Szlovákiai kormányváltás: baloldali populizmus, nacionalista felhangokkal?

Lang, Kai-Olaf: Die slowakischen Parlamentswahlen und die Folgen. Linksnationale Politik zwischen sozialer Korrektur und europäischer Randständigkeit. = Südosteuropa, 54. Jg. 2006. 3. H. 322-338. p.

A szlovák nemzeti- és baloldali-populista blokk 2006 júniusában három hónappal előrehozott választások eredménye nyomán váltotta le a küzdelmes reformokba bonyolódott, Dzurinda vezette jobbközép koalíciót, amelynek a Magyar Koalíció Pártja is tagja volt. A papírforma elég különös: a vezető reformpárt, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió úgy vesztett, hogy támogatottságát tulajdonképp 15-ről (2002) 18,4 %-ra növelte, amivel második helyen végzett. (Egy hajszállal egyébként a MKP is magasabb százalékpontot ért el!) Ez azt jelzi, hogy a választók zömmel talán nem elutasították a reformpolitikát, hanem a levezénylés módját és ütemét illették kritikával. A választásokat Robert Fico „szociáldemokrácia”-pártja (SMER – sociálna demokracia) nyerte ellenzéki, „szociális” programjával, ennek közel 30%-os támogatottsága mellett. Fico sikeréhez hozzájárult kampányának világos és határozott, a megbízhatóság” látszatát kölcsönző érvelésmódja. Koalíciós társul a harmadik helyen végzett Slota-féle nacionalista Nemzeti Pártot, illetve Mečiar 1998 előtt kormányzó, most már csak ötödik helyen befutó Demokratikus Szlovákiért Mozgalmát hívta meg. A két koalíciós partner jelenléte magyar kisebbségi szempontból nem csekély aggodalomra ad okot, tekintve az ezek ellenőrzése vagy befolyása alá került tárcák (oktatás, vidékfejlesztés, mezőgazdaság) súlyát éppen a kisebbséget legközvetlenebbül érintő ügyekben.

            Sokat elmond a szlovákiai társadalom tanácstalanságáról a különböző szociális és demográfiai szegmensekhez tartozó választók erős keresztbeszavazása a régi, illetve az új koalíció pártjaira, főképp a két vezetőpártra vonatkozóan. Az új koalíció pártjait a 40 és 60 év közötti választók, ezen belül főként az alacsonyabb iskolai végzettségűek, továbbá a falusi és kisvárosi választók – a reformkurzus pillanatnyi főbb vesztesei vagy veszélyeztetett csoportjai – preferálták, valamint részben a közhangulat által könnyen befolyásolható első választók, akik feltűnő arányban húzták felfelé különösen a Slota-párt eredményátlagát. Velük szemben a 20 és 40 közöttiek, a felsőfokú végzettek, valamint a nagyvárosokban lakók (Pozsonyban és Kassán egyenesen 39 %-kal) tettek hitet a végül másodvonalba szoruló reformista erők mellett.

     Az ellenzéknek kedvezett a részvétel minden eddiginél alacsonyabb: 54,7 %-os szintje is. Erre utal például a SMER kiemelkedően jó szereplése éppen a legalacsonyabb részvételű választási körzetekben. Hozzá képest más pártok jóval arányosabban osztoztak az érdektelenségen. Feltűnő ugyanakkor Mečiar pártjának különösen gyenge szereplése ugyanezekben a körzetekben, mintha pártfogói körének tényleg csak a legszűkebb magva tartotta volna érdemesnek, hogy odaadják a voksukat. Gyenge szereplésében közrejátszhatott átmeneti tájokozódási kísérlete is a régi koalíció irányában. A helyzet paradoxona: mindezek ellenére kerülhetett kormányra.

            A SMER győzelme önmagában nem okozhatott meglepetést: a radikális reformok ellenzőjeként, szociális alternatíva-kínálatával régtől fogva a népszerűségi rangsor élére tornázta fel magát. Kevésbé számolt egyértelműen a külvilág Fico alkuja a nacionalista múltú, legfeljebb mára kifáradt vagy szerepe vesztett Mečiarral és még inkább a mečiari mutatványokra ráduplázó Slota pártjával. Koalíciókötésre a papírforma több más lehetőséget is kínált volna, ha nem akarja egytől-egyig kizárni az előző koalíció minden pártjait, és ha nem erőteljes fölényre törekszik koalíción belül. (Így 16 tárcából 11 lett az övé.) Fico tehát inkább vállalta a magyar- és romaellenes partnerekkel való közösködés ódiumát. Ezzel nemzetközi színtéren meglehetős csalódást keltett, és kiváltotta az európai szocialisták szankcióval járó bizalmatlanságát, sőt még az Európai Néppárt rosszallását is. Slota mint koalíciós partner hamar bizonyította, hogy volt mitől tartani; magyarellenes kiszólásai igazán felesleges súrlódásokra vezettek legalábbis Magyarországgal. További feszültségekről gondoskodott a nyitrai magyar diáklányt ért atrocitás (nem teljesen tisztázott) ügye, valamint a kisebbségi magyarság háború utáni helyzetét bemutató brüsszeli kiállítással kapcsolatban felhozott történelemhamisítási vád. (A mindezek következtében meghiúsult magyar-szlovák miniszterelnöki találkozó, amire a 2006. októberi „visegrádi” csúcs kínált volna alkalmat, majd válaszként elmaradt a magyar miniszterelnök eredetileg tervezett pozsonyi meghívása.) A korábban Irakba kiküldött (amúgy igencsak jelképes létszámú) egység visszahívására tett fogadkozások bizonytalanságot keltettek az atlanti kapcsolatokban. Fico azután a még elenyészőbb létszámú afganisztáni kontingens ügyét már több kompromisszumkészséggel kezelte.

            Az európai környezet félelmei alapjában azonban a szlovák reformfolyamat esetleges felőrlésére vagy legalábbis a lefékeződésére vonatkoztak. Üzleti körök jól emlékezett a SMER elnökének fehérorosz-barát fellépésére 2005-ben Pozsonyban a Belarusz követségen rendezett függetlenségi évforduló alkalmával, illetve Fehéroroszország harmadik utas gazdaságpolitikáját üdvözlő hangokra a pártközeli sajtóban. Az aggodalmakat valamelyest csillapította Fico 2000. augusztusi kormánynyilatkozata, amely hitet tett a Maastrichti Kritériumok betartása mellett, és megerősítette az euró bevezetésének 2009-es céldátumát. Megnyugtatásként hatott Fico pénzügyminiszter-választása is a fiatal, rátermett üzletember, Ján Počiatek személyében.

            Az új kormány egyelőre le is vette a napirendről az adózás progresszív átalakításának programját, helyette viszont előállt a „milliomos-adó” és – egyes szolgáltatások és élelmiszercikkek körében – a forgalmi adó mérséklésének terveivel. A nyugdíjasoknak éves egyszeri különjuttatást is kilátásba helyezett a büdzsé lehetőségeitől függően. Az első intézkedések egyikeként eltörölte a vizitdíjat. Fico nem tett le a stratégiai vállalatok állami kézben tartásáról, a már privatizált cégek többségi tulajdonának visszaszerzéséről (Transpetrol stb.).

            Más témában kevéssé biztató Mečiarék pozícióhoz jutása az igazságügyben, méghozzá azzal a Štefan Harabinnal a tárca élén, aki korábban az igazságügyi reform legharcosabb ellenfeleként vált ismertté. Elképzeléseihez híven nyomban előterjesztette a korrupciós ügyek vizsgálatára felállított intézményrendszer feloszlatásának javaslatát.

            Az új koalíció munkálkodásának iránya az első néhány hónap intézkedései vagy jelzései alapján természetesen még aligha mérhető be egyértelműen. Fico nehéz feladatot vállalt: egyfelől tudnia kell bizonyítani igazát a reformok szociális „revíziójának” tényleges lehetőségét illetően a gazdasági-pénzügyi egyensúly felborulása nélkül. A próbálkozás bizonyos határok között most éppenséggel építhet a Dzurinda-éra eredményeire. Egyes megnyilatkozásai tükrében újraválasztása esetén maga a vesztes koalíció is mérlegelte volna ezeket a lehetőségeket. A lehetőségeket azonban meglehetős pontossággal kellene „bemérni”, és kellő biztonsággal kellene kézben tartani a folyamatot, amire a koalíciós partnerek kiszámíthatatlansága mellett, sajnos, nincs garancia.

                                                                                                                        Komáromi Sándor