Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Riishøj, Søren

Európaiasodás és euroszkepticizmus: Tapasztalatok Lengyelországból és a Cseh Köztársaságból

Europeanization and Euroscepticism: Experiences from Poland and the Czech Republic = Nationalities Papers 35. vol. 2007. 3. no. July, 503-535.p.

A nemzeti identitás már az ’50-es, ’60-as években is tudományos munkák tárgyát képezte, és olyan elemzők, mint Karl Deutsch és Ernest Hass kutatták, akiket nagy mértékben az európai integráció, valamint a német és francia megbékélés inspirált. Az egyik legfontosabb kérdés (mindmáig), hogy a nemzeti identitás mennyiben gátja az európaiasodásnak és az integrációnak, és az egymást részben átfedő identitások milyen mértékben képesek együtt létezni.

A posztkommunizmus néhány évére jellemző euro-optimizmust átitatta a neorealizmus, és a racionális megfontolások kerültek előtérbe. Az europanizációt racionális módokon tanulmányozták például úgy, hogy az EU törvényeket és szabályokaz átvették a nemzeti törvények és adminisztratív szabályok körébe, ez jelentette a kiinduló pontot. Később a ’80-as, ’90-es években, a hidegháború végén, az egypólusú világ felé való átmenet és a balkáni háborúk időszakában nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti identitás a szociális konstruktivista megközelítések alkalmazásával. Benedict Anderson állítása szerint egy nemzetet (és Európát) „meg kell álmodni” ahhoz, hogy az valósággá válhasson. A közép-kelet-európai országok „visszatérése Európához” és az EU-tagság jövőképe további tényezőkké váltak.

A szerző úgy látja, hogy a nemzeti identitást és europanizációt érintő kérdések növekvő figyelmet kapnak. Az euroszkepticizmushoz tartozó témakörök mostanáig nem kerültek számottevő módon feldolgozásra. Mindazonáltal kutatásunkat nem szükséges a felszíntől kezdeni, mivel hozzáférhetők számunkra országos és több államot felölelő oktatási projektek, az eurobarométer adatai és több nemzeti közvéleménykutatás eredményei. A megközelítés módja a racionális és az intézményi megközelítés között váltakozott, hangsúlyozva minden állam politikáját, intézményi döntéseit és adminisztratív szerkezetét az identitásra fókuszálva. A nemzeti öntudat és identitás jelentős, de nem szükségszerűen szétválasztandó a raciés sokkal inkább általános érdek alapú nemzeti politikonalista és az érdek alapú megközelítésektől. Idővel úgy tűnt, hogy az érdek- és intézményi alapú megközelítések relevánsabbakká váltak. A szimbolikus politika legnagyobb erővel a régi rendszerek hanyatlásakor hatott, valamint az Európa jövőjéhez kapcsolódó kérdésekben. Idővel a kelet-európai politikai vezetők és az ország lakossága egyaránt sokkal inkább europragmatikusként, vagy eurorealista módon viselkedtek, egyes esetekben viszont nemzeti érdekek talaján állva enyhe euroszkeptikusként.

Számos munkahipotézist vitattak meg, ugyanakkor bizonyos meghatározások máig bizonytalanok, különösen az euroszkepticizmus fogalma tekintetében. De továbbra is nagyon nehéz megmondani, hol húzódik a határvonal a nemzeti érdekek normális őrzése, illetve a puha/kemény euroszkepticizmus között. A szerző megállapítása szerint az euroszkepticizmusnak van egy intézményi és egy identitás alapú aspektusa. Az integráció dilemmájának van egy különleges kelet-európai vonása, mivel fiatal országokról beszélünk, melyek 40 évet töltöttek el kommunista vezetés alatt, remélve, hogy „visszatérhetnek Európába” és „felzárkózhatnak a nyugathoz”. A legtöbb kelet-európai ösztönösen atlanticista, és nem kötődik kormányokhoz (a felszívódástól való félelmében), de a kemény euroszkepticizmus nem terjedt el a kívülmaradás félelme miatt. Az EU-csatlakozás nem oldotta meg a dilemmát: „kirekesztéshez” a másodrangú tagság és egy több sebességű Európa fejlődése kapcsolódik, amelynek lényege a régi és az új tagállamok különbsége. Továbbá az euroszkepticizmusnak van egy intézményi vetülete is, mivel általában szólva úgy tűnik, hogy a nemzeti intézményekkel szemben mutatott bizalmatlanság általában nagyobb, mint az európai intézményekkel szembeni. Azokban az esetekben, ahol nagyobb a bizalmatlanság a nemzeti intézmények iránt, a lakosság hajlamosabb átadni egyes nemzeti szuverenitáshoz köthető jogokat az EU-nak. Az EU intézményei közül az Európai Bizottságtól kapták a legtöbb támogatást a csatlakozó országok.

Az EU-tagság kérdése érzékeny volt, de szerves része is egyben a belföldi politikai játszmáknak. Ezek a kérdések, amelyek megosztották a pártokat és a szavazókat, olyan dolgokat vetettek fel, mint pl. a kormány megfelelő erősséggel védte-e a nemzeti érdekeket az EU-val folytatott tárgyalások során. Ha nem, akkor puha euroszkeptikus megnyilvánulások kerültek előtérbe, pl. az akkor még jobbközép ellenzéki pártok, a Polgári Demokrata Párt (ODS) (Cseh Köztársaság) és a Fidesz (Magyarország) révén.

A bal-jobb megoldást követve önmagát euroszkeptikusnak nevező attitűdöket a Cseh Köztársaságban mindkét oldalon találhatunk, legszembetűnőbben az ODS és a KSCM esetében. Mindazonáltal az eurorealizmus és euroszkepticizmus közötti határvonal homályos. Lengyelország és Magyarország esetében az erős euroszkepticizmus a jobboldal köreiben jellemző, Lengyelországban a Lengyel Családi Liga (LPR), míg Magyarországon Csurka István szélsőjobboldali pártja, a MIÉP. Mindazonáltal a kívülálló felek és tiltakozó pártok nem tekintik szükségszerűen kulcsfontosságú politikai kérdésnek a Brüsszelt érintő ellenállásukat. Sokkal valószínűbb, hogy a választók elégedetlenek a hatalmon lévő pártok kormányzásával. Végezetül nem feledkezhetünk meg arról, hogy az európai politikát övező attitűd sokkal mindennapibbá vált.

Bosznay Csaba