Fazekas Csaba

Batthyány Lajos egyházpolitikai nézetei a reformkorban

Batthyány Lajos a reformkor kiemelkedő politikai személyiségeitől abban is különbözött, hogy a fennmaradt forrásokból jóval nehezebben rajzolható meg egy-egy kérdéskörről alkotott véleménye, mint mondjuk, Kossuth, Deák vagy Széchenyi esetében. Utóbbiaktól megkülönböztette, hogy nem vezetett naplót, nem írt politikai tárgyú cikkeket a sajtóban, nem folytatott kiterjedt levelezést, és kevéssé dokumentált a korszak legfőbb fóruma, a vármegye nemesi közgyűlése elé került belpolitikai kérdésekben megfogalmazott álláspontja. Nem meglepő, hogy az említettek esetén a kutatás – a gazdaság- és társadalompolitikai reformok, a politikai intézményrendszer átalakítása stb. tárgyában alkotott egyes nézeteik feltárása mellett – figyelmet fordíthatott 1848 előtti egyházpolitikai felfogásuk elemzésére is, Batthyány esetében erről nem beszélhetünk. [1] Felfogását az országgyűlések egyházpolitikai vitái során elhangzott felszólalásai alapján rekonstruálhatjuk, alábbiakban erre teszünk kísérletet a Batthyány-életrajzokban szereplő megállapítások [2] részletesebb kibontásával, elsősorban az 1843-44. évi diéta vonatkozásában. [3]

Az országgyűlést megelőző időszak egyik legnagyobb vihart kavart belpolitikai kérdése a vegyes házasságokhoz, azon keresztül pedig az állam-egyház viszony reformjához, a katolikus egyház privilégiumainak felszámolásához kapcsolódott. Még az 1830-as évek diétáin tette szóvá a formálódó reformellenzék, hogy a katolikus egyház törvénytelen gyakorlatot folytat a vallás ügyéről szóló 1791/26. tc. értelmezése kapcsán. Ez utóbbi kimondta, hogy vegyes (protestáns-katolikus) házasságot csak katolikus pap előtt lehet kötni, utóbbi azt ugyanakkor semmilyen szín alatt nem akadályozhatja. Az egyház viszont gyakran kötötte a protestáns fél előzetes nyilatkozatához (reverzálishoz) az egyházi áldás kiszolgáltatását, mely a születendő gyermekek katolikus keresztelésére vonatkozott. A törvény viszont protestáns apa esetén a születendő fiúgyermekek számára lehetővé tette, hogy apjuk vallását kövessék. 1839-ben Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök megtiltotta papjainak a reverzális nélküli vegyes házasságok megáldását, ami az 1839-1840. évi országgyűlésen hatalmas vihart kavart. A Deák Ferenc vezette ellenzéknek sikerült elérnie egy törvénytervezet megfogalmazását, sőt a főrendekkel való elfogadtatását is, mely ha átmenetileg is, de megnyugtatóan, liberális alapon rendezte volna a vegyes házasságok és a felekezetváltoztatások (áttérések) szintén a protestánsokra nézve diszkriminatív szabályozását. Az uralkodói szentesítés azonban elmaradt, s amikor az országgyűlés után a püspöki kar az egész magyar katolikus egyházban a Lajcsák-féle körlevél eljárását tette magáévá, heves – nemzetközi dimenziókat is felvető – egyházpolitikai vita bontakozott ki Magyarországon. A vármegyék többsége a reverzális nélküli házasságokat meg nem áldó katolikus papokat perbe fogatta, és egymás után fogalmazta meg különböző liberális egyházpolitikai indítványait, például még a kötelező polgári házasság törvénybe iktatását is. A konzervatívokkal szövetséget kereső katolikus egyház ugyanakkor vallásüldözésnek minősítette a felmerült indítványokat és minden követ meg kívánt mozgatni az előző országgyűlésről elhalasztott vallásügyi törvény megakadályozásáért. Batthyány a belpolitikát ekkor „tematizáló” kérdésekben (gazdasági reform, Béccsel való viszony, magyar nyelv ügye stb.) markánsan ellenzéki, helyenként radikális nézeteket vallott.

1843-ban, az országgyűlés kezdete után kiderült, hogy Bécsben – a katolikus egyház számára csalódást jelentő módon – nem akarnak egy újabb egyházpolitikai konfliktust és hajlandók a vegyes házasságok ügyében a liberálisok korábbi törvényjavaslatát „finomítva” tudomásul venni. Ezt pontosan meg is fogalmazta az uralkodó július 5-én kelt leirata, mely kilátásba helyezte a szülők gyermekeik vallásáról való szabad megegyezésének lehetőségét, illetve ennek elmaradása esetén azt, hogy a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik vallását. A királyi leiratról kibontakozott válaszfelirati vitában már Batthyány Lajos is szót kért a felső tábla július 11-i ülésén. Az alsó tábla liberális szellemiségű, a korábbi törvényjavaslatot változatlanul fenntartani kívánó üzenetét élesen kritizálták a katolikus főpásztorok. Kopácsy József esztergomi érsek még a királyi leiratot is megütközéssel fogadta, mondván, az „a katolika relígiónak elveivel összehangzónak” semmiképp sem tekinthető, [4] és többen próbálták határozott ellenállással a törvényalkotás útját elzárni, az ingadozókat az egyház érdekeinek megnyerni. A liberálisok vezérszónokai sorában azonban olyanok tettek hitet az alsó tábla üzenete mellett, mint Eötvös József, Teleki László és Széchenyi István. Utóbbi megállapította, hogy a királyi leirat nemcsak a katolikus egyháznak volt elfogadhatatlan, de más oldalról – az abban foglaltakat kevesellve – sok vármegyei követ is elégedetlenségét fejezte ki. [5] Széchenyi ugyanakkor üdvözölte a leirat szellemiségét, nyugalomra intette a radikális álláspontok híveit, és határozottan kiállt az általa jó kompromisszumnak tartott uralkodói szándék törvénybe iktatása mellett, remélve, hogy nem fognak felhevülni „a már nagyobb higgadtságra tért kedélyek”. Batthyány rövid hozzászólásában először is azt szögezte le, hogy a főrendek ülésein már többször élesen kritizálta a bécsi kormányzatot, s ahogy ezeket a beszédeit az őszinteség vezette, úgy ez alkalommal ugyanígy vallotta meg: „kedvesen meg voltam lepetve ezen királyi leirat által, és azt egy jobb jövendő zálogának tekintem”. [6] Minden egyéb kérdésben Széchenyi felszólalásához csatlakozott.

A legfontosabb, Batthyányt is többször (kisebb-nagyobb hozzászólásokkal együtt 16 alkalommal) állásfoglalásra késztető egyházpolitikai vita a főrendeknél 1843 szeptemberében folyt. (Csak legfontosabb beszédeit idézzük fel.) Ekkor vették tárgyalás alá az alsó tábla által összeállított, az előző országgyűlés által megoldatlanul hagyott „vallásbeli súlyok és nehézségek” fenntartott pontjait összegző üzenetet. Ez nemcsak a legfontosabb kérdéseket foglalta össze (reverzálisok, áttérések, vegyes házassági válóperek, nem katolikusok letelepedése Horvátországban), hanem igyekezett figyelembe venni a királyi leirat kívánalmait, továbbá elhárítani a főrendek – várhatóan a katolikus egyház ellenállását megfogalmazó – ellenérveit, továbbá konkrét törvényjavaslatot is tartalmazott. [7] A szeptember 4-i tanácskozáson heves vita bontakozott ki a reverzálisok ügye körül. A püspökök és konzervatív politikai szövetségeseik az egyház jogát hangoztatták arra, hogy ilyen nyilatkozatot kérjen a protestáns féltől, az ellenzéki főrendek pedig annak törvénytelen voltát és az egyháznak a magánéletbe való beavatkozását hangoztatták. Sokáig Apponyi György beszéde határozta meg a felszólalásokat, aki törvényesnek minősítette az egyház eljárását, és javasolta, hogy az 1791/26. tc.-t változatlan formában tartsák fönn, sőt – az ellenzék törekvésével ellentétben – a múltban kiadott reverzálisokat mindenképp kötelező erejűnek minősítsék. Azon gyermekeket pedig, kik annak következtében katolikusnak kereszteltettek, felnőtt korukig továbbra is a katolikus egyházhoz tartozzanak. [8] Amikor Batthyány szót kapott, egyes főrendek ellentmondásos magatartását kritizálta. [9] (Teleki Sámuel gróf például törvénytelennek és igazságtalannak nevezte a reverzálisokat, ugyanakkor támogatta Apponyi javaslatát, igaz, Teleki László megszorításával együtt, aki ki akarta mondatni, hogy a reverzálisok csak magán-szerződések lehetnek. [10] ) Batthyány határozottan leszögezte, hogy a reverzálisok törvénytelenek, ha pedig azok, akkor azok semmiféle „kibékítéssel” nem törvényesíthetők a múltra és a jövőre nézve egyaránt. Amikor „egyenesen és kizárólag” az alsó tábla üzenetének elfogadása mellett voksolt, egyben az egyházpolitikai reform következetes végigvitelét, az egyházzal szembeni vitatkozás alternatíváját is magáévá tette. Másnap, szeptember 5-én a folytatódó vitában Széchenyi István Batthyánynak épp ezt az elszánt következetességét kritizálta: „in thesi kezet fogok őméltóságával, de a jelen esetben megvallom, hogy mégis egy különbözést látok, ti. azt, miszerint az, mi nem törvényes, azért még nem törvénytelen”. [11] Széchenyi Apponyi mellé állt, és az általa javasolt kompromisszumot támogatta. Hasonlóan nyilatkozott Teleki József gróf, Szabolcs vármegye főispánja is, aki a múltra nézve a reverzálisok eltörlését szorgalmazta, egyebekben az Apponyi szövegének elfogadását javasolta. [12] Maga Apponyi is reflektált az elhangzottakra, kimondatlanul az őt következetlenséggel illető Batthyány szavait is visszautasította. [13] Batthyány csak Teleki Józsefhez intézte válaszát, és fenntartotta, hogy vitapartnere következetlen volt, az ellenzéki és a katolikus egyházi álláspont között értelmetlen kompromisszumot keres. [14] Ugyanakkor úgy vélte, „bizonyosan csak igen nagy honszeretete és hazafiúsága bírhatta” rá a főispánt ilyen hiba elkövetésére.

Szeptember 6-án a vallásváltoztatás (átmenet) kérdése került napirendre, Apponyi György ekkor is saját javaslattal állt elő, mely elsősorban a felekezeti hovatartozás – uralkodói, illetve állami szervek által lebonyolított – adminisztrációjával foglalkozott. [15] (Konkrétan azt javasolta, hogy a vallásváltoztatás megtörténte előtt kelljen az uralkodónak bejelentést tenni, s csak legfelsőbb jóváhagyással történhessen meg az áttérés.) Batthyány ekkor nem szólt hozzá, másnap azonban ismét éles kritika alá vette a konzervatívok Apponyi által képviselt egyházpolitikáját. Hozzászólása [16] egyben azt is megmutatta, hogy Batthyány az állam-egyház viszonyt nem önmagában álló kérdésnek tekinti, hanem szoros összefüggésben a polgári átalakulás általános ügyével. Apponyi indítványában „egy nehézséget” jelölt meg, nevezetesen, hogy a magyar alkotmányosságot képviselő vármegyék megkerülésével kívánta a vallásváltoztatással kapcsolatos ügyeket az uralkodó elé terjeszteni. „Alkotmányos kérdés forog itt fenn véleményem szerint – mondta –, s oly magyarázatát látom ismét a királyi felügyelési jognak, mely mellett nem maradhat épségben megyei rendszerünk.” Rámutatott arra, mennyire veszélyes a vallásügy kapcsán egy kivételből szabályt alkotni, melyet ha az országgyűlés elfogadna, a vármegyékkel szembeni bizalmatlanságot maga nyilvánítaná ki, önmagát (ezáltal a vármegyei képviseletre alapozott törvényhozást) gyengítve a kormányszervekkel szemben: „municipalitásunk rovására ünnepelné a hatalom centralizációjának ügye egy új győzelmét”. Batthyány hangsúlyozta, hogy nem volna ellenére a vármegyerendszer átfogó reformja (érezve azon határozatok igazságtalanságát, „melyekben a tömeg szenvedélye játszá fő szerepét”), de a konzervatívok aktuális törekvéseit nem ilyen irányúnak, hanem ellenkezőleg: az alkotmányos intézmények megnyirbálásának tekintette. „Tagadom, hogy polgári biztosítást nyújthasson oly rend, mely az alkotmányos szabadság romján épül! Tagadom, hogy olyféle rendnek, mely csak alkotmányos szabadságunk mellett létezhet, fog még másképpen biztos támasza maradni, mihelyt mi magunk municípiumunkat többé annak nem valljuk! És azt állítom: hogy ámbár a közjólétnek gyümölcsét csak ott élvezhetni, hol minden egyén szabadságának egy részét a jó rend oltárára teszi le, mégis maga ellen hűtlen azon nemzet, mely rend utáni törekvésében nemzeti szabadsága tőkéjéhez mer nyúlni!” Szenvedélyes felszólalása végén – egyébként remek szónoki fogással – hallgatói megítélésére bízta, hogy elméleti fejtegetései milyen kapcsolatban állnak az általa képviselt gyakorlattal, támaszkodik-e történelmi tapasztalatokra, illetve hogy ezek a tapasztalatok az aktuális helyzetben felhasználhatók-e. Határozottan kijelentette: „én szavazok a tekintetes karok és rendek izenetjére”, és név említése nélkül Széchenyinek címzett bírálatot, mondván: bizonyára népszerűség-keresésnek fogja felszólalását tulajdonítani. Batthyány szerint „e tábla egy igen elmés tagja” megveti a politikai eszmék népszerűsítésének programját, de téved, mert – hangsúlyozottan hivatkozva – Wesselényi Miklóst idézte: „Trója falai talán most is állnának, ha népszerűséggel bírt volna Kasszandra”. Széchenyi azonnal magára is vette, és visszautasította Batthyány megjegyzését. [17] Elismerte, hogy nem sokra tartja a népszerűséget, mert kétélű fegyvernek tartja, inkább elveihez akar hű maradni, és óva intette Batthyányt, nehogy saját bőrén kelljen tapasztalni a tömeg indulatait, mint az a „népszerű” Deák Ferenccel történt. (1843 áprilisában a felheccelt kisnemesi tömeg megbuktatta a követválasztáson.) „Ily népszerűségre, megvallom, semmit sem adok” – mondta. Utóbbi szavaival Teleki László is szembeszállt, mondván, hogy Deák bukását nem a népszerűségnek lehet tulajdonítani, éppen ellenkezőleg: „egyes személyeknek, kik magány érdekeik előmozdításának vágyától vezéreltetve […] minden lehető eszközöket a legnemtelenebbekig fölhasználtak”. [18] Deák most is a haza legnépszerűbb embere – jelentette ki, majd igyekezett visszaterelni a szót az áttéréssel kapcsolatos vitára. Apponyival szemben határozottan Batthyány mellé állt, kijelentve, hogy az elv elfogadása esetén „alkotmányunk ki lesz forgatva sarkából”, sőt a kormányzás is lehetetlenné válik, mert az elvet más egyházügyi területre is ki lehetne terjeszteni. (Például egy házasság törvényességének előzetes megállapítása is az uralkodó – pontosabban a kormányszervek – dolga lenne stb.) A 9-én folytatódó vita bizonyítja, hogy Batthyány erőteljes fölszólalásának komoly visszhangja volt, sokak figyelmét felhívta az egyházügyi törvény általános politikai vonatkozásaira. (Zichy Ottó gróf külön köszönetet szavazott neki „ezen elvnek alkotmányos szempontbóli jeles fejtegetéséért”. [19] ) Még ugyanezen az ülésen a válások kérdése is szóba került. Az ellenzéki főrendek a házaspárok szabadságjogait értelemszerűen szélesíteni, az egyházi befolyást visszaszorítani akarták, a püspöki kar képviselői éppen ellenkezőleg. Az élesen szemben álló álláspontokra Batthyány ismét sokkal általánosabb érvényű, rá gyakran jellemző módon, csupán néhány mondatos hozzászólással reagált: „Véleményem szerint nem kisebb a zsarnokság ott, hol a más hitű arra kényszeríttetik, hogy ő az idegen hit dogmáit tartsa meg, mint ott, hol ő a maga dogmáinak gyakorlatában eddig volt. Én pedig azt látom, hogy a jelen esetben protestáns atyánkfiai ezen zsarnokság alatt sínlődnek.” [20] Majd bejelentette, hogy ezúttal is az alsó tábla üzenetét pártolja változtatás nélkül.

Szeptember 12-én az egyik legfontosabb liberális egyházpolitikai alapelv, a felekezetek viszonossága került előtérbe. A katolikus egyház privilegizált helyzetének megszüntetése és a bevett vallások jogegyenlőségének elve kapcsán Liptó megye főispánja, Majthényi Antal báró a törvények határozatlansága, kétértelmű megfogalmazásai ellen, a lehetséges kiskapuk bezárása érdekében szólalt fel. Batthyány hozzá kapcsolódóan ismét az egyházpolitika általánosságaira, a polgári átalakulásban betöltött integráns szerepére utalt, illetve arra, hogy a szükséges reformokat – az érintett kiváltságosok ellenállása miatt – átfogó, állami szerepvállalással kell végrehajtani: „Nincsen reményem, hogy azt, úgy, mint látjuk, már most a törvényhozó test oly könnyen elfogadná a viszonyosság szent elvét. Hasonló ok hasonló következményt szül. A megyei nemesség el nem fogadja az adót, és ezen tábla el nem fogadja a viszonosság elvét mindaddig, míg kénytelenítve nem lesz arra, mit az úristen adjon minél előbb.” [21] A főrendi ellenzék vezére előrelátónak bizonyult, hiszen 1848-ban az áprilisi törvények szüntették meg a nemesség adómentességét, illetve kényszerítette a katolikus püspöki kart a felekezeti egyenjogúság tudomásul vételére. Ehhez szorosan kapcsolódott, hogy szeptember 16-i hozzászólásában szorgalmazta, hogy a felekezeti egyenjogúság elvét a görögkeleti vallásúakra is ugyanúgy terjesszék ki. [22]

Szeptember 26-án, az egyre elmérgesedőbb egyházpolitikai vitára jellemző az az epizód, amikor az ellenzéki Pálffy József gróf már így fogalmazott: „Méltóztassanak az az egyházi rendnek érdemes tagjai tekintetbe venni, hogy nekik is, mint honunk többi polgártársainak, kötelességükben áll hazánk boldogságán munkálódni, nem pedig szofizmatikus okoskodások által a vallás ürügye alatt sérteni a törvényt.” Az elnöklő nádor ezt az egyházzal szembeni „becstelenítésnek” minősítve közbeszólt és rendreutasította Pálffyt, de ő kitartott álláspontja mellett. Batthyány ekkor szót kért és – mint mondta, anélkül, hogy az elnöki jogkörbe akarna avatkozni – védelmébe vette Pálffyt, sőt emlékeztette a nádort: korábban az alsó tábla ellenzékét vádolták „szofizmákkal”, vagyis azzal, hogy elméleti okoskodásokkal töltötték meg törvényjavaslatuk indoklását, és akkor nem élt elnöki jogkörével. [23] „Ha ezen kiejtés a tekintetes rendek ellenében szabad, az szintúgy szabad a méltóságos klérus ellenében. Mi egyiknek szabad, másiknak is szabad legyen.” Majd immáron politikai színezettel fűzve tovább az elfogulatlan elnökséggel kapcsolatos gondolatát: „Mi azt követelhetjük, hogy a mi pártunkra ugyanazon gyakorlat alkalmaztassék, mi a másik pártnak szól.” József főherceg nádor értette is Batthyány éles célzását, és emlékeztette a jelenlévőket, hogy a korábbi országgyűléseken „a méltóságos főrendeknél nem voltak különböző pártok, csak egy részből állott ezen tábla, mely egyedül a haza javát tartá szem előtt”. Épp Batthyány tevékenységének volt köszönhető ugyanis a főrendi ellenzék létrejötte, melyet a nádor sajátosan a megosztottság súlyos jeleként aposztrofált, és reményét fejezte ki, hogy a „pártok” egybeolvadásával valamiféle idillikus politikai egység jöhet létre.

Batthyány Lajos egyházpolitikai nézeteinek legalaposabb összefoglalását a szeptember 28-i főrendi ülés első felszólalójaként adta. [24] Nem csupán a konkrét vallásügyi kérdés kapcsán fejtette ki álláspontját, hanem általában szólt az állam-egyház viszonyról, az elválasztás és az összefonódás politikai hátteréről. Az 1791. évi, a vegyes házasságok akadályoztatását tiltó 26. törvényről – a vármegyék liberális álláspontját visszhangozva – megállapította, hogy fél évszázadig nem voltak egyházpolitikai konfliktusok, mert az egyház betartotta a törvényt és az „adott szó szentségét”. A vihar abból fakadt, hogy „a magyar főpapság kedvezőknek vélte az időszaki körülményeket annak megszegésére”, vagyis a jogszabályokat és egyházi tevékenységét mindenkori hatalmi érdekeinek rendelte alá. Már beszéde elején rámutatott arra, hogy a katolikus egyház a magyarországi polgári átalakulást akadályozó bécsi udvar politikai szövetségese. (Mint mondta, a püspöki kar a vegyes házasságok megáldását tiltó intézkedést addig nem foganatosította, „míg biztos reménnyel nem számíthatott arra, hogy többet fog nyomni Bécsben az apostoli, mintsem az alkotmányos királyság”.) Szükséges, hogy épp a hívő katolikusok ítéljék el a főpapok magatartását – fejtegette, mivel utóbbiak törvényszegésre és a lelkiismeretükkel szembeni állásfoglalásra bujtogatják az embereket. A magyar főpapság viszont nem a zsarnoksággal szembeszálló vértanúi példáját követi, hanem „előbb keres magának cimborát [ti. a bécsi kormányt], aztán pedig mentegeti tetteit, magyarázgatja a törvény szavait, különbözgeti az akadályozás nemeit, […] egy kormány bűntársaságával keresik fel igazolásukat”. Batthyány nem rettent vissza szavainak súlyától, minden bizonnyal tudatában volt annak, hogy tekintélyével nagyobb nyomatékot adhat a vármegyei ellenzék által képviselt radikális álláspontnak. Kifogásolta, hogy a püspöki kar egyetlen tagja sem volt hajlandó „úgy érteni a törvény szavait, mint érti azt majdnem az egész ország, és […] akarja megvallani, miszerint az egyházi törvény kedvéért megszegte a polgárit”. Hangsúlyozta, hogy Magyarország „vegyes vallású ország”, vagyis az állam nem teheti meg, hogy egy felekezet érdekeit képviselje a többi ellenében, márpedig a katolikus egyház éppen ezt, kiváltságolt helyzetét kívánja fenntartani – a gunyorosan „annyifélét oltalma alá vevő úgynevezett alkotmányos kormány”-nak nevezett – bécsi udvarral kötött politikai szövetség útján. Éles szavait felváltva intézte a kormányzat és az egyház felé, előbbi – mint mondta – „fölmenté a papságot öntettei felelőssége felelősségétől és via facti eldönté a dolgot ínye szerint, megfosztva így ismét a nemzetet kevés garanciái egyikétől, de szaporítva ismét eggyel a már számtalan sérelmek sorát”. Batthyány itt arról beszélt, hogy a püspöki kar küldötte, Lonovics József csanádi püspök 1841-ben római útján elérte, hogy XVI. Gergely pápa külön brévét intézzen Magyarországhoz (ebben elvben elfogadta a nem katolikus papok előtt kötendő vegyes házasság lehetőségét, ugyanakkor továbbra is tiltotta a reverzális nélküli frigyek katolikus templomban történő megáldását – vagyis mindkét intézkedésével szembefordult a hatályos magyar törvényekkel), s Bécsben hozzájárultak a bréve kihirdetéséhez. Ez súlyos sérelem volt a reformellenzék szemében, hiszen korábban a vármegyék épp arra kérték az uralkodót, hogy tiltsa el a papságot a törvényellenes és erkölcstelen magatartástól, ekkor azonban világossá vált, hogy a kormány az egyház érdekei mellé áll. „Avagy nem fosztatik-e meg a a nemzet és főképp annak katolikus része garanciái egyikétől – kérdezte hallgatóságát Batthyány – midőn az ország kénytelen tűrni a papság azon rosszul fedett tanját, miszerint papi meggyőződésétől függeszti fel törvényeink iránti hódolatát? Vagy nem sérelem-e, ha placetumát adja a kormány egy oly brévének, mely hazai törvényeink ellenére akadályoztatja a vegyes házasságokat?” Batthyány le is leplezte az egész bréve ügyet: az 1791/26. tc. „torz magyarázatában” a kormány jóval többet lát, mint „diplomáciai ügyeskedést”, bár kétségtelen, hogy a katolikus egyház a római pápára hivatkozva próbálta ily módon kijátszani a hazai törvényhozást. Ismét élt a gúny szónoki eszközével, amikor arról beszélt, hogy a „kormány roppant következetességén mindnyájan annyira épülünk”, hiszen a katolikus egyház és a konzervatív államhatalom politikai szövetségéből ezek után az is kitelne, hogy ha Rómában minden vegyes házasságban élőt kiátkoznának, Bécsben akár ehhez is hozzájárulnának.

Majd ismét felhívta a figyelmet arra, hogy az egyházpolitikai kérdés jóval többet jelent, általános érvénnyel ágyazódik be a bécsi udvar és a reformkori Magyarország kapcsolatrendszerébe. A vallásszabadságot biztosító 1606. évi bécsi, illetve 1645. évi linzi békékre utalva így fogalmazott: „Kiki bírálja meg, mit várhatna az akatolikus [= nem katolikus] egy ily kormánytól, mely efféle magyarázatokat divatoztatván, maholnap mindent kérdés alá vonathatna, s nem emlékezve annyi vérontásról, lábbal tapodhatna minden kötéseket és egy országnak legszentebb törvényeit?” Majd az állam-egyház összefonódásának fenntartásában érdekelt udvari politikát kritizálva így folytatta: „Katolika szimpátiájánál fogva szívesen megfelejtkezett ismét a kormány arról, miképp álláspontjának nem szabad Magyarország irányában tisztán katolikusnak lenni […], s elmulasztva a papi ellentállásnak első szimptómáit illő szigorúsággal rendreutasítani.” A katolikus egyház iránti elfogultságot azért is veszélyesnek tartotta, mert a kormányzat eddigi lépéseivel akár további törvénysértésekre, illetve a felekezeti jogegyenlőséget erősítő lépésekre is bátorított. „Minthogy e bonyolódott ügynek rendbeszedését távul sem reménylhetem mostani kormányunktól, melynek – nézetem szerint – ehhez minden tulajdoni hibáznak, eleget véltem tenni kötelességemnek, midőn mind a papság, mind pedig a kormány ebbeli eljárását érdeme szerint rosszallottam.” A jövőt illetően pesszimista hangütéssel zárta szavait, a kormány és a katolikus egyház álláspontját végtelenül merevnek és a változásokban teljesen érdektelennek ítélve: „nem szeretek kérni attól, ki adni sem nem tud, sem nem akar”. [25] Utóbbi szavainak súlyát az elnöklő nádor is felismerte, rendre is utasította Batthyányt, felszólítva, hogy „jövendőre nagyobb ügyelettel legyen arra, mit fejedelmünk iránti helyzetünk megkíván, mert többet adott elő […], melyek részint olyanok, melyekre nézve igen kívánatos lett volna, ha azok e helyen elő nem adattak volna”. Ennél világosabb jelzés a kortársak számára aligha kellett arra vonatkozóan, hogy Batthyány radikális véleményében világosan tapintott rá a magyar rendek és a kormányzat közötti viszony fontosságára, és abban – többek között – az egyházpolitikai kérdés megoldásának szükségességére. A főrendek tanácskozásában a liberálisoknak Batthyány beszéde fontos bátorítást adott, az őt követő Teleki László például hosszú és szenvedélyes beszédben ostorozta a katolikus egyház törvénysértését, államilag támogatott felekezeti intoleranciáját, és ebben a mederben folyt a vita hosszan – kiegészítve az egyházi illetve konzervatív világi oldal által képviselt ellenérvekkel – még másnap, szeptember 29-én is.

A következő két napon a vallásügy egy másik fontos területe, az unitárius vallás Magyarországon bevett egyházzá való nyilvánítása volt a fő téma. Batthyány többször hozzászólt a nemcsak a vallásszabadság szélesítése, hanem Erdély és Magyarország uniójának ügye szempontjából is fontos kérdéshez. Először csak azért kért szót, hogy – korábban már megfigyelhető elveinek megfelelően – az egyházpolitikában a következetességre emlékeztessen. Az 1836/21. tc. rendelkezett a Partium Magyarországhoz csatolásáról, más kérdés, hogy ezt 1848-ig – a reformellenzék számára állandóan hangoztatott sérelemként – nem hajtották végre. Batthyány arra emlékeztetett, hogy ha az unitáriusok magyarországi egyenjogúsítását az országgyűlés károsnak vélte volna, nem alkották volna meg az említett törvényt, vagyis ezúttal sem lehet akadályozni. [26] Kicsit később Majthényi Antalnak, Liptó megye főispánjának egyik megjegyzésére reagált, aki azt mondta, hogy még a zsidó iratok között is előfordul olyan utalás, miszerint a keresztényeknek ártani kell. Batthyány arra figyelmeztetett, hogy ha van is ilyen utalás a Talmudban, az csak marginális jelentőségű, s „minden vallásnak vagynak kinövései, melyeket a felvilágosodott kor megszüntet”. [27] Megjegyzése mutatja, hogy a szóban forgó tárgy mellett is megragadta az alkalmat, hogy emlékeztessen: a vallási szélsőségeknek az azt képviselő felekezet egészével való azonosítása veszélyes és elfogadhatatlan. Reményét fejezte ki továbbá, hogy még azon az országgyűlésen szóba fog kerülni a zsidóság egyenjogúsításának ügye is.

Az országgyűlés vallásügyi vitáiban a későbbiekben már kevesebbszer szólalt fel, akkor is inkább valamely kapcsolódó kérdésben. 1843. október 31-én például a főrendek indítványozási joga mellett állt ki, szorgalmazva, hogy a főrendek is fogalmazhassák meg törvényjavaslataikat. [28] A vallásügyi törvény vitájának utolsó szakaszában inkább csak bejelentette a szavazatát, általában az alsó tábla üzenete, vagy valamely liberális szemléletű módosító indítvány mellett. [29] Mint horvátországi birtokos kért szót egy alkalommal, hogy hangsúlyozza: voltak olyanok, akik támogatták a protestánsok horvátországi letelepedését a többség ellenkezésével szemben. [30] Ugyanezzel kapcsolatosan csatlakozott Teleki László szavaihoz, aki – Lonovics József csanádi püspökkel vitázva – állította, hogy a protestánsok vallásszabadságát biztosító 1606. évi bécsi békekötés hatálya Horvátországra is kiterjed. Batthyány is rámutatott, hogy azt a békét a protestánsok és a katolikusok kötötték, így a Magyar Királyságra és az ahhoz tartozó országokra vonatkozik. [31] 1844. július 13-án, a sérelmek és kívánatok vitatása között merült fel Bereg vármegye 1841. évi panasza, amikor a cenzúra megtiltotta a vegyes házasságok ügyében készült határozatának kinyomtatását. Batthyány hosszú beszédben állt ki a megyei körlevelek előzetes cenzúrázása ellen, általában az előzetes könyvvizsgálat ellen, valamint a sajtószabadságért. [32] Beszédének inkább csak apropóját adta a Bereg megyei sérelem, a többi főrend sokkal inkább a radikális Bereg megyei határozatot vitatta, mégis később többen visszatértek Batthyány szavaira. Egyet nem értését fejezte ki például Apponyi György és Andrássy György sárosi főispán is, akiknek Batthyány részletesebben válaszolt is, arra használva fel az alkalmat, hogy rámutasson: „ezen táblának állása precarius [= önkényes] már most a nemzet életében”. [33]

1844-1847 között Batthyány figyelme és politikai energiái az ellenzéki pártalakulásra, a Védegylet stb. által teremtett belpolitikai helyzetre koncentrálódtak, egyházpolitikai kérdésben vallott felfogásáról – pontosabban annak 1843-1844 utáni megváltozásáról – nem tudunk. Az utolsó rendi országgyűlésen Batthyány alig szólalt fel egyházpolitikai kérdésekben. Erőit sokkal inkább lekötötték az új polgári állam berendezkedésének egyes, fontosabb ügyei. Miniszterelnöki kinevezése után, az áprilisi törvények vitáiban néhány hozzászólása ugyanakkor arra utal, hogy következetesen és méltányosan kívánta az állam-egyház viszonyának átalakítását a modernizáció ügyéhez kapcsolni. A nagyobb horderejű vallási kérdésekben (például az 1848/20. tc. elfogadásában) más liberális politikusoké volt a kezdeményező szerep. 1848. március 18-án, a polgári átalakulás folyamatában nagy jelentőségű napon került sor a papi tized eltörlésére. Az alsó táblán a káptalani követek, a felső táblán a püspökök – félve az esetleges súlyosabb következményektől, a forradalmi helyzet kényszerének hatása alatt – egyaránt lemondtak a tizedről. Az esti órákban a főrendeknél tartott, feszült hangulatú ülésen a konzervatívok és a főpapok megpróbálták az intézkedés súlyának mérséklését is kieszközölni. Például a világi földesurak tizedbérlésének kapcsán ki akarták terjesztetni a kárpótlás hatályát erre is. Batthyány megnyugtatólag igyekezett fellépni, bár kormányának hatásköre még nem volt kijelölve, biztos volt abban, hogy a következő (népképviseleti) országgyűlésen figyelembe fogják venni a felvetéseket, „melyek elintézése a népre nézve nagyon szükséges, […] igen sok plébánia van, melynek jövedelme csak egyedül a dézsmából áll, ez intézkedés nélkül nem maradhat”. Személyes garanciát vállalt kormánya nevében arra, hogy a püspökök aggodalmai „rövid idő alatt tökéletesen meg fognak szüntetni”. [34] Batthyánynak a liberális reformhoz következetesen ragaszkodó (ezért az egyházzal politikai konfliktusokat is vállaló), ugyanakkor a kompromisszum útját kereső, és részletkérdésekben engedményekre is képes alkata mutatkozott meg, amikor Széchen Antal – a tizeddel kapcsolatos kérdéseknek az általános kárpótlási eljárás keretében történő felvételére vonatkozó – indítványát elfogadta. [35] Az alsó táblának küldendő válasz ily érelemben történt elfogadása után Batthyány újólag kijelentette: „Megnyugtatásukra a méltóságos főrendeknek azt mondom, miszerint én is úgy értem, úgy fogom fel, s úgy fogom beváltani szavamat.” Ehhez az álláspontjához pedig a miniszterelnök akkor is ragaszkodott, amikor az alsó tábla újra megpróbálta a főrendek által e részletkérdésben módosított szöveget visszaállítani. [36]

A független magyar kormány jogköréről szóló törvény vitájában az egyházi rend képviselői a felső tábla 1848. március 23-i ülésén vitatták a tervezet 6. pontját, melyben a király kegyúri jogainak korlátozását látták. [37] A paragrafus ugyanis azt mondta ki, hogy az uralkodó ezentúl a végrehajtó hatalmat – többek közt – egyházi ügyekben is kizárólag a kormány által fogja gyakorolni. A püspökök (főleg Lonovics József csanádi püspök) ebben a király főkegyúri jogainak átruházását látták, ezért tiltakoztak ellene. (Valójában arról volt szó, hogy a korábbi kormányszervekben – kancellária, helytartótanács – az egyházi ügyekben a katolikus főpapságnak széles körű, személyes beavatkozási lehetősége volt.) Batthyány úgy vélte, a szöveg „szerkezete igen világos”, és a főpapok aggodalma teljesen alaptalan. A törvény egyházi ügyekben is az uralkodó és a kormány együttműködését szorgalmazza, vagyis „őfelségének minisztériuma csak őfelsége nevében s az ő helybenhagyásával fogja kormányozni az országot, s tenni a kinevezéseket, s egyáltalában gyakorolni a neki delegált hatalmat”. A főpásztorok (Lonovics mellett Hám János szatmári, Ocskay Antal kassai és Rudnyánszky József besztercebányai püspökök) azonban nem nyugodtak meg, hangot adtak azon aggodalmuknak, hogy akár protestáns személy is lehet ezentúl vallás- és közoktatási miniszter, s egy ilyennek a katolikus egyház ügyeiben való intézkedését eleve elképzelhetetlennek tartották. Különösen aggódtak a főpapok kinevezése, vagyis abban a végrehajtó hatalom beleszólási lehetősége miatt, és szorgalmazták, hogy a törvény külön emelje ki: hogy a kormány leendő intézkedései a csak a katolikus egyház tanainak tiszteletben tartásával foganatosíthatók. Batthyány másodszor is igyekezett megnyugtatni a főpapokat, hogy leendő kormánya nem készül egyházellenes intézkedésekre, ami pedig a püspöki kinevezéseket illeti, azokat „őfelsége nem csupán saját ösztönéből nevezte ki” korábban sem, hanem a végrehajtó hatalom képviselőivel való egyeztetés nyomán. „Ezentúl is szintén így lesz – hangsúlyozta –, őfelségének az illető miniszter elő fogja terjeszteni vallásos ügyekben a dolgokat, s őfelsége bölcsessége szerint az előterjesztést el fogja fogadni, vagy nem.” Az április törvények vonatkozó passzusa változatlan maradt, Batthyány hatására a többség a katolikus egyház újabb – a kiváltságőrzés tendenciáját őrizni akaró – próbálkozását hiúsította meg.

Kormányának hivatalba lépését követően az egyházpolitika ügyeit elsősorban Eötvös Józsefre és a kultusztárcára bízta, maga ritkán foglalt állást. (Az egyházaktól hozzá érkezett leveleket a miniszterelnökség rendszerint a vallás- és közoktatási minisztériumhoz továbbította megválaszolás céljából. [38] ) Batthyány 1848-as miniszterelnöki tevékenysége e téren is megfelelt a reformkorban megfogalmazott politikai irányvonalának, például a megüresedett püspöki székek betöltése tárgyában, a papság nemzetőri szolgálata vonatkozásában stb. Ugyanakkor a honvédelem szervezőjeként is számított arra, hogy a lelkészek, kik „közvetlen érintkezésben állnak a néppel”, segítenek megértetni a lakossággal a béke és a nyugalom fontosságát, a magyar kormány szándékait. [39]



[1] A nagyobb lélegzetvételű, önálló feldolgozásokra ld. pl.: Fekete Antal: Gróf Széchenyi István vallásossága. Bp. 1936. (Palaestra Calasanctiana, 16.); Zakar Péter: Kossuth Lajos egyházpolitikai elvei a reformkorban. In: Tanulmányok a történettudomány köréből. Szerk.: Gebei Sándor. Eger, 2002. (Acta Academiae Pedagogicae Agriensis. Új sorozat. XXVII.) 129-141. p.; Kossuth és az egyházak. Szerk.: Kertész Botond. Bp., 2004. (Evangélikus Gyűjteményi Kiadványok, I.) (különösen Zakar Péter, Fazekas Csaba és Fabiny Tibor tanulmányai); Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; Fazekas Csaba: Deák Ferenc az 1841. évi egyházpolitikai vitában. In: Deák Ferenc és a polgári átalakulás Magyarországon. Szerk.: Balogh Elemér – Sarnyai Csaba Máté. Szeged, 2005. (A Pólay Elemér Alapítvány Könyvtára, 1.) 83-163. p. stb.

[2] Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1996. (továbbiakban: Molnár, 1996.) 82-83. p.; : Batthyány Lajos életútja. In: Batthyány Lajos gróf, első magyar miniszterelnök emlékezete. Szerk.: Körmöczi Katalin. Bp., 1998. 7-85. p. (továbbiakban: Molnár, 1998.) 44-45. p.; Erdődy Gábor: Batthyány Lajos. In: Erdődy Gábor: Batthyány. – Hermann Róbert: Szemere. Bp., 2002. (Pannonica – Fekete-fehér.) 44-45. p.

[3] Batthyány beszédeihez az alábbi forrásokat használtuk: Mailáth János: Vallás-mozgalmak Magyarországon. I-II. köt. Pest, 1844-1846. (továbbiakban: Majláth, 1844-1846.); Fenséges Első Ferdinánd Austriai Császár, Magyar- és Csehország e néven ötödik koronás királya által szabad királyi Pozsony városába 1843-dik évi május 14-kére rendelt Magyar-országgyűlésen a méltóságos fő-rendeknél tartatott országos ülések naplója. I-V. köt. Pozsonyban, 1843-1844. (továbbiakban: Főrendi napló, 1843-1844.)

[4] Majláth, 1844. I. 186. p.

[5] Majláth, 1844. I. 210-211. p.

[6] Majláth, 1844. I. 238. p.

[7] Majláth, 1844. I. 248-264. p.

[8] Majláth, 1846. II. 9-12. p.

[9] Majláth, 1846. II. 33. p.

[10] Majláth, 1846. II. 24-27., 32. p.

[11] Majláth, 1846. II. 48-50. p.

[12] Majláth, 1846. II. 61. p.

[13] Majláth, 1846. II. 65-67. p.

[14] Majláth, 1846. II. 74. p.

[15] Majláth, 1846. II. 80-84. p.

[16] Majláth, 1846. II. 131-132. p., idézi: Molnár, 1996. 82. p.; Molnár, 1998. 44. p.

[17] Majláth, 1846. II. 132-133. p.

[18] Majláth, 1846. II. 136-137. p.

[19] Majláth, 1846. II. 154. p.

[20] Majláth, 1846. II. 177. p., vö. Molnár, 1996. 82. p.; Molnár, 1998. 44. p.

[21] Majláth, 1846. II. 235. p.

[22] Ld. erről: Molnár, 1996. 82. p.; Molnár, 1998. 44. p.

[23] Főrendi napló, 1843. II. 50-51. p.; Majláth, 1846. II. 324-325. p.

[24] Főrendi napló, 1843. II. 77-78. p.; Majláth, 1846. II. 374-376. p. A beszédet újabban közölte: Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 1998. 72-74. p.; Batthyány Lajos. Szerk.: Erdődy Gábor. Bp., 1998. (Magyar Szabadelvűek.) 75-77. p.; vö. Molnár, 1996. 82-83. p.; Molnár, 1998. 44-45. p.

[25] Megjegyezzük ugyanakkor, hogy az 1844/3. tc.-ben végül is az ellenzék jelentős részben elérte célját, hiszen az uralkodó végül – a vegyes házasságokból és az áttérések ügyéből fakadó újabb viták elkerülése céljából – hajlandó volt szentesíteni a vallásügyi törvényt. Más kérdés, hogy a katolikus püspöki kar még erre is merev elutasítással reagált.

[26] Főrendi napló, 1843. II. 134. p.; vö. Molnár, 1996. 82. p.

[27] Főrendi napló, 1843. II. 137. p.

[28] Főrendi napló, 1843. II. 188. p.; idézi: Molnár, 1996. 82. p.

[29] Például 1844. június 19-én és 21-én. Főrendi napló, 1844. IV. 396. p.; V. köt. 33. p.

[30] Főrendi napló, 1844. V. köt. 36. p.

[31] Főrendi napló, 1844. V. köt. 46. p.

[32] Főrendi napló, 1844. V. köt. 220. p.

[33] Főrendi napló, 1844. V. köt. 226. p.

[34] Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországok e néven ötödik apost. királya által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, 1848. (továbbiakban: Főrendi napló, 1848.) 344. p.; A magyar egyházpolitika, 1847-1894. Szerk.: Zeller Árpád. I. köt. Bp., 1894. (továbbiakban: Zeller, 1894.) 57-58. p.

[35] Főrendi napló, 1848. 352. p.; Zeller, 1894. 63. p.

[36] Zeller, 1894. 77-78. p.

[37] Főrendi napló, 1848. 395. p.; Zeller, 1894. 80-85. p.; Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. Szerk.: Urbán Aladár. I-II. köt. Bp., 1999. (továbbiakban: Urbán, 1999.) I. 152-153. p. A következményekre ld. pl.: Uo. 209-210., 233. p.

[38] Ld. pl.: 1848/49 és ami utána következett… Válogatott dokumentumok a Kalocsai Érseki Levéltár 1848-1851 közötti anyagából. Szerk.: Lakatos Andor – Sarnyai Csaba Máté. Kalocsa, 2001. (A Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények kiadványai, 1.) 42. p.

[39] 1848. szeptember 20-i felhívását: Urbán, 1999. II. 1482. p.