stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Parmentier, Florent

Transnistria - Egy tényleges állam legitimitás-politikája

La Transnistrie - Politique de légitimité d’un état de facto. = Le Courrier des pays de l’Est, 2007, máj.-jún., 1061 no.

(A kézirat 2007 júniusában zárult. Szerzője doktorandusz a párizsi Institut d’Études Politiques-on.)

Transnistria (Besszarábia része, geográfiailag ’Dnyeszteren-túli terület’), vagy Dnyeszteren-túli Köztársaság 1990 szeptemberében kiáltotta ki függetlenségét. Tette ezt a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság kebelén belül, az orosz anyanyelvűek bujtogatására, hiszen Moldávia ekkor még nem volt független, sőt a Szovjetunióhoz való csatlakozása volt tervbe véve. A következő két évben azonban a szovjet hadsereg fegyveresen szembeszállt a moldáv hadsereggel, ennek mintegy ezer áldozata lett. 1992 júliusában alkut kötöttek, hogy Oroszország lemond Transnistriáról Moldávia javára abban az esetben, ha a moldávok csatlakoznak Romániához. A vékony földsáv 4163 négyzetkilométer, Ukrajnához csatolva, kb. 555 ezer lakossal, a Dnyeszter folyó által elvágott terület. Státusát sosem rögzítették, ám sokszor tárgyaltak róla. A helyi hatóságok most úgy döntöttek, hogy saját intézményrendszert fognak működtetni. Zászlóval, himnusszal, fővárossal (Tiraspol), pénzzel (transnistriai rubel), önálló oktatási rendszerrel, központi bankkal, parlamenttel és rendfenntartó erővel.

A dolgozat szerzőjének célkitűzése, hogy az államalakítás folyamatának tanulmányozását a törvényessé tétel stratégiáinak elemzésével párhuzamosan mutassa be. Bizonyítani kívánja, hogy nem lehet a Dnyeszteren-túli terület jelentőségét Oroszország szempontjából geopolitikai jellegűre redukálni. Vezetői a törvényesség útján akarnak járni a belföldi és a külügyi kérdések rendezésében: saját identitásukért és függetlenségükért küzdenek.

Saját identitását mint de facto állam, de mint önálló gazdasági-politikai egység is szeretné elfogadtatni, noha gazdasága leginkább a csempészeten alapszik. Moldávia többi részétől különböző, eltérő történelműnek, eltérő identitásúnak tartják magukat.

Besszarábia e részén belül etnokulturálisan, történelmileg és társadalompolitikailag kellene elnyerniük a legitimáltságot. Az első, az etnokulturálisság nem jelent mást, mint békés együttélést, keleti szláv irányultságot és „moldvaiságot”. 2004-ben a lakosság 31,9 százalék moldáv, 30,4 százaléka orosz, és 28,8 százaléka ukrán volt. A lakosság zöme Tiraspolban moldáv, majd orosz, végül ukrán. A legitimitás tehát nem etnikai jellegű, inkább a közös nyelvhasználat ösztönzi az oroszokat és ukránokat, hogy a keleti-szlávsághoz, a moldáv/román nyelvű lakosságot pedig a moldávizmushoz húzzák Az orosz nacionalizmus nagyon erős, ami jól látható a biztonsági szolgálat, a gazdaság, az oktatás, a vallás területén. Mindvégig elsőrangú kapcsolatot tudtak fenntartani a Szovjetunióval, illetve ennek fölbomlása után Oroszországgal, Belorussziával, Ukrajnával. A moldávizmus olyan szovjet ideológia, mely a két világháború között született, és azokra a besszarábiaiakra vonatkoztatták, akik nem ’nagy románnak’ vallották magukat. Sőt, azt állították, hogy a moldáv nyelv, a romántól eltérően, eredetileg cirillbetűs volt. Nyilvánvaló azonban, hogy már a XIX. századtól kezdődően Oroszország előbástyának szánta Moldáviát a Balkán felé, és igyekezett ott romángyűlöletet kelteni.

A történelmi vita odáig ment, hogy kétség merült fel a ’Dnyeszteren-túli terület’ Moldáviához tartozásával kapcsolatban. Szuvorov tábornok, aki 1792-ben meghódította a Dnyeszteren-túli tartományt, úgy szerepel, mint Tiraspol alapítója, a város központjában áll a szobra, képmása szerepel a pénzeken és bélyegeken. Az 1991-1992-es fegyveres konfliktusban a 14. szovjet, majd orosz hadsereg erkölcsi fölénnyel bátorította a szakadárokat. Kisinyovban a Romániához húzókat egyenesen fasisztáknak nevezték, utalva a második világháborús román-moldáv együttműködésre.

Társadalompolitikai szinten az Igor Szmirnov elnök köré kiépített kultusz biztosította a konszenzust. A gazdasági prosperitás hite tüzelte a transnistriai lakosságot. Ott ugyanis az acéltermelő-feldolgozó üzemek a teljes moldáviai nemzeti jövedelem egyharmadát megtermelték. A Kommunista Párton belül is megkülönböztetett szerepük volt az idevalósi kádereknek, szemben a többi, mezőgazdasági területről érkező moldáviaiakkal.

A szibériai származású Szmirnov 1986-ban érkezett Moldáviába egy elektromos vállalat éléről. Tiraspol polgármestere lett 1990-ben, amikor úgy gondolta, hogy a terület a Szovjetunió keretein belül marad. Azóta is folyamatosan elnöknek választják, méghozzá egyre nagyobb arányban, s a „függetlenség atyjának” titulálják. Klánja ellenőrzés alatt tartja a rendfenntartó és védelmi szervezeteket, valamint az egész gazdaságot. A politikailag meglehetősen egyhangú, elmúlt tizenöt év után kivételt jelentett a Megújulás Pártja vezetőjének, Jevgenyij Sevcsuknak a Legfelsőbb Tanácsba választása 2005 decemberében. 2006 folyamán egyébként több párt képviselője is megjelent a törvényhozásban, de félő, hogy csak a nemzetközi közvéleménynek szóló látszat kedvéért.

A demokratikus hatalom léte mindvégig vitatott volt, hiszen egyik választáson sem vettek részt nemzetközi megfigyelők. Sőt, érdekesség, hogy a Novaja gazeta kiadója, Andrej Szafonov szerint – aki maga is indult a 2006-os elnökválasztáson – a Köztársaság és a Megújulás Pártja nemigen különböznek, kivéve gazdaságpolitikájukat. Mintegy tizenöt helyi nagyvállalat alkotja a gazdaságot. A legnagyobbat, a Sheriffet Szmirnov fia vezeti. A klánhoz tartozó vezetők elsősorban Moszkvához kötődnek.

A transnistriai gazdaság tanulmányozását a de facto egység fejlődéséhez kell kötni. A szovjet örökség, az intézményrendszer, és így a reformok üteme nagyon különbözik a Moldáviában meglévőtől. 1991-ben Tiraspolnak sokkal kedvezőbb közlekedési helyzete és feltételei voltak, mint Kisinyovnak. Vízi és ipari nyersanyagairól nem is beszélve. A piacgazdaságra való áttérésből következő gazdasági visszaesést az új pénz, a transnistriai rubel bevezetésével, a központi bank létrehozásával, új bank- és kereskedelmi rendszer stb. próbálták ellensúlyozni. A közüzemek privatizálását alaposan előkészítették, csak 2002-ben jött létre a már említett 15 nagyvállalat, amelyek versenyképességét az olcsó Gazprom-energia garantálja.

A tényleges jogállam hiánya, a gazdasági eredmények torzítása, az informális tevékenység szárnyalása a „csempészek kapitalizmusát” hozta létre. Természetesen nem az egész gazdaság került szervezett bűnözők kezébe, de érdekes megfigyelni az összefonódást a globalizációs folyamatokban. A sokat emlegetett fegyverkereskedelmen kívül Ukrajnából alacsony vámértékkel hoznak be különböző árukat (benzin, cigaretta, gyógyszer, stb.), amelyeket Moldáviában, illetve azon túl értékesítenek. A legfőbb haszonélvezője ennek a helyzetnek, elosztó hálózata révén, a Sheriff.

A transnistriai vezetők önálló államuk legitimitását a következő eszközökkel kívánják elérni: a 2006-os referendum, informális legitimáció és a polgári lakosság törvényes elismerése.

A 2006. szeptemberi referendum során két kérdésre kellett válaszolni: „Támogatja-e ön a független Transnistriai Köztársaságot, és szabad csatlakozását az Orosz Föderációhoz?” A második kérdés: „Óhajtja-e ön a függetlenség elutasítását, és a Moldáv Köztársaságba való belépést?” Az első kérdésre 97,1 százalékban igen válasz érkezett, 78,6 százalékos szavazati részvétellel, míg a második kérdést 94,6 százalékban elutasították. A népszavazás azonban nem volt sem szabad, sem igazságos. A többség valószínűleg tényleg a Moldáviától való elszakadást támogatta. De független média, ténylegesen működő demokratikus társadalom hiányában a szavazás hitele kétséges. Egyetlen állam vagy nemzetközi szervezet sem ismerte el érvényességét, még Oroszország sem. A helyi vezetők hiába emlegették Koszovó példáját, amely köztudottan, egyszerűen független kívánt lenni, és nem szavazott az Albániával való integráció kérdésében.

A helyi vezetők másik legfontosabb törekvése a nemzetközi elismertséghez közelítő, legitimált kép elérése. Mostanáig a köztársaságot ugyanis „fekete lyuknak” tartották Európában. Az Európai Unióhoz való közeledés jegyében azonban a helyi elit kénytelen retorikát változtatni, és kevésbé kárhoztatni a Nyugatot, valamint kevésbé dicsőíteni Eurázsiát.

Az imázs változtatásának érdekében némi manipuláció is előfordul. Például egy úgynevezett ICDISS-konferencia (International Council for Democratic Institutions and State Soveregnity) jelentésében kimondta Transnistria alapításának törvényességét. A The Economist azonban kinyomozta, hogy nem volt semmiféle konferencia, az idézett szerzők sem léteznek, a szervezetnek a honlapján nincs címe, sem telefonszáma, tevékenysége gyakorlatilag ismeretlen. Ellenben nagyon is létezik a New York-i Ügyvédek Egyesületének dokumentuma, amely a nemzetközi jog alapján, 2006-ban kimondta, a szakadárok önrendelkezésre való hivatkozásának lehetetlenségét.

A Tiraspol Times, az angol nyelvű hetilap rendszeresen Transnistriát éltető híreket ad ki, vagy pedig mellébeszél a helyi eseményekről. Általában a felülről irányított propaganda szellemében sulykolják a véleményeket, ami a szovjet időket hozza vissza.

A civil társadalom kevéssé szervezett, és szisztematikusan ellenőrzött. A 2005-ben bejegyzett 600 nem kormányzati szervezet közül igen kevés tartja magát politikainak. A hatalom azonban a dinamikus társadalom képzetét próbálja kelteni ezúton is. Egyik példája ennek a nemzetközi ifjúsági mozgalom, a Prorüv (’Percée’ kb. ’Előretörés’), a békés és demokratikus ukrán Porával szemben, utóbbi a narancsos forradalmat támogatta. A Prorüv a transnistriai belbiztonság fenyegetettségét emlegeti, holmi színes forradalom elhajlásait, demokratikus manipulációt stb. Fő szervezője Stanislas Belkovski, a Moszkvai Nemzeti Stratégiai Intézet igazgatója, akit a tiraspoli nemzetbiztonsági miniszter, Dimitri Soin hívott meg 2005 elején, s aki innen ment tovább Odesszába, ahol a NATO elleni aktív ellenállást szervezte meg.

A de facto államot nem a befejezettség, hanem a dinamikus változások jellemzik. Sok-sok külső és belső tényező, szervezet, személy játszik szerepet az alakulásában, és legitimációs stratégiájában. A transnistriai hatóságok a kényszerítő gyakorlatot részesítik előnyben, keresik hozzá a nemzetközi közösségnek megfelelő gyakorlatot is. Kérdés, hogy a meghirdetett célok: a függetlenség, az Oroszországhoz való csatlakozás – mennyire véglegesek? Bizonyos viszont, hogy a status quo megszilárdításának folyamata a politikai vezető réteg számára – amely egyúttal tulajdonos is – lehetővé teszi a kedvező helyzetek kihasználását.

Kakasy Judit


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.