Demográfiai válság és xenofóbia Oroszországban

Margolina, Sonja: In der Falle des Fremdenhasses – Entvölkerung, Überalterung, Arbeitskräftemangel, aber wachsende Xenophobie = Internationale Politik. Jg. 2007. Januar, p. 106-114.

Oroszország abban mindenképp osztozik Európával, hogy népességének alakulása gyorsuló csökkenést mutat - 1992 (148 millió) és 2002 (145 millió) között 2%, csak a 2003-2005 közötti néhány év során pedig 1,7 % értéken. Ezek már a bevándorlással egyenlített relatív számok, az abszolút csökkenés ennek többszöröse. Ilyen trend mellett, ha csak nem emelkedik jelentősen a bevándorlás üteme, az Orosz Föderáció lélekszáma a század közepéig 100 millióra is visszaeshet. A csökkenés a következő évektől már eléri az aktív korosztályokat, ami a gazdasági boom viszonyai között eddig is fennálló munkaerőhiányt (a szakképesített körben) kritikus arányokban fogja súlyosbítani. A bevándorlók nagyobb része a volt szovjet köztársaságok orosz nemzetiségű tömegeiből került ki a szétválás, majd a leszakadt köztársaságok átalakulási krízise során, kisebb részük a tartós válságú övezetek (Kaukázus, Tadzsikisztán stb.) különböző nemzetiségeiből verbuválódik. Az orosz tartalék mindenképp kimerülőben van, például az új fejlődésnek indult Kazaksztánból.

     Oroszországban a jövőért viselendő felelősség mindenképp az abszolút többséget alkotó oroszoké. Kézenfekvő volna legalább a migrációs folyamatok tervezése, irányítása. Ezzel szemben mit látunk? Az orosz sovinizmus és xenofóbia terjedését. „Oroszország az oroszoké”: e szólam nevezőjén riasztó módon felerősödött az idegenellenes közhangulat, mint azt a médiák jelzik és egyes közvéleménykutatási eredmények is demonstrálják. Egy kutatás szerint az orosz lakosság többsége (némely témában az abszolút többsége) pártolná, hogy elsőbbségük legyen a munkaalkalmazásnál, egyetemi felvételnél, kifejezetten kizárnák az „idegeneket” a közszolgálatból, az állam- és közigazgatásból, a rendvédelmi területekről, sőt eltiltanák akár az üzleti és vállalkozói tevékenységtől és a földvásárlástól is. E válaszok mögött valódi idegenellenes indulatok feszülnek (még ha a közvéleménykutató az „igen”-„nem” kérdésfeltevéssel eleve rá is játszik a negatív válaszokra), például az azeri bazárosokkal, a kaukázusi kiskereskedőkkel szemben. Méltán számított „népszerű” intézkedésnek az etnikai kvótarendszer bevezetése a bazároknál vagy a grúz kaszinók bezárása, egyenesen Putyin elnök szintjéről, amivel a XIX. századi cárok stílusát idézte. A közhangulat e tendenciája már a csecsen háborúval összefüggő permanens terrorfenyegetettség beállta előtt érzékelhető volt.

     Az új xenofóbia motivációit illetően figyelmet érdemelhet a szovjet érában még duzzadó orosz nemzeti büszkeség megtépázása. Ez egyfelől a „Szojuz” felbomlásából, valamint a köztársasággal maradt nemzetiségi szuverenitások föderatív egyenjogúsításából („szuverenitások parádéja”) fakadt. Az utóbbi fejleménnyel Oroszország még nemzetállami esélyétől is megfosztotta önmagát („orosz paradoxon”). Másfelől a Föderáció nemzetközileg is leértékelődött a „Szojuz” élén betöltött világhatalmi pozícióhoz képest. Az orosz tudat ebben a defenzívában ösztönösen is bizalmatlanná, ingerlékennyé vált a külső, a „más” környezeti elemekkel szemben. Önsajnálatában már-már a rendi múlt paternalista védettségét, privilegizáltságát sírja vissza. A gazdasági összeomlást végre megfordító globalizációs felzárkózás („energia-diktátum”) és ennek újabb keletű világpolitikai kamatoztatása szolgál ugyan némi elégtétellel, de a kibillent önazonosságot nem állíthatta helyre. Más kérdés, hogy önmagában az identitási válság a szűkebb értelmiségi és gazdasági-politikai elitet sújtja, és hogy ez utóbbi csak kikölcsönzi ellenségképét a kataklizmatikus rendszerváltás veszteseinek a posztkommunista nyerészkedés zavartalansága érdekében.

     Ismeretesek ugyanis más közvéleménykutatások, amelyek a napi gondok sorában elsősorban a megélhetés keserveiről, a magas inflációról, a szolgáltatások silányságáról, a hatósági vagy a rendőri korrupció pöffeszkedéséről vallanak. Egy kérdőív 25 pontos skáláján a migráns „veszedelem” témája csak az utolsó helyek egyikén végzett a szavazásban. Az elit érdeke a szorosra zárt összefonódás a „kemény kéz” autoriter politikájának kereteiben, konföderációs és regionális szinten egyaránt. Ez a politika Putyin elnök személyében összpontosul. A putyini hatalom kiépítése is igényelte és fenntartása igényli a „védőszárny”, a veszélyelhárítás szimbolikáját, amely ugyancsak az „idegen” elemet szövi bele motívumaiba - a nyomatékosítás érdekében akár atavisztikus reflexekkel is. A hatalom, ha kell, „oroszellenes” incidenseket kreál (mint nemrégiben a karéliai Kondopogában). A politikai cinizmus szélsőséges, neonáci illegális szervezeteket segít életre, mint amilyen az Alekszander Belov-féle „Mozgalom az illegális migráció ellen”. A részben műprovokációkkal és sajtóferdítések útján mesterségesen szított xenofóbia szöges ellentétben áll az Orosz Föderáció migrációpolitikai érdekeivel. Emellett rövid vagy középtávon katasztrófa szituációt érlelhet egy jugoszláv típusú forgatókönyv számára, amihez képest a csecsen konfliktus szerény epizód csupán.

(Berlinben élő független publicista cikke.)

                                                                                                                      Komáromi Sándor