt, és Kucsma ígéretet tett az orosz mint második hivatalos nyelv bevezetésére Ukrajnában. Az elnök 1999-es sikeres újraválasztása is a nyugat-ukrajnai szavazók támogatásán múlott. A nyugatra vándorló támogatások tehát tekinthetők egy sikeres újraválasztási stratégiának is. Kucsma mandátumának végén népszerűbb volt Nyugat-Ukrajnában, mint keleten, ahonnan származik.

A narancsos forradalom során négy keleti régió politikusai fogalmaztak meg szeparatista követeléseket, és bizonyos mértékig bizonyítható, hogy ezek a területek később, a 2006-os büdzséből magasabb támogatásokban részesültek. Ez alapvetően a lekenyerezés elméletét támasztja alá, összeegyeztethető azonban a koalíciós lehetőség teóriájával is.

Összegzés

A cikk írója három újraelosztási elméletet vetett össze lettországi és ukrajnai regionális adatok segítségével. A juttatások mindkét országban szemmel láthatóan a gazdagabb területek felől áramlanak a szegényebb területek felé, alátámasztva a szükséglet-alapú újraelosztás tételét. A régiók közötti kiegyenlítés fontosságának fennmaradása még az államszocializmust követő időszakban is, figyelemreméltó. A lekenyerezés elmélete adhat magyarázatot arra, miért kerültek plusz források Ukrajna bizonyos nemzetiségi területeire. 1992-ben a szeparatista Krím félsziget részesült kivételes adományokban, és további négy, a 2004-es narancsos forradalom alatt szeparatista követeléseket hangoztató, keleti régió is hasonló előnyökre tehetett szert. Ugyanakkor, mind Lettországban, mind Ukrajnában, olyan régiók is kaptak pluszjuttatásokat, amelyek nem követelőztek, nem lázadtak, Lettország néhány nyugodt nemzetiségi területe viszont hátrányos helyzetbe került.

A cikk szerint legjobban a koalíciós lehetőséggel magyarázható, hogy az adott terület előnyös vagy hátrányos helyzetbe kerül-e a vizsgált két országban. Lettországban a legnagyobb városok nem-állampolgár lakosai nem rendelkeznek kellő politikai erővel ahhoz, hogy megakadályozzák az adóikból befolyt pénz újraelosztását vidéken. Hasonlóképpen az a tény, hogy a nemzetiségeket képviselő lett pártok nem vesznek részt a kormányban, hátrányos helyzetbe hozza az általuk képviselt területeket. Bizonyítást nyert az is, hogy 1991-ben és 2004-ben, amikor a lett kormánykoalíciónak szüksége volt a kisebbségi pártok és szavazóik támogatására, az ország keleti része nagyobb támogatásokat élvezett. Ukrajnában a nyugati régióknak juttatott pénzek nem ellenállás csillapítására kellettek, hanem a területek támogatásának honorálására. A nyugati területek pártjai és szavazói ugyanis segítettek Kucsmának elnöktámogató többsége kiépítésében, illetve később az újraválasztásában is.

Dézsi Tímea

*A törvény teljes szövege elérhető az alábbi, 2008. július 9-én hozzáférhetővé tett internetes oldalon: http://www.likumi.lv/doc.php?id=47361.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.